New Moon filmbeszámoló

Sziasztok! :D:D

Annyira, de annyira fel vagyok pörögve most. Kis fáziskéséssel ugyan – ami a fáradtság mellékhatása volt -, most teljes mértékig kitört rajtam a NEW MOON LÁZ! :D Igen, igen, és most leírom a filmmel kapcsolatos élményeimet, amíg még minden apró részlet el nem halványodik emberi elmém apró szegletében. :P:D Ráadásul első nézésre ugye nem is ragad meg minden, mert az ember figyel a szövegre, de a képekre is…

A film maga szenzációs volt, az effektekkel és a színészek játékával. Csak néhány olyan részletet tudok kiemelni, amit én máshogy oldottam volna meg, vagy épp bővítettem volna valamin az adott jelenetben. Na és innentől azért már SPOILER veszély is lesz.

Amikor végre beültünk a moziba – Bliss, Szandi meg én ugye -, én tűkön ölve vártam, hogy végre elkezdjék a filmet. De persze még húzták az én gyönge idegeimet pár reklámmal, meg film trailerekkel. Körülbelül minden egyes reklám után, úgy gondoltam, na kezdődik az Újhold. Erre nem… Ééés aztán… Feltűnt a vásznon a felirat, a nagy betűkkel: Summit Entertainmet bemutatja: Alkonyat – Újhold. A szívem – mint Bellának -, kezdett felgyorsulni, főleg, amikor megláttam Edwardot.

Úh, elsöprő volt az tény. :D Egyszerűen az a csábos – édes - félmosoly az arcán, mikor Bella felé közeledik az iskola parkolójában - olyan mintha zavarban lenne -, teljesen elvarázsol, és a vászonra szegezi az ember a tekintetét. Ez a mosoly még egyszer megjelenik a filmben, pontosan a legvégén – amire Szandi hívta fel a figyelmem -, mikor Edward elmondja Bellának a feltételét. Gondolom, nem kell leírnom, milyen feltételt is. :D Meg kell mondjam, imádom Robert Pattinson színészi játékát. A legtökéletesebb Edward szerepére, nem csak azért, mert már megszoktam, hanem nagyszerűen visszaadja azt a gyötrődést, önmarcangolást, amit Edward érez legbelül. Például amikor megcsókolja Bellát a születésnapja estéjén, miután hazavitte, vagy miután Bella megmentette őt a Volturitól.

No és itt át is térek arra, hogy mi nem tetszett, ami persze nagyon kevés dolog volt. Kezdem a legvégével, ha már előjött itt az előbb a Volturi. Nagyon hiányoltam a végéről azt a monológot, amit Edward szerelmi vallomásként elmond Bellának a könyvben. Tudjátok az a gyönyörű csillagos, holdas hasonlatos… Na én ott könnyeztem, amikor olvastam, meg persze, amikor elhagyta Ed Bellát. Hiányoltam azt a kétséget Bellából - és így a filmből is -, hogy Bella rettentő gyorsan megbocsátott Edwardnak. Mert ugye másképp van a filmben, mint a könyvben. Akkor mondja el Edward, hogy hazudott Bellának, miután Bella belöki őt az árnyékba. Ott rettentően kellett volna, legalábbis nekem, hogy Edward azt mondja, Carlisle-nak igaza volt. Létezik a mennyország… Ezekből adódóan, ugye Bella nem kételkedik abban sem, hogy akkor most álmodik-e vagy a valóságot éli meg, hogy ami megtörtént Volterrában, az nem álom volt-e, hogy Edward ott van vele ismét életnagyságban, teljes valójában, és szereti. Gyorsan, és szinte pár mondattal meggyőzte őt Edward. Na jó, tudom, én sem bírtam volna ellenállni Edwardnak, de nekem ez a jelenet így hiányos volt. Viszont amikor Bella átfut a tömegen, és a szökőkúton át Edwardhoz siet, az nagyon tetszett… Nem beszélve arról a jelenetről, mikor mutatják Edwardot, hogy leteszi a telefont, miután Jacobbal beszélt. Úh, az a pillanat volt a tetőpont.

A másik jelenet, az a rész, amikor Bella és Edward a könyvben megnézik a Rómeó és Júliát. A filmben, az órán nézik az osztállyal, ami nekem azért nem igazán tetszett, mert nem volt meg a hangulata az egésznek. Azért mégiscsak más, ha kettesben vannak, szorosan egymás mellett, s Edward elmondja, hogy kicsit irigyli Rómeót. Fontos rész ez, hisz Bella innen értesül, hogy Edward már eljátszott azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha megpróbálná megölni magát. Vagyis a mikéntjét.

Imádtam azokat a részeket, amikor Bella különféle veszélyes helyzetekbe sodorja magát, hogy hallja Edward hangját. Ahogy a filmben megjelenik Edward elmosódott alakja, mint egy visszaemlékezés, az nagyon jó ötlet volt. Nem mellékesen – a Team Edwardnak -, hogy így többet szerepelt egy kicsit Robert – Edward. :D * röhög* Rettentően tetszett a réten megjelenő Laurent és Bella közötti jelenet. Azért is, mert először ott jelennek meg a farkasok, ahol nem tetszett a fekete farkas, de a későbbiekben már igazán élethűre sikeredett nekik. Ah, az a kis pici momentum, amikor Jacob farkasként belenéz Bella szemébe, ő pedig a farkaséba. Jó a jelenet…

Viszont nagyon szívszaggató volt, mikor Bella a sziklaugrás előtt beszél Edwardhoz, utána pedig a vízben még egyszer mutatják, ahogy Jacob kihúzza Bellát a vízből. Úh, igen, és mielőtt elfelejtem. Azt hittem, ki fogják hagyni a filmből, de nem! :D Szóval nagyon ötletesen, benne volt az rész, amikor Bella a vízben meglátja a vörösséget. Imádtam Rachelle-t, a vörös haját – ami itt a New Moonban sokkal szebb volt. Hihi, az övét és Esméét nem rontották el, nos a többieket – vagyis a parókájukat -, inkább hagyjuk…:D
Úh, és az a rész nagyon durva volt, mikor Victoria elkapta Harryt, s – ha jól emlékszem -, Jacob farkas alakban szedte le róla. Harry pedig Victoria miatt kapott szívrohamot. Szegény Harry…

Kristen is, Robhoz hasonlóan jól alakított. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én szerintem Katrin eltalálta őt Bella szerepére. Hihetetlen milyen jól játssza, ha csak a hónapok múlásánál megjelenik előttem az alakja, ahogy ül a székben, vagy azok a sikolyok a rémálmoktól. Beleborzongtam, és egyben a könnyeim is eleredtek… :$

Óh, Alice-t nem lehet kifelejteni! :D Egyik kedvenc karakterem… Ashley, mint mindig kifogástalanul alakítja karakterét, na meg az a Jacob konfliktus nagyon jó volt. Bár abból még egy kicsivel többet is néztem és hallgattam volna. :D

Aztán ki ne hagyjam azért már Jacobot, hisz most ő volt a főszereplő. Meg kell mondjam, most már a filmmel együtt a könyv egyre jobban tetszik. Eddig nem igazán kedveltem, de így összességében, rengeteg érzelmet vonultat fel… No szóval Jacob. Taylor nagyon jól játszott – oké, mindenkire ezt mondom :D -, és tökéletes Jacob karakteréhez. Nekem egyedül a hosszú haja, vagyis parókája nem illett a képbe. Szörnyű volt, ahogy Jasper haja is. :P:D De ezt említettem már. A farkasok pedig egész jók lettek, úgy értem, nem annyira látszik rajtuk, hogy számítógéppel állították elő őket, és jó, hogy hasonlítanak az igaziakra is. Amikor Bella leugrik a szikláról mutatják Jaket farkas alakban. Annyira jó, ahogy fújja a szél a szőrét, és letekint a vízbe, ahol eltűnt Victoria... Érdekes és a könyvben nem szereplő jelenet a film végén, mikor Jacob egyszer csak megjelenik az út közepén, s megállásra készteti a kocsival érkező Bellát, és Edwardot. Hm, hát az tetszett, hogy Edward ugyanazt mondja, mint a könyvben, és nem elhanyagolható az sem, hogy izgalmasabb lett Jacob átváltozásával.

No és tényleg már nem untatlak sokáig titeket. Már csak a Volturiról ejtenék pár szót. Annyira jó volt, hogy megjelentek a festményen a Cullen házban, mikor Carlisle ellátja Bella karját. Aro pillanatai rettentően jók voltak… Látszott az arcán, hogy mennyire meg akarja szerezni a két tehetséges vámpírt, és aztán Bellát is ugye, hogy milyen ijesztően udvarias tud lenni, és mégis mennyire vad, kiszámíthatatlan, amikor már eldöntötte, mit is fog tenni.

Felix és Edward harc, nos nagyon izgalmas volt. Egy bajom volt vele. Mégpedig Edward halhatatlan, olyan nincs, hogy betörik a feje, meghal egy pillanatra, aztán feléled. Miért így kellett ezt?… Persze nagyon is érdekes volt, idegfeszítő, a mozdulatok, amikkel próbálja védeni Bellát, s harcol Felixszel szuperek voltak. Csak… nem illett bele a könyv világába. SPOILER VÉGE!

Egy szóval a film fantasztikus. Ajánlom minden Twilight Saga fannak, mert ők érteni is fogják, hogy mi miért történik így.
No és persze elnézést ezért a részletes, igencsak szóismétléses beszámolóért, de annyira sok minden van, ami apró részlet csupán, mégis szörnyen jó, hogy benne volt a filmben. :D Nyugodtan írjátok meg, hogy ti mit gondoltok a filmről, kíváncsi vagyok. J ;)

18. fejezet - Elgondolkodtató baleset

Sziasztok! :) Köszönöm szépen ezt a sok kritikát, amit írtok nekem. Tényleg nehéz kiválasztani, kinek is küldjem el a fejezetet... De bíztasson titeket az, hogy még jó pár fejezet vissza van, és a játék tovább folytatódik. :) Remélem tetszeni fog a mostani is!

- Úgy szeretem ezt – szólalt meg, miután leraktam.

- Mit kedvesem? – tudakoltam.

- Mindent, ami veled kapcsolatos – mondta egyszerűen.

- Szeretlek – feleltem boldogan egy csókot nyomva szájára, hogy aztán valaki - vagy inkább valami – elrontsa ezt a felhőtlen boldogságot. Mert az sosem tart örökké… Ezt már megtanultam.

Bella természetesen semmit nem vett észre emberi hallásával, s most az egyszer ennek épp az ellenkezőjét kívántam. Rögtön a következményekre gondoltam, amik nem ígértek semmi jót. Főleg nem Bellának. Nem tudtam volna elviselni, ha miattam veszik össze a családjával, ha miattam romlik meg velük a kapcsolata. Soha, de soha nem akartam, hogy ennek még csak az esélye is meglegyen, mégis többször előfordult már. Önzőségem most már kezd határtalan lenni, s ennek más látja kárát. A hatalmas mancsok egyre gyorsabban dobogtak a talajon, loholva közelített felénk, mintha attól tartana, későn ér ide.

Azon kezdtem törni az agyam, hogyan is szólhatnék Bellának úgy, hogy ne derüljön ki annak sem, akitől meg akarom vonni a mai nap eseményeinek történéseit. Bella szorosan hozzám simulva indult meg újból. Mély levegőt vett, aztán megszólalt. Lelkemet összefacsarta egy láthatatlan erő, a bizonytalanság és talán a félelem egyvelege. Féltem attól, hogy Bella mit fog mondani, mert képzeletem ezernyi lehetséges képet vetített le elém. A dübörgés füleimben feszültté tett, ideges voltam, mert nem tudtam, mi fog történni. Nem én irányítottam.

- Edward… én… - hezitált Bella halkan. Mondani akart valamit, én pedig rögtön a legrosszabbra gondoltam, ami ebben a helyzetben megeshet. Annak ellenére, hogy csöndes volt, nem enyhültek az engem szorító érzések. Tisztán hallja Bellát ő is, hiába van messze tőlünk, s az a távolság is egyre csak csökken. Rohamosan fogy, mintha csak egy sebes folyón haladna az ember egy kenuval. Megállíthatatlanul tör előre, szeli a felcsapó hullámokat, míg el nem éri végcélját.

- Bella – próbáltam megállítani udvariatlanul, mielőtt még olyat mond, ami tragédiához vezetne. De ő nem hagyta…

- Kérlek, ne vágj közbe – szakított félbe. – Nehéz ezt így kimondanom – folytatta, míg én feszülten hallgattam, ahogy egyre közelebb, s közelebb ér hozzánk az erdőben határozott céllal futó farkas. – Tudom, hogy bután viselkedtem, te mégis megadtad magad… Ez… - A farkas mostanra már ott körözött kettőnk körül, s hallgatózva figyelte Bella halk hangját. Én pedig tehetetlenül vártam, mi fog történni ezek után. Ettől pedig csak még feszültebbé váltam. Izmaim szinte görcsbe rándultak az érzéstől, és a félelemtől sem akartam őket ellazítani. Mindenre fel akartam készülni. - Ez az… együttlét csodálatos volt… - mondta szaggatottan és egyszerűen. - Tudtam, hogy nem fogsz bántani… - tette hozzá. - Mindennél jobban szeretlek. - Arca vörös színben pompázott, ahogy kimondta a szavakat, azonban én már másra figyeltem.

Gyorsan történt, emberi szem számára nem is érzékelhető iramban. Tudta, hogy nem fogom hagyni, akármi baja essen Bellának. Így nem is gondolkodott azon, hogy megtegye-e vagy sem… Túlságosan heves érzelmeket váltottak ki belőle ezek a szavak, az értelmük egészen a szívéig hatoltak, és minden mondat éles, szúró fájdalmat okozott neki. Mintha csak egy tőrt döftek volna vérét pumpáló szervébe. Úgy érezte, hogy muszáj tennie valamit, mert különben azonnal megfullad.

Egy pillanat volt csupán míg egy mozdulattal – ami nem volt épp gyöngéd, ám ezen most nem tudtam gondolkodni – ellöktem Bellát magamtól, aki a bokrok tövében landolt. Hallottam a puffanást, ami megrémisztett. Rettegéssel néztem őt, nem okozott-e az esés benne nagyobb kárt, s ez bőven elég volt arra, hogy belém csapódjanak a hatalmas mancsok. Hangos robajjal estem métereket hátra, hogy aztán a fák törzseibe ütődjek. Nem volt vesztegetni való időm, nem hagyott számomra egy másodpercet sem.

Vicsorgó, éles fogai ott csattogtak közvetlenül a fülem mellett, hogy átharaphassák nyakamat. Folyamatosan támadott, hogy ne legyen menekülési lehetőségem, csak védekezési. Először csak kitértem előle, kisebb ütéseket mérve testére, aminek következtében visszarepült arra a helyre, ahonnan kezdődött harcunk. Veszélyesen közel Bellához… Nem akartam, hogy a tűzvonalban legyen, vagy akár csak annak a közelében. A farkas minden pillanatban próbálkozott azzal, hogy belém marhasson, nem is gondolkozott, csak hagyta, hogy állati ösztönei irányítsák minden mozdulatát. Nem érdekelte ebben a percben semmi sem, vörös, sűrű köd uralta elméjét, amin szemernyit sem látott át.

Jacob tovább folytatta ellenem küzdelmét, figyelmen kívül hagyva, hogy hol. Sikertelenül, de próbáltam távolabb űzni őt attól a helytől, ahol Bella épp a fejét fogva kecmergett fel a földről. Rémült szemei köztünk cikáztak, hol rajtam, hol pedig Jacobon. Őrültség volt most ezen gondolkodni, de egyszerűen csak eszembe jutott, s akárhogyan szerettem volna, sehogy sem sikerült kiűzni fejemből a kétséget. Nem tudtam eldönteni, hogy Bella kit félt jobban ebben a helyzetben. Vajon fontosabb neki Jacob, mint én? Természetesen szerette őt, mint a testvérét – vagy legalábbis ezt akartam hinni - persze, hogy féltette. Csak az nem volt mindegy, hogy tőlem óvta-e.

Minél inkább kísérleteztem Jacobot távolabb taszítani, messzebb innét, annál kevésbé sikerült. Azt akarta, hogy Bella lássa az egészet, ahogyan ő – hitte –, kárt tesz bennem. Tudtam, hogy lelke legmélyén nem akar fájdalmat okozni Bellának, hisz szerette, mégis érzelmeit, ösztöneit nem tudta most irányítani. Akaratlanul is bántotta őt ezzel a tettével.

- Bella menj innen! – kiáltottam rá, amikor még mindig ott állt lemerevedve, ziháltan véve a levegőt.

Jacob mintha egy pillanatra észhez tért volna, azonban tovább csattogtatta fogait, s mély morgások szakadtak fel torkából, mikor megkíséreltem vissza is támadni. A földre nyomott, és tudtam, hogy azonnal le kell magamról taszítanom, ha nem akarom, hogy elérjen. Hangos puffanással, egy kisebb nyüszítéssel ért földet a fák között. Nem hihette, hogy hagyom magam széttépni annak ellenére, hogy Bella itt van alig pár méterre tőlünk. Fájdalmasan közel. A tudatba szinte beleőrültem, amikor végre megmozdult. Most már nyugodtan fordíthattam minden figyelmem az újból támadó Jacobra.

Megfeszült izmokkal, összegörnyedve vártam rá, ahogy futásból nekem esik. Az utolsó pillanatban vettem csak észre, hogy Bella irányt változtatva egyenesen a „tűzvonalba” veti magát. Két kezét kitette oldalra, mintha engem akarna védelmezni Jacobtól. Fogadott testvére megrémülve fékezett le, de már késő volt. Túl gyorsan közeledett, és ezért én sem tudtam Bellához érni időben. Jacob, ahogy két elülső mancsával lefékezett, tovább csúszva elsodorta Bellát. Kiütötte lábait, ő pedig ráesett Jacobra, így együtt siklottak és gördültek, míg el nem tudtam kapni.

- Bella… ! - szólítgattam kétségbeesetten - miután nyugalomba helyeztem a földön -, mert csokoládébarna szemeit nem emelte azonnal rám. Ellenőriztem a légzését, majd újra a nevét mondtam. – Bella, kérlek! – ütögettem gyöngéden kipirult arcát. Apró zúzódásokat láttam rajta, de valószínűleg komolyabban is megsérült. Nem! Ez nem történhet meg! – Bella! – simítottam tenyeremet arcára. Ha elveszítem, ha miattam esik baja, abba belehalok! A tudat, hogy én megelőzhettem volna a bajt, szégyenérzetet, de ami ennél is rosszabb mérhetetlen lelkiismeret-furdalást okozott. A bűnbánat csak enyhe csípős fűszernek hatott mellette, mint amilyenre még halovány emberi életemből emlékeztem. Megtörten hallgattam Bella szívverését.

Jacob bűnbánóan felkelt a földről, és lassan, óvatosan odalépegetett hozzánk. Muszáj volt ránéznem, éjsötét szemei bánatosan csillogtak rám, éles fogai, amivel az előbb még a nyakamat akarta átharapni, most ott voltak tőlem alig tíz centiméterre. Akaratlanul is elfintorodtam, mégsem éreztem semmiféle félelmet. Legalábbis nem ez iránt.

Mikor fejemet lehajtva lenéztem szerelmemre Jacob is odavonta farkas fejét Bellához, és megnyalta arcát. Többször is, mintha csak csókokat nyomott volna rá… Bella csak pár másodpercre rá rebegtette meg szempilláit, s kábán - de még inkább meglepve – pislogott Jacobra és rám.

- Bella? Mondj valamit, kérlek – leheltem könyörgően egészen közel hajolva hozzá, két tenyerem közé fogva arcát. Rettentően megrémültem, ahogy itt feküdt eszméletét vesztve, s minderről csak is én tehettem. Ez volt benne a legszörnyűbb.

- Jól vagyok – nyögte ki nehezen és nem túl meggyőzően. Én pedig nem is hittem neki. Ahhoz túl sokat tanultam, láttam már a kórházban.

- Hol fáj? – kérdeztem higgadtan. Megpróbáltam semmi jelét sem mutatni annak, milyen eszeveszett vihar dúl most lelkemben.

- Sehol – felelte, aztán kezeivel megtámaszkodva fel akarta nyomni magát a földről. Persze én nem akartam hagyni, azonban azt sem akartam, hogy fájjon neki. – Au… - hanyatlott vissza azonnal. Gyöngéden megtartottam fejét, nehogy beüsse a talajba.

- Mid fáj? Ha nem tudom, akkor segíteni sem tudok – próbáltam meg hatni rá egyszerűen.

- A kezem… és a lábam – nyöszörögte végül, kísérletet tenni fájdalma leplezésére. Néha megláttam szemeiben, s olyankor újra éreztem a tövisek marcangolását lelkemen. Hogy lehettem ilyen felelőtlen? Miért hagytam, hogy kimondja, amikor tudtam, nem fog semmi jó származni belőle!? Bolond voltam. Már-már kezdtem hinni abban, hogy ez így jó lesz, hogy lehetséges így az életem. Sőt, mi több, lassacskán tökéletes, mintha elértem volna Isten mennyországát. Mintha csak egy kicsit is, de belekóstolhattam volna abba, amit soha nem fogok elérni. Bellával együtt biztos nem. De rosszul hittem, naivan, önzően csak a saját érdekeimet néztem, s hajszoltam ezeket.

- Melyik? – zökkentem vissza. Ráérek még gondolkodni buta tetteimen, amikor már tudom, hogy nincs komolyabb baja Bellának.

- A jobb kezem, meg a bal lábam – felelte. Óvatosan feltűrtem a kardigánt jobb kezén, mire Jacob felmordult. Fittyet sem hánytam rá, nem érdekelt, hisz úgyis hallottam minden gondolatát. Megvizsgáltam Bella karját, de így semmi nem látszott rajta.

- Itt fáj? – nyomogattam meg alkarját. Arcra eltorzult a fájdalomtól. – Sajnálom – sütöttem le szemeimet. – Csak zúzódás, rendben fog jönni, ha borogatod és pihenteted – mondtam tárgyilagosan. Láttam, hogy Bellát meg is lepi hanghordozásom, s nem csak őt, de még saját magamat is. Jacob egy tapodtad sem tágított mellőle, feje Belláéval volt egy vonalban, és mindvégig rajtam tartotta éjsötét tekintetét. Még csak a gondolata is, hogy bántom Bellát, felháborító volt. Bár… már így is ártottam neki. Ebben teljesen igazat kellett adnom Jacobnak.

Eltávolodtam Bellától, hogy meg tudjam nézni a lábát is. Mivel harisnya volt rajta, így csak a duzzanatot láttam bokája körül. Gyöngéden különböző helyzetekbe mozdítottam, s hallgattam az ízületek hangját, ahogy halkan pattannak. Bella felszisszent, ezért abbahagytam a vizsgálatot.
Már tudtam, hogy mi lehet a baja.

- Valószínűleg elszakadt az ín. De meg kellene röntgenezni a kórházban, hogy részlegesen, vagy teljesen – mondtam. – Nem kellene sokat mozdítani. Mégis hogy akarod hazavinni? – feleltem Jacob gondolatára ingerülten. – Akkor is be kellene vinni a kórházba, hogy ellássák, és megnézzék mennyire szakadt el az ín – néztem fel Jacob tekintetébe, kihangsúlyozva minden szót, s egy ideig farkasszemet néztünk egymással.

Összeszorítottam fogaimat, dühösen néztem, amíg Jacob befutott a bokrok közé. Tudtam, mire készül, így amíg ő az átalakulással foglalatoskodott, lassan odahajoltam Bellához, s hosszú, gyöngéd csókot nyomtam ajkaira. Újra hallhattam a már megszokott ütemeket – szívének és légzésének gyorsuló iramát. Úgy csókoltam őt, mintha most tehetném meg utoljára – hisz végtére is fogalmam sem volt, mi fog történni ezek után -, szenvedélyesen húztam magamhoz, ismét meglepve ezzel. Azt akartam, hogy érezze, mennyire szeretem, hogy még meg is halnék érte, ha arról lenne szó. Azt szerettem volna, ha csak a jóra emlékezik, bármi is történjen majd. Számmal finoman cirógattam az övét, s belevéstem örök emlékezetembe ajkainak puhaságát, forróságát…

Jacob mérgesen trappolt ki a bokrok közül, immár emberi alakban, egy szál rövidnadrágban. Ormótlanul megzavarva kettőnk belső – búcsú? - pillanatát.

- Mi… Mi történt? Miről beszéltetek? – zihálta Bella csókunk után, mielőtt Jacob még oda ért volna hozzánk. Arca félelmet, reménytelenséget tükrözött. Úgy éreztem, hogy ő is azt gondolja, amit én. Hogy lehetséges, ez volt az utolsó csókunk. Borzalmas volt ezt látni, nem akartam, hogy így érezzen.

Szörnyű kín kezdett marcangolni belülről, még az átváltozásommal járó fájdalom sem volt ehhez hasonlatos. Mintha kitépték volna a lelkemet, hogy elkárhoztassák a pokol bugyraiban. Bella nélkül…

- Jacob haza akar vinni – feleltem eltitkolva minden érzelmemet. Bella nagyot nyelt.

- Tessék? – gyorsult fel légzése, mikor összerakta magában a képet. Ha hazamegy Jacob az egész történetet el fogja mesélni, akarva vagy akaratlanul. Ami fontos, hogy Ephraim mindenképpen tudomást szerez róla, már csak az a kérdés, hogy hogyan. Gondolatban, vagy szóban. - De fáj a lábam, és… és… - kezdte kétségbeesetten Bella, mintha nem akart volna éppen most elszakadni tőlem. Vagy legalábbis így nem, s nem akarna szembenézni a rá váró apai szigorral, de aztán belenézett az épp odaérő Jacob szemeibe, s nem tudott mit mondani kifogásnak. Ugyanis Jacob azonnal a lábai alá nyúlt, s egy óvatos, de határozott mozdulattal felvette a földről. Bella összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat. Egy darabig… – Jake! – szólt rá Bella dühösen.

- Hazaviszlek, majd apa eldönti, hogy bevisz-e a kórházba – felelte összepréselt ajkakkal, szemeit az enyémbe fúrva. Önkéntelenül futott át agyán az emlék, és én akarattal sem tudtam nem végignézni…

Késő délután volt, Jacob az órára ébredt. Nyűgösen, kialvatlanul tápászkodott ki az ágyából - átöltöznie nem kellett, mert ugyanabban a ruhában volt, amiben ledőlt aludni is. A szemeit dörzsölve cammogott az ajtó felé, aztán egy pillanatra megtorpant.

Hangokat hallott a konyhából. Tisztán értette így is, ő mégsem tudott nyugton ülni a szobájában. Halkan kinyitotta az ajtót, majd elindult a konyha fele. Annak bejáratánál megállt, s nekidőlve a falnak hallgatta a bent tartózkodók „beszélgetését”. Az sem érdekelte, hogy apja tudja, hall minden szót, ami elhangzik.

- Bella… kérlek. Meddig akarod ezt folytatni? – gurult dühbe Ephraim. – Be kell látnod, ez így
nem mehet tovább! – próbálta visszafogni indulatát.

- Nem értem, miért ne mehetne – kotyogott közbe Bella az ártatlant tettetve. Jacob most már pontosan tudta, miről is van szó. Szinte éreztem, ahogy a harag átjárja testemet az emlék hatására, azt a gyűlöletet, amit táplált legbelül.

- Hogyan, Bella? – emelte fel ismét a hangját, és elkezdett a konyhában járkálni. Jacob mély lélegzeteket vett, hogy lenyugtassa magát. Fájt hallania ezt… - Hogyan akarod ezt… ezt folytatni? Nem egy világhoz tartoztok, ezt meg kell értened! – támaszkodott az asztalra, ami halkan megreccsent súlya alatt. Jacob elképzelte, ahogy apja Bella előtt magasodik az asztal másik végén, s éjfekete szemeit egyenesen Bella tekintetébe fúrja. Az övéihez hasonlatos szemek, amelyeknek nem tudott hazudni.

- Megértettem, nagyon is – felelte Bella dacosan. – De ennek… - tartott egy kis szünetet, míg Jacob a torkában dobogó szívvel, türelmetlenül várta, hogyan is fejezi be a mondatot. Még élt benne a remény egy hajszálnyi napsugárcsíkja, hogy Bella végre józanul gondolkodva ugyanazt akarja, amit Jacob is. -… nem feltétlenül kell így maradnia. – Jacobban egy világ omlott össze, amikor megértette, hogy érti ezt Bella. Ökölbe szorította kezeit, éreztem, ahogy körmei belevájnak húsába, hogy aztán egy pillanat alatt összeforradjanak az apró sebek. A szemközti falat kezdte bámulni, azon is a dédnagyapjától örökölt tárgyakat. De ez sem segített abban, hogy figyelmen kívül hagyja az előbb elhangzottat.

Talán egy perc is eltelt, mire Ephraim meg tudott szólalni. – Remélem ezt nem gondoltad komolyan, vagy nem arra gondoltál, amire én a legszörnyűbb esetben – mondta csöndesen. Ez pedig csak még rosszabb volt, mintha kiabált volna. Mert így Jacob is tisztában volt azzal, hogy apja ugyanarra gondolt, amire ő.

- Mi van, ha teljesen komolyan mondtam? – kérdezte Bella halkan.

- Akkor azt mondanám, hogy bolond vagy, és én nem így neveltelek fel a tíz év során! – csattant Ephraim éles hangja. – Azt gondolod, hogy ő akar téged? Hogy nem csak játszadozik veled, aztán megunva téged egyszerűen tovább lép? – halkította le hangját a mondat végére.
– Mert neki ennyiből áll csak. Ennyit számítasz neki. – Pár másodpercig hallgatott. - Nem akarom, hogy szenvedj – folytatta, mikor Bella nem szólalt meg. – De nem élhetsz hiú ábrándokkal és vágyálmokkal, Bella! Élj a valóságban!

- A valóságban? – kérdezett vissza Bella gunyorosan. – Ahol vámpírokkal, és alakváltó farkasokkal vagyok körülvéve?

- Ahol azt hiszed, hogy egy vámpír és egy ember szerelme kiteljesedhet! – vágta rá dühösen Ephraim. – És akkor még nem is beszéltem a szövetségről…- Hangzott fel Ephraim lépéseinek kopogása. Jacob magában felhorkant. Elege volt a megegyezés minden pontjából, és legszívesebben figyelembe sem vette volna.

- A szövetségnek semmi köze hozzám és Edwardhoz – közölte Bella színtelen hangon. Kijelentve ezzel azt, hogy nem érdekli a szövetség erre vonatkozó része. S Jacob szerint, az apja véleménye sem. – Szeretem, és ő is szeret engem! Akármit mondasz… - fejezte be határozottan. Egy szék lábainak súrlódása a padlóval, majd mérgesen trappoló léptek hangzottak fel.

- Ezt te sem hiheted! – kiáltotta Ephraim a konyhából kiviharzó Bella után. Jacob torkából csalódott, fájdalmas sóhaj szakadt fel. Szemeivel végigkövette Bellát, ahogy kifut a szakadó esőbe…

- Ennek mi értelme lenne, ha egyszer itt van Edward autója…? – zökkentett vissza Bella ellenvetése a valóságba. – Se perc a kórházban lehetnénk… - Jacob azonnal közbevágott.

- Nem nyitok vitát erről – mormolta dühösen és megindult Bellával a határ felé.

- Jacob azonnal állj meg! – ütögette meg testvére vállát Bella, ami lélegzet elakadást okozott nála. Nem tudta, vagy elfelejtette, hogy Jacob teste sem olyan gyönge, ahogyan az enyém sem. Tekintetét csak arra a másodpercre vette le rólam, aztán újfent rám emelte reménnyel telve. Tehetetlenül tűrte, hogy Jacob elhurcolja mellőlem.

Ökölbe szorított kezekkel néztem vissza rá, ahogy Jacob elviszi tőlem messze… A határon túlra, ahova én már nem mehetek.

- Viszlát kedvesem… - suttogtam. Bella szemei megteltek könnyekkel, mintha értette volna, mit mondtam búcsúzóul, miközben Jacob felhorkant. Nem tudtam, mit fog tenni Ephraim, ha megtudja. Mi lesz a szerződéssel, ha emiatt sutba vágja. Már az emlék sem volt túl reményteljes… Nem. Nem voltam teljesen pontos, hisz agyam már ezerféle lehetőséget kutatott erre, s meg is találta a választ. Csak én nem akartam még elfogadni…

Sokáig néztem őket, ahogy az erdő sűrűjébe hatolva átlépték a határ láthatatlan vonalát. Még „szerencsém” volt látni Bella arcát, ahogy a szeméből kibuggyanó könnycsepp vékonyan megcsillanó csíkot húz szív alakú arcán. Mintha földbe gyökereztek volna a lábaim, nem tudtam mozdulni. Ólomsúlyúnak éreztem őket, lelkem itt akart tartani, csak tudatom húzott volna el távol, a legmesszebbre innen.

Mélyeket szippantottam a levegőből, még éreztem Bella édes illatát, ami keveredett a farkas bűzzel. Muszáj volt elmennem vadászni, hogy kitisztítsam a fejem, hogy minden akadályozó tényező nélkül gondolkodhassak a jövőn.

Az erdő sűrűjébe vetettem magam, s csak futottam, élveztem a szabadságot, a sebességet. Aztán, mikor már elég messze jártam attól a ponttól – pontosan fen a hegyekben -, ahol megváltam szerelmemtől, végre megéreztem az állat szagát. Kihívás kellett most, egy kis játszadozás, hogy eltereljem a figyelmem, s ez csak is egy állattal volt lehetséges. A hegyi oroszlánnal… Izmaim azonnal megfeszültek, hogy bármikor ugrásra kész legyek. A méreg termelődni kezdett számban, és hirtelen mérhetetlen szomjúság lett úrrá rajtam a gyomrom tájékán. Pedig eddig egyáltalán nem éreztem vágyat, hogy táplálkozzak.

Nem kaptam el rögtön az oroszlánt. Követtem, üldöztem a meredek hegyen, amíg szembe nem nézett velem, amikor már sarokba szorítottam. Hatalmas, macskaszerű szemeit belefúrta tekintetembe. Egy ember a megfélemlítést látta volna bennük, én csak az állat félelmét láttam. Tőlem félt… Ösztönösen érezte, hogy most meg fog halni.

Csak egy pillanat volt, éles fogaimmal átharaptam a torkát. Hallottam, ahogy belevájódnak húsába, s elérik a nyaki erét. Fájdalmas üvöltés szakadt fel torkából, majd végleg elernyedt kezeim között. Forró vére jólesően telítette el számat, és én csak nyeltem a szomjamat oltó szert. Mert számomra az volt jelen esetben. Egy szer, amit folyamatosan adagolnom kell a testemnek, nehogy eluralkodjon rajtam az őrület, a szörnyeteg.

Miután végeztem egyszerűen csak eldőltem a tetem mellett a földön, s felnéztem a feketeségbe borult égre. A csillagok már lassan kezdtek feltünedezni az égbolton, gondolataim ott szárnyaltak köztük, egy személy arcával elmémben. Nem értettem, hogy egy olyan gyönyörű nap, hogy bír ennyire elromolni szinte egy perc alatt. Egyetlen mondat csupán, mégis mindennek vége. Hogy lehettem ennyire naiv? Még magam sem tudtam megmagyarázni. Óvatlanul beleestem a magam által felállított szabályok csapdájába. Én magam szegtem meg őket, s ez lett az eredménye.

Tudtam, már akkor, amikor elkezdődött. Tudtam, hogy miattam fog baja esni, én mégis önző szörnyeteg voltam, s csak is magamra gondoltam. Hagytam, hogy Bella teljesen felforgassa szenvedéssel teli életem, mert boldogságot, szerelmet ígért nekem. Nekem, aki csak bajt hozott rá… Én pedig vágytam erre a meg nem tapasztalt érzésekre. A szerelemre, a pillanatnyi felhőtlen boldogságra.

Hogy háláltam meg? Semmi jót nem tettem vele ez idő alatt. Szörnyű képzelgéseket engedtem meg elmémnek, vágyaim enyhítéséről nem is beszélve. Összeveszett miattam a családjával, a fogadott testvére tiszta szívéből gyűlöl, és ha ez nem lenne elég, állandóan kockáztattam a szövetséget is, ami a családomnak árt. Így vissza, s átgondolva tetteimet csak apró, szánalmas magyarázatot találtam. Szégyenkezve ismertem be magamnak, de tudtam, hogy ez az igazság. Meg akartam tapasztalni, milyen az, ha tartozom valakihez. Ha felelősséggel vagyok valaki más iránt.

Pontosan vissza tudom idézni magamban azt a tíz évet, amikor minden napom azzal telt el, hogy valahogyan eltereljem gondolataimat egy hét éves kislányról. Egy emberi lény, aki akkori titokzatosságával, és gyanútlan bizalmával a kegyeibe fogadott. S én függtem tőle. Az évek során a kislány felnőtt, majd Isten újra az utamba állította. Talán azért, hogy teszteljem önuralmam, talán azért, hogy kiérdemeljek valami jobb helyet a poklon belül… Nem tudom. Talán nem is számít már.

Most talán a helyes utat kellene választanom, ami persze nem nekem jó. De Bellát biztonságban tartja, boldog, kiegyensúlyozott életet biztosít számára, nomád vámpíroktól és minden egyébtől mentesen. Magamat is beleértve. Mert minden bajforrásnak én vagyok a legrosszabbika. De nem, még nem határozom el magam. Alice mellett ilyenre is gondolnom kell. Vajon látja már, mit tervezek? Vagyis forgatok a fejemben?

Nem hiszem, mert akkor már rég itt lenne előttem, és szúrós szemmel mustrálna engem.

A helyes út… Ezen elgondolkoztam, mi is lenne az. Hisz ígéretet tettem Bellának, hogy nem hagyom el addig, amíg ő nem akarja. De akkor is ígéret megszegésnek számítana, ha csak az ő érdekeit nézném? Ha jobban járna úgy? Igaz, hogy elviselhetetlen lenne a hiánya, de így, hogy tudom életben van, valahol boldogan éli hétköznapjait, elfogadnám azt a sorsot, amit Isten kijelölt nekem. Elfogadnám, hogy nem én lennék az, aki ezt az érzést megadja neki…

Lassan felkeltem a földről, s elkezdtem futni, vissza a házunkba. Túl gyorsan hazaértem, s a sebesség hajszolása sem segített sokat ennek ellenkezőjében. Emberi irammal jártam végig a szeretett házat, mintha attól rettegnék, hogy soha többet nem látom viszont. Buta gondolat volt, de megeshetett. Igen, és az esélye igencsak nagy volt.

A zongora mellett megálltam, végighúztam ujjaimat antik fedelén, majd azt felhajtva leütöttem egy-két billentyűt. Vajon ismét el lesz hanyagolva, ha én… ? Nem tudtam – vagy nem akartam – befejezni a mondatot. Már hallottam, hogy visszajött a családom. Alice-szel az élen, Esmével karöltve.

Mély levegőt vettem, a különböző érzelmeket tükröző gondolatok futótűzként árasztották el fejemet. Alice kétségbeesett, aranyszín szemekkel állt meg előttem.

 

- Nem teheted, Edward – lehelte enyhe könyörgéssel hangjában. A mindig mosolyba szaladó ajkak most fájdalmasan görbültek le. Tekintetem fogadott anyámra esett, a lelkiismeret-furdalásom ismét átvette rajtam a hatalmat…

17. fejezet - Felhőtlen boldogság

Persze a játék folytatódik! :) Várom a szebbnél, szebb és értelmesebb kritikáitokat! :)) Ó és a fejezet enyhén súrolja a 18-as karikát... Csak enyhén, de tényleg. :D

Két óra telt el, hogy elaludt hideg karjaim közt, ami némi aggódással töltött el egészségét illetően, mégsem tudtam felébreszteni őt. Csak néztem enyhén pirospozsgás, szív alakú arcát, s hallgattam egyenletes, nyugodt szuszogását. Egyszerűen hihetetlennek tűntek az elmúlt órák, az, hogy mi történt kettőnk közt. Nem hittem, hogy van ekkora önuralmam, amit már régóta lehetetlennek tartottam. Belláért azonban bármire képes vagyok… Fejemben újra s újra leperegtek előttem az izgató képsorok, érintéseit még mindig éreztem a testemen, ahogy forró bőre végigsimogatja minden porcikám.

Tudtam, hogy hibát követtem el, mert engedtem vágyaim csábításának, s csak bűneim hosszú lajstromát növeltem vele. Lelkiismeret-furdalás tört rám, amiért ilyen önző voltam, s hajtottam magam az élvezetek mélységébe. Nem törődtem azzal, mi lesz Bellával később… Mi történik majd ezután. Mert nem így kellett volna megtörténnie, vagy inkább nem velem. Bármennyire is fájt, tudtam, én mégsem nyújthatok neki akkora élvezetet, mint… Még magamban sem fejeztem be a mondatot. A lelkemet kis időre enyhítő szorítás most ismételten visszatért, hogy kifacsarja boldogságom kevéske cseppjeit is.

Mindezek ellenére, mégis éreztem azt a megmagyarázhatatlan, földöntúli lebegést, ami ha csak néhány percre, de azóta is a fellegekbe repített. Mintha végtelen szerelmem Bella iránt egy magasabb, felsőbb síkra lépett volna, minden egyebet miniatűr semmiségekként ábrázolva a nagyvilágban. Ha csak is azokra az érzelmekre gondoltam, amik átjárták lelkemet és testemet együttlétünk alatt, akkor még a lelkiismeret-furdalás is elenyészett csekélységnek hatott.

A lemezlejátszón már rég lefutott a tű, de nekem még mindig füleimben csengtek a mű dallamai. Mert még ez is Bellát juttatta eszembe, ahogy itt fekszik karjaimban, egy angyalra hasonlító szépség. A szépség és a szörnyeteg…

Apró mocorgás, Bella jobb karja felcsúszott mellkasomon. Szemei rebbenve nyíltak fel, hogy aztán rám emelje álmosságtól csillogó tekintetét.

- Szia! – lehelte.

- Szia! – mosolyogtam rá lágyan, mire megsimította arcomat.

- Miért nem keltettél fel? – kérdezte enyhe szemrehányó éllel, miközben megdörzsölte szemeit, hogy kiűzze belőlük az álmosság homályát.

- Miért keltettelek volna? – kérdeztem vissza. – Gyönyörű vagy, amikor alszol – bókoltam. Persze komolyan is gondoltam.

- Mert nem szeretnék elvesztegetni egy percet sem, amit veled tölthetek ma délután – hagyta figyelmen kívül utolsó mondatom, de halvány pír színezte arca nem erről tanúskodott.

- Az életedből vesztegeted az időd rám… Két óra már mit sem számít - ellenkeztem gúnyosan, fájdalmas fintorba rándult arccal.

- Ezen könnyedén segíthetnénk – jegyezte meg Bella is gúnyos hanggal. Felélénkülve fúrta tekintetét aranyszín szemeimbe.

- Nem akarok erről beszélni – utasítottam el haragosan. Butasága azonnali, újbóli dühöt gerjesztett bennem ötlete iránt. Nem tudtam felfogni, hogy juthat egyáltalán ilyesmi az eszébe. Hallatlan és lehetetlen is! Nem fogom engedni soha! Azt nem… Nem akarom, hogy elveszítse a lelkét. Mert azok ellenére, hogy érzem a lelkemet facsaró érzelmeket, hiszem – még ha magamnak sem tudom teljes mértékig megmagyarázni -, hogy átváltozásomkor elvesztettem azt. Csak egy mélységes űrként maradt nem dobbanó szívem helyén, hogy valami kitöltse mellkasomat. Ha lenne lelkem, akkor miért büntetne Isten ennyiszer? S miért lenne a feneketlen lyuk sötét szemeim bizonyítéka? Azt, hogy mi is vagyok valójában.

- Egyszer pedig úgyis eljön az ideje. Talán éppen most – mondta határozottan, s mikor felnézett szemeimbe elcsuklott a hangja. – Mondd meg! – parancsolt rám hirtelen. – Mondd meg… - lehelte aztán kérlelően. Megdöbbenve néztem rá. Nem értettem, mit akar megtudni heves kitörésével.

- Mit, kedvesem? – simítottam meg arcát gyöngéden. Nem tudtam elnézni gyötrő szemeiből, fogva tartott, mint leláncolt foglyát a sötét börtön. Dühöm egy szemvillanással elpárolgott.

- Mondd meg, miért nem akarod? – nyögte ki keserves hangsúllyal. Próbálta leplezni fájdalmát, s csak néha bukkant elő megzabolázott vonásai mögül. – Miért nem akarod, hogy örökké veled legyek? – suttogta, szemeit könnyfátyol lepte el.

Mélyet sóhajtottam, orromon keresztül egész testemben szétterjedt édeskés illata. – Buta Bella… - mondtam kedveskedve, majd tüzes csókot nyomtam ajkaira. – Mindennél jobban szeretném, ha örökre a közelemben tudhatnálak – mondtam komolyan. – De tudom, hogy ez nem lehetséges, tudom, hogy nem várhatom el ezt tőled. – Ajkaira raktam mutatóujjam, mikor levegőt vett, hogy szavamba vágjon. – Nem akarom, hogy pusztán önzőségem mérhetetlen késztetésétől… olyan légy… mint én… - fejeztem be szaggatottan. Reméltem, hogy Bella nem érti félre ismét, mit is szerettem volna ezzel mondani.

- Az ellenkezője soha nem fog megtörténni – jelentette ki tisztán. – Soha, de soha! – nyomatékosította. – Ha nem vagy velem… - csuklott el újból a hangja -… akkor nincs miért élnem – halt el aztán a mondat végére.

- Ezt meg sem akarom hallani, Bella! – fogtam két tenyerem közé az arcát. – Ha velem történne valami, akármi, neked tovább kell élned a saját életed. Mintha én nem is lettem volna! – mondtam hevesen. – Ígérd meg! – követeltem kétségbeesetten a választ. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy Bellának akár csak egy hajszála is meggörbüljön. Az én, vagy akár a saját – tudatos vagy tudattalan - hibájából. Nem, ezt nem tudom elképzelni sem.

- Ezt nem ígérhetem meg neked, Edward! – sütötte le szemeit. – Mi volna jobb, ha naphosszat csak bámulnék magam elé, mint egy meghasadt szívű ember, vagy ha már nem éreznék semmiféle fájdalmat? – kérdezte csöndesen. – Mert ez történne velem… Meghasadna a szívem a hiányodban.

Önkéntelenül is belegondoltam a helyzetbe, s megborzongtam. Ha Bella… távozna e világról, én is megtalálnám a módját, hogy kövessem őt. Miért akarnék élni, ha ő már nincs e világon? Ha nem tudnám, hogy mással boldogan él valahol messze tőlem? Itt azonban volt egy apró problémám. Hova is követhetném, és hogyan, ha Isten még azelőtt kitaszítana a menny kapujából, hogy a közelébe lépnék?

- A szeretteid segítenének, hogy túléld és folytasd az emberi életed. Ahogy kellett volna, ha én nem avatkozom közbe… - Többes számban beszéltem, én mégis csak egy személyre tudtam gondolni. Egy pillanatra összeszorítottam fogaimat.

- Miért, Edward? Miért kéred tőlem, hogy megígérjem a lehetetlent? – Nem eresztette szemeivel tekintetemet, akaratlanul is elmerültem a barna mélységben. – Amikor a megoldás sokkalta egyszerűbb.

- Nem, nem egyszerűbb. Hát nem érted? – sóhajtottam elkínzottan. – Nem hagyhatom, hogy elveszítsd a lelked, ahogy én… - suttogtam meggyötörten, mégis dühösen. Dühös voltam magamra, amiért gyönge voltam annak idején. Amiért nem volt erőm itt hagyni ezt az esős kisvárost, s hagyni, hogy minden menjen a maga kerékvágásában. De én akaratosan letértem a nekem kijelölt útról, mindent felborítottam magam körül. Leginkább egy ember életét. És most bűnhődöm, vezeklem ezért.

- Erről van szó? A lelkemről? – kérdezte meghökkenten.

- Részben – feleltem semlegesen.

- Miről még? – kérte a választ idegesen.

- A szövetségről, Bella – böktem ki összeszorított fogaimon keresztül. Sokkalta összetettebb volt a „Miért nem?” kérdésére a válasz. Hogy is tehetnék ilyet vele? Elveszem a lelkét, és még attól az embertől is elszakítom, aki a legjobban szereti? Ha már szomjúságomtól vezérelve egy szörnyeteggé válok, emberi énem minden vonását meg akarom őrizni. Ez pedig nem egy olyan tett lenne, ami ezt eredményezné.

- Hogy jön az a nyomorult szövetség hozzám? – fakadt ki kétségbeesetten. Szólásra nyitottam számat, de Bella nem hagyta, hogy megszólaljak. – Nem értem… - ráncolta finoman homlokát. – Az nem… Nem számítana annak – motyogta fájdalmasan, s én nem tudtam, mire is gondolhat. Úgy szerettem volna most csak egyszer a fejébe látni. De nem bírtam… Csak a sötétség maradt, a bizonytalan hallgatás, vonásainak érzelmes könyve. - És miért veszteném el a lelkem? – folytatta. - Az örök, elpusztíthatatlan, halhatatlan része az embernek.

- Nem mindenki hiszi teljes egészében így. Mások úgy gondolják, hogy a test elmúlásával a lélek elhagyja ezt a világot – feleltem kicsit lenyugodva. Nem tölthettem ki rajta a dühömet, pont rajta. Hogy is merészelhetek ilyet?

- De tovább él szellemként – fejezte be Bella teljes meggyőződéssel, s nem tudtam eldönteni, hogy tényleg hisz is ebben – ami nem lenne meglepő tekintve Black nevelőcsaládját -, vagy csak így akar engem meggyőzni erről. Úgy tett, mintha az előbb nem is gondolkozott volna el valamin, míg engem fojtogatott annak megismerésének a vágya.

- Honnan tudhatnád, Bella? – kérdeztem hitetlenül. Még én magam sem voltam biztos benne, csak abban, hogy én nem a miatt veszítettem el a lelkemet.

Bella elmosolyodott. – Hiszem, hogy a lélek, az értelem igenis örökké él. Hiszem, hogy egy olyan jóságos, ragyogó ember, mint te, nem veszíthette el a lelkét… - ujjbegyeivel folyamatosan simogatta arcomat, apró tüzesen szikrázó pontokat idézve elő bőröm alatt. Egy másodpercre csupán, de elhomályosult elmém vitatkozó, ellentmondó énje.

- Nem? – kérdeztem vissza mérgesen, undorodva magamtól. - Embereket öltem, Bella! Elfelejtetted már? – fordítottam el fejemet, mert nem tudtam a szemeibe nézni. Olyan naivan, szerelmesen csillogtak rám, hogy képtelen voltam elviselni. Hogy bír rám így nézni, tudatában annak, miket is követtem el?

- Bűnösöket öltél! Nem ártatlanokat – érvelt hevesen, miközben gyöngéden visszafordította fejemet. Följebb tornázta magát, fejünk így egy vonalba került.

- Attól még én is bűnös vagyok, egy kárhozott vámpír… Akinek soha nem adatik meg Isten megbocsátása – mondtam csöndesen.

- Isten mindenkinek megbocsát, aki megbánja bűneit – suttogta ajkaimhoz közel. Lehelete cirógatta számat, s én egy pillanatra elkalandoztam emlékeimben.

- Még egy szörnyetegnek is, amilyen én vagyok? – fintorogtam, és lehunytam szemeimet.

- Nem vagy szörnyeteg! Te vagy a legjobb dolog az életemben… - súgta szenvedélyesen, hüvelykujjával végigsimította alsó ajkamat, majd gyöngéden rányomta száját az enyémre.

Nem tudtam tovább ellenkezni, amint megéreztem puha ajkait, elvesztem. Gyötrő gondolataimat elnyomta a számon összpontosuló bizsergető érzés, ami lassacskán, de szétterjedt egész testemben.

Szelíden toltam el Bellát. – Nem volt elég mára? – suttogtam zihálva az előbbi csók után.

- Belőled sosem elég – mondta halkan kuncogva, aztán lágyan ismét megcsókolt, én pedig hagytam, hogy elmerüljek édes kínzásában.

Alkonyodott, a lemenő nap sugarai áthatolva a felhőfoszlányokon beszűrődtek a hatalmas ablakokon keresztül, hogy narancssárgás homályba színezzék a szoba fehér falait. A kinti tájba révedve hallgattam Bella egyenletes légzését. Fogai vacogva koccantak össze.

- Fel kellene kelnünk, és venned kéne egy jó, forró fürdőt – mondtam Bellának lágyan, aki szorosan mellettem feküdt. Annak ellenére, hogy már lassan az ő teste is jéghideg volt miattam, nem tudtam magam mellől egy hüvelyknyit sem eltolni. Ráadásul az sem akartam, hogy későn érjen haza, hisz így is csak remélni tudtam, Ephraim nem szerez tudomást a ma történtekről. Halvány remény volt ez, de erőteljesen élt bennem. Hogy lenne nekünk akkora szerencsénk…? Magamban felhorkantam.

Nem tudtam, mi lenne, ha kiderülne, de semmi jóra nem számítottam.

- Nincs kedvem – motyogta Bella megborzongva.

- Tudom. Nem mintha, nekem lenne… - kuncogtam, miközben Bella haját simogattam. Kezem el-elkalandozott lejjebb testén. – De nem szeretném, ha megfáznál. Így is vacogsz – jelentettem ki, majd finoman, mégis határozottan lefejtettem engem ölelő karját, s kicsusszantam a takaró alól az ágy szélére.

- Ugye… nem akarsz felöltözni? – hallottam meg halk hangját a hátam mögül. Hátrapislantottam, ő pedig azonnal lesütötte szemeit. Szív alakú arcán két vörös rózsa jelent meg.

- Hát így nem maradhatok – nevettem.

- Nem is kell, majd fürdés után felöltözöl – mögém térdelt, s hátulról átkarolva beborította mindkettőnk testét a takaróval. Lágyan belecsókolt a nyakamba, én pedig egy pillanatra lehunytam szemeimet.

- Túlbecsülsz… az önuralmam… - nyögtem ki szaggatottan.

- Semmiképpen sem – ellenkezett, miközben egyik lábát átvetette másik oldalamra, és beleült ölembe. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, Bella mosolyogva csókolt meg.

A karjaimba kapva felálltam, s az ajtó fele indultam - Bella körülfonta testünket a takaróval. Így mentünk az emeleten lévő fürdőszobába. A helyiségben aztán leraktam Bellát, aki a kádhoz lépve megengedte annak csapjait. Egy kis hideget a forró mellé, ujjaival folyamatosan nézte a fürdővíz hőfokát, de egy másodpercre sem szakadt el tőlem. A takaróval mindvégig magához láncolt, ami nem kis önuralmat igényelt tőlem. Háta, s feneke minden percben hozzám dörgölőzött…

Mikor úgy gondolta megfelelő a csapok beállítottsága, egy fordulatot tett, így újból szembe került velem. Kezeit körém fonta, s megszűntette közöttünk a távolságot.

- Nos… úgy látom, még nagyon jól bírod. Talán túl jól is… - az utolsó mondatot, szinte hangtalanul ejtette ki. Ferde pillantást vetettem rá, de inkább szó nélkül hagytam. Tudtam, hogy miért így mondta.

- Muszáj, kikészítesz a mai nap – jelent meg arcomon félmosoly. – Minden értelemben. - Bella csilingelően felkacagott.

- Szomjas vagy? – kérdezte meg hirtelen. Megdöbbenve néztem rá.

- Nem igazán – feleltem. Bella arcán halvány csalódottság, s némi megkönnyebbülés is átsuhant.

– Zárjuk el a csapokat – tereltem beszélgetésünket. A kádhoz lépkedtünk, így ketten, majd Bella előrehajolva elzárta a két csapot. Odanyújtottam neki a polcról levett fürdősót, s amíg ő beleöntött a vízbe egy kisebb adagot, én próbáltam visszafojtani feltörni készülő nyögésemet ebben a helyzetben.

- Gyere… - Bella lerántotta rólunk a takarót, és leengedte a padlóra. Válla felett pillantott fel szemeimbe, majd beszállt a kádba, háta mögé mutatva várt rám. Nagyot nyeltem, aztán teljesítettem „kérését”.

Hátradőltem a kádban, két kezeimet feltettem annak peremére, Bella pedig a mellkasomhoz simult. Mélyet szippantottam a helyiség édeskés gőzéből, jobb kezem önkéntelenül indult meg, hogy a vízben cirógassam Bella karját.

Időközben feloldódott a fürdősó, éreztem rózsás illatát. A forró vízzel locsolva Bellát, gyöngéden végigsimogattam minden porcikáját. Mintha ezekkel a mozdulatokkal szimbolikusan le akartam volna mosni róla azt a szennyet, amivel én magam mocskoltam be ártatlan, naiv lelkét.

- Ha megfázol, többet ilyen marhaságot nem teszünk - suttogtam fülébe.

- Nem fogok – ígérte. – A tested most nem olyan jéghideg – mondta.

- Előbb hűtöm le a vizet, mint, hogy melegedne a testem – feleltem.

- Nem baj, majd engedünk még hozzá forró vizet.

Halkan kuncogtam. – Rendben – sóhajtottam, miközben tenyerem el-elkalandozott karjáról. A puha halmok cirógatásáról egyre lejjebb haladtam, lapos hasát simogattam a vízben. Elégedetten hallgattam sóhajait, néha megnyalta ajkait, miközben bal kezével combomon támaszkodott.

Mellkasa egyenetlenül emelkedett immár, szívverésének üteme az egekbe szökött. Olyan jó volt hallgatni, hogy kezem öntudatlanul járta be a már megtett útját, oda és vissza. Bella testén libabőr futott végig, ami ráébresztett a víz hőmérsékletére. Igaz, nem éreztem, de Bella nagyon is.

Óvatosan felemelkedtem ülő helyzetbe Bellával együtt, de a csapot így sem értem el. Bella halkan felnyögött.

- Engedj forró vizet – kértem a fülébe súgva.

- Ah, csak ennyi? – rebbentette fel szempilláit, majd előrenyúlva először meg akarta engedni a vizet, aztán a vízben matatott valami után. Kihúzta a dugót, s várt egy kicsit.

- Mit csinálsz? – kérdeztem értetlenül.

- Csak kiengedek vizet – felelte, mintha csak a legostobább kérdést tettem volna fel.

- De miért?

- Mert így folyathatom a forró vizet… És nem telik meg olyan gyorsan újból – válaszolt nemes egyszerűséggel.

- Rendben – motyogtam, figyelve ténykedését.

Miután úgy a fele kád vizet leengedte – még így is eléggé tele volt, tekintve, hogy nagy a kád -, megnyitotta a forró csapot, majd visszadőlt a mellkasomra. Lábát elirányította a forró vízsugár útjából, először csak oldalra, aztán utána inkább felhúzta őket.

- Nem akarod…? – hallottam meg a suttogást, s kezével már vezette is az enyémet. Azonnal megértettem még a félmondatból is, hogy mit is szeretne. Én pedig nem haboztam neki megadni…

Tenyeremmel ismét végigjártam a már megismert kis szakaszt testén, aminek hatására újból hallhattam az egyre gyorsuló tam-tamot verő szívdobbanásait. Merészebb és bátrabb lettem, nem fenyegetett az, hogy lezuhanok a szakadék széléről, így kezem továbbvándorolt bőrén, le a számomra csak langyos vízbe.

Ahogy haladtam lejjebb, Bella úgy nyitotta szét térdeit, s kínálkozott fel hideg érintésemnek. Lábai már a kádnak támaszkodtak, csípőjével mozdulatokat írt le, próbálta ágyékát minden milliméterrel tenyeremnek nyomni. Apró csókokat nyomtam feje búbjára, majd a vízből kikandikáló vállára, míg ujjaimmal addig finoman kényeztettem őt. Először csak sóhajokkal jelezte élvezetét, amik pillanatról-pillanatra erősödtek kéjes nyögésekké. Fejét hátravetve szorította a kád peremét, szemeit erősen lehunyta, míg szájai szétnyíltak. Légzése egy levegővétel után elállt, mint aki nagyon összpontosít egyetlen egy érzésre, vagy pontra a testén…

A szörnyeteget visszatartottam, de egy pontomat nem tudtam szabályozni mintegy válaszként Bella nyögéseire, s hozzám dörgölőző testére. Kínzón, már-már fájón lüktetett, s csak nehezen sikerült elfordítanom róla figyelmemet. Bella összeszorította fogait, úgy szívta be tüdejébe az éltető oxigént, és én egy másodpercre megijedtem fájdalmas sziszegésén. Akaratlanul is megálltak ujjaim, hogy leolvashassam arcáról, mit tettem ismét.

Bella remegő ajkakkal nyitotta fel csokoládébarna szemeit, s felém fordítva fejét kérdőn rám emelte tekintetét.

- Mi… Miért… hagytad abba? – nyögte ki elkínzott vonásokkal. – Túl… Túlságosan átmentem a határon? – suttogta elcsukló hanggal.

- Nem, én csak… - próbáltam meg elmagyarázni, mit is érzek pontosan, miért álltam meg, hogy eljusson a gyönyör kapujáig. De nem bírtam kibökni semmi értelmes választ. Ezért csak előbbi tevékenységem ismételi elindításával jeleztem másodpercnyi elbizonytalanodásom elpárolgását.

Bella feleletként csókra nyújtotta ajkait, én pedig meg is adtam neki, amire vágyott. Csókunk után lehunyva tartotta szemeit, újból hallhattam légzésének egyeletlen, szaggatott ütemét. Aztán teste kisebb ívbe feszült, míg száját egy erőteljes, gyönyörrel teli sikoly hagyta el.

Zihálva ernyedt el, hogy ismét hideg mellkasomhoz simuljon. A kád ez idő alatt lassan megtelt, a víz már a perem szintjét súrolta.

- El kellene zárni a csapot – súgtam Bellának, aki még mindig rajtam pihegett.

- Ha nagyon muszáj… - emelkedett meg, aminek következtében egy kisebb adag víz a fürdőszoba padlójára loccsant. Vele együtt dőltem előre én is, s hátulról átkaroltam testét. Míg a csap elzárásával kínlódott, egyik kezemmel kisimítottam a nyakához tapadt vizes tincseket, majd megcsókoltam selymes bőrét. Bella keze abban a pillanatban lelassult, le-leesett keze a csapról, ami még mindig ontotta magából a vizet. Kicsit előrecsúsztam vele, s előrenyúlva elfordítottam a csapot.

- Ez nem ért – jegyezte meg játékosan.

- Tudom – vigyorogtam rá. Felálltunk, aztán kiszálltam a kádból és kisegítettem Bellát is. Még jó, hogy előre tudtam, biztos meg fog csúszni. És igazam lett, ha nem kapom el, akkor a feje vagy a padlón, vagy a kád peremében koppant volna. Még belegondolni is szörnyű volt…

- Um, köszönöm – sütötte le szemeit elpirulva.

- Már megszoktam, hogy téged még magadtól is meg kell, hogy védjelek – mondtam komolyan, de közben félmosolyra húzódott szám. Bella felnézett rám, és elhúzta száját.

- Ilyen az én formám – mondta aztán. Vigyorogva a szekrényhez léptem, s kiszedtem belőle két, hófehér törülközőt. Az egyiket derekam köré csavartam, míg a másikkal beborítottam Bella testét, és dörgölni kezdtem őt.

- Nem fázol? – kérdeztem ma már sokadjára.

- Nem, sőt… - simította tenyereit derekamra, a törülköző széléhez. Fejcsóválva szárogattam, s miután úgy ahogy készen lettünk, átmentünk a szobámba. Valamiért – nem is tudom, honnan vehette az ötletet - Alice a szekrényemben fenn tartott egy kisebb polcot Bellának. Most csak annyi volt a dolgom, hogy odavezessem Bellát a szekrényhez, s kitárjam előtte.

- Válassz magadnak egy ruhát – mondtam, miközben én is kiszedtem magamnak egy sötétszürke, szövetnadrágot és egy fekete inget.

- Ez… Ez ugye Alice volt? – kérdezte egy sóhaj kíséretében.

- Igen – feleltem. – Tudod, milyen.

- Tudom.

Zsebre dugott kezekkel figyeltem Bellát, aki a szekrény két ajtaját fogva, egyik lábára támaszkodva hezitált a ruhadarabok között, hogy melyiket is válassza. Végül a szokásos harisnya, szoknya és egy blúz felállásnál döntött. A harisnyát kivéve mindkét ruhanemű világoskék volt, a kedvenc színem.

- Nos, Alice gondoskodott esetleg… öhm… - pirult el, és én tudtam, mire gondolhat.

- Nyisd ki a bal oldalon a harmadik fiókot – utaltam a kis fiókos szekrényre. Bella nekem háttal kihúzta – hallottam a fa súrlódását –, és kivett belőle valamit, amit én nem láthattam. Nem fordult meg, így én tettem ezt.

- Öltözhetsz – szóltam neki. Hallottam a nehéz, vizes törülköző esését, ahogy halk puffanással eléri a padlószőnyeg anyagát. Egy kis neszezés Bella részéről, majd léptek egyenletes súrlódása, ahogy felém közelített. Hátulról hozzám simult, majd előrecsúsztatta kezeit a hasamra, s az ingen keresztül apró mozdulatokkal, de így is kényeztetett. Egyszerűen csak az érintésével. – Készen vagy? – kérdeztem rekedtesen.

- Nem egészen – mondta, mire megfordultam. Nagyot nyeltem, mert a látvány rettentően vágykorbácsoló volt, ahogy Bella egy szál alsóneműben, melltartóban állt pár hüvelyknyire előttem. Lassan eltávolodott tőlem, hívogató tekintetét mindvégig belefúrta az enyémbe.

Hátrálva egészen odáig ment, ahol az előbb volt, aztán a földről felszedte a harisnyát, a szoknyát és a blúzt is. Jobb lábát feltette az ágyra, s bebújva a harisnya szárába, érzékien feltekergette lábszárán. Szárazon nyeltem, ahogy szemeimmel végigkövettem. Szinte éreztem bőrének selymes puhaságát…

Bella, hogy ne veszítse el az egyensúlyát - ami már kezdett látszani ingatag testtartásán -, inkább leült, s a lábát átvetve a másikon, úgy görgette fel rá az összefogott harisnyaszárat. Mikor végzett, kezeivel megtámaszkodott hátul, de nem mozdultam. Muszáj erőt vennem magamon, s nem elcsábulni. Bella felhúzta egyik szemöldökét, majd észrevéve önuralmam igencsak erős megnyilvánulását felállt, s a szoknyát kezébe véve felhúzta a ruhadarabot. Miután becipzárazta hátul, végigsimítva testét a blúz után nyúlt. Minden másodperccel engem kínozva, vagy inkább csábítva.

Lassan vette fel azt is, s a gombolás is még lassabban ment. Zsebeimben összeszorítottam ökleimet, mert úgy éreztem, egyszerűen nem bírok ilyen távol maradni tőle. Ha csak az a távolság két méter is. Hogy megérintsem testét, megcsókoljam még szomjúságom oltásánál is milliószor erősebb késztetés volt. Az utolsó gombnál tartott, mikor végzett, csalódottan felnézett rám. A pirosság eluralta egész arcát, szemei azonban megbántottan néztek rám.

Itt szakadt el a cérna, egy pillanat alatt előtte termettem, s szenvedélyesen megcsókoltam. Éreztetni akartam vele, mennyire nehezemre esett, hogy ne tegyem meg ezt már akkor, amikor fehérneműben állt előttem. Nem hagyhattam, hogy ezt higgye, hogy egyáltalán nem hatott rám. Bella karjait nyakam köré fonta, testét az enyémhez préselte.

Mikor elváltak ajkaink csak ennyit mondott. – Ah… - Én pedig vigyorogva puszilgattam nedves száját.

- Ezt előbb is megtehetted volna – közölte megrovóan.

- Sajnálom, muszáj elindulnunk. Ha pedig még ez előtt megteszem, ma nem mentél volna sehova sem mellőlem – súgtam hevesen. Bella felnyögött.

- A fene azt a nagy önuralmadat – húzta el száját, mire felnevettem.

- Na gyere. Mennünk kell – Megvártam, míg felhúz egy cipőt és egy kardigánt, majd elindultunk a földszintre. Onnan a hátsó ajtóhoz vettük az irányt, ki az immár sötétségbe borult erdőbe.

A folyóig nem szóltunk semmit sem, csak egymásba karolva menetültünk, csókokat váltva, simogatva a másikat. A folyó előtt szokásomhoz híven megálltam, majd Bellát a karjaimba kapva egy mosollyal ajkaimon átugrottam a másik partra.

- Úgy szeretem ezt – szólalt meg, miután leraktam.

- Mit, kedvesem? – tudakoltam.

- Mindent, ami veled kapcsolatos – mondta egyszerűen.

- Szeretlek – feleltem boldogan egy csókot nyomva szájára, hogy aztán valaki - vagy inkább valami – elrontsa ezt a felhőtlen boldogságot. Mert az sosem tart örökké… Ezt már megtanultam.