22. fejezet - Aggódó barát

Sziasztok! :) Ne haragudjatok rám a frissítés miatt, de mostanság tényleg kevés az időm. :( És sajnos, ha meg ihletem nincs, akkor én egyszerűen nem tudok írni... De remélem nem felejtettetek el, és továbbra is olvassátok majd, és kritikzáljátok! :) Köszönöm a sok szép véleményt, nagyon jók voltak, tele sok érzelemmel és elméletekkel. ;) Puszi Mindenkinek! :)

Fejcsóválva elém lépdelt, majd hátrafelé menetelt tovább, miközben karjait hívogatóan felemelte. Csábos mosolyt villantott rám, s én nem tudtam – vagy nem akartam – ellenkezni. Követtem. Két ház között befordult a sötét sikátorba, majd azokon közlekedve futásnak eredtem.

„Az oroszlán beleszeretett abba, akibe a leginkább nem kellett volna… A buta kis bárányba.”

Mély sóhaj hagyta el ajkaimat futás közben, gondolataimban ez a mondat zakatolt egyfolytában. Ami a legrosszabb volt, hogy tudtam, viszonzott ez az érzés. Én pedig ott hagytam őt, egy veszélyes alakváltó farkas közelében, aki bármikor bánthatja. Persze butaság volt ezt hinni, hisz Ephraim soha nem engedné. Mégsem tudtam erről a tényről nem tudomást venni. De alig egy napja csak, hogy eljöttem, s máris megszegném az ígéretem? Ebben a pillanatban határozottan úgy éreztem, hogy igen. Túl nagy a vágy, a kín, hogy újra a közelében lehessek. Igazából nem kellene megtudnia, hogy ott jártam…

Úgyis csak a határ képzeletbeli vonaláig mehetnék, annak pedig mi értelme lenne? Átlépnem tilos, hisz azzal a családomat sodornám veszélybe. Azt pedig nem tehetem meg! Inkább én gyötrődjek hiánya miatt, minthogy Esmééknek meg kelljen küzdeniük a felbőszült farkasokkal. Szüleim arca lassan kúszott be elmémbe. Biztosan aggódnak értem, főleg Esme lehet a legnyugtalanabb közülük. De ott van Alice, aki majd megvigasztalja őket, hogy minden rendben van. Egyelőre…

Elértem a partot, előttem az Atlanti-óceán mélységes, szürkés-fekete vize beleveszett a messzeségbe, ahogy szemeimmel a távolba meredtem. Önkéntelenül pislantottam oldalra, látomás kedvesem vágyakozva nézett hol rám, hol pedig Amerika távoli földrésze felé. Választhatnám a másik irányt is - csak egy hátra arc -, nem lenne messze, s nem érezném tovább ezt a poklot. Mindenkinek így lenne a legjobb, még ha nem akarom beismerni magamnak, akkor is. Kétségbeesett szemeket meresztett rám, ajkai résnyire elváltak egymástól, mintha nehezen tudna csak lélegezni. Gyötrődve néztem a semmiségbe őt bámulva, aztán közelebb jött hozzám, s felemelte kezét. Bal tenyerét odavonta arcomhoz, én pedig lehunyva szemeimet oldalra billentettem fejemet, mintha forró tenyerébe akarnám simítani. Felnyitva szemeimet aprót ráztam fejemen.

Tettem egy lépést arrafele, amerről jöttem, de tekintetem messzebb kalandozott, az itáliai ország hegyei felé. Káprázatom azonnal előttem termett, s könyörgően rám emelte szemeit. Tényleg azt akarod, hogy tovább éljem nélküled az életem? – tettem fel magamban a kérdést neki, de tudtam, hogy választ sosem fogok rá kapni… Azt akarod, hogy szenvedjek? Azt akarod, hogy minden perc, amit tőled távol kell eltöltenem kínnal teli gyötrődés legyen? Hogy az a mélységes, fekete űr a mellkasomban tovább növekedve elemésszen egészen, míg bele nem őrülök? Hisz ez vár rám, ha most visszamegyek Amerikába. Számomra már csak a tüzes kárhozat bugyrai hozhatnának enyhülést, ha már nem éreznék semmi emberi érzést sem.

Még egy lépést tettem, látomásom elfordította fejét oldalra, s lehajtotta, mintha undorodna tőlem, mintha nem akarna rám nézni. Hosszú, barna haja az arcába hullott, így hogy láthassam őt közelebb mentem hozzá. Szörnyű volt azt hinni, hogy valóban gyűlöl. Szélroham söpört végig a parton, az óceán vize vadul hullámzott a hátam mögött, hallottam tajtékzó hangját. Káprázat kedvesem áttetsző, pirospozsgás arcán könnyek húztak vékony csíkot, amitől összeszorult a mellkasom. Mégsem gyűlöl? Lehetséges lenne, hogy ő is azt kívánja nekem, legyek boldog nélküle? Ha már ő nem lehet velem… Már csak a gondolatba is beleborzongtam. Senki mással nem tudom elképzelni az életem, csak is ővele! Ha nem lehetek az övé, legyek inkább az ördögé. Nem akarok más életébe is beleavatkozni, s tönkretenni.

Illúzióm egyszeriben szertefoszlott, s megjelent előttem Esme aggódó arca. Mély sóhaj szakadt fel torkomból, s lehajtott fejjel ismét megfordultam, vissza az óceán háborgó vize felé, majd belevetettem magam. Meg sem álltam addig, míg el nem értem az Egyesült Államok partjait.

Ahogy megálltam, úgy éreztem a mellkasom szúr, s összegörnyedek tőle. Nem az esetleges oxigénhiány, vagy bármi testi fáradékonyság miatt. Újra itt voltam, csupán mérföldekre tőle, és a családomtól. Alig pár perc lenne, míg otthon lennék, vagy… A határ mentén, akár a réten. Mennyi csábító lehetőség, hogy láthassam. Egyszer biztosan megérezném vérének illatát, biztosan eszébe jutottam ez alatt az idő alatt, s keresne… Legalábbis egy részem reménykedett benne, de megpróbáltam gyorsan elnyomni magamban, hogy ne áltassam, és ne ringassam magam téves képzelgésekbe. Ennél is jobban.

Lassan, tétován indultam útnak ismét, s csak akkor sikerült enyhítenem ezt a szúró érzést, amikor visszatért látomás kedvesem. Boldogan mosolyogva lépkedett előttem, karjait ugyanúgy kinyújtva felém, hogy kövessem őt. Csokoládébarna tekintetét belefúrta az enyémbe, s nem eresztette, mint foglyát a vasrácsos börtön. Öntudatlanul emeltem fel karomat, hogy kezeinket összekulcsoljam, aztán csalódottan visszahullattam testem mellé. De most nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kiábrándulás. Ki akartam élvezni „jelenlétét”, a nyugodtságot, amivel elárasztotta bensőmet.

Hívogatóan csábított abba az irányba, ahova elmém egy része húzott engem akaratlanul is. Lábaim öntudatlanul követték őt, hogy karjaimba zárhassam törékeny testét, s csókot lehelhessek puha ajkaira. Aztán hirtelen megtorpantam. Ő csak furcsán meredt rám, nem értette, miért álltam meg. Elmém azonban tiltakozott. Elhatároztam, hogy távol maradok tőle, s nem állok boldogsága útjába. Nem szeghetem meg az ígéretemet, amit tettem magamnak. Az olyan lenne, mintha saját magamat csapnám be.

Annak ellenére, hogy úgy éreztem, kettészakítják testemet az ellentétes érzelmek, mégis Kanada felé vettem az irányt. Egyenest tartottam Alaszkába, miközben arra gondoltam, hogy mennyire fognak nekem örülni. Leginkább egy személy. Oldalra pislantottam, illúzió szerelmem szemrehányóan tekintett vissza rám, de ott volt velem. Most ez volt a legfontosabb számomra. Ahogy haladtam Anchorage felé úgy változott meg az időjárás is. A szürke, borongós felhőkből nem eső, hanem nagy pelyhekben hó hullott alá a tájra. Meseszép volt, ameddig a szem ellátott, mindent a fehér szín uralt, s amikor egy felhőn átszakadt a nap sugara, csillogva verte vissza a hó. A távolban hatalmas hegycsúcsok emelkedtek, tetejük a felhők fölé nyúltak.

Mindenhol éreztem Tanyáék illatát, de anélkül is tudtam jól, merre kell mennem a házhoz. Annyira ismerős volt ez a helyzet, nem volt olyan rég, mikor idemenekültem ugyanaz a személy miatt, mint most is. Mégsem ugyanazt éreztem, mint akkor. Egészen más minden… Lassan lépkedtem a hóban, s hallgattam, ahogy lépteim alatt ropogott. Alig egy óra, s úgyis ismét elfedi nyomaimat. Aztán figyelmemet a felém közeledőre tereltem.

Tanya, amint meglátott, hogy feléje tartok, másodpercek alatt előttem termett.

- Edward! – kiáltott fel boldogan. Sietségétől nekem csapódott, így átölelve egymást, együtt zuhantunk hátra a hóba. - Hogy kerülsz ide? – nézett szemeimbe izgatottan, a hatalmas hófellegen keresztül, amit felkavartunk.

- Gondoltam meglátogatlak titeket – mondtam halvány, valótlan mosolyt varázsolva arcomra. Ám Tanyát nem mindig tudtam becsapni.

- És miért csak egyedül? – kérdezte összeráncolva szemöldökét, miközben felállt. Eperszín hajában hópelyhek csillogtak, szemei sötét arany kíváncsisággal tekintettek rám.

- Egy kis változatosság kellett… - feleltem meggyőzően. Tanya ennek ellenére még mindig furcsán nézett engem. Valamit megérzett, úgy hitte nem a teljes igazságot mondtam el neki.

- Távol a családtól? – hangjában csupán enyhe meglepődést véltem felfedezni, mert megértette most egyedüllétem vágyát.

- Úgy bizony – helyeseltem. Tanya mellett ő állt, képzeletem szüleménye, s ferde szemmel pislantott oldalra. Féltékenyen fordította vissza fejét rám, durcás volt, mint egy kisgyerek. Majd lesütötte szemeit, mintha meghallotta volna gondolatomat.

- Nincs köze ennek… éppenséggel az emberhez? – próbált meg kíméletesen fogalmazni Tanya. Pislogtam egyet, hogy látomásom eltűnjön.

- Már megtanulhatnám, hogy nem érdemes neked füllentenem – sóhajtottam elkeseredetten. Tanya kacéran elmosolyodott.

- De azóta sem tanultad meg – mondta szemrehányóan. - Épp vadászni indultam, velem tartasz? – kacsintott rám, miközben én illúzió kedvesem néztem, ahogy hozzám lép, fájdalmas tekintetét rám emeli, majd mély levegőt véve elmegy mellettem. Örültem, hogy Tanya nem firtatja tovább a témát, így kapva kaptam az alkalmon.

- Igen, persze – bólintottam aprót. Ártani úgy sem fog, talán kicsivel erősebb leszek tőle, s nem fogok képzelegni sem. – De hogyhogy így egyedül? – kérdeztem én is. Tanya felsóhajtott.

- Egyedüllétre volt szükségem – felelte egyszerűen. – Ez az esküvő… És Alice együtt…. – vett mély levegőt, mire elvigyorodtam.

- Megértelek – feleltem.

- És még milyen jó, hogy így éreztem – kezdte boldogan. - Most sokkal jobb társaságom van, mint a testvéreim – mondta kihívóan.

– Merrefelé indultál? – tudakoltam figyelmen kívül hagyva mondatát, bár annyira nem is érdekelt a válasz. Csak messze legyek Washington államtól, ez volt a lényeg.

- Észak, Észak-Nyugat fele… - vonta meg vállát. – Gyere! – indult meg lelkesen, én pedig követtem őt.

Pár pillanatra el tudtam szakadni kedvesemtől, kínzó gondolataimtól, s élvezni a futás felszabadító érzését. Tanya nem hagyta, hogy elsüllyedjek a sötét űrben, s ez rettentően jól esett. Mindegy volt nekem, hogy mikre gondolt. Érezte, hogy valami nincs rendben, s aggódott. Átfutott egy gondolat elmémen, amit ugyanolyan gyorsan el is vetettem, mikor ismét megjelent előttem szerelmem arca. Tanya hirtelen állt meg, én pedig majdnem beleütköztem. Agyam egy zugában azonban a gondolat még mindig ott lappangott, hogy később átgondolva talán másra jussak vele, mint most. Halva született gondolat? Meglehet…

- Mit szólsz egy rénszarvashoz, vagy egy vadjuhhoz? – fordult felém, s beleszimatolt a levegőbe. Éreztem én is az állatokat, de inkább a medvére figyeltem, ami nem volt sokkal messzebb tőlünk. Azonnal Emmett jutott eszembe, s mosolyogva megcsóváltam fejem. – Vagy… talán a medve? – vette észre mozdulatomat.

Elvigyorodtam. Most úgy éreztem, szükségem van egy kis játszadozásra, hogy zsákmányom némi ellenállást tanúsítson… Még ha nem is akkorát, ami nekem elég lett volna. Küzdelem. Ez kellett. Milyen jó lett volna, egyszerű, ha egy medve szét tudna marcangolni könnyedén – jutott eszembe. Mint egy embert. Nem kellene azon törnöm az agyam, hogyan menjek a szerelmem után a halálba, már ha elbírom viselni a szenvedést addig. Egy álomkép a könnyű halálról, amit így nem érhetek el, csak egy lehetőséggel.

- Nagyobb falatra vágyom – erőltettem magamra vigyort, miközben feleltem Tanyának.

- Akkor enyém a rénszarvas – nyalta meg ajkait, aztán futásnak eredt. Lehunytam szemeimet, és mély levegőt véve beszippantottam tüdőmbe a vér illatát. A méreg azonnal elkezdett termelődni számban, izmaim pedig megfeszültek, hogy ösztöneim által irányítva vadásszak. Felpattantak szempilláim, s egyenesen az erdőbe néztem, ott is a hatalmas grizzly medvére. Aztán elengedtem magam, és elfojtva emberi lényemet, kiengedtem a szörnyeteget ketrecéből.

Elölről, szemtől szembe vetettem magam rá, s ledöntöttem őt a hátára. Mancsaival hadonászva próbált meg eltalálni, hogy összekarmolhasson, de mindig kitértem előle. Torkaszakadtából, felbőszülve üvöltött rám, kivillantva vicsorgó, éles fogait. Két lábra ágaskodott, hogy magasabbnak, megfélemlítőbbnek tűnjön, de ellenem ez fikarcnyit sem használt. Aztán hirtelen újból négy lábra állt, dübörgő robaj rázta meg a földet a mozdulat hatására, s megindult felém. Ugrásra készen vártam, míg közelebb ért hozzám, majd egy könnyed szökkenéssel a hátára ugrottam. Nyakánál haraptam meg, de csak annyira, hogy megérezze. Megízleltem vérét, fintorogva álltam meg előtte, míg az állat bizonytalan lábakon tett felém pár lépést. Zihálva vette a levegőt, a halálán volt a méregtől. Még egyet csapott mancsával felém, ami elől kitértem, aztán, hogy megszabadítsam szenvedéseitől ledöntöttem a havas földre, s addig szívtam vérét, amíg telített érzés nem fogott el a hasam tájékán.

Megtörölve számat ültem le egy közeli fatörzse, és a medve testét néztem. Küzdött az életéért, én pedig egyetlen harapásommal megöltem őt. A bennem lévő szörnyeteg elégedetten tombolt, s még többet akart. Még jobbat, még ízletesebbet ennél. Olyan volt, mintha orromban érezném azt az édes illatot, ami mindig is megőrjített, s minden percben kísértésben tartott. Oldalra néztem, ő ott ült mellettem, tekintetét a medvére szegezte, aztán megérezve pillantásom rám emelte. Elmosolyodott, kezét pedig az enyémre simította, ami combomon nyugodott. Mély sóhajjal válaszoltam. Olyan jó lett volna érezni őt, csak egy kicsit…

Miért nehezítette meg ennyire a helyzetemet? Miért nem akart soha harcolni az életéért, mint a medve? Miért kísértette ő mindig a sorsot, s önuralmam véges határait? Minden alkalommal keresztezte az utamat, még akkor is, mikor azt hittem, lehetetlenség. Ezért kellett nekem lépnem. Hogy ő biztonságban legyen, ne vezérelje emberi gyöngeségei, ne tegye kockára az életét. Magam elé meredtem, a mellkasom ismét szúrni kezdett olyan erővel, hogy azt hittem, az érzés képes szétszakítani, nem úgy, mint előző ellenfelem. Apró semmiségnek tűnt a medve ereje ehhez képest. Összeszorítottam fogaimat, nyugalomban lévő kezeim pedig ökölbe szorultak. Két áttetsző női kéz fonta körbe öklömet, aminek következményeként felpillantottam érzéki csalódásomra. Enyhe nyugalom áradt szét testemben, mikor felemelte egyik kezét, s megérintette tenyerével jéghideg arcomat.

A kép kitisztult, és én csak akkor jöttem rá, hogy Tanya néz farkasszemet velem, aggódva fürkészi vonásaimat.

-Edward? Jól vagy? – kérdezte zavart ijedtséggel.

- Persze, csak rég vadásztam – hazudtam. Tanya elméjében magamat láttam, de nem ebben a pillanatban, hanem akkor, amikor az előbb beszélgettünk. Egyenesen borostyán sárga szemeimet fürkészte.

- Nekem nem úgy tűnt… - jegyezte meg kétkedve. – Edward, mi történt? Nekem elmondhatod – hüvelykujjával megsimította arcomat.

Sóhajtva sütöttem le szemeimet. – Rosalie-nak igaza volt… És közvetve neked is - emlékeztem vissza testvérem gondolataira, amik arról szóltak, hogy milyen bolond vagyok szerelmemet illetően – mintha irányíthatnám. Tanya értetlenül húzta fel szemöldökét.

- Ezt nem értem. Miért volt igaza Rose-nak? Mire gondolsz? – kérdezte kíváncsian, miközben elhúzta tenyerét, le az enyémhez. Megfogta kezemet, s nem eresztette. Kicsivel könnyebb volt így, mert nem éreztem azt a szúró érzést. Beszélni is sokkal természetesebb volt Tanyának.

- Nem mondta ki, de… Mindig is azt állította, hogy egy bolond vagyok, amiért beleszerettem egy emberbe… - böktem ki szaggatottan. Valahogy nem akartam Tanyától is azt hallani, amit Rose-tól. Azt nem tudnám most elviselni. Tanya azonban nem gondolt még csak hasonlóra sem. Csupán az a beszélgetés jutott eszébe kettőnk közt, mielőtt hazakísértem… kedvesem. Persze, nem igazán tetszett neki, hogy előnyben részesítek egy embert vele szemben, ennek ellenére megbékélt már ezzel a ténnyel. Pusztán aggódott…

- Tudod, hogy Rose csak nagyon félti a családját – mondta Tanya nyugtatóan. – Főleg azok után, hogy kiderült a… - gondolkodott el egy másodperc erejéig -, nos a háttere, a nevelőszülei… - fogalmazott végül óvatosan.

- Igen, és pont ezért van igaza. Te is megmondtad… - utaltam a beszélgetésünkre a Volturiról. Tanya lebiggyesztette az ajkait.

- Ne haragudj, Edward, kérlek – szólalt meg csöndesen. – Én… nem akartalak elbizonytalanítani, vagy elválasztani tőle. Én csak…

- Féltettél – fejeztem be helyette. Aprót bólintott.

- De még mindig nem értem, hogy miért vagy… itt. Félre ne értsd – szabadkozott azonnal -, szeretem, ha itt vagy. Csak meglepő most.

- El kellett jönnöm – vallottam be pár másodperc után előre meredve. – Veszélyes, ha a közelemben van… - suttogtam fájdalmas éllel, miközben a baleset képei peregtek le előttem. Önkéntelenül szorítottam meg Tanya kezét.

- Történt… valami? – hallottam meg halk hangját.

- Jobb lesz így – válaszoltam kitérve az igazság elől, s enyhítettem a szorításon. Tanya tudta, hogy érzem magam, ettől pedig szomorú volt. – Így jobb lesz mindenkinek – ismételtem meg igazán csak magamnak biztatásképp.

- Valóban úgy hiszed, hogy mindenkinek – nyomta meg a szót - jobb lesz? – Szerelmem fájdalmas arca lebegett előttem, ahogy szomorúan rám néz, s könyörgően hívogat maga felé. A mellkasom elviselhetetlen fájdalommal égetett.

- Igen. Csak az számít, hogy ő boldog legyen – suttogtam magam elé bal kezemet ökölbe szorítva.

- A te döntésed – fejezte be Tanya belenyugvóan.

- Köszönöm.

- Ugyan, mit? – kérdezte értetlenül.

- A beszélgetést, és a törődést – néztem rá, eltüntetve arcomról érzelmeimet.

A barátom vagy, ez természetes – üzente gondolatban, halvány mosolyt erőltettem magamra válaszul.

- Mehetünk haza? Eleazar és Carmen nagyon örülni fognak neked.

- Mehetünk – bólintottam. Tanya nem engedte el kezemet, felhúzott a fatörzsről, s futni kezdtünk így, kéz a kézben. Ha valaki meglátott volna, azt hiheti, hogy több van köztönk puszta barátságnál. Még ha Tanya mást is akarna, tiszteletben tartja a döntésem. Most azonban nem tudtam ezen rágódni. Az érintése, hogy ott van velem, támaszt nyújtott számomra, s ez többet jelentett annál, mintsem azon gondolkodjak, ki mit mond rólunk. Úgy éreztem, mintha mellkasom fekete, fájdalmas mélységéből egy vékonyka, megvilágított kis ösvény törne a magasba, ami pillanatnyi enyhülést hozott rám. Ugyan, mit érdekel engem, hogy én belepusztulok hiányába? Neki most a lehető legjobb az élete, a családja körében, a fogadott testvére mellett… Nélkülem. Az idő majd begyógyítja a sebeket, tartja a közmondás. Vajon ez az örökkön örökké élő vámpíroknál is igaz, akiknek tökéletes memóriájuk nem hagyja, hogy bármit is felejtsenek? Hisz erről szólna ez a közmondás, az időről. Az idő jótékony, sok évnyi eltelése utáni felejtésről. Ott zakatolt fejemben ez a szó. Ritmust diktálóan lüktetett, mint régen a szívem. De e szó dobogása fájdalmat hozott magával.

A Denali klán háza előtt aztán kihúztam kezemet Tanya szorításából, majd beléptem utána az előszobába. Eleazar és Carmen már ott álltak, s boldog mosollyal ajkukon felém közeledtek.

- Edward! – üdvözölt Eleazar egy kézfogással.

- Örülök, hogy látlak, Eleazar – szedtem össze magam legbelül olyannyira, hogy képes legyek kifele azt mutatni, minden rendben. Hogy semmi sem történt, amiért rosszul érezhetném magam, semmi olyasmi, amiért a halált kívánom. Carmen arrébb tolta férjét, hogy anyai ölelésébe zárjon. – Carmen – viszonoztam gesztusát. Jól esett most ez az ölelés, be kellett vallanom magamnak, hogy hiányzott Esme. Most éreztem a leginkább…

- Ugye maradsz egy darabig? – tudakolta azonnal kedves mosolyt villantva rám.

- Ha nem baj, hogy hívatlanul jöttem… - hagytam lógva a mondatot.

- Ugyan, a házunk ajtaja mindig nyitva áll előtted – mondta lágyan.

- Köszönöm, Carmen - biccentettem.

- És mi útban jársz errefelé? – kérdezte Eleazar mit sem sejtve.

- Csak látogatóban. Olyan régen nem voltam itt, gondoltam nem árt a változatosság vadászat terén sem – füllentettem kemény vonásokkal. Nem mintha eddig nagy változatosság lett volna étrendemben. Tanya hozzám lépett, s átkarolta vállamat. Magamban fellélegeztem.

- Mi pedig nagyon örülünk ennek – mondta Carmen.

- Hát persze! – mosolygott Eleazar is. – Valóban rég voltál nálunk, utoljára is mi tettük tiszteletünket.

– Igen, igen – helyeselt Carmen. - És akkor mutattad be a kedvesed. Mondd, hogy van Bella? - kérdezte őszinte kíváncsisággal. A mellkasomba hirtelen tért vissza a fájdalom, s szemeim előtt megjelent arcképe. Megfeszítettem izmaimat, hogy meg tudjak állni a tulajdon lábamon, mert úgy hittem nem fogom kibírni ezt a kínt. Kezeimet a zsebeimbe rejtettem, és ott már félelem nélkül – hogy leleplezem magam - szoríthattam ökölbe őket.

- Jól van, Carmen – feleltem szűkszavúan, magamban azonban kiegészítetten. Jól van, most már tökéletesen jól van, hogy én nem veszélyeztetem a jelenlétemmel őt.

- Nagyszerű – mosolygott, de Eleazar felfigyelt szűkös, lényegre törő válaszomra.

- Kate és Garrett Alice-szel? – tudakoltam gyorsan, hogy eltereljem gondolatait, de persze már mindent kiolvastam elméjükből, amikor említettem. Meg kellett tudnom, hogy ne legyen feltűnő a testvéremmel való beszélgetés hiánya.

- Óh, igen – mosolygott Carmen. – Alice-nek csodálatos ötletei vannak az esküvőre. Pedig még hol van! – legyintett fejcsóválva.

- Jobb mindent előre megtervezni – biccentett Eleazar. – Manapság bármi közbe jöhet… - mondta csöndesen, mire felhúztam egyik szemöldököm. Azonban még mielőtt bárki láthatta volna rendeztem vonásaimat.

- Ne beszélj butaságokat, Eleazar – rótta meg felesége. – Minden a legnagyobb rendben lesz – jelentette ki.

- Ámen – vágta közbe Tanya unottan. – Gyere Edward, elkísérlek a szobádba. Bár úgyis ismered az utat – mondta kacéran.

- Igen – nevettem fel. Hihetetlen volt, Tanya mennyire el tudta terelni a gondolataimat. Hálás voltam neki, hogy kicsit könnyítette szenvedéseimet.

Felmentünk az emeletre, s Tanya belökte a szobám ajtaját. A megszokott, régi vendégszoba, amit általában vagy én, vagy Alice használtunk itt tartózkodásunk alkalmával. Nem mintha nagyon szükségünk lett volna rá, de kellett egy kis magány.

- Ahogy látom átrendeztétek – utaltam a szobában álló ágyra.

- Óh, igen. Tudod a látszat mindennél fontosabb, és sokkal kényelmesebb is – húzta végig tenyerét a takarón. – Magadra hagylak – mondta, mert úgy hitte nem vágyom most társaságra. Nekem pont, hogy kellett volna a figyelem elterelő csacsogása. Ám túl büszke voltam ahhoz, hogy könyörögjek az itt maradásáért, s azt sem akartam, hogy azt higgye, megváltoztattam döntésemet. Mert egyáltalán nem volt szó ilyesmiről, én mindig is csak egy személyt fogok szeretni, amíg világ a világ. Vagy… még annál is tovább. Nem akartam ismét megsérteni Tanyát, így hagytam, hogy kilépjen a szobából, s maga után rám csukja az ajtót.

Azonnal elöntött a pánik, testemet a fájdalom marcangolta. Csupán annyira voltam képes, hogy összegörnyedve a szoba déli falához lépkedjek, s hozzányomva magamat, lecsússzak a padlóig. Jobb lábam kinyújtva, erőtlenül terült el, míg balom félig felhúzott állásból csúszott a másik mellé lassacskán. Karjaimmal átfonva magamat szemhéjaimat összeszorítottam, szám pedig eltorzult grimaszba rándult a fájdalomtól.

Zihálva, apró légvételeket vettem, s úgy hittem, nem fogom kibírni ezt a kínt. Hiányzott, szerettem volna a karjaimba zárni, s szenvedélyesen megcsókolni puha ajkait. Tudtam, hogy nem lehet az enyém, hogy nem érinthetem meg többet, de nem is ez volt benne a legrosszabb. Hanem az, hogy ő is szeretett. Ahogy én őt, csak távolról… Messze tőle, hogy életben tartsam. Miért ilyen nehéz? Miért vagyok ilyen szerencsétlen bolond, hogy ennyi év múltán olyanba szeretek bele, akivel soha nem lehetek együtt!? Miért ismertem meg őt? Annyival könnyebb lett volna az élet. Ezerszer inkább az egyedüllét, a magány, mint sem a tudat, hogy vár rám… Elernyedve nyitottam ki szemeimet, mozdulatlan ültem, s előre meredtem a semmibe.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, kihagyott az időérzékem. Percek, órák, vagy talán már napok is? Nem biztos nem, hisz Tanya keresett volna. Légzésem már-már lelassult, ahogy nyugtatóként megjelent előttem teljes valójában áttetsző kedvesem. Elém lépkedett, s letérdelt két lábam között. Csokoládébarna tekintetében könnyek csillogtak, amik megadva magukat végigfolytak szív alakú arcán. Jobb tenyerét felemelte, s közelítette arcomhoz. Még mindig nem mozdultam, érezni akartam bőrének forróságát, ahogy az enyémhez ér, s azt hittem, ha csak egy kicsit is elmozdulok, eltűnik előlem.

- Edward? – hatolt tudatomba a suttogó, ijedt hang. Megrebbentettem szempilláim, látomás kedvesem úgy oszlott fel, mintha a füstöt legyezné valaki el magától. Csak Tanya rémült arca lebegett előttem. Önkéntelenül is csalódott sóhaj szakadt fel torkomból. Nyeltem egyet.

- Tessék? – suttogtam vissza én is megtörten. Rémisztő volt magamat látni Tanya gondolataiban, ahogy üveges szemekkel bámulok előre.

- Megrémisztesz… - mondta gondolatban. – Soha nem láttalak még ilyennek.

- Semmi baj, Tanya – próbáltam meg elhihetni nem sok sikerrel. – Csak magányra van szükségem – nyögtem ki.

- Biztos, hogy erre vágysz, Edward? – kérdezte nagyon halkan, hogy csak mi ketten halljuk.

- Biztosan – bólintottam nyomatékot adva szavaimnak. Tanya megsimította arcomat, majd aggódva felállt, s kiment a szobából. Ismét magamba süllyedtem, hagytam, hogy ellepjen a sötétség.

Eltelt az éjszaka, aztán jött a nappal. Vakítóan sütött le a napsugár a hóval fedett tájra, ami csillogva verte vissza azt. Már délután volt, s Tanya a mai nap folyamán csupán még kora reggel jött be hozzám, amit furcsálltam is. Bár nem is ez zavart annyira, hanem a feszült összpontosítása valami iránt. Gondolatai túlságosan is halkak voltak… Igen, ez volt a legmegfelelőbb szó rá. Halk, csöndes. Talán ezért sem figyeltem fel rá már reggel, csak most, pillanatnyi épelméjűségemben.

Hangos csörgés rázta meg agyamat, amit most úgy éreztem, mintha egy harangot kongatnának közvetlenül mellettem. Carmen szerencsére hamar felvette a telefont.

- Tessék? – szólt bele a kagylóba. Akármennyire is nem akartam odafigyelni, mégsem tudtam nem meghallani a beszélgetést.

- Carmen? Itt Alice… - hallottam meg testvérem hangját. Izgatottság lett rajtam úrrá, bár nem tudtam megmagyarázni miért. Talán nem akartam, hogy Alice lebuktasson – mondogattam magamnak, ami egyáltalán nem volt igaz. Mit érdekelt, hogy lebuktat vagy sem…

- Alice drágám! Miért hívtál? – kérdezte Carmen kedvesen. Ezek szerint Kate és Garrett is már hazaérkezett. Én pedig észre sem vettem. Biztosan Tanya mondta nekik, hogy ne zavarjanak.

- Sürgősen beszélnem kell Tanyával – mondta. Mire én meglepődve néztem magam elé. Azt hittem… Hogy engem keres. Butaság volt, hisz Alice jól tudja, hogy mit akarok. Mégis valamiféle reménnyel töltött el, mert úgy hittem róla van szó.

- Tanya nincs itthon, elment valahova. Azt mondta, lehet, hogy elmegy hozzátok is – felelt Carmen.

- Akkor átadnád a kagylót Edwardnak? – kérdezte feldúltan, kihallottam hangjából az ijedtséget, és a feszültséget is. Annak ellenére, hogy nem történhetett nagyobb baj, a félelem alattomosan átfutott testemen.

- Persze, Alice kedves – felelt Carmen. – Edward? – szólított kicsit hangosabban.

- Megyek, Carmen. – A következő másodpercben már a kagylónál álltam, Carmen átnyújtotta azt, s magamra hagyott.

- Mondjad, Alice. Miért keresel? – hangom tele volt szomorúsággal.

- Edward… Azonnal vissza kell jönnöd! – szólított fel kétségbeesetten, de halkan a vonal másik végéről.

- Nem hiszem, hogy ez lenne a helyes – feleltem, de Alice nem hagyta, hogy tovább folytassam.

 - Muszáj, Edward! Láttam valamit… - mondta ijedten. – B… Bella veszélyben, Tanyával együtt… - Egy pillanatig nem találtam a hangom. Már hogy lehetnének veszélyben, én ezt most nem értettem. Elmém gondolkodni akart, de egyszerűen nem jutott eszembe semmi sem.

 - Alice? Miről beszélsz? – nyögtem ki suttogva, hogy csak ő hallja. – Ugyan, mitől?

- Tanya… Tanya találkozik Bellával az erdőben, hogy beszéljen vele – kezdte idegesen. – Ha… Ha Tanya nem dönti ezt el, talán nem is látom, hogy jönnek…

 - Alice, a lényeget, kérlek – vágtam közbe, mert már úgy éreztem, hogy megőrülök a tudatlanságtól. – Kik jönnek?

 - A Volturi... ide tart...