25. fejezet - Vallomások reggele

Sziasztok! :)) Megjött a fejezet. Nem tudom, csak nekem bénáskodik ennyit, hogy sosem engedi felrakni normális betűkkel, és formázással? :D Na mindegy. A lényeg, hogy végre fenn van. :) Remélem olvastátok az előrejelzésnél leírt gondolataimat, ha nem még megtehetitek. ;) Várom a véleményeiteket a fejezetről! Kritika verseny folytatódik, és plusz a nyertes még kap egy háttérképet is. :) Tényleg szeretném, ha segítenétek abban, hogy jobban menjen az írás. De különböző dolgokkal sem akarlak titeket fenyegetni, vagy zsarolni, mint hogy nem lesz feji, meg ilyenek. A kritika, a vélemény jöjjön szívből tőletek! Inkább! :D No jó olvasást Drágáim!

Össze voltam zavarodva, az érzelmeim vetekedtek vágyaimmal, hogy úgy éreztem menten szétszakítják testemet. Csupán pár másodperc volt, míg elmerengtem magamban, mindvégig Bella kábaságtól fátyolos, reménykedő tekintetébe fúrva sajátomat. Most kell döntenem. Kibírom nélküle az öröklétet, s olyan leszek, mint egy élőhalott, ahogy Tanya szemeivel láttam magamat. Vagy… továbbra is gyötröm Bellát, kockáztatom az életét, s döntéshozatalra kényszerítem a családjával szemben?

Hiába… pokolra jutok így is, úgy is, az önzőségem sokkalta hatalmasabb volt, mint maga a vérszomjam.

- Én vagyok, Bella – suttogtam lágyan, hangomban érezhető volt a megtörtség. Nem, képtelen vagyok rá, hogy még egyszer elveszítsem őt. Hogy ismét távol legyen tőlem, és nem hagyhatom, hogy Aro akár csak a közelébe jöjjön!

- Nem lehetsz te… Te… elhagytál – nyögte ki zokogva. A bűntudat eluralkodott rajtam.

- Csss, visszajöttem, kedvesem – susogtam nyugtatóan, közelebb hajolva hozzá. Bella szája remegett, megpróbálta visszatartani könnyeit.

- Miért? – ejtette ki szinte hangtalanul. Szemeit szorosan lehunyta, érintő keze pedig lecsúszott arcomról. Én pedig hagytam… Eltávolodtam kissé tőle, s felültem. Fejemet elfordítottam, hogy ne láthassa elgyötört arcomat, amint felszínre törő érzelmeimmel küzdök. A bűntudatot most felváltotta a mérhetetlen szomorúság, s a fájdalom egyvelege, ami többszörösen csapott arcon. Miért jöttem vissza? Miért vágtam el ismét élete fonalát, s álltam útjába? Így belegondolva botorság volt, a családom elintézte volna, hogy Bellának ne essen baja. Én mégsem bírtam magammal, és visszajöttem, hogy újra láthassam, aminek ellentettjét már kezdtem talán elfogadni, vagy ép ésszel felfogni.

- Sajnálom, bocsáss meg kérlek – szabadkoztam bűnbánóan, elnyomva magamban a szerelmemet iránta, és azt a szúró érzést, ami megint gyötört. Ő fontosabb, mint én. Sokkal fontosabb, mint az én nyomorult életem. – Ha kívánod… - egy pillanatra megálltam, hogy erőt vegyek magamon, s kimondjam a legszörnyűbb gondolatomat, ami ellen lelkem mélyén teljes erőmmel ellenkeztem. – Nem állok többé emberi életed boldogságának útjába. Tudom, hogy minden pillanatban kockáztattam az életed, és még most is azt teszem… - Nem bírtam befejezni, éreztem, hallottam, ahogy Bella felül az ágyban, száját halk szisszenés hagyta el, s megérintve arcomat, kényszerít arra, hogy ránézzek. Kinyitottam szemeimet, majd egyenesen belefúrtam értetlen tekintetem dühtől csillogó szemeibe.

- Fáj még a lábad, igaz? – kérdeztem, mielőtt megszólalhatott volna.

- Csak egy kérdésre felelj, kérlek! – szólított fel halkan, de annál hevesebben. Teljesen figyelmen kívül hagyva a kérdésem. - Képes… Képes lennél arra, hogy még egyszer… elhagyj? – zihálta. Egy másodpercig sem gondolkodtam el a válaszomon. Érezni őt, s a karjaimban tartani a mennyországot jelentette számomra. Még ha ezzel a természet erőit is fordítom magam ellen.

- Nem – vallottam be neki egy bűnös sóhaj kíséretében. – De ha te azt kívánod… - biztosítani akartam róla, hogy ha már nem szeret, vagy nem tud nekem megbocsátani, én megértem.

- Csss – szakított félbe, mutatóujját ajkaimra téve, amitől abból a kis pontból kiindulva a forróság szinte egész testemen átfutott. – Nem akarom, hogy még egyszer itt hagyj… Nem élném túl… - suttogta, hangja elbicsaklott. A reménység újra visszaszökött tudatom mélyébe, s elhintette magvait, hogy talán mégis megbocsát nekem. Hogy ugyanannyira szeret, mint én őt. Bolond voltam, hogy hagytam ezt az érzést elhatalmasodni magamon, de nem tudtam irányítani. Ellenben ha talán tudtam volna, se akartam volna.

– Túlságosan önző vagyok arra… Nem vagyok képes nélküled létezni – mondtam komolyan, miközben magam elé képzeltem azt a képet, amint ott ülök Tanyáéknál, üveges tekintettel előre meredve. Szinte éreztem azokat az érzéseket ismét fellángolni, amikor úgy éreztem, hogy a testem egyik fele itt maradt Bellánál, s menten szétszakadok.

- Honnan tudjam, hogy… bízhatok benned ismét? – jött a suttogó, kétkedő hang. Aztán fogait összeszorította egy pillanatra. – Hogy ha nem gondolod át ismét, s sorakoztatsz fel újabb érveket az igazad mellett, akkor nem hagysz magamra megint? Ha csak egyszer is megfogalmazódik benned az, hogy nem vagyok elég jó neked, vagy, hogy én boldogabb lennék valaki mással? – hadarta el egy szuszra, aztán mély lélegzetet vett, láttam, hogy próbálja visszatartani kibuggyanó könnyeit. Arca kipirult, szíve heves tam-tamot ütött.

- Mert te vagy a tökéletes számomra, szükségem van rád. Arra, hogy érezzelek – ráraktam kezemet arcomon nyugodott tenyerére -, arra, hogy szerethesselek… - hajoltam hozzá közelebb, hangom egyre halkabbá vált. Most éreztem csak igazán teljesen egésznek magamat, hogy itt vagyok vele újra. A tudat, hogy hiányoztam neki és szeret, menthetetlenül taszított a boldogság szakadéka felé. Nem éreztem a szúrást, se semmi mást. A kiteljesedettséget annál inkább!

- Ebből… még nem tudom a kérdéseimre a választ… - mondta akadozva, mintha belül küzdene magával, ahogy én is. Most azonban már belenyugodtam abba, hogy képtelen vagyok a távolságtartásra vele szemben. Hisz olyan volt, mintha egyikünk sem létezhetne a másik nélkül, mintha Isten egymásnak teremtett volna minket.

- Bebizonyítom – búgtam hevesen, aztán nem hagyva neki gondolkodási időt sem, rányomtam ajkaimat az övére. Testemmel Bella felé fordultam, mindkettőnkön eluralkodtak vágyaink, és a viszontlátás felemelő érzése. Hogy újra megcsókolhatjuk egymást…

Bella feltérdelt szenvedélyes csókunk közben, két karját a nyakam köré fonva húzott egyre közelebb magához, hogy minden milliméternyi távolságot megszüntessen köztünk. A térdhajlatainál az ölembe húztam – mire egy fájdalmas nyögés tört fel belőle -, de egy másodpercre sem szakította el ajkait az enyémektől. A csípőjét átsimítva dereka köré fontam karjaimat, s szorosan magamhoz szorítottam. Éreztem, ahogy mocorogva kinyújtja lábait, majd körbeöleli vele testemet. Mikor elfogyott a levegője, eltávolodtunk egy kicsit egymástól, homlokunkat összeérintettük, úgy ziháltunk mindketten. Egymásba kapaszkodtunk, mintha egyikünk sem akarná elereszteni soha többé a másikat. Én ezt is terveztem. Többé nem eresztem, harcolni fogok érte, bárkivel és bármivel!

- Szeretlek – susogtam szenvedélyesen. – Szeretlek, szeretlek – ismételgettem, mire Bella finom puszikat nyomott minden egyes ismétlésem után a számra, mintegy jutalomként az édes szavakért.

- Soha… de soha… ne hagyj el még egyszer! – mondta ki két levegővétel között. – Ígérd meg! – követelte tőlem, s szerelemtől csillogó, csokoládébarna szemeivel sakkban tartott engem.

- Megígérem – feleltem határozottan. Nem lesz egyszerű, de be fogom tartani, ha törik, ha szakad. Bella végre elmosolyodott, s ajkait ismét az enyémekre nyomta.

- Szeretlek, Edward Cullen – sóhajtotta csókunkba, amitől arcom önkéntelen mosolyba szaladt. Hallottam a földszintről érkező kurjantgatásokat Emmettől, Alice boldog kacagását, ahogy Jaspert átöleli, Esme és Carlisle megkönnyebbült gondolatait. Rosalie-tól csupán egy halvány gondolatra futotta… De ez sem érdekelt már.

Bella belefúrta arcát nyakhajlatomba, s mélyeket lélegzett.

- Hol voltál eddig? Miért hagytál el? És miért csak most jöttél vissza hozzám? – záporoztak halkan fülembe a kérdések.

- Bocsánatkéréssel tartozom, sokkal – feleltem pár másodperc megfontoltság után. – Azt hittem a baleset után – Bella megrándult, amikor kimondtam, ezért még szorosabban húztam magamhoz -, hogy ha távol vagyok tőled, nem fenyeget majd semmilyen veszély. Semmi, amit én okoztam, s boldogan élhetsz… akár egy másik férfi karjaiban – mondtam csöndesen, izmaim öntudatlanul rándultak meg. – Úgy hittem, Jacob képes lesz arra, hogy megvédjen, farkasként még nagyobb az ereje, mint emberként. Igazán hittem benne, nem számított, hogy nélküled többé értelmetlen lenne az életem. Elfogadtam, vagy legalábbis próbáltam elfogadni a helyzetem…

- Nem a te hibád volt a baleset – mondta határozottan.

- Közvetve igen – ellenkeztem. – De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy minden pillanatban kockáztatom az életed, már csak azzal, hogy a közelemben vagy - suttogtam. - Ezért elmentem, búcsú nélkül, mert úgy hittem, könnyebb lesz neked.

- A családod miért nem ment veled? – kérdezte halkan.

- Mert egyedül akartam lenni, szükségem volt a magányra, hogy ne lássák, mennyire gyönge is vagyok valójában – feleltem szégyenérzettel. Tudtam, hogy annak ellenére, nem akarnak hallgatózni lent, mégis mindent hallanak, amit mondok Bellának. – A második nap már nem bírtam egyedül. Tanyáékhoz menekültem, hogy eltereljem a figyelmem.

- Azt gondolom, hogy mennyire sikerült – jegyezte meg alig hallhatóan.

- Nem, nem is tudnád elképzelni sem. Minden pillanatban magam előtt láttalak, mintha ott lennél velem, s visszahívnál magadhoz. Olyan valóságos voltál – sóhajtottam. - A kísértés, hogy engedjek neked, rettentő nagy volt. – Bella elhúzódott tőlem, de csak annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni.

- Vártalak – mondta pár percnyi hallgatás után. – Minden percben azt vártam, hogy majd visszajössz hozzám… - remegett meg. – Éjjel pedig az erdőben kóboroltam… - Az erdőben, ahol temérdek veszély leselkedett rá. Megpróbáltam eltitkolni, hogy haragszom rá ezért, s a sérülése elhanyagolása miatt is. Nem szabadott volna ezt csinálnia, bár gondolom Jacob mindig figyelt rá. – Aztán kaptam egy levelet – utalt Tanya levelére. – Amiben az állt, hogy találkozni akar velem – bólintottam, hogy tudok most már róla. – Először nem akartam elmenni, azt gondoltam, hogy úgyis dicsekedni akar, vagy kárörvendeni rajtam… - sütötte le szemeit. – De szó sem volt ilyenről. Rólad beszélt, aztán… Aztán meg hirtelen minden olyan gyorsan történt. Tanya megijedt, és maga mögé utasított, majd megjelent az a három vámpír… - fejezte be végül. Éreztem, hogy a düh és a bűntudat összekeveredik bennem.

- Sajnálom, hogy megint ekkora veszélybe sodortalak… meg tudsz nekem valaha is bocsátani? – suttogtam a kérdést, amire még nem kaptam egyszer sem választ.

- Buta kérdés. Sosem haragudtam rád, vagyis… - nézett szemeimbe – csak akkor, amikor elhagytál. De aztán annak az érzésnek is valami más vette át a helyét. – Bűnbánóan néztem el. – Fájdalom, hiányzott a másik felem… - súgta egész testében megborzongva. – Nem értem, hogy juthat ilyen az eszedbe, hogy nekem más kell! – váltott hirtelen, enyhe felháborodottságot véltem kihallani hangjából.

Félmosolyra húztam ajkaim. – Elfogadtam volna azt is, ha ezzel boldoggá tehetlek – feleltem teljes őszinteséggel.

- De én csak akkor vagyok boldog, ha veled lehetek – jelentette ki, miközben gyöngéden megsimogatta arcomat.

- Még akkor is, ha miattam folyton megsérülsz? – utaltam a lábára.

- Még akkor is megéri! – jelentette ki. – Most már különben sem fáj annyira… - vont vállat nem túl meggyőzően.

- Persze, azért szisszentél fel, ugye? – kérdeztem némi gúnnyal, s haragos-számonkérő tekintetem az övébe fúrtam.

- A hirtelen mozdulatokat még nem bírom igazán… - felelte. – És más porcikám jobban fájt, mintsem ezt az aprót észrevegyem mellette – suttogta.

- Miért nem gipszelték be? – követeltem a választ, miközben finoman hátradöntöttem őt az ágyon. Bella szívverése olyan hevesen vert, mint az előbb. Csak egy kis idő múltán tudott felelni, nem tudom, mire gondolhatott épp. De szívesen megtudtam volna.

- Mert nem engedtem – harapta be alsó ajkát, mire rosszallóan néztem rá. Ő csak lesütötte szemeit, s elpirult. Átlendítettem egyik lábamat a másik mellé, s eltávolodva Bellától bal tenyeremet végigfuttattam testén, le egészen bal bokájáig. Már nyitotta volna száját, hogy ellenkezzen, de én megelőztem.

- Ezt Carlisle nem engedte volna – szűkítettem össze a szemem, és ráncoltam a homlokom. Ebben biztos voltam, főleg nem egy részleges vagy teljes ínszakadásnál. Feltűrtem a nadrágja szárát, s beborítottam hűvös érintésemmel befáslizott, duzzadt bokáját. Bella egy pillanatig visszatartotta a levegőt, aztán lassan kifújta.

- Nem mentem be a kórházba… - mondta csöndesen, félszegen tekintve csak arcomra. Megcsóváltam fejemet Ephraim bolondságán. Vagy épp Jacobén?

- Óh… értem – simogattam bokáját. – Házi orvos? – kérdeztem, mire elhúzva száját bólintott. - Ez jó? – pislantottam ismét rá.

- I… igen – nyögte ki. – Jól esik a forróságnak, ami tombol bennem… - rávillantottam egy félmosolyt, hallottam lélegzetének gyorsulását. Aztán Esme lépteit figyeltem, ahogy lassan feljött az emeletre, reggelivel a kezében. Az ajtó előtt végül megállt.

- Gyere csak be, Esme – mondtam.

- Nem zavarok? – lépett beljebb, egyik kezében a tálcát egyensúlyozva.

- Dehogy zavarsz – feleltem.

- Gondoltam már éhes lehetsz, Bella drágám. – Az ágyra rakta a tálcát, ahol biztosan nem fog leesni, majd megsimította arcomat. Aztán Bellához hajolt, s egy hosszabb, anyai csókot nyomott homlokára. Bella elmosolyodott.

- Köszönöm, Esme – hallottam meg halk hangját.

- Ugyan, semmiség. Örülök, hogy jól vagy – mosolygott Bellára. – De már megyek is. Biztosan van még mit megbeszélnetek – mondta, majd kiment a szobából. Magamban somolyogtam boldogsággal teli gondolatain.

Áthajoltam Bella fölött a tálcáért, majd odatartottam neki. Kicsit feljebb tornázta magát, s végigjáratta szemeit a három szelet pirítóson, a bögre teán, a pohár narancslén és az édesség gyanánt feltálalt csokoládéöntetes palacsintán. Kétfajta reggeli, amin Bella szemei kikerekedtek.

- Esme fel akar hizlalni… - nevetett fejcsóválva. – Ennyire vézna lennék? – nézett rám kérdőn.

- Így vagy tökéletes – biztosítottam róla, szemeimmel végigmustrálva testét, amitől elpirult. - Esme csupán… – próbáltam meg megfogalmazni a túláradó anyai szeretetét, amit most Bellán is alkalmazhatott.

- Csupán a legjobb és leggondoskodóbb édesanya – fejezte be helyettem Bella, hálásan pislogtam rá, amiért elmondta helyettem az érzéseim.

- Igen – helyeseltem mosolyogva. Köszönöm édesem! – Nem bírtam ki, hogy ne feleljek neki. – Csak az igazat mondta. – Bella egy pillanatig nézett csak értetlenül, miközben elkezdte a palacsintát enni.

- Teljes mértékben – biztosította róla Esmét a falat lenyelése után. – Hm… és még nagyon finom is a palacsinta – jegyezte meg.

- Akkor az egészet fogyaszd el, kell az energia – mosolyogtam rá. Bella fintorgott.

- Teljesen jól vagyok, kitűnő energiában – felelte. Vigyorogva helyeztem tenyeremet combjára, majd végigsimítottam rajta. Bella légzése kihagyott egy ütemet, a villa megállt kezében, ahogy szájához emelte.

- Azt hiszem… nem is vagyok annyira éhes – mondta akadozva.

- De! Egyél csak – húztam vissza kezemet, mire morcosan nézett rám. Válaszul felnevettem.

- Megeszem, ha idefekszel mellém… - mondta. Vigyorogva teljesítettem kérését, a tálcát másik kezembe fogva féloldalasan feküdtem mellette. – Addig, míg eszem, elmondhatnád, hogy miről beszéltetek, míg én az álmok földjén jártam – nyelt le egy falatot.

- Nem beszéltünk semmiről – feleltem, ami némileg igaz is volt, hisz én végig vele voltam. Csupán a Denalik és családom tagjai társalogtak Aro terveiről.

Bella szája ütemesen mozgott, majd megszólalt. – Nem hiszem, hogy egy ilyen… - kereste a szavakat – esemény után ne beszéltétek volna meg, mitévők legyetek a továbbiakban – mondta csöndesen, szúró pillantással jutalmazva.

Sóhajtottam. – Én nem is beszéltem, csak hallgattam – válaszoltam aztán titkolózva. Nem akartam most előhozakodni ezzel a témával, amikor jó formán még csak a viszontlátás perceit élvezhettük.

- Edward, erről azt hiszem nekem is tudnom kell. Ha már engem akartak megkínozni… - kapta be az újabb falat palacsintát. Engem pedig ismét hatalmába kerített a düh, ahogy Jane megpróbált ártani Bellának. Nem is szólva a három vámpír gondolatairól, és képzelgéseiről, amivel már az őrületbe kergettek. Nem értettem, Bella hogy tud erről csak így beszélni. Még a hideg is kirázott, ahogy belegondoltam, mi lett volna, ha nem áll ellen Jane-nek.

Viszont igazat is kellett adnom Bellának. Joga van tudni, hogy mekkora bajba sodortam a butaságaimmal… A legnagyobba, amibe csak lehetett, s amiből csupán két kiút vezetett. Az egyikre nem is akartam gondolni egyáltalán. Nem tehetem meg vele azt! Nem teszem olyanná, mint amilyen én vagyok – rándult fintorba arcom. Bella érdeklődve figyelte vonásaimat.

- Igen – ejtettem ki lassan a szavacskát.

- Igen? – nézett rám Bella. – Mondd el! – követelte a választ, aztán mély levegőt vett. – Ugye… a Volturi - csuklott el hangja, a villa megremegett a kezében. Hát mégis felzaklatja, csak titkolja már megint.

- Nyugodj meg, kérlek! – ültem fel, s simítottam meg szabad kezemmel arcát. – Nem hagyom, hogy akár egy hajad szála is meggörbüljön. Esküszöm! – suttogtam.

- Nem! – tiltakozott hevesen, majdnem kiütve kezemből a tálcát. – Ne merj védelmezni a saját életed árán! – fogta két tenyere közé arcom. Jobbnak láttam, ha a tálcát biztonságba helyezem tőle. Így leraktam mellé az ágyra, tisztes távolságba.

- Bella, a Volturi nem jön csak úgy ide, ok is kell rá – feleltem, figyelmen kívül hagyva előbbi felszólítását. Hogyan is gondolhatja, hogy majd magamat mentem, amikor az ő élete forog kockán? – magamban felhorkantam. A legnyomorúságosabb lennék, ha ilyesmi csak az eszembe jutna! – Mi pedig nem adunk okot számukra – folytattam nyugtatóan.

- Már van okuk – cirógatta meg arcomat, majd összekulcsolta kezeinket. – Elég nyomós. Azt mondtad, a Volturi szereti begyűjteni a különleges vámpírokat. Most is ezért jöttek. Érted és Alice-ért – mondta halkan, kihallottam hangjából a félelmet. – Akkor miért ne jönnének el még egyszer? Főleg, hogy még megszegtük a szabályokat is… - suhogta veszedelmes éllel. - Meg akar ölni… - Gyorsult fel szívverése, mikor rájött az összefüggésekre. Én azonban tudtam, hogy ennél rosszabbat akar Aro. Egy különleges vámpírt akar, akihez fogható lény még sosem élt e földön. A halál megváltás lenne, egy kegy… Hogy meneküljön Arótól. De ő ezt nem fogja neki megadni… - szorult össze a torkom.

- A vámpíroknál lassabban múlik az idő, Bella – próbáltam megnyugtatni, s elterelni figyelmét erről a problémáról. - Mire Aro feleszmél, te már… - elharaptam a mondat végét, ahogy tudatosult bennem, mit is akartam mondani. Szörnyű volt belegondolni is, még bele is borzongtam. Bella lesütötte szemeit, összekulcsolt kezeinket nézte, aztán pár másodperc után megéreztem a nedvességet bőrömön.

- Szóval… Nem is tervezed másként a jövőnket, mint hogy velem leszel emberi életem végéig, míg meg nem öregszem… aztán… - bicsaklott el hangja. Újabb nedves cseppet éreztem a bőrömön. Álla alá nyúltam, s gyöngéden kényszerítettem, hogy felnézzen rám. Tekintetének csokoládébarnaságát könnyei fátyolozták el.

- Aztán utánad megyek én is – fejeztem be félbehagyott mondatát suttogva.

- De nem muszáj így lennie! – tört ki belőle szenvedélyesen. – Nem kell tovább veszélyeztetned az életem, nem kell többé vigyáznod rám, nem kell attól félned, mikor töröm össze magam egy véletlen balesetben – hadarta el zihálva. Mély levegőt vettem, hogy elfojtsam vágyaimat. Igen, szép lenne, és rettentően jó, de olyan nagy önzőség is! Nem hiheti, hogy elveszem a lelkét, csak mert azt akarom, hogy örökké velem legyen!?

- Bella nem teszlek olyan szörnyeteggé, mint amilyen én vagyok – jelentettem ki határozottan. Elfordította fejét érintésemtől.

- Miért vagy olyan makacs? – kérdezte haragosan. – Miért kell bonyolítani a helyzetet?

- Csak a legvégsőbb esetben gondolok arra, ha már nincs más lehetőség. Így is felforgattam már az életed – próbáltam győzködni. Vagy épp magamat, hogy helyesen gondolkodom.

- Értem én… - morogta Bella. – Nem tudnál megszabadulni tőlem akkor már – préselte össze ajkait morcosan, mire felnevettem. – Nevess csak! – tépte ki kezét az enyémből.

- Bella, ne mondj butaságokat! Tudod, hogy ez nem így van. Szeretlek, én örülnék a legjobban, ha minden olyan egyszerű lenne – sóhajtottam, ahogy eszembe jutottak Rose gondolatai.

- Akkor mondd el, miért?! – szólított fel dühösen, rám nézve. – Miért nem akarsz engem is a családotok tagjává tenni? Nem tartotok annak? – kérdezte fájdalmasan megcsillanó szemekkel.

- Ez egyáltalán nem erről szól!– vette át egy pillanatra a harag rajtam az uralmat. – Nem tudod, mit akarsz, Bella – álltam fel mellőle az ágyról. – A fájdalom elviselhetetlen, és az örökös szomjérzet sosem szüntethető meg egészen, csupán csillapítható – néztem rá a szoba másik sarkából. – Vállalnád? Vállalnád értem, egy ilyen szörnyetegért ezt az örökös szenvedést? – kérdeztem élesen, elgyötörten, kezeim ökölbe szorultak. Hogy is kérhetnék tőle ilyet? Nem akarom, hogy miattam szenvedjen még többet ennél. Nem érdemli meg, s a kétség is ott lappangott bennem. Mi van, ha nem is én vagyok az igazi számára?

- Bármit vállalnék érted – suttogta Bella. – A szenvedés csak egy ideig tartana, de utána… - fojtotta vissza könnyeit. – Utána a határtalan boldogságot érezném csak veled, ami mellett elenyészne a szomjúság érzete!

Lehunytam szemeimet. Akaratlanul is elképzeltem azt a boldog életet Bellával az oldalamon, akár még a férjeként is. Gyorsan űztem ki fejemből a tébolyító, soha meg nem történő gondolatokat. Nem tudja, miket beszél. Sosem érezte azt a kínt, fel sem tudja fogni emberi elméjével, miken kell keresztülmennie, míg a halhatatlanság kapuján át nem lép.

- És ha kiderülne, hogy hiába való volt? – faggattam csöndesen, s belenéztem értetlen tekintetébe. – Ha rájössz, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb társ neked? Akkor már nem lehet visszacsinálni… - suttogtam bársonyosan.

Bella kikerekítette szemeit, mintha nem akarna hinni nekik. Légzése megállt, s a semmibe révedve, dermedten támasztotta magát, ahogy az előbb még feljebb ült az ágyban. Megijedtem, nem tudtam egyszeriben mi történt. Egy szemvillanás alatt mellette termettem.

- Bella! – simítottam meg arcát finoman, hogy feleljen valamit nekem. De semmi. – Lélegezz, kedvesem! – szólítottam fel, hátha ez használ. Bella hosszan kifújta a bent tartott levegőt, aztán nagyon lassan felém fordult. Megremegtette szempilláit, mintha most ébredt volna fel valamilyen kábulat hatása alól.

Kinyitotta száját, majd be is csukta hang nélkül. Majd újból nekirugaszkodott.

- Hogy juthatott ilyen akár csak az eszedbe? – hangja olyan halk volt, hogy emberi fül talán nem is érzékelhette volna. Fájdalom suhant át rajta. – Tudom, érzem, hogy a szerelmem irántad a leghatalmasabb dolog a világon – biztosított róla határozottan. – Ne merj benne kételkedni! – Félmosolyra húztam ajkaim a megkönnyebbüléstől. Nem csak amiatt, hogy jól van, hanem a mondat értelmén is. Határtalan boldogság lett úrrá rajtam, éreztem, hogy egész testemben szétárad nagyobbacska löketet adva elmémnek is.

Válaszul csak finoman megcsókoltam. Puhán, gyöngéden ízlelgettem ajkait, míg meg nem éreztem tenyerét a tarkómra csúszni. Nem akartam bevallani magamnak, de zsákutcába futottam… Nem akartam, hogy Aro Bellára vadásszon, de elveszíteni sem akartam. Aro vagy épp Isten keze által sem.