26. fejezet - Soha többé...

Megjött a fejezet! :) Ne haragudj Heky, hogy nem vártam már, de nem akartam tovább húzni egyik olvasómat sem! Sajnálom, hogy ilyen hosszú időközönként tudok csak frisselni, de remélem ez nem befolyásol titeket abban, hogy nem jöttök vissza. :) Azért Heky még így is kérném majd a mail címed, mert szeretnélek megajándékozni egy általam készített háttérképpel. Állítólag nem lett rossz, szóval remélem majd tetszeni fog! :)

A délutáni erőtlen napsugár átszakadva a felhőkön, sárgás fénnyel vonta be a szobám falát. Egész nap az ágyban feküdtünk, s élveztük egymás közelségét. A lejátszóra felrakott lemez halk dallama lágyan töltötte be a helyiséget, ennek ellenére én csak egy ütemet hallottam. Nem tudtam betelni az egyenletes szívdobogással és a hozzám préselődő testtel. Bella szorosan mellém bújva egyetlen percre sem engedett el maga mellől. Én azonban ezt cseppet sem bántam.

- Nem fázol? – tudakoltam lágyan, kezemmel mellkasomon nyugodott karját simogattam.

- Nem – felelte egy sóhajjal. Csókot nyomtam homlokára, mire felnézett rám, majd ajkait hozzáérintette az enyémekhez. Tenyere ingem legfelső gombjaihoz csúszott, s matatni kezdett. Megszakítottam csókunkat.

- Bella – állítottam meg kezét.

- Mi a baj? – kérdezte csüggedten.

- Semmi – mosolyogtam rá. – Vagyis… szeretném, ha elmondanál nekem valamit. Teljesen őszintén – kértem. Bella értetlenül pislogott rám.

- Nincsenek előtted titkaim – jelentette ki.

Mély levegőt vettem, orromat eltelítette ismét az édeskés illat, végigmarva egész bensőmet. Már nem ujjongott úgy a szörnyeteg, ahogy régen. Ez pedig elégedettséggel töltött el. Persze nem mellékes, hogy a farkasbűz is segít benne. – Mi… - próbáltam megfogalmazni, mit is szeretnék, de csak nagyon nehezen ment. Nem tudtam, hogyan kérdezzem meg, s emlékeztessem ismét arra a napra. – Mi történt otthon, miután… miután én… - Nem akartam újból kimondani, hogy elhagytam, nem akartam megint fájdalmat okozni neki még csak az emlékkel sem. Bella így is tökéletesen megértette, mire akartam kilyukadni. Nagyot sóhajtott, majd fejét mellkasomra vonva belekezdett.

- Mi történhetett volna? – kérdezte csöndesen. – Nem tudták mi bajom van… - folytatta halkan, miközben én akaratlanul is megláttam Alice emlékét. Szavaim hatására bevillant az a kép elméjében, amikor elmentem, s még aznap ráhárult a feladat, hogy ezt megmondja Bellának. Bűntudat fogott el, hogy Alice-re hagytam ezt. Így utólag, nem értettem, hogy tehettem ezt vele.

Futásból ugrotta át a folyót, ahol Bella már várta őt. Meglepődött szemeit Alice-re szegezte, arcán átsuhant az érdeklődés.

- Alice? – hangjából ki lehet hallani az aggodalom halvány szikráját. – Edward hol van? Miért nem ő jött? – folytatta.

- Bella én… - lépett hozzá. – Nekem el kell mondanom valamit… - sütötte le szemeit, míg erőt vett magán. Szörnyű volt azt érezni, amit Alice. Annyira félt, s aggódott nem csak értem, de Belláért is.

- Bökd ki, Alice mi történt, ne kertelj, kérlek! – szólította fel őt keserű éllel. Már sejtette szíve mélyén…
Alice mélyet sóhajtva belenézett a csokoládébarna tekintetbe.

- Edward… - próbálta meg szavakba önteni kíméletesen a helyzetet. Bella lélegzete elakadt, s szíve az izgalomtól felgyorsult.

- Mi történt Edwarddal, Alice? Mondd már! – szorította meg kétségbeesetten Alice karjait. Szája résnyire elnyílt, azon keresztül kapkodta a levegőt.

- Edward… elment… - suttogta Alice elhalón. Bella értetlenül összeráncolta homlokát.

- El… Elment? Úgy érted, hogy… egy kis időre el kellett mennie? – kérdezte akadozva, sűrűn pislogva. Alice-t elöntötte a fájdalom, mellkasa nehéznek tűnt, mintha egyszeriben ólomsúlyok húznák lefele a mélybe.

- Bella, Edward nem fog visszajönni – mondta csöndesen, karjaival megfogta Belláét, aki bent tartotta a levegőt tüdejében, s megmerevedett. Szemeiből eltűnt a csillogás, üresen tekintett vissza rá, amitől Alice megrémült. – Bella? – Alice megdörzsölte karját, de ő nem felelt semmit. Aztán egyszer csak megrebbentette szempilláit, könnyei kibuggyantak. Hirtelen zihálni kezdett, s zokogva lehajtva fejét összecsuklott. Alice elkapta derekánál fogva, de Bella nyöszörögve térdre hanyatlott. Csak átkarolta Alice-t, s magához húzva átengedte magát a fájdalomnak.

Alice nyugtatóan simogatta haját és fejét, halkan suttogott fülébe.

- Csst… Minden rendben lesz, Bella… - susogta. – Tudom, hogy így lesz…
Enyhén ziháltam, ahogy átéltem az emléket. Ahogy láttam Bellát összeroskadni, a mellkasomba belenyilallt a fájdalom. Hogy tehettem ilyet vele?

- …és nem is akartam elmondani nekik – zökkentett vissza Bella hangja. Nem vette észre, vagy csak nem hozta a tudomásomra, hogy érezte zihálásom.

- De megtudták? – kérdeztem, kis megerősítést kérve. Hisz tudtam, hogy úgysem maradt titokban a tettem. Vállalnom kellett a következményeket, amiket magam mögött hagytam.

- Hát, amikor hazamentem, és egy szó nélkül bezárkóztam a szobámba… Igen – felelte vonakodva, s nekem rögtön Jacob jutott eszembe.

- Gondolom a testvéred rendkívül… megkönnyebbült – fogalmaztam át a kérdést, elszakadva eredeti szándékomtól. Biztosan rendkívül örült… - fejeztem be magamban.

- Nem csak ő – suttogta Bella megborzongva.

- Többnyire igaza is volt apádnak – feleltem halkan.

Bella rosszalló pillantást vetett rám. – Nem volt igaza. Szükségem van rád!

- Nem kellett volna az erdőben mászkálnod – váltottam hirtelen, s róttam meg finoman.

- Muszáj volt – felelt egy pillanat után. – Úgy éreztem, tennem kell valamit, mert… beleőrülök a várakozásba – folytatta.

- Biztosan nem voltál egyedül – jegyeztem meg kicsit féltékenyen, amit még magamnak sem akartam beismerni. De kénytelen voltam. A tudat, hogy Jacobnak előnyt adtam, most elemi erővel zúdult rám, s méreggel töltötte el mellkasomat. Talán olyat tettem, amit már nem tudok jóvá tenni, aminek következményeit már túl késő lenne visszafordítanom.

- Ezt hogy érted? – könyökölt fel Bella, hogy a szemeimbe nézhessen. Kíméletlenül meredt rám csokoládébarna tekintetével.

- A családodra értettem.

Bella még mindig nem eresztett a fogságból, megpróbáltam nem elárulni arcom vonásaival, mit is érzek most. Zaklatott vihar dúlt bennem, kétségbeesetten tépázta a bizalmam erős, terebélyes fáit. Vajon mi történhetett, amiről talán jobb, ha nem is tudok? Remegés futott végig testemen a gondolatra.

- Ott voltak velem és mégsem – suttogta. – Semmit sem ért az életem nélküled. Nem érdekelt semmi, senki – hunyta le szemeit szorosan. Tényleg igaz lenne? Bíznom kell Bellában, s elhinnem, amit mond. Én hagytam itt, most vállalnom kell minden ezzel járó kihatást.

- Úgy sajnálom – simogattam meg arcát, mire szemeiből kibuggyantak a könnyek, nedves, vékony csíkot húzva kipirult vonásain. Szörnyű volt látni, hogy ennyire megviselte ez a rövid, mégis hosszúnak tűnő idő. Nagyot sóhajtott, aztán ismét rám nézett.

- Még egyszer nem élném ezt túl – lehelte szinte hangtalanul. – Kérlek ne… - Nem hagytam, hogy befejezze. Inkább én szenvedjek, mintsem még egyszer ekkora fájdalmat okozzak neki. Megbirkózom a rám váró nehézségekkel, ha őt meg tudom védeni közben, semmi más nem érdekel.

- Csszt! – raktam mutatóujjamat forró, könnyeitől csillogó ajkaira. – Soha többé nem eresztelek magam mellől, ha csak te nem akarod – biztosítottam róla, majd csókkal hintettem száját, hogy megpecsételjem szavaimat. Egyszerre volt édes és keserű ez a csók. Az érzéseim hittek neki, de a tudatom vetekedett még mindig velük.

- Az nem fog előfordulni – mosolyodott el végre megkönnyebbülten, én pedig örültem, hogy nem szomorú.

- Reméltem is – vigyorogtam átengedve magamat vágyaimnak, Bella válaszul megcsókolt. Forró tenyerével végigsimította arcomat, majd továbbhaladva ismét az ingemmel kezdett babrálni. Kívántam őt, s majd az eszemet vette az érintése, de mégsem hagyhattam, hogy tovább menjen. Túl késő volt, nem akartam nagyobb bajt keverni, mint amekkorában már így is volt. Ephraim, ám inkább Jacob biztosan itt van a közelben, és őrá vár. Hogy mikor lép innen ki, de legfőképp milyen állapotban…

Gyöngéden eltoltam magamtól Bellát, mire halk sóhajt hallatott.

- Most meg mi a baj? – súgta elkeseredetten, homlokát az arcomhoz érintve. Szemeit csak akkor nyitotta ki, amikor megszólaltam.

- Késő van már. Várnak otthon – mondtam lágyan. Annyira nehéz volt most nemet mondani, s megállni itt, amikor a jól eső érzés elárasztotta mellkasomat. Még többet, és többet akarva, hogy tápláljam az érzést. De mégis ott lappangott tudatom mélyén a bizonytalanság is.

- Muszáj… hazamennem? – kérdezte enyhe mosollyal ajkain.

- Hiányzol nekik – mondtam az igazat, amiben biztos voltam. Bella mélyen fújta ki a levegőt.

- Hát jó – távolodott el tőlem, majd felült. Egy pillanat alatt előtte guggoltam, hogy segítsek neki felhúzni a cipőjét. Bokája már visszaapadt, mikor megérintettem, lehunyta szemeit arra a pillanatra.

- Rögzíteni kellene a bokádat – mondtam összehúzva szemöldököm.

- Tökéletes így, ahogy van – ellenkezett. – Már gyógyul, nem kell nekem semmiféle gipsz, amiben nem tudok menni – makacsolta meg magát enyhe dühvel. Nem akartam rákényszeríteni, figyeltem az ínszalagokat, ahogy mozgatta bokáját. Tényleg gyógyultak, de nem szabadna ilyen sokat mászkálnia.

- Rendben, de legalább egy sínt engedj felrakni – próbáltam meggyőzni őt. Bella résnyire szűkített szemekkel nézett rám.

- Jól van – mondta végül ködös tekintettel. Egy másodperc alatt megfordultam az apám dolgozószobájában megkeresett eszközökkel. Még jó, hogy tartott itthon orvosi dolgokat… Gyöngéden sínbe tettem Bella lábát, majd jól átkötöztem a fáslival, hogy ne mozduljon el, de ne is szorítsa. Összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat, míg be nem fejeztem a műveletet. Letűrtem sötétbarna szövetnadrágját, majd felállva megvártam Bellát. Tudatosan hajoltam le, hogy a karjaimba véve vigyem őt, de megállított.

- Mit csinálsz? – faggatott.

- Nem akarom, hogy megint fájjon a lábad és megerőltesd – válaszoltam.

- Tudok menni egyedül is, köszönöm – durcáskodott elindulva a szobám ajtaja fele. Egy sóhajjal mellé léptem, s derekánál átkarolva finoman segítettem őt. Rosszalló pillantást vetett rám, de nem törődtem vele.

Mire leértünk a nappaliba, Alice már ott várt ránk. Vigyorogva szökkent Bella elé, majd ölelésébe zárta.

- Mondtam, hogy minden rendben lesz – suttogta fülébe.

- Olyan jó, hogy igazad lett – felelte Bella.

- Hát hazudtam én valaha neked? – ráncolta homlokát Alice sértődötten.

- Nem, dehogy – nyugtatta gyorsan Bella, mire Alice elmosolyodott.

- Na azért. Jó utat haza – puszilta arcon Bellát, aztán eltűnt az emeletre vezető lépcsőfordulóban.

- Mehetünk? – kérdeztem, mire Bella bólintott. Mint mindig, most is a hátsó kijáraton át léptünk ki a szabadba, hogy a közeli erdőn keresztül a láthatatlan vonal határáig kísérjem őt. Tudtam előre, hogy nem leszünk egyedül, s talán jobb lenne, ha nem tudnák meg, újra itt vagyok. Azonban az illem úgy diktálta, hogy ne futamodjak meg gyáván Ephraim, de leginkább Jacob haragja elöl.

Magamhoz húztam Bellát, s átkaroltam a derekát, hogy kevesebb súlyával támaszkodjon a lábán. Ha már azt nem engedte meg, hogy vigyem. Hozzám bújva lépkedett mellettem, lassabban, mint szokott. Nem tudtam eldönteni, hogy az időt akarja-e meghosszabbítani, amit együtt tölthetünk, vagy most ismét elkezdett fájni a bokája. Reménykedtem benne, hogy az előbbi változatom bizonyul helyesnek.

Valóban életem során most először hoztam volna meg a lehető legrosszabb döntésem? – fogalmazódott meg bennem előbbi gondolataim hatására. Ha talán több időt adtam volna neki… De a Volturi mindenbe beleavatkozik, mindig ott van, ahol a leginkább nem kellene. Egyáltalán nem tudtam haragudni Tanyára. Ő volt az, akit a legkevésbé sem tehettem felelőssé azért, hogy Jane-ék összefutottak Bellával.

Szörnyű képek peregtek le előttem, ahogy elképzeltem a másik lehetőséget. Amikor Tanya nem ír levelet Bellának, s a Volturinak nem jut eszébe épp akkor látogatóba jönni. Mi történt volna akkor? Nagyot nyeltem, a kínzó képek csak nem akartak nyugtot hagyni. Tudtam, mi történt volna… Életem szerelme vigaszt keresve fogadott testvére felé fordult volna, s boldogan leélte volna emberi életét mellette. Ha nem egy másik férfi karjaiban. A családom pedig… Lehet, hogy Alice már a Volturi testőrségének tagja lenne, Jasperrel együtt. Hisz soha nem hagyná el, harci tapasztalata, képessége pedig nagy kincsnek számítana Arónál.

A hideg is végigfutott testemen, amikor megjelent előttem a családom tagjai, vörösen izzó szemekkel.

- Edward? – hatolt tudatomba a halk hang.

- Tessék – pislantottam Bellára.

- Minden rendben? – tudakolta ma már sokadjára. Halvány mosolyt erőltettem arcomra, hogy megnyugtassam.

- Természetesen. Csak elgondolkodtam – feleltem.

- Min?

- Nem fontos – nyomtam csókot homlokára, ahogy felnézett rám. Nem messze innen már hallottam a folyó zubogását, ostromolta a partot, s a köveket mintha csak az én gondolataimat tükrözné.

- Megtartják most az esküvőt? – puhatolta Bella. Egy pillanat erejéig meglepődtem. Már el is halványodott az esküvő eseménye a többi gondolat között. Igazán egyik Denali sem törődött az utolsó beszélgetés alatt vele, a Volturi megjelenése túlságosan rányomta bélyegét a közelgő esküvőre. Alice persze már mindent megtervezett, megrendelt s előkészített. Apróságok maradtak csupán vissza, amit ő szerinte nem szabadott elhagyni.

- Nos, nem tudom a választ – feleltem aztán Bellának. – Biztosan. Az előkészületekkel készen van Alice.

- Remélem… - kezdte Bella –, nem halasztják el emiatt, ami történt.

- Nem tartom valószínűnek. Talán csak későbbre rakják az időpontot. Garrett és Kate régóta egybe akarnak kelni. – Újra elém tódult egy fojtogató kép, amivel már nem egyszer játszadoztam el gondolatban. Túl szép volt, s túlságosan is vágyakoztam utána, mintsem ne is foglalkozzak vele. Mélyet sóhajtottam, a kép rettentő tisztán derengett előttem. Olyan gyönyörű lenne Bella egy fehér ruhában, ahogy mellettem állva örök hűséget fogadok neki. Határtalanul boldog lennék, ha a férje lehetnék. De ez hol adatna meg nekem? A mellkasomba szúró érzés nyilallt, mintha egy tőrt döftek volna élettelen szívembe, s én ugyanúgy érzékelném, mint emberi életemben lehetett volna.

- Őszintén kívánom nekik, hogy boldogok legyenek együtt – szólalt meg halkan Bella. – A vámpíroknál, hogy is megy… ez a… - próbálta megfogalmazni. – A szerelem? – bökte ki végül pár másodpercnyi gondolkodás után. Kíváncsian tekintettem rá, de ő lesütötte szemeit. Arcán két piros rózsa jelent meg zavarában.

Kitört belőlem a kuncogás. Bella sértődötten kapta fel fejét.

- Bella a legtöbb vámpír egy párt választ magának egész életében – feleltem még mindig mosolyogva. A folyót elérve megálltunk, s a megszokott módon gyöngéden a karjaimba vettem. Halk szisszenéssel válaszolt. – Fáj még a lábad, igaz? – kérdeztem aggódva.

- Nem fontos – hárított. – Szóval a vámpírok egy párt választanak… És mi van akkor, ha az egyik vámpír meg… megöli a másik szerettét? – hangja a mondat végére elcsuklott. Egy könnyed ugrással landoltam a folyó túlpartján. Gondolhattam volna, hogy nem tudtam megnyugtatni őt. Pedig most bármit meg tettem volna érte.

- Akkor örökké boldogtalan lesz a vámpír – suttogtam. – Vagy másik lehetőséget választ, amiből nincs túl sok… - folytattam megborzongva. Ha elveszíteném Bellát, egy másodpercig sem gondolkodnék azon, mit is csináljak. Aro nem örülne annak, hogy el kell veszítenie egy különleges vámpírt – horkantam fel magamban. De az ő bűne lenne, ő kényszerítene rá, hogy ne akarjak többé élni.

Bella lélegzete elakadt egy szívdobbanásnyi ideig. – De ha meg lehet előzni a bajt, akkor mi értelme lenne megvárni, míg bekövetkezik? – érvelt aztán halkan. Ismét annál a témánál voltunk, amivel nem akartam jelen pillanatban törődni. Mégis mindig előkerült, hogy egy percig se szabadulhassak a döntés egyszeri, kényszerű meghozatalától.

- Néha nem lehet megelőzni – feleltem kitérően, hogy ne mélyüljön el a beszélgetés e fonala. Megindultam Bellával a karomban, a távolból már hallottam is a már jól ismert hangokat. Nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy nem menekülhetek el ettől a találkozástól. Meg is érdemlem talán…

- Nem mintha nem lenne jó a karjaidban, de… - kezdte Bella -, tudok menni a saját lábamon. És elaludni sem akarok… - motyogta még.

- Fáradt vagy még?

- Nem igazán, de ez is a te mellékhatásod – mondta.

- Óh, eddig elájultál tőlem. Most meg elalszol? – gúnyolódtam, miközben gyöngéden lábra állítottam. Öntudatlanul csúsztattam kezem derekára, s húztam magamhoz közel. Bella nem ellenkezett.

- Hiába, bódító illatod van – felelt, mire elnevettem magam.

- Szóval arra célozgatsz finoman, hogy többször fürödjek? – kuncogtam még mindig.

- Nagyon mulatságos… - Hangja enyhe sértődöttséget tükrözött, hogy rajta nevetek. – Azt hittem én vagyok büdös – jegyezte meg.

- Nos, igen lassan már nem fogom érezni az édeskés illatod – mondtam halkan, félmosollyal ajkaimon.

- Majd többször fürdöm – ismételte meg, amit én mondtam kijelentésben.

- Elég lesz, ha többet tartózkodsz nálunk – nyomtam puszit feje búbjára. Jó kedvemet, ami már kezdett kibontakozni bennem, gyorsan elvették az erdőből jövő zajok. Kifújtam tüdőmből a levegőt, miközben hallgattam az erősödő mancsdobogásokat. A harag, amit ő érzett rajtam is végigszáguldott. Majdhogynem megtorpanásra késztetve. Az emlékek úgy záporoztak, mintha csak a tenger zúdulna rám pusztító erővel, s mosná el minden szilárd alapon álló érzelmemet.

Későre járt már, sötétség honolt. Csupán a kis faházból kiszűrődő fény világította meg a verandát. Itt ült Jacob, könyökeivel a térdein támaszkodva, az erdőbe bámulva. Aggódva fürkészte a sötétet, kezeit összekulcsolta, hogy elrejthesse haragját. Idegesítette apja tiltása, miszerint maradjon távol a Cullenektől, amennyire csak lehet. Ma csak a három öreg farkas ment járőrözni, mondván Jacobnak iskolába is kell járnia, s nem csak a falka életében kell teljesítenie. Bár sokkal inkább vett volna üldözőbe nomád vámpírokat, mintsem az iskolában üljön hasztalan. Így hát ma itt ült, s várta, hogy Bella mikor bukkan végre fel. Lábával halkan ütött egy ritmust, fekete szemeit egy pillanatra sem vette le az erdőről.

Aztán a távolból végre meghallotta a szívdobogást, amit olyan nagyon szeretett. Ütemet trappoló lába azonnal megállt, és megkönnyebbülten kifújta tüdejéből a levegőt. Légzése felgyorsult, ahogy kirajzolódtak Bella körvonalai, s minél élesebben látta őt farkas szemeivel. Úgy gondolta, megvárja, míg ideér a házhoz, s csak aztán fogja majd kifaggatni, sőt leszidni, amiért ilyenkor jön haza. Nem látta Bella arcát, mert lehajtva fejét, karjaival átölelve magát jött felé, néha-néha megbotolva a sötétben lappangó vastagabb ágakban. Jacobnak azonban már most nem tetszett valami, de nem tudta megfogalmazni magában, hogy mégis mi. Mert még sohasem látta Bellát így. Összeszűkítette szemeit, miközben figyelte őt. Olyan… élettelennek tűnt.

Mikor már csak pár méter választotta el őket egymástól, felállt a lépcsőfokon, amin épp ült, s ökleit zsebeibe rejtve megvárta, míg Bella oda nem ér elé. Azonban testvére úgy tett, mintha ott sem lenne. Szorosan a faház falánál lassan fellépegetett a lépcsőfokokon, de Jacob megállította őt. A harag egész testén eluralkodott, amiért Bella szóra sem méltatta.

Jacob megragadta őt vállánál fogva, s maga felé fordította. Bella még mindig nem nézett rá.

- Bella! – szólította fel őt dühösen. Bella rettentő lassan felnézett rá, ködös szemeit könnyfátyol fedte el, arca elgyötört volt és megkínzott. Mintha csak most esett volna át egy kínvallatáson. Egész testében remegett, szája résnyire nyitva volt, amin keresztül kapkodta a levegőt. Jacob haragja egy pillanatra eltűnt, s átvette helyét az aggodalom.
Bella hirtelen zihálni kezdett, majd zokogva átölelte Jacobot, és szorosan magához szorította őt. Jacob pillanatnyi meglepődése után értetlenül karolta át Bellát.(…)
Hirtelen ült fel az ágyában, gyorsan kapkodva a levegőt. Megrázta fejét, majd kezeivel megdörzsölte arcát. Egy pillantást vetett az ablakon keresztül a kinti égboltra. A hold sugarai egy-két helyen átszakadva a sűrű felhőzeten ezüstös csillogással vonták be az ablakkeretet. Nem tudta, mennyi idő lehet, de nem is tudott ezzel foglalkozni. Amint rájött, mire is ébredt fel – a hangos sikoltozásra -, s hogy az nem álom volt, ki is ugrott ágyából. Feltépte az ajtót, s a szemközti szoba kilincse felé nyúlt. A folyosó végén megjelent édesanyja. Köntösben, aggódva figyelte őt.

- Menj csak vissza aludni. Majd én megnézem, mi történt – nyugtatta őt, mire az asszony bólintott, majd bizonytalanul megfordult, és elment. Jacob azonnal benyitott Bellához, aki az ágyában forgolódott. Álmodott – tudatosult Jacobban. Bellából újabb sikoly tört fel, miközben összegömbölyödve magához szorította a paplan anyagát. Jacob egy lépéssel az ágy mellett termett, és feltérdelve rá megpróbálta felébreszteni Bellát.

- Bells! – szólítgatta, kezeivel Bella hátát simogatva, majd arcát. Aztán mikor ez nem vált be, megragadta karjánál, és hanyatt fordítva két kezébe vette arcát. – Bella, kérlek ébredj fel – mondta.
Bella lihegve nyitotta ki szemeit, s Jacob tekintetébe nézett.

- Bells, csak rosszat álmodtál. Nyugodj meg, most már itt vagyok – simogatta arcát. Bella sírva bújt Jacobhoz, aki átkarolta őt. (…)

Most már én is kapkodtam a levegőt, ahogy az emlékek a fájdalom sötétségébe taszítottak. Szúrni kezdett a mellkasom, mintha azt a tőrt most megforgatták volna bennem többször is… S tudtam, még nincs vége.