18. fejezet - Elgondolkodtató baleset

Sziasztok! :) Köszönöm szépen ezt a sok kritikát, amit írtok nekem. Tényleg nehéz kiválasztani, kinek is küldjem el a fejezetet... De bíztasson titeket az, hogy még jó pár fejezet vissza van, és a játék tovább folytatódik. :) Remélem tetszeni fog a mostani is!

- Úgy szeretem ezt – szólalt meg, miután leraktam.

- Mit kedvesem? – tudakoltam.

- Mindent, ami veled kapcsolatos – mondta egyszerűen.

- Szeretlek – feleltem boldogan egy csókot nyomva szájára, hogy aztán valaki - vagy inkább valami – elrontsa ezt a felhőtlen boldogságot. Mert az sosem tart örökké… Ezt már megtanultam.

Bella természetesen semmit nem vett észre emberi hallásával, s most az egyszer ennek épp az ellenkezőjét kívántam. Rögtön a következményekre gondoltam, amik nem ígértek semmi jót. Főleg nem Bellának. Nem tudtam volna elviselni, ha miattam veszik össze a családjával, ha miattam romlik meg velük a kapcsolata. Soha, de soha nem akartam, hogy ennek még csak az esélye is meglegyen, mégis többször előfordult már. Önzőségem most már kezd határtalan lenni, s ennek más látja kárát. A hatalmas mancsok egyre gyorsabban dobogtak a talajon, loholva közelített felénk, mintha attól tartana, későn ér ide.

Azon kezdtem törni az agyam, hogyan is szólhatnék Bellának úgy, hogy ne derüljön ki annak sem, akitől meg akarom vonni a mai nap eseményeinek történéseit. Bella szorosan hozzám simulva indult meg újból. Mély levegőt vett, aztán megszólalt. Lelkemet összefacsarta egy láthatatlan erő, a bizonytalanság és talán a félelem egyvelege. Féltem attól, hogy Bella mit fog mondani, mert képzeletem ezernyi lehetséges képet vetített le elém. A dübörgés füleimben feszültté tett, ideges voltam, mert nem tudtam, mi fog történni. Nem én irányítottam.

- Edward… én… - hezitált Bella halkan. Mondani akart valamit, én pedig rögtön a legrosszabbra gondoltam, ami ebben a helyzetben megeshet. Annak ellenére, hogy csöndes volt, nem enyhültek az engem szorító érzések. Tisztán hallja Bellát ő is, hiába van messze tőlünk, s az a távolság is egyre csak csökken. Rohamosan fogy, mintha csak egy sebes folyón haladna az ember egy kenuval. Megállíthatatlanul tör előre, szeli a felcsapó hullámokat, míg el nem éri végcélját.

- Bella – próbáltam megállítani udvariatlanul, mielőtt még olyat mond, ami tragédiához vezetne. De ő nem hagyta…

- Kérlek, ne vágj közbe – szakított félbe. – Nehéz ezt így kimondanom – folytatta, míg én feszülten hallgattam, ahogy egyre közelebb, s közelebb ér hozzánk az erdőben határozott céllal futó farkas. – Tudom, hogy bután viselkedtem, te mégis megadtad magad… Ez… - A farkas mostanra már ott körözött kettőnk körül, s hallgatózva figyelte Bella halk hangját. Én pedig tehetetlenül vártam, mi fog történni ezek után. Ettől pedig csak még feszültebbé váltam. Izmaim szinte görcsbe rándultak az érzéstől, és a félelemtől sem akartam őket ellazítani. Mindenre fel akartam készülni. - Ez az… együttlét csodálatos volt… - mondta szaggatottan és egyszerűen. - Tudtam, hogy nem fogsz bántani… - tette hozzá. - Mindennél jobban szeretlek. - Arca vörös színben pompázott, ahogy kimondta a szavakat, azonban én már másra figyeltem.

Gyorsan történt, emberi szem számára nem is érzékelhető iramban. Tudta, hogy nem fogom hagyni, akármi baja essen Bellának. Így nem is gondolkodott azon, hogy megtegye-e vagy sem… Túlságosan heves érzelmeket váltottak ki belőle ezek a szavak, az értelmük egészen a szívéig hatoltak, és minden mondat éles, szúró fájdalmat okozott neki. Mintha csak egy tőrt döftek volna vérét pumpáló szervébe. Úgy érezte, hogy muszáj tennie valamit, mert különben azonnal megfullad.

Egy pillanat volt csupán míg egy mozdulattal – ami nem volt épp gyöngéd, ám ezen most nem tudtam gondolkodni – ellöktem Bellát magamtól, aki a bokrok tövében landolt. Hallottam a puffanást, ami megrémisztett. Rettegéssel néztem őt, nem okozott-e az esés benne nagyobb kárt, s ez bőven elég volt arra, hogy belém csapódjanak a hatalmas mancsok. Hangos robajjal estem métereket hátra, hogy aztán a fák törzseibe ütődjek. Nem volt vesztegetni való időm, nem hagyott számomra egy másodpercet sem.

Vicsorgó, éles fogai ott csattogtak közvetlenül a fülem mellett, hogy átharaphassák nyakamat. Folyamatosan támadott, hogy ne legyen menekülési lehetőségem, csak védekezési. Először csak kitértem előle, kisebb ütéseket mérve testére, aminek következtében visszarepült arra a helyre, ahonnan kezdődött harcunk. Veszélyesen közel Bellához… Nem akartam, hogy a tűzvonalban legyen, vagy akár csak annak a közelében. A farkas minden pillanatban próbálkozott azzal, hogy belém marhasson, nem is gondolkozott, csak hagyta, hogy állati ösztönei irányítsák minden mozdulatát. Nem érdekelte ebben a percben semmi sem, vörös, sűrű köd uralta elméjét, amin szemernyit sem látott át.

Jacob tovább folytatta ellenem küzdelmét, figyelmen kívül hagyva, hogy hol. Sikertelenül, de próbáltam távolabb űzni őt attól a helytől, ahol Bella épp a fejét fogva kecmergett fel a földről. Rémült szemei köztünk cikáztak, hol rajtam, hol pedig Jacobon. Őrültség volt most ezen gondolkodni, de egyszerűen csak eszembe jutott, s akárhogyan szerettem volna, sehogy sem sikerült kiűzni fejemből a kétséget. Nem tudtam eldönteni, hogy Bella kit félt jobban ebben a helyzetben. Vajon fontosabb neki Jacob, mint én? Természetesen szerette őt, mint a testvérét – vagy legalábbis ezt akartam hinni - persze, hogy féltette. Csak az nem volt mindegy, hogy tőlem óvta-e.

Minél inkább kísérleteztem Jacobot távolabb taszítani, messzebb innét, annál kevésbé sikerült. Azt akarta, hogy Bella lássa az egészet, ahogyan ő – hitte –, kárt tesz bennem. Tudtam, hogy lelke legmélyén nem akar fájdalmat okozni Bellának, hisz szerette, mégis érzelmeit, ösztöneit nem tudta most irányítani. Akaratlanul is bántotta őt ezzel a tettével.

- Bella menj innen! – kiáltottam rá, amikor még mindig ott állt lemerevedve, ziháltan véve a levegőt.

Jacob mintha egy pillanatra észhez tért volna, azonban tovább csattogtatta fogait, s mély morgások szakadtak fel torkából, mikor megkíséreltem vissza is támadni. A földre nyomott, és tudtam, hogy azonnal le kell magamról taszítanom, ha nem akarom, hogy elérjen. Hangos puffanással, egy kisebb nyüszítéssel ért földet a fák között. Nem hihette, hogy hagyom magam széttépni annak ellenére, hogy Bella itt van alig pár méterre tőlünk. Fájdalmasan közel. A tudatba szinte beleőrültem, amikor végre megmozdult. Most már nyugodtan fordíthattam minden figyelmem az újból támadó Jacobra.

Megfeszült izmokkal, összegörnyedve vártam rá, ahogy futásból nekem esik. Az utolsó pillanatban vettem csak észre, hogy Bella irányt változtatva egyenesen a „tűzvonalba” veti magát. Két kezét kitette oldalra, mintha engem akarna védelmezni Jacobtól. Fogadott testvére megrémülve fékezett le, de már késő volt. Túl gyorsan közeledett, és ezért én sem tudtam Bellához érni időben. Jacob, ahogy két elülső mancsával lefékezett, tovább csúszva elsodorta Bellát. Kiütötte lábait, ő pedig ráesett Jacobra, így együtt siklottak és gördültek, míg el nem tudtam kapni.

- Bella… ! - szólítgattam kétségbeesetten - miután nyugalomba helyeztem a földön -, mert csokoládébarna szemeit nem emelte azonnal rám. Ellenőriztem a légzését, majd újra a nevét mondtam. – Bella, kérlek! – ütögettem gyöngéden kipirult arcát. Apró zúzódásokat láttam rajta, de valószínűleg komolyabban is megsérült. Nem! Ez nem történhet meg! – Bella! – simítottam tenyeremet arcára. Ha elveszítem, ha miattam esik baja, abba belehalok! A tudat, hogy én megelőzhettem volna a bajt, szégyenérzetet, de ami ennél is rosszabb mérhetetlen lelkiismeret-furdalást okozott. A bűnbánat csak enyhe csípős fűszernek hatott mellette, mint amilyenre még halovány emberi életemből emlékeztem. Megtörten hallgattam Bella szívverését.

Jacob bűnbánóan felkelt a földről, és lassan, óvatosan odalépegetett hozzánk. Muszáj volt ránéznem, éjsötét szemei bánatosan csillogtak rám, éles fogai, amivel az előbb még a nyakamat akarta átharapni, most ott voltak tőlem alig tíz centiméterre. Akaratlanul is elfintorodtam, mégsem éreztem semmiféle félelmet. Legalábbis nem ez iránt.

Mikor fejemet lehajtva lenéztem szerelmemre Jacob is odavonta farkas fejét Bellához, és megnyalta arcát. Többször is, mintha csak csókokat nyomott volna rá… Bella csak pár másodpercre rá rebegtette meg szempilláit, s kábán - de még inkább meglepve – pislogott Jacobra és rám.

- Bella? Mondj valamit, kérlek – leheltem könyörgően egészen közel hajolva hozzá, két tenyerem közé fogva arcát. Rettentően megrémültem, ahogy itt feküdt eszméletét vesztve, s minderről csak is én tehettem. Ez volt benne a legszörnyűbb.

- Jól vagyok – nyögte ki nehezen és nem túl meggyőzően. Én pedig nem is hittem neki. Ahhoz túl sokat tanultam, láttam már a kórházban.

- Hol fáj? – kérdeztem higgadtan. Megpróbáltam semmi jelét sem mutatni annak, milyen eszeveszett vihar dúl most lelkemben.

- Sehol – felelte, aztán kezeivel megtámaszkodva fel akarta nyomni magát a földről. Persze én nem akartam hagyni, azonban azt sem akartam, hogy fájjon neki. – Au… - hanyatlott vissza azonnal. Gyöngéden megtartottam fejét, nehogy beüsse a talajba.

- Mid fáj? Ha nem tudom, akkor segíteni sem tudok – próbáltam meg hatni rá egyszerűen.

- A kezem… és a lábam – nyöszörögte végül, kísérletet tenni fájdalma leplezésére. Néha megláttam szemeiben, s olyankor újra éreztem a tövisek marcangolását lelkemen. Hogy lehettem ilyen felelőtlen? Miért hagytam, hogy kimondja, amikor tudtam, nem fog semmi jó származni belőle!? Bolond voltam. Már-már kezdtem hinni abban, hogy ez így jó lesz, hogy lehetséges így az életem. Sőt, mi több, lassacskán tökéletes, mintha elértem volna Isten mennyországát. Mintha csak egy kicsit is, de belekóstolhattam volna abba, amit soha nem fogok elérni. Bellával együtt biztos nem. De rosszul hittem, naivan, önzően csak a saját érdekeimet néztem, s hajszoltam ezeket.

- Melyik? – zökkentem vissza. Ráérek még gondolkodni buta tetteimen, amikor már tudom, hogy nincs komolyabb baja Bellának.

- A jobb kezem, meg a bal lábam – felelte. Óvatosan feltűrtem a kardigánt jobb kezén, mire Jacob felmordult. Fittyet sem hánytam rá, nem érdekelt, hisz úgyis hallottam minden gondolatát. Megvizsgáltam Bella karját, de így semmi nem látszott rajta.

- Itt fáj? – nyomogattam meg alkarját. Arcra eltorzult a fájdalomtól. – Sajnálom – sütöttem le szemeimet. – Csak zúzódás, rendben fog jönni, ha borogatod és pihenteted – mondtam tárgyilagosan. Láttam, hogy Bellát meg is lepi hanghordozásom, s nem csak őt, de még saját magamat is. Jacob egy tapodtad sem tágított mellőle, feje Belláéval volt egy vonalban, és mindvégig rajtam tartotta éjsötét tekintetét. Még csak a gondolata is, hogy bántom Bellát, felháborító volt. Bár… már így is ártottam neki. Ebben teljesen igazat kellett adnom Jacobnak.

Eltávolodtam Bellától, hogy meg tudjam nézni a lábát is. Mivel harisnya volt rajta, így csak a duzzanatot láttam bokája körül. Gyöngéden különböző helyzetekbe mozdítottam, s hallgattam az ízületek hangját, ahogy halkan pattannak. Bella felszisszent, ezért abbahagytam a vizsgálatot.
Már tudtam, hogy mi lehet a baja.

- Valószínűleg elszakadt az ín. De meg kellene röntgenezni a kórházban, hogy részlegesen, vagy teljesen – mondtam. – Nem kellene sokat mozdítani. Mégis hogy akarod hazavinni? – feleltem Jacob gondolatára ingerülten. – Akkor is be kellene vinni a kórházba, hogy ellássák, és megnézzék mennyire szakadt el az ín – néztem fel Jacob tekintetébe, kihangsúlyozva minden szót, s egy ideig farkasszemet néztünk egymással.

Összeszorítottam fogaimat, dühösen néztem, amíg Jacob befutott a bokrok közé. Tudtam, mire készül, így amíg ő az átalakulással foglalatoskodott, lassan odahajoltam Bellához, s hosszú, gyöngéd csókot nyomtam ajkaira. Újra hallhattam a már megszokott ütemeket – szívének és légzésének gyorsuló iramát. Úgy csókoltam őt, mintha most tehetném meg utoljára – hisz végtére is fogalmam sem volt, mi fog történni ezek után -, szenvedélyesen húztam magamhoz, ismét meglepve ezzel. Azt akartam, hogy érezze, mennyire szeretem, hogy még meg is halnék érte, ha arról lenne szó. Azt szerettem volna, ha csak a jóra emlékezik, bármi is történjen majd. Számmal finoman cirógattam az övét, s belevéstem örök emlékezetembe ajkainak puhaságát, forróságát…

Jacob mérgesen trappolt ki a bokrok közül, immár emberi alakban, egy szál rövidnadrágban. Ormótlanul megzavarva kettőnk belső – búcsú? - pillanatát.

- Mi… Mi történt? Miről beszéltetek? – zihálta Bella csókunk után, mielőtt Jacob még oda ért volna hozzánk. Arca félelmet, reménytelenséget tükrözött. Úgy éreztem, hogy ő is azt gondolja, amit én. Hogy lehetséges, ez volt az utolsó csókunk. Borzalmas volt ezt látni, nem akartam, hogy így érezzen.

Szörnyű kín kezdett marcangolni belülről, még az átváltozásommal járó fájdalom sem volt ehhez hasonlatos. Mintha kitépték volna a lelkemet, hogy elkárhoztassák a pokol bugyraiban. Bella nélkül…

- Jacob haza akar vinni – feleltem eltitkolva minden érzelmemet. Bella nagyot nyelt.

- Tessék? – gyorsult fel légzése, mikor összerakta magában a képet. Ha hazamegy Jacob az egész történetet el fogja mesélni, akarva vagy akaratlanul. Ami fontos, hogy Ephraim mindenképpen tudomást szerez róla, már csak az a kérdés, hogy hogyan. Gondolatban, vagy szóban. - De fáj a lábam, és… és… - kezdte kétségbeesetten Bella, mintha nem akart volna éppen most elszakadni tőlem. Vagy legalábbis így nem, s nem akarna szembenézni a rá váró apai szigorral, de aztán belenézett az épp odaérő Jacob szemeibe, s nem tudott mit mondani kifogásnak. Ugyanis Jacob azonnal a lábai alá nyúlt, s egy óvatos, de határozott mozdulattal felvette a földről. Bella összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat. Egy darabig… – Jake! – szólt rá Bella dühösen.

- Hazaviszlek, majd apa eldönti, hogy bevisz-e a kórházba – felelte összepréselt ajkakkal, szemeit az enyémbe fúrva. Önkéntelenül futott át agyán az emlék, és én akarattal sem tudtam nem végignézni…

Késő délután volt, Jacob az órára ébredt. Nyűgösen, kialvatlanul tápászkodott ki az ágyából - átöltöznie nem kellett, mert ugyanabban a ruhában volt, amiben ledőlt aludni is. A szemeit dörzsölve cammogott az ajtó felé, aztán egy pillanatra megtorpant.

Hangokat hallott a konyhából. Tisztán értette így is, ő mégsem tudott nyugton ülni a szobájában. Halkan kinyitotta az ajtót, majd elindult a konyha fele. Annak bejáratánál megállt, s nekidőlve a falnak hallgatta a bent tartózkodók „beszélgetését”. Az sem érdekelte, hogy apja tudja, hall minden szót, ami elhangzik.

- Bella… kérlek. Meddig akarod ezt folytatni? – gurult dühbe Ephraim. – Be kell látnod, ez így
nem mehet tovább! – próbálta visszafogni indulatát.

- Nem értem, miért ne mehetne – kotyogott közbe Bella az ártatlant tettetve. Jacob most már pontosan tudta, miről is van szó. Szinte éreztem, ahogy a harag átjárja testemet az emlék hatására, azt a gyűlöletet, amit táplált legbelül.

- Hogyan, Bella? – emelte fel ismét a hangját, és elkezdett a konyhában járkálni. Jacob mély lélegzeteket vett, hogy lenyugtassa magát. Fájt hallania ezt… - Hogyan akarod ezt… ezt folytatni? Nem egy világhoz tartoztok, ezt meg kell értened! – támaszkodott az asztalra, ami halkan megreccsent súlya alatt. Jacob elképzelte, ahogy apja Bella előtt magasodik az asztal másik végén, s éjfekete szemeit egyenesen Bella tekintetébe fúrja. Az övéihez hasonlatos szemek, amelyeknek nem tudott hazudni.

- Megértettem, nagyon is – felelte Bella dacosan. – De ennek… - tartott egy kis szünetet, míg Jacob a torkában dobogó szívvel, türelmetlenül várta, hogyan is fejezi be a mondatot. Még élt benne a remény egy hajszálnyi napsugárcsíkja, hogy Bella végre józanul gondolkodva ugyanazt akarja, amit Jacob is. -… nem feltétlenül kell így maradnia. – Jacobban egy világ omlott össze, amikor megértette, hogy érti ezt Bella. Ökölbe szorította kezeit, éreztem, ahogy körmei belevájnak húsába, hogy aztán egy pillanat alatt összeforradjanak az apró sebek. A szemközti falat kezdte bámulni, azon is a dédnagyapjától örökölt tárgyakat. De ez sem segített abban, hogy figyelmen kívül hagyja az előbb elhangzottat.

Talán egy perc is eltelt, mire Ephraim meg tudott szólalni. – Remélem ezt nem gondoltad komolyan, vagy nem arra gondoltál, amire én a legszörnyűbb esetben – mondta csöndesen. Ez pedig csak még rosszabb volt, mintha kiabált volna. Mert így Jacob is tisztában volt azzal, hogy apja ugyanarra gondolt, amire ő.

- Mi van, ha teljesen komolyan mondtam? – kérdezte Bella halkan.

- Akkor azt mondanám, hogy bolond vagy, és én nem így neveltelek fel a tíz év során! – csattant Ephraim éles hangja. – Azt gondolod, hogy ő akar téged? Hogy nem csak játszadozik veled, aztán megunva téged egyszerűen tovább lép? – halkította le hangját a mondat végére.
– Mert neki ennyiből áll csak. Ennyit számítasz neki. – Pár másodpercig hallgatott. - Nem akarom, hogy szenvedj – folytatta, mikor Bella nem szólalt meg. – De nem élhetsz hiú ábrándokkal és vágyálmokkal, Bella! Élj a valóságban!

- A valóságban? – kérdezett vissza Bella gunyorosan. – Ahol vámpírokkal, és alakváltó farkasokkal vagyok körülvéve?

- Ahol azt hiszed, hogy egy vámpír és egy ember szerelme kiteljesedhet! – vágta rá dühösen Ephraim. – És akkor még nem is beszéltem a szövetségről…- Hangzott fel Ephraim lépéseinek kopogása. Jacob magában felhorkant. Elege volt a megegyezés minden pontjából, és legszívesebben figyelembe sem vette volna.

- A szövetségnek semmi köze hozzám és Edwardhoz – közölte Bella színtelen hangon. Kijelentve ezzel azt, hogy nem érdekli a szövetség erre vonatkozó része. S Jacob szerint, az apja véleménye sem. – Szeretem, és ő is szeret engem! Akármit mondasz… - fejezte be határozottan. Egy szék lábainak súrlódása a padlóval, majd mérgesen trappoló léptek hangzottak fel.

- Ezt te sem hiheted! – kiáltotta Ephraim a konyhából kiviharzó Bella után. Jacob torkából csalódott, fájdalmas sóhaj szakadt fel. Szemeivel végigkövette Bellát, ahogy kifut a szakadó esőbe…

- Ennek mi értelme lenne, ha egyszer itt van Edward autója…? – zökkentett vissza Bella ellenvetése a valóságba. – Se perc a kórházban lehetnénk… - Jacob azonnal közbevágott.

- Nem nyitok vitát erről – mormolta dühösen és megindult Bellával a határ felé.

- Jacob azonnal állj meg! – ütögette meg testvére vállát Bella, ami lélegzet elakadást okozott nála. Nem tudta, vagy elfelejtette, hogy Jacob teste sem olyan gyönge, ahogyan az enyém sem. Tekintetét csak arra a másodpercre vette le rólam, aztán újfent rám emelte reménnyel telve. Tehetetlenül tűrte, hogy Jacob elhurcolja mellőlem.

Ökölbe szorított kezekkel néztem vissza rá, ahogy Jacob elviszi tőlem messze… A határon túlra, ahova én már nem mehetek.

- Viszlát kedvesem… - suttogtam. Bella szemei megteltek könnyekkel, mintha értette volna, mit mondtam búcsúzóul, miközben Jacob felhorkant. Nem tudtam, mit fog tenni Ephraim, ha megtudja. Mi lesz a szerződéssel, ha emiatt sutba vágja. Már az emlék sem volt túl reményteljes… Nem. Nem voltam teljesen pontos, hisz agyam már ezerféle lehetőséget kutatott erre, s meg is találta a választ. Csak én nem akartam még elfogadni…

Sokáig néztem őket, ahogy az erdő sűrűjébe hatolva átlépték a határ láthatatlan vonalát. Még „szerencsém” volt látni Bella arcát, ahogy a szeméből kibuggyanó könnycsepp vékonyan megcsillanó csíkot húz szív alakú arcán. Mintha földbe gyökereztek volna a lábaim, nem tudtam mozdulni. Ólomsúlyúnak éreztem őket, lelkem itt akart tartani, csak tudatom húzott volna el távol, a legmesszebbre innen.

Mélyeket szippantottam a levegőből, még éreztem Bella édes illatát, ami keveredett a farkas bűzzel. Muszáj volt elmennem vadászni, hogy kitisztítsam a fejem, hogy minden akadályozó tényező nélkül gondolkodhassak a jövőn.

Az erdő sűrűjébe vetettem magam, s csak futottam, élveztem a szabadságot, a sebességet. Aztán, mikor már elég messze jártam attól a ponttól – pontosan fen a hegyekben -, ahol megváltam szerelmemtől, végre megéreztem az állat szagát. Kihívás kellett most, egy kis játszadozás, hogy eltereljem a figyelmem, s ez csak is egy állattal volt lehetséges. A hegyi oroszlánnal… Izmaim azonnal megfeszültek, hogy bármikor ugrásra kész legyek. A méreg termelődni kezdett számban, és hirtelen mérhetetlen szomjúság lett úrrá rajtam a gyomrom tájékán. Pedig eddig egyáltalán nem éreztem vágyat, hogy táplálkozzak.

Nem kaptam el rögtön az oroszlánt. Követtem, üldöztem a meredek hegyen, amíg szembe nem nézett velem, amikor már sarokba szorítottam. Hatalmas, macskaszerű szemeit belefúrta tekintetembe. Egy ember a megfélemlítést látta volna bennük, én csak az állat félelmét láttam. Tőlem félt… Ösztönösen érezte, hogy most meg fog halni.

Csak egy pillanat volt, éles fogaimmal átharaptam a torkát. Hallottam, ahogy belevájódnak húsába, s elérik a nyaki erét. Fájdalmas üvöltés szakadt fel torkából, majd végleg elernyedt kezeim között. Forró vére jólesően telítette el számat, és én csak nyeltem a szomjamat oltó szert. Mert számomra az volt jelen esetben. Egy szer, amit folyamatosan adagolnom kell a testemnek, nehogy eluralkodjon rajtam az őrület, a szörnyeteg.

Miután végeztem egyszerűen csak eldőltem a tetem mellett a földön, s felnéztem a feketeségbe borult égre. A csillagok már lassan kezdtek feltünedezni az égbolton, gondolataim ott szárnyaltak köztük, egy személy arcával elmémben. Nem értettem, hogy egy olyan gyönyörű nap, hogy bír ennyire elromolni szinte egy perc alatt. Egyetlen mondat csupán, mégis mindennek vége. Hogy lehettem ennyire naiv? Még magam sem tudtam megmagyarázni. Óvatlanul beleestem a magam által felállított szabályok csapdájába. Én magam szegtem meg őket, s ez lett az eredménye.

Tudtam, már akkor, amikor elkezdődött. Tudtam, hogy miattam fog baja esni, én mégis önző szörnyeteg voltam, s csak is magamra gondoltam. Hagytam, hogy Bella teljesen felforgassa szenvedéssel teli életem, mert boldogságot, szerelmet ígért nekem. Nekem, aki csak bajt hozott rá… Én pedig vágytam erre a meg nem tapasztalt érzésekre. A szerelemre, a pillanatnyi felhőtlen boldogságra.

Hogy háláltam meg? Semmi jót nem tettem vele ez idő alatt. Szörnyű képzelgéseket engedtem meg elmémnek, vágyaim enyhítéséről nem is beszélve. Összeveszett miattam a családjával, a fogadott testvére tiszta szívéből gyűlöl, és ha ez nem lenne elég, állandóan kockáztattam a szövetséget is, ami a családomnak árt. Így vissza, s átgondolva tetteimet csak apró, szánalmas magyarázatot találtam. Szégyenkezve ismertem be magamnak, de tudtam, hogy ez az igazság. Meg akartam tapasztalni, milyen az, ha tartozom valakihez. Ha felelősséggel vagyok valaki más iránt.

Pontosan vissza tudom idézni magamban azt a tíz évet, amikor minden napom azzal telt el, hogy valahogyan eltereljem gondolataimat egy hét éves kislányról. Egy emberi lény, aki akkori titokzatosságával, és gyanútlan bizalmával a kegyeibe fogadott. S én függtem tőle. Az évek során a kislány felnőtt, majd Isten újra az utamba állította. Talán azért, hogy teszteljem önuralmam, talán azért, hogy kiérdemeljek valami jobb helyet a poklon belül… Nem tudom. Talán nem is számít már.

Most talán a helyes utat kellene választanom, ami persze nem nekem jó. De Bellát biztonságban tartja, boldog, kiegyensúlyozott életet biztosít számára, nomád vámpíroktól és minden egyébtől mentesen. Magamat is beleértve. Mert minden bajforrásnak én vagyok a legrosszabbika. De nem, még nem határozom el magam. Alice mellett ilyenre is gondolnom kell. Vajon látja már, mit tervezek? Vagyis forgatok a fejemben?

Nem hiszem, mert akkor már rég itt lenne előttem, és szúrós szemmel mustrálna engem.

A helyes út… Ezen elgondolkoztam, mi is lenne az. Hisz ígéretet tettem Bellának, hogy nem hagyom el addig, amíg ő nem akarja. De akkor is ígéret megszegésnek számítana, ha csak az ő érdekeit nézném? Ha jobban járna úgy? Igaz, hogy elviselhetetlen lenne a hiánya, de így, hogy tudom életben van, valahol boldogan éli hétköznapjait, elfogadnám azt a sorsot, amit Isten kijelölt nekem. Elfogadnám, hogy nem én lennék az, aki ezt az érzést megadja neki…

Lassan felkeltem a földről, s elkezdtem futni, vissza a házunkba. Túl gyorsan hazaértem, s a sebesség hajszolása sem segített sokat ennek ellenkezőjében. Emberi irammal jártam végig a szeretett házat, mintha attól rettegnék, hogy soha többet nem látom viszont. Buta gondolat volt, de megeshetett. Igen, és az esélye igencsak nagy volt.

A zongora mellett megálltam, végighúztam ujjaimat antik fedelén, majd azt felhajtva leütöttem egy-két billentyűt. Vajon ismét el lesz hanyagolva, ha én… ? Nem tudtam – vagy nem akartam – befejezni a mondatot. Már hallottam, hogy visszajött a családom. Alice-szel az élen, Esmével karöltve.

Mély levegőt vettem, a különböző érzelmeket tükröző gondolatok futótűzként árasztották el fejemet. Alice kétségbeesett, aranyszín szemekkel állt meg előttem.

 

- Nem teheted, Edward – lehelte enyhe könyörgéssel hangjában. A mindig mosolyba szaladó ajkak most fájdalmasan görbültek le. Tekintetem fogadott anyámra esett, a lelkiismeret-furdalásom ismét átvette rajtam a hatalmat…