29 .fejezet - Alice napja

Sziasztok!

Hú, hát még végül is a mai napon vagyunk. Sajnálom, hogy csak most tudtam felrakni. Ezer köszönet Fummie-nak a bétámnak, aki nekiállt 23 óra után a bétázásnak! :)

De a lényeg, hogy fenn van a feji, ugye? :) Felhívnám a figyelmeteket egy közvélemény-kutatásra itt a jobb oldalon, az üdvözlő alatt. A kritikákkal kapcsolatban, vagyis inkább arról a kis ösztönző játékról kérdezlek titeket. Ha pedig van valami ötletetek szívesen fogadom a megjegyzésben! ;) Jó olvasgatást!

Bella halványan elmosolyodott, majd mikor oda ért hozzám megállt előttem. A kezemet nyújtottam, s lehúztam őt az ölembe. Mellkasomhoz bújt, orra hegye összeért az enyémmel.

- Azt szeretnéd, ha átváltoztatnálak? – tettem fel a kérdést.

Bella szemei kikerekedtek, de épp hogy csak egy másodperc erejéig. – Azt – suttogta halkan. Mélyen beszívtam tüdőmbe a kísértő, édes illatot, s hagytam, hogy elmémet elborítsa a sűrű felleg…

Éreztem elterjedni számban a mérget, éreztem a kínzó szomjúságot a hasam tájékán. Az izmaim görcsös szorítását a testemben. Belenéztem Bella ijedt szemeibe, aztán már csak a vér fémes, édes ízére tudtam figyelni. Az erő, amelyet kaptam tőle, az emberi vértől, kimondhatatlanul oltotta a szomjamat. Erőssé tett, nem volt fogható az állatok véréből való táplálkozáshoz képest, de még csak a ragadozókéhoz sem. Gyönge nyomás próbált eltéríteni, kapálózás az életéért karjaim közt. De mintha fel sem fogtam volna, hogy mi történik pontosan. Mintha nem tudta volna elmém, hogy mit teszek… És senki nem állított meg… Nem tudtam miért nem. Miért hagyják, hogy megtegyem? Miért? – kiabáltam magamban. Ez nem lehet, hisz nem lennék rá képes. Nem hagynák ezt! Carlisle biztosan nem…

Aztán rájöttem. Ziháltam képzeletem szüleményétől, ami csupán csak agyamban játszódott le. Mégis annyira valósághű volt, hogy megrémített ez az érzés. Hogy futhatott át ilyen az elmémen? Hogy képzelhettem el ezt ismét? Ennyire vágytam volna rá, hogy magam mellett tudjam örökre? Tudatom mélyén éreztem volna, hogy másképp nem lehetséges…?

- Edward, jól vagy? – térített vissza a valóságba Bella gyöngéd, forró érintése arcomon. Hangjában aggódás csendült, egyáltalán nem félt tőlem. Holott az előbb igen komoly kérdést tettem fel.

- Nem értelek… - suttogtam meggyötörten az előbbi képek miatt. Őszintén mondtam, tényleg nem tudom megérteni, hogy akar olyan lenni, amilyen én is vagyok. Egy szörnyeteg, aki bármelyik pillanatban az életére törhet, ha nem uralkodik saját ösztönei felett.

- Miért nem értesz meg? – suttogta ő is, csokoládébarna szemeivel fogságban tartva. Bal tenyeremmel végigsimítottam térdét, majd combján megpihentetve hallgattam légzésének pillanatnyi kihagyását. – Most nem fogsz eltéríteni ettől a beszélgetéstől, még ha így nézel rám, akkor sem – vette szaggatottan a levegőt, mire felkacagtam. Talán ideje is megbeszélnünk, talán nem halogathatjuk ezt már. De mivel vehetném rá, hogy felejtse el ezt az őrültséget?

- Nem is akartalak – füllentettem egy kicsit. Igazából nem tudtam eldönteni, melyik lenne a jobb. Most megbeszélni, vagy halasztani ismét a témát. Egyszer úgyis döntésre kényszerülök…

Bella sóhajtott. – Úgy is nézett ki – nyalta meg ajkait, mire legszívesebben megcsókoltam volna, s hagytam volna a csudába ezt a beszélgetést. Hogy is bírnám azt elképzelni, hogy soha többé ne lássam piruló arcát, vagy ne halljam szívének zavaros dobogását a közelemben, ahogy most is? Ha ez az ára, hogy örökre mellettem legyen… - Miért nem tudsz megérteni? – tette fel ismét a kérdést halkan.

Egy percre elgondolkodtam, hogyan is kezdjek hozzá. - Tudod, ha választhattam volna, ha lettem volna olyan helyzetben, hogy választhassak – fogalmaztam át a mondandómat, mert nem akartam, hogy Carlisle-nak bűntudata legyen -, akkor inkább az emberi lét mellett döntöttem volna. – Miután megbizonyosodtam afelől, hogy apám nem rágódik ezen, tovább folytattam. Mielőtt még Bella közbeszólhatott volna. – El sem tudod képzelni, milyen kín az, amikor átváltozol, a szomjúság, ami belülről mar. Úgy érzed, hogy tűzben égsz, a torkodat fojtogatja az elmulaszthatatlan szomjúság – próbáltam megrémíteni őt, hogy térjen észhez. Bella arcán csupán egy pillanatra jelent meg félelem. – Mert sohasem tudnád teljesen elmulasztani, az ösztönök irányítanak téged.

- Te is uralod az ösztöneidet – ellenkezett határozottan.

- Én is meginogtam már, tudod – mondtam halkan.

- Akkor is vállalnám érted – suttogta. – És tudom, hogy vigyáznátok rám, hogy nem esne senkinek sem baja miattam.

- Bella… – szorítottam össze szemhéjaimat makacsságán. – Talán még mi sem lennénk képesek megállítani újszülöttként. Az első évben nekik van a legnagyobb erejük és a legbizonytalanabbak is. Nincs biztosíték arra, hogy nem történne semmi – néztem rá újból.

- Én bízom bennetek! – jelentette ki. – Ez nem elég neked? – kérdezte összeráncolva szemöldökeit.

- De, nagyon is – oszlattam el kétségeit. – Csak nem akarom, hogy miattam, az én vágyaim miatt olyat tegyél, amit később megbánhatsz. – A mondat végére hangom elhalkult. Fájt ezt így kimondani, de nem menekülhettem el az igazság elől. Mert ez is megtörténhet és ez ellen én semmit sem tehetnék. Csak elengedhetném őt.

- Ez nem a te vágyad – nézett értetlenül rám Bella. – Vagyis nem csak a… tiéd – gondolkodott el, aztán ajkai elnyíltak. – Te… Te kételkedsz a szerelmemben irántad? – suttogta megtörten, tenyere erőtlenül kezdett lecsúszni arcomról.

- Szó sincs erről – próbáltam nyugtatni elkapva kezét, s visszahelyezve előbbi helyére. Noha igen is eszembe jutott ez a feltételezés. Mégsem tudtam most elképzelni ilyesmit. A szemei… a tekintetéből áradó szeretet a mélybe taszította ezt a gondolatomat. – De nem csak rólad, meg rólam van szó. Hanem a családodról is – mondtam halkan. Ephraim Black soha sem engedné meg, hogy Bella olyanná váljon, mint mi. Vagyis Bellának választania kellene a családja és köztem. Ezt pedig nem engedhetem…

Bella lesütötte szemeit, biztos voltam benne, hogy nem gondolta ezt még át rendesen. Nem gondolt arra, hogy mi lenne azután, miután átváltozott. Mi lenne a mostani családjával, az egyetlen családjával, akiket még nem vesztett el. Mélyen beszívta tüdejébe a levegőt, miközben lehunyta szemeit, s én azt kívántam magamban, bárcsak hallhatnám a gondolatait.

- Ugyanúgy fogom szeretni őket azután is. Ez nem fog változni sohasem – fúrta olvadt csokoládéhoz hasonló tekintetét az enyémbe. Egy pillanatra belemerültem, úgy éreztem, ha elszakadok tőle, minden romba dől. Minden probléma a fejemre szakad.

- Az nem – adtam igazat neki, eltekintve attól az ősidők óta létező ellenszenvtől, ami a kutyák és a vámpírok között van. – De nem lesz minden ugyanaz. Nem tehetsz meg mindent, amit eddig, amit akarnál.

- Mit számít az, ha cserébe veled lehetnék? – suttogta közelebb hajolva. – Szeretlek, és tudom, hogy ez az érzés csak még erősebb lesz, ha én is vámpír leszek. – Nagyot sóhajtottam. Ha Bellát nem tudom lebeszélni erről az őrültségről, hogyan tudnám meg meggyőzni a családját, hogy mennyire szeretem őt? Agyamba hirtelen villant be egy kósza gondolat, s akaratlanul is a szobámban található kis fadobozkára pillantottam. Vagy megoldás lenne, vagy… Még nagyobb bajt okoznék vele. De mindenképpen valami előrehaladást jelentene.

- Nem tudlak erről lebeszélni, ugye? – néztem szemeibe megadóan.

- Nem – jelentette ki határozottan. Akkor pedig kénytelen leszek átgondolni részletesen azt az ötletet…

- Valahogy sejtettem – húztam félmosolyra számat, majd lassan megcsókoltam Bellát.




- Jó, hogy itt vagy – súgta nekem Bella, az egyik Seattle-i ruhaboltban sétálgatva Alice mögött.

- Hallottam ám! – nézett hátra testvérem, de arcán mosoly bujkált.

- Így elviselhető a vásárlás – mondtam csúfondárosan, mire Alice kinyújtotta rám a nyelvét. Bella halkan kuncogott.

- Bella, legalább te állj mellém – kérlelte könyörgően.

- Óh, öhm… Tudod, hogy nem vagyok oda a… - kereste a szavakat - az ilyen szórakozásért – harapta be ajkait, és felnézve rám elpirult. Most éreztem, hogy mire gondolhat. Elfojtottam magamban egy nyögést.

- Hát persze – lassított le hozzánk Alice. – Csak az otthoni tevékenységek érdekelnek – mondta somolyogva Bellának, aki erre még inkább elvörösödött.

- Alice – szóltam rá, és Bella még nem is tudja, testvérem mit tervezett neki…

- Jó, jó – emelte fel kezeit, és ismét előre sietett. – Óh, ez fantasztikusan fog állni, Bella! – kiáltott fel pár perccel később. – Még jó, hogy már nem kell varrattatni – jegyezte meg csak úgy magának. És milyen jó, hogy sikerült helyreállítani a gazdaságot a háború után - hallottam meg Alice-t amolyan fájdalmas éllel, s megborzongott. Sóhajtottam. Alice-nek sajnos volt „szerencséje” látni az első világháború kitörését. Most pedig a másodiknak vészjósló szelei fújdogáltak Amerikában. Egyikünk sem beszélt soha róla, hisz mi tudtuk csak igazán mennyi áldozattál járt. Carlisle a leginkább… A világháborút tartottam a legostobább dolognak a történelemben, amit csak ember elkövethetett a másik iránt. Ha nem tör ki, talán még mindig ember lennék, talán nem kaptam volna el a spanyolnáthát, és soha nem találkoztam volna Carlisle-lal. De akkor Bellával sem…

Hogy történhet ilyen? – futott át a gondolat rajtam. A rossz dolog sodorja bele az embert a jóba? Ez Isten tréfája lenne az emberiséggel? Büntetésük a bűneikért? Igen, tudtam, hogy nagyon sokan megérdemelnék a büntetést tetteikért – kúszott be elmémbe Mr. Jankins képe -, de azt is nagyon jól tudtam, hogy mennyi ártatlan ember érzi meg a hatását a másik büntetéséért. Ez pedig nem helyes, nem így kellene lennie…

- Alice… Ez egy kicsit… - szólalt meg Bella elkerekedett szemekkel, amikor Alice a kezébe nyomott valamilyen fehérneműt. De nem teljesen láttam, Bella inkább eldugta előle, testvérem pedig nem gondolt rá. Kérdőn néztem Alicre.
Legyen meglepi! – vigyorgott, mire elfintorodtam.

- Tökéletes lesz, meglátod. Csak gyerünk, próbáld fel! – unszolta Alice Bellát az elfüggönyözött fülkék felé.

- Miért nem lehetne egyszer egy egyszerűt? – kérdezte Bella visszafojtva hangját.

- Mert én a különleges darabokat szeretem – mosolygott Alice.

- Alice! – szóltam neki. – Van egy kis elintézni valóm. Mire végeztek visszaérek – mondtam. Bella könyörgő tekintettel nézett vissza rám, amikor Alice visszalépett hozzám.

- Rendben – vont vállat, de gyanakvóan nézett rám. Áááh, valamit Bellának akarsz venni, ugye? – Hogy elültessem gyanúját, aprót bólintottam, s egyszerre több dolgot is eldöntöttem, mit is fogok venni ma. Remek! De miért nem mutatod meg? – indult el Bella után ismét, nyafogósan.

- Mert meglepetésnek szánom – feleltem, s nem is hazudtam. Alice megadóan sóhajtott. – Ne aggódj, kimagyarázom neki! – mosolyogva fordultam ki az üzletből, hogy az egyik autókereskedésbe menjek. Még csak meg sem sejtette a tervem, pedig azt hittem nehezebb lesz előle eltitkolni. Bellának sokkal másabb ajándékot szánok… Ha eldöntöttem végre. Alice-nek pedig így nem lesz egyszerű kitalálnia, mit is szeretnék ma venni. Ha lát is valamit, nem fogja tudni pontosan megmondani, mit kap tőlem. Bella. Mert ő ezt hiszi.

Az egyik telefonfülkéhez mentem, s bedobva aprót felhívtam Esmét.

- Esme, Edward vagyok – szóltam a telefonkagylóba.

- Edward, honnan hívsz? – kérdezte. – Azt hittem, hogy vásároltok.

- Igen, azt is tesszük – vigyorogtam magamban. - Jobban mondva Alice és Bella. Megkérhetnélek valamire, Esme? – kérdeztem.

- Persze, drágám – válaszolt kedvesen.

- Gyere, kérlek a Seattle-i autókereskedés közelébe. Felveszlek valahol autóval. Rendben?

- Indulok – mondta, aztán leraktuk a kagylót.

Beszálltam a Cadillac-be – ma elkértük Carlisle-tól, tekintve, hogy hárman jöttünk -, aztán a Seattle-ből kivezető útra kanyarodtam. Majdnem a város szélén állt egy kereskedés. Elég nagy területet elfoglaltak az autók, így lesz hol körülnéznem. Bár már tudom, milyen márkát kell keresnem – idéztem fel magamban azt a pillanatot, amikor megláttam Alice fejében. Elmentem a kereskedés mellett, és a főúton haladva figyeltem Esme illatát. Megálltam az út szélén, és felvettem őt. Visszakanyarodtam a város fele, közben elmagyaráztam Esmének, mit is szeretnék, majd a kereskedésnél leparkoltam a kocsival. Mikor kiszálltunk, megjelent az iroda ajtajában egy magas, pocakos, középkorú férfi.

- Jó napot! – köszöntött minket, amikor odalépett hozzánk. – Miben segíthetek a hölgynek és az ifjú úrnak? – kérdezte nyájasan.

- Jó napot! – húztam félmosolyra számat, mikor belehallgattam gondolataiba. Esme bólintott üdvözlésül. Nagy üzletet akart velünk csinálni, mert látta rajtunk, hogy bizony nincs kevés pénzünk. – Autót szeretnénk vásárolni – mondtam.

- És milyen autóra gondoltak? Van itt minden, ami csak kell. Chevrolet, Chevy, Bugatti… - folytatta volna még tovább is az ajánlásával nekem, de megállítottam.

- Chevy. De előbb körülnéznénk…

- Óh, természetesen! Jöjjenek, erre – mutatta az utat a keresett márka fele. Elindultunk a város irányába, három autó sor mellett elmentünk, mikor megállt. – Ezek itt a Chevyk. Gyönyörűek, nemde? – fordult hozzánk széles mosollyal. – Vannak régebbi típusúak, de a legbüszkébb erre az ez évire vagyok – mutatott egy csillogó, majdhogynem tengerkék színű Chevyre. Azonnal tudtam, hogy ez kell nekem. Ez lesz a legtökéletesebb Alice számára. Feltűnő, gyönyörű, vidám, mint amilyen ő is. Esme rám pillantott, ajkai mosolyra húzódtak, majd bólintott. Igen, ős is így gondolta.

- Megvesszük – jelentettem ki, mire a férfi felhúzott szemöldökkel nézett rám. Amint eldöntöttem magamban, még hozzá gondoltam több eshetőséget is, amiket még meg fogok venni. Döntöttem el. Nem csak az autót. Így pedig meglepetést tudok szerezni neki.

- Uram, ez… Ez… - akarta mondani, hogy rettentően drága, talán még nekem is. De felemeltem a kezem, hogy elejét vegyem a további lassúságának döbbenete miatt.

- Nem számít, mennyibe kerül – mondta Esme lágyan, amitől a férfi egy csapásra elfelejtette, mit is akart mondani.

- Ahogy mondtam, megvesszük – segített ki a férfit, Esme csak mosolygott.

- Ahogy gondolják – vigyorgott a férfi felélénkülve. – Akkor kérem, jöjjenek be az irodámba, és elintézzük a papírokat – követtük a férfit, miközben jót vigyorogtam magamban megdöbbent gondolatain. Nem igazán akarta elhinni, hogy ennyire sikeres lesz ma az üzlete. Már pedig igen… Meg aztán igazán furcsának találta párosunkat. Esme belém karolva jött mellettem, s az is feltűnt a kereskedőnek, hogy mennyire hasonlítunk egymásra. Azt hitte, hogy én vagyok a gazdag, gyönyörű nő – a hogy nevezte magában Esmét -, szeretője. Na ezen már nem tudtam nem nevetni. Megpróbáltam magamba fojtani, de egy hangocska azért kijött a torkomon. Esme kérdőn nézett rám, mire szemeimmel intettem neki, hogy lényegtelen.

Az irodában aztán Esme aláírta a papírokat, kifizettük az autót. Mire kimentünk a kocsi ott állt a Cadillac mellett, útra készen.

- Esme, kérlek, hazavinnéd akkor a kocsit? – kérdeztem halkan.

- Hogyne. Alice rendkívül örülni fog – puszilta meg arcomat, majd egy köszönés után beszállt az autóba és elhajtott. Biccentettem a kereskedőnek, majd én is kikanyarodtam a főútra, hogy visszamenjek Belláékhoz a boltba. Ahogy ismertem testvéremet, még mindig ugyanott vannak, ahol hagytam őket.

Visszafele azon gondolkodtam, mit vegyek Bellának a születésnapjára. Tudtam, hogy Alice-től sem szeretne ajándékot, sőt, még a születésnapját sem akarja igazán megünnepelni. Viszont, amit a legjobban szeretne, azt nem adhatom meg neki. Most még biztosan nem.

Újból bevillant az a kép a kis fadobozkáról. Az mennyire lenne ajándék? Rettentően örülnék, ha igennel felelne, viszont, ha nem, akkor… Belegondolni is szörnyű lenne. Még él bennem az a pillanat, amikor azt hitte, hogy valóban azt kívánom. A válasza nem volt éppenséggel túl jó. De azóta változott, változtunk mindketten. A gondolkodásunk, az életszemléletünk… Nem lehet, hogy most mást válaszolna, mint akkor, amikor nem is azért kapta tőlem azt az ajándékot?

Mélyet sóhajtottam, mikor visszaérkeztem a bolthoz. Felkészültem rá, hogy Alice-t nehéz lesz eltántorítani az ajándék kiderítésétől. Leparkoltam a bolt előtt, majd bementem, Alice és Bella épp fizettek a kasszánál. Vagy fizettek volna, ha az eladónő nem épp rám figyel. Nagyot sóhajtott, arca ábrándos kifejezést vett fel, ahogy gondolatai is. Félmosolyra húztam számat, amikor megláttam Bella féltékeny nézését.

- Elnézést – szólalt meg a nő fele, de az rá sem hederített.

- Kisasszony, épp fizetünk. Vagy… menjünk el, anélkül? – trillázta Alice, mire odaértem hozzájuk. Bella mellé álltam, s dereka köré fontam karomat. Az eladónő pislogva nézett vissza Alice-re.

- Tes… Tessék? Elnézést, kisasszony – rázta meg magát gondolatban. Miközben számolt, pillantása folyton rám esett, s akaratlanul is elpirult képzelgéseitől. Bella rendellenesen mélyeket lélegzett, mintha dühíteni a dolog. Ezért derekára fonódó tenyeremmel megsimogattam őt. – Ez összesen… 96 dollár 45 cent – mondta az eladónő elnyílt ajkakkal. Alice lerakta a pénzt elé, majd kifordultunk az üzletből.

- Ugye nem vettél semmit Alice… szóval tizenharmadikára? – kérdezte Bella halkan.

- Nem árulom el – vont vállat testvérem vigyorogva, amiből sejtettem, hogy már rég megvette, amit szeretett volna. Persze, miért is tudnám meg a gondolataiból. Alice mostanság nagyon titkolózó lett az ajándékok terén. Főleg, amit Bellának szánt.

Bella rám pillantott. – Tudod? – kérdezte alig hallhatóan, de Alice felkacagott.

- Nem tudjaa! – vigyorgott szélesen, mikor berakta a kocsiba a csomagokat. Megerősítésként bólintottam Bellának. – Még el kell mennem az esküvői ruhákért, pont jókor lettek készen. Gondolom egyikőtök sem akar velem jönni – nézett ránk szúrós szemmel.

- Megvárunk itt – siettem a gyors válaszadással. Addig is kicsit kettesben lehetek Bellával. Bár, a szombat csak a miénk…

- Hát persze – fordult sarkon Alice, aztán az utca túloldalára sietett. A bolt hatalmas betűkkel hirdette az esküvői feliratot. Nyeltem egyet, mikor beleképzeltem magam abba a helyzetbe, hogy mi esküszünk meg. Elhessegettem a gondolatot, s közelebb húztam magamhoz Bellát.

Lágyan megcsókoltam, aminek hatására szíve hevesen verni kezdett. Talán, igen… Talán fel tudnám adni ezt a hangocskát azért, hogy örökre magam mellett tudhassam. De nem önszántamból.

- Szombaton… csak mi… ketten – ejtette akadozva a szavakat, miközben mosolyra húzódtak ajkai. Pontosan arra gondolt, amire az imént én.

- Teljesen egyedül – nyomatékosítottam, mivel ez nekem hihetetlennek tűnt. Egész vámpír életem alatt egyedül voltam, magányosan tengettem napjaimat a teljes kilátástalansággal. Mégis a ház sosem volt üres. Mindig hallottam a hangokat, mindig telis-tele volt a fejem a gondolatokkal, amiket nem tudtam kizárni. De most. Most valóban csak egyetlen egy személytől fogok hangokat hallani.

- Már alig várom – sóhajtott Bella, karjait a nyakamba fonva.

- Én is – biztosítottam róla, majd gyöngéden megcsókoltam. Nem tudom miért, de hirtelen eszembe jutott Jacob, és Ephraim. Talán a még mindig el nem döntött ajándék miatt. – Megbocsátottál már? – kérdeztem halkan. Nem akartam, hogy Bella rosszul érezze magát, azonban a tudat, hogy miattam van mindez, arra késztetett, hogy megpróbáljam helyre is hozni. Bár Bella már így is jól tudta, mit akarok mondani.

- Nem fog haragudni rám… apa – fejezte be kételkedve. – Még nem jöttem el oly rég. Csak pár hete… - sütötte le szemeit.

Sóhajtottam. – Bella, az a pár hét, az már három és még négy nap – mondtam enyhe dorgálással.

- Tudom, de… Még nem voltam képes megbocsátani – felelte. – Ha… ha útban vagyok, hazamehetek – lehelte.

- Ne butáskodj. Örülök, hogy minden percben magam mellett tudhatlak. Ez pedig nem fog változni – emeltem fel finoman állát, hogy a szemeibe nézhessek. – Csupán aggódom.

- Miért? – suttogta.

- Mert fáj neked, hogy én miattam összevesztél Jacobbal.

- Nem a te hibád volt – jelentette ki hevesen. Halványan elmosolyodtam. De, igenis én voltam az oka.

- Legalább beszélj vele – kértem lágyan.

- Meglátom, mit tehetek – hadarta el. – Mit tervezett Alice a… tizenharmadikára? – váltott hirtelen témát. Gondolom, mielőtt testvérem visszatér az üzletből. Elhúztam számat. – Jaaj, ne – fancsalodott el Bella. – Valamilyen összejövetelt, ugye?

Csak biccentettem, az még nem olyan, mintha elárultam volna Alice-t. De hát Bellának nem tudtam ellenállni… Szememmel intettem Bellának, hogy Alice kilépett a boltból. Kezében több barna papirosba csomagolt ruhával.

- Ó – formálta ajkaival, majd mély levegőt vett, és felöltötte magára mosolyát.

- Végeztem! – örvendezett Alice. – Meg van minden a holnapi esküvőre – mondta, miközben berakta a kezében hozott csomagokat a kocsiba a többi vásárolt dologhoz.

Beültünk a kocsiba, Alice hátra, én a vezetőülésbe, Bella pedig mellém. Felpörgettem a motort, és kikanyarodtam a főútra. Jobb kezemet összekulcsoltam Belláéval, aki ujjával körkörös mozdulatokkal simogatta kézfejemet.

- Áh, fantasztikus ruhákat vettünk ma – szólalt meg Alice fecsegve. – Ugye, Bella?

- Igen, persze Alice – felelte szerelmem, miközben vigyorogtam. Tudtam, mire akar kilyukadni testvérem. Felvillantottam több döntést is, hogy miket vehettem ma.

- Hé, ez nem ér! – kiáltott fel gondolatban, amin felkuncogtam. Bella kérdőn pillantott rám.

- Alice, kicsit… nos durcáskodik.

- Csak, mert Edward át akar verni – jegyezte meg.

- Csak, mert Alice túl kíváncsi – vigyorogtam tovább, mire kinyújtotta rám a nyelvét. Bella halkan kuncogott.

- Mintha Alice-t nem így szeretnénk – mondta.

- Köszönöm, Bella – lágyult el Alice.

Forksba érve lekanyarodtam a házunkhoz vezető ösvényre. Reményeim szerint beálltak a kocsival a garázsba, hogy ne lássa meg rögtön Alice. Leparkoltam a ház előtt, majd miután kiszálltunk, felajánlottam, hogy beviszem a csomagokat. Alice.t kértem meg, hogy beparkoljon.

Vámpírgyorsasággal leraktam a csomagokat a házban, míg Bella megvárt kint a verandán. Aztán néztük, ahogy Alice begurul a garázsba. Mindenki az előszobában várt, mikor megérkeztünk. Aztán megmutattam testvéremnek a döntésemet, és reméltem, hogy látja, mit is szerettem volna.

Egy perc sem telt el, Alice sikoltozva ugrott a nyakamba.

- Az enyém? – kérdezte izgatottan.

- A tiéd – vigyorogtam, miközben Alice szorosan ölelt magához, amit viszonoztam.

- Én meg… Én meg azt hittem, hogy… - kacagott önfeledten, hátrébb lépve. – Jazz! Ki kell próbálnunk. Ti is jöttök? – kérdezte.
- Nem, menjetek csak – mosolyogtam átkarolva Bellát, s néztük, ahogy Alice és Jazz kigurul a legújabb gyártmányú Chevyvel a garázsból, és az ösvény végén eltűnnek a szemeink elől.

És íme Alice autója:

Kérés a linkcserékhez :)

Sziasztok! :)

Egy kéréssel fordulnék hozzátok. Amint látjátok végre sikerült egy olyan sablont találnom, ami szép, és tetszik is. Szórakoztam is vele eleget, ezért nem válaszoltam még a kritikákra sem többek közt. De az is meglesz, ígérem! :) Nos, hát ezzel nincs is idáig baj, csak, hogy az eddigi sablonok nem tüntették el a blogos listámat. Pedig már kísérleteztem itten többet is.

Tehát meg szeretnék kérni minden olyan blogos emberkét, akivel linkcserében vagyunk/voltunk, nézze meg a mostani listát! Ugyanis sikerült valamennyit visszaírnom innen-onnan, chatből, stb. De szerintem nincs meg az összes. A chatbe, vagy akár e-mailbe - bár szerintem egyszerűbb a chat -, jelezzétek, hogy a ti linketek nincs kinn még. Megbízom bennetek, hogy nem vertek át. Ám amúgy is mindegy, mert tudjátok, hogy ha kár valaki linkcserét, mindig kirakom.

Előre is köszönöm, és bocsánat a fáradozásért. Higgyétek el, nem volt könnyebb visszakeresni sem ennyit... :D

A friss pedig lassan jövöget, már nincs sok vissza a fejiből. :)
Puszi!

Karnyújtásnyira a boldogság 12. fejezet Forró helyzet - Bella szemszöge

Sziasztok! :)
Köszönöm szépen a sok kritikát és azt, hogy ennyien olvastok. Ajándékot hoztam nektek, amit megszavaztatok. ;) Bella szemszögű fejezet, remélem tetszeni fog. Véleményeiteket mint mindig várom. És ha sikerül, akkor egy dizi váltást is csinálok. Remélem minden megmarad. :D
Jó olvasgatást! :)

Úgy éreztem magam, mintha még mindig abban a forró vizű kádban feküdnék. A testem szinte lángolt Edward közelségétől, a csókjától, ahogy jéghideg ajkai próbálták enyhíteni a bennem tomboló tüzet. De csak tovább szította, tovább ingerelte vágyaimat. Kívántam őt, azt akartam, hogy végre teljes lényemmel érezhessem őt, szerethessem őt. Kezeim önkéntelenül indultak el mellkasán egyre lejjebb, hogy kigomboljam ingét és megérinthessem hideg mellkasát, ami talán hűsítene engem is. Erős kezei megmarkolták csípőmet, s magához rántva megszüntette köztünk a kis teret, ami volt. Ezzel csak annyi volt a bajom, hogy a kezemet nem tudtam mozgatni. Csalódottan vettem tudomásul, hogy megint megállított, noha tenyerei átsiklottak fenekemre. Zihálva váltam el ajkaitól, de szemeimet nem voltam képes kinyitni. A képzeletem már sokkal előrébb járt ennél…

- Bella – suttogta Edward, éreztem hűs leheletét a számon. Még mindig itt volt a közvetlen közelemben édes ajkai.

- Tes… Tessék? – nyitottam ki szemeimet, s felnéztem elfeketülő tekintetébe. Edward engedett szorításán, így kihúztam kezeimet testünk börtönéből, ahova ő száműzte.

- Ez… Nem lesz így jó. Nem szabadna – kezdett ellenkezni ismét, amit minél előbb meg akartam akadályozni. Ölemet az ágyékához nyomtam, hogy érezze, mennyire kívánom őt. Torkából a leggyönyörtelibb hang szakadt fel, egy morgásszerű nyögés, ami azt bizonyította, hogy ő is ugyanúgy kíván engem. És ezt nem csak a hang tanúsította…

- Ah, pedig én másképp érzem – beharaptam számat, amikor megéreztem az arcomon végigszáguldó forróságot. El sem tudtam volna képzelni Edward előtt, hogy egy férfinek ilyesmit mondjak, vagy egyáltalán ilyen helyzetbe kerüljek.

- Csak… Csak adj egy kis időt – Edward megpróbált eltolni magától, arca merev lett, mintha nagy erőfeszítésébe kerülne, hogy… életben tartson. – Megint a tűzzel játszol – morogta lehunyt szemekkel, megfosztva engem tekintetének bódító hatásától.

- Te hozod ki belőlem – suttogtam az igazat. Edward visszahátrált az ajtónak, míg nekem kínzóan fájt testünk távolsága. Elrejtettem ajkaim remegését, amit kiváltott belőlem.

- Akkor jobb lesz, ha ott maradsz – vigyorgott rám, amitől légzésem egyre szaporább lett. Ahogy végignéztem rajta, tökéletes testén, úgy lángolt fel bennem ismét a forró vágy. Csak nehezen fogtam vissza magam, hogy meg tudjam hazudtolni gyönge, emberi mivoltomat, s ne ugorjak rá, csókoljam őt addig, míg bírom szusszal.

- Szerintem épphogy az ellenkezőjét kellene – néztem rá kihívóan, s vártam, mit tesz. Időközben visszaváltozott tekintete lágyan végigsiklott rajtam, szinte éreztem, ahogy simogat. Aztán hirtelen, mintha egy kőszobor szemeibe néznék. Kemény volt, tudtam, hogy most húzta meg azt a határt, amit már nem léphetek át. Én mégis megpróbáltam.

A távolság, ami kettőnk közt uralkodott, egyre jobban gyötörte lángokban álló testemet, én mégis növeltem ezt a távot. Hátráltam, amíg meg nem éreztem lábaimmal az ágy szélét. Rendkívül esetlennek éreztem magam, én, amint el akarom csábítani a legtökéletesebb lényt a világon. Magamban felnevettem ezen a képtelenségen, majd lassan – nehogy elessek Edward szeme láttára -, leültem az ágyra. Éreztem kezeim alatt a sok ruhát, amit Alice vett nekem, ezért elsöpörtem őket az útból, majd karjaimmal megtámaszkodtam mögöttem. Mély levegőt vettem és minden nőiességemet latba vetve – amiről úgy hittem nincs is -, behajlítva jobb lábamat felhúztam, s az ágy szélére helyeztem. Arcomat ismét elöntötte a forróság, ahogy megéreztem a szoknya selymes anyagát lecsúszni a combomon. Nyeltem egyet, miközben figyeltem Edwardot. Tetszem neki? Vagyok elég jó neki?

De ő kitartott. Semmi jelét nem mutatta annak – azon kívül, hogy teljesen lemerevedve állt az ajtónál -, hogy elgyengült volna, ami fájón szúrt egy kis tőrt szívembe. Tudnom kellett, hogy mit érez most. Minden elhatározásomat, s csáberőmet összeszedve fúrtam tekintetemet Edwardéba, majd felhúzott lábamat jobbra-balra lengetni kezdtem. A szoknyám a levegőáramlástól fel-fellibbent, de már ez sem érdekelt. Az Edward szemeiben látott vágytól majd elállt a lélegzetem. Nem lehet, hogy nem kíván engem! Akkor nem nézne rám így.

Felbátorodva toltam hátrébb magam az ágyon, s alkarjaimra támaszkodva elfeküdtem. Féltem, hogy annyira elgyengülök tekintetétől, hogy nem bírom majd megtartani magam, és az ágyra hanyatlok.

- Nem jössz közelebb? – Még mindig fájt ez a távolság kettőnk közt. Érezni akartam őt. - Ott akarsz álldogálni egész délután? – Hangom még mindig rekedtesen csengett, de csak suttogni tudtam, miközben ismét meglengettem térdemet. Aztán a lábamat a másik fölé helyezve megsimította azt. Lélegzetvisszafojtva vártam, mit tesz majd Edward.

S nem kellett csalódnom. A következő egytized másodpercben arca már csupán egy milliméterre volt az enyémtől. Fölöttem volt, testem mellett támaszkodott kezeivel. Kifújtam a levegőt, olyan jó volt, hogy újból itt volt. Nem ért hozzám, mégis a tudat, a látvány elsöprő erejű volt. Úgy éreztem vibrál körülöttünk a levegő, mintha arra várna, mikor érintkezünk egymással, hogy aztán hatalmas szikrákban kisüljön.

- Elég közel vagyok? – súgta Edward azzal a csábos félmosolyával arcán, ami annyira tetszett.

- Még nem eléggé – nyögtem ki nehezen, miközben kezeimet derekára fontam, hogy még ennél is közelebb húzhassam magamhoz. Aztán lábamat rákulcsoltam combjára, hogy véghez is vigyem ezt a gondolatomat. De tudtam nagyon jól, hogy ha akartam is volna, se tudtam volna úgy, hogy ő nem hagyja. Kevés vagyok én ahhoz, hogy őt korlátozzam. – Így most már jó – megnyaltam ajkaimat, mert olyan volt, mintha kiszáradtak volna. Jó jelnek vettem, hogy Edward engedett csábításomnak, majd csókot kértem tőle, amit ő készséggel teljesített.

Én pedig nem bírtam magammal. Tenyereimmel megsimítottam vállait, hogy aztán jobbomat nyaka köré fonjam, balomat pedig a hátára vonjam. Edward nem ellenkezett, ez pedig hihetetlen érzelem löketet adott nekem. Folytatni akartam mindaddig, amíg meg nem állít. Tudtam, éreztem, hogy szeret, hogy csak én vagyok a legfontosabb számára… Bilincsbe zártam lábaimmal az övéit, hogy még véletlenül se tudjon most más elhatározásra jutni, csak is a folytatás mellett dönteni. Jéghideg érintése végigfutott az én lángoló combomon, aminek következtében egy erőtlen remegés száguldott rajtam át. Még a jég sem tudta kioltani a tüzet.

Hevesen nyomtam ajkaimat az övére, s csókoltam szenvedélyesen. Soha nem akartam őt elengedni! Örökké mellette akartam maradni, míg világ a világ. Nézni tökéletes arcát, érezni földöntúli szerelmét. Azt akartam, hogy olyan legyek, mint ő…

Edward megszakította csókunkat, mindketten ziháltunk, pedig csak nekem volt szükségem az éltető oxigénre.

- Bella… Kérlek, lassíts – suttogta Edward lehunyt szemekkel, megránduló ajkakkal. Gondolnom kellene rá, visszafognom magam, hogy ne kísértsem a vámpírt, ami benne lakozik. De tudtam, hogy nem bírna bántani! Minden porcikámban éreztem a szerelem bizsergetését. Talán tompította emberi agyamat, talán Edward minden érzékemet elbódította, nem érdekelt. Csak ő volt most számomra, minden más megszűnt körülöttem, mintha egy burok védne minket a külső, betörő hatásoktól.

- Sa… Sajnálom – próbáltam meg kimondani, de csak akadozva ment. Tényleg gondolnom kellene rá! Még hogy ő az önző! Akkor én mi lennék? Százezerszer rosszabb vagyok, mint ő… És ráadásul nem bántam meg. Nem, mert el akarom érni, hogy Edward higgyen nekem. Hogy tudja, mennyire szeretem őt, és mi mindenre vagyok képes azért, hogy velem legyen örökké. Nem tudtam elmondani szóban, ezért megpróbáltam kifejezni a szemeimmel. Edward rám emelte pillantását, s megnyugodva állapítottam meg, hogy igen. Sikerült.

Közelebb hajolt hozzám, azt hittem megcsókol ismét, de arcát belefúrta nyakam hajlatába.

- Bódító az illatod… - morogta halkan a fülembe. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt most a vámpír mondta-e, vagy a férfi. Vagy talán… mindketten.

- Ühüm – megemeltem a csípőmet, amennyire tudtam, hogy ingereljem őt. Azonban látszólag semmit nem értem el vele.

- Teljesen megőrjítesz – suttogta rekedtesen, amitől megborzongtam. Még a hangja is szította azt a tomboló tüzet, s egyre csak égettet, hogy tettre sarkalljon. Beletúrtam Edward bronzvörös hajába, mire megéreztem orrát a bőrömnek súrlódni. A lélegzetem tüdőmben akadt. Tudtam, hogy mekkora önuralomra van szüksége Edwardnak, hogy ne veszítse el a fejét. Nekem azonban már az is eszembe jutott, mi lenne, ha ez megesne…

Puha, kényeztető puszikkal hintette arcom minden részletét, egyre közeledve államhoz. De ott sem állt meg, ajkai továbbsiklottak a mellkasomra, amitől már tényleg nem tudtam még levegőt sem venni. Úgy hittem, ha most egy aprót is megmozdulok, elijesztem őt, s vége ezeknek a gyönyörű, vágyfokozó perceknek. Nem bírtam volna ki, nem. Az egész testem lángolt, s csak is Edward közelsége volt az, ami szította, s egyben enyhítette is.

Lábaim, amikkel körülfontam őt erőtlenül csúsztak le az ágyra. Csak remélni tudtam, hogy Edward folytatni akarja, s nem akartam én akadályozni ebben. A másik pedig, hogy képtelen voltam még arra is figyelni, hogy minden erőmmel magamhoz láncoljam. Már nem kellett. Már nem volt rá szükség, s ez boldoggá tett.

Lassan lejjebb araszolt testem felett, megrémülve mocorogtam, mert azt hittem, itt akar hagyni. De nem, buta gondolat volt. Felnézett rám, lapos pillantással feleltem neki, hogy igen, ne hagyja abba. Nyelt egyet, majd jobb kezével végigsiklott az ágyon, hogy aztán nyakamhoz érintve ujjbegyeit útnak indítsa kényeztető hadjáratában. Miért van még mindig rajtam a blúz? Egy pillanatra megállt annak szélénél, aztán melleimet már tenyerével simította át, amitől torkomból kiszakadt egy halk nyögés. Szemeimet lehunytam amíg élveztem a kényeztetését. Nem akartam, hogy vége legyen, de a másik pillanatban már nem éreztem őt.

- Jól… jól vagy? – hallottam meg a zihált hangot. Magamban elmosolyodtam. Nem azért hagyta abba, mert nem akarta folytatni, csak másra gondolt. Még hogy jól vagyok-e? Ah… tökéletesen vagyok, ha tovább folytatod – akartam mondani szavakkal is, de ehelyett inkább mielőtt elhúzódott volna tőlem, csak kezére raktam tenyerem, s visszahúztam mellkasomra. Kebleimre irányítottam hűvös tenyerét, aztán lassan le a hasamig, miközben légzésem ismét szaporán diktálta a ritmust. Célozva arra, mit is szeretnék… Belefúrtam tekintetemet Edwardéba.

- Nagyon is… jól… vagyok… - szedtem össze magam pár szó erejéig, de suttogásnál többre nem futotta. Csodaszámba ment már az is, hogy nem felejtettem el lélegezni.

- Ne mocorogj, kérlek – mondta, mire aprót biccentettem neki. Tegyen velem, amit akar. Nem ellenkezem.

Egy másodperc – nekem csupán ilyen rövid időnek tűnt - után Edward gyöngéden megfogva jobb kezemet a fejem fölé emelte az ágyra. Aztán mellém feküdt. Testünk között egy kis lég maradt, aminek igazán nem örültem. Miért teszi ezt velem? Miért kínoz a távolsággal? Érezni akarom őt minden porcikámmal!

Szerencsére nem sokáig váratott. Hasamon pihentetett kezét elindította bal oldalamra, majd csípőmet megsimítva áttért csupasz combomra. Nem bírtam magamban tartani sóhajaimat, annak ellenére, hogy tudtam, minden vámpír hallja. Edward egyre lejjebb simogatta combomat, mire én felemelve lábamat behajlítottam, hogy még a bokám körül is érezhessem érintését. Lehunytam szemeimet, s akármennyire is nem akartam, fejem fölött pihentetett kezem önkéntelenül megindult egy kis kört leírva, hogy rátalálhasson Edwardra. Támaszkodó karján át megálltam vállán.

- Bella… - szólított meg bársonyos hangon, amitől végigfutott rajtam a remegés. – Ne mozogj, kérlek – nyögte ki, miközben beletúrtam hajába.

- Nem… tehetek róla – suttogtam gyötrődve, s kezemet visszaraktam előbbi helyére. Próbálkoztam fékezni magam, de nekem nem volt akkora önuralmam, mint neki. Egyszerűen túl gyöngye kis ember voltam, hogy ellenálljak egy ilyen tökéletes lénynek, mint ő. – Kínzóan fáj, ha nem érhetek hozzád – vallottam be lehunyt szemekkel, nagyon halkan.

- Akkor talán jobb lesz, ha most hagyjuk abba – hallottam meg Edward lágy hangját.

- Ne! – megrémülve pillantottam rá. Nem akartam most abbahagyni, amikor ilyen jól haladtunk. – Jó kislány leszek, ígérem. – Most már éreztem szétáradni magamban a bűnbánatot. Mint egy kisgyerek, aki rájön, mit tett az ellen, akit a világon mindennél jobban szeret. Hogy is gyötörhetem őt? Beharaptam alsó ajkamat, ahogy rájöttem tettem súlyosságára.

- Rendben – mondta végül Edward, amitől egyszeriben elmúlt minden bűnös érzésem. Főleg az után, miután tenyerét visszacsúsztatta combomon a csípőm tájékára. A sóhaj akaratlanul tört ki rajtam, egyszerűen azt sem tudtam hirtelen, mit kezdjek a fellángoló tűzzel, ami testemet ismét ostromolta. – Bella… Honnan tudtad meg? – kérdezte Edward lágyan, s én egyből tudtam – vagy legalábbis sejtettem -, mire gondolt. Pedig ő olvas mások fejében. Azonban az én gondolataimmal most voltak egy kis bajok, tekintve, hogy Edward tett róluk. Keze ismét bejárta az előbbi útját a lábamon, amitől nem csak szívem dobogása gyorsult fel.

- Hm? – hümmögtem megerősítést kérve, hogy ezt tényleg most akarja megbeszélni! Most, amikor alig tudok egy értelmes mondatot kinyögni? Látszik is előbbi megnyilvánulásomon…

- Honnan tudtad meg, hogy megláttam az emléket? – fejtette ki bővebben, hogy még én is megértsem. De hogy várhatott tőlem el ilyet, amikor hűvös tenyerével áttért combon belső felére. Elakadt a lélegzetem, Edward úgy nézett ki, mintha nem is szándékosan tette volna ezt a váratlan fordulatot.

- Ah… - felnyögtem, ezt képtelenség volt másképp kibírni. Az érintése úgy hatott rám, mintha a bőröm alatti tűz és az ő jegessége apró szikrákkal próbálnák kioltani egymást. – Honnan? – kérdeztem meg, hogy felfogjam az értelmét. – Hát… Ja… Jacobtól – böktem ki akadozva. Úgy éreztem, meg kell érintenem Edwardot. Megemeltem a kezemet az ágyról, ami fejem fölött pihent, de aztán tehetetlenül vissza is hullattam oda. Nem tehetem még nehezebbé Edwardnak. Nem kínozhatom, ha még nem hagyta abba ő maga.

- Igen, ezt gondoltam – somolygott csúfondárosan nehézkes beszédemen, és emberi gyöngeségeimen. – Én a mikéntjére kérdeztem rá – világosított fel vigyorogva.

- Óh… - Csupán ennyit tudtam mondani annak jeléül, hogy végre megértettem. De csak is az ő hibája volt most, hisz az ő közelsége miatt nem tudtam gondolkodni. Jelen pillanatban is a csípőmet simogatta, amitől egyre inkább éreztem azt a kis bizsergést felerősödni, ami az ölemben eddig csak enyhén jelentkezett.

- Szóval? – fürkészett sötét arany tekintetével.

- Szóval… - próbáltam összeszedni az agyamban, hogyan is kell fogalmazni. – Öhm… Véletlenül tudtam meg… - visszaemlékeztem arra a percre, s helyesbítenem kellett. – Vagyis… - mély levegőt vettem, amikor Edward áttért melleim kényeztetésére.

- Vagyis? – vezetett rá arra, hol is tartottunk.

- Elmondta… - mondtam ki.

- Elmondta? – kérdezett vissza Edward döbbenten, de nem sokáig akartam ezzel foglalkozni. Testem követelte Edward abbamaradt kényeztetését.

- Igen – adtam meg a megerősítést zihálva. – Beszélgettünk és dühében elszólta magát… - mondtam el gyorsan, amíg csak leheletnyit éreztem ujjbegyeit a köldökömnél. De már ez is annyira izgató volt, hogy nehezen jutott eszembe még a saját nevem is. Kerestem valami kapaszkodót a kezemmel, hogy még véletlenül se nyúljak Edwardhoz, s ijesszem el. Azonban csak is az a vékonyka kis ágyneműhuzat akadt a kezem ügyébe. Hát azt gyűrtem minden erőmmel, hogy levezessem azt a feszültséget, ami testemet uralta. A szemeimet is csak azért tudtam még nyitva tartani, hogy láthassam tökéletes arcát.

- Mit mondott pontosan? – faggatott tovább bársonyos hangon.

- Hogy hamarosan… úgysem leszel már az útban… - suttogtam, s egész testem megfeszült a gondolatra. Nem tudtam, hogy értette ezt pontosan Jake, de nem is akartam. Ha Edward eltűnne, vagy valami baja esne, azt biztosan nem élném túl. Lassan felemeltem jobb kezem, s finoman megsimogattam arcát, hogy tudja, mennyire fontos nekem. Féltem, hogy egy ilyen butaság miatt, mint az az emlék, valami bolondságot akart tenni. Muszáj volt… - Én… úgy éreztem, hogy muszáj beszélnem veled. Mert… - elakadtam, nem tudtam kimondani neki. Akármennyire sem szerettem volna, szemeimet akkor is ellepte a könny. – Mert ha ezért valami történt volna, akármi… Abba belehaltam volna – suttogtam komolyan. Ezt könnyebb volt kimondanom, mint azt, hogy ő…

- Mi történhetett volna, Bella? – jelent meg arcán félmosolya, mintha tényleg igaz lenne az, amit kérdezett. Hogy semmi nem történhetett volna. De én ebben nem hittem. Valami belül nem ezt súgta.

- Nem tudom. Talán, hogy ne hidd azt, nem szeretlek – mondtam még egy szörnyű lehetőséget. Tiszta szívből szerettem őt, s nem lennék soha arra képes, hogy megbántsam. Senki mással nem tudom elképzelni az életem, csak is mellette. Az ő oldalán. Még ha ő ezt nem is akarja… Edward lágyan elmosolyodott, s közelebb hajolt hozzám, hogy arcunk egy vonalba került. – Vagy nehogy azt hidd, hogy többet jelent számomra, mint testvér – adtam az ő tudtára is csöndesen.

- Most már minden porcikám tudja, hogy szeretsz – suttogta elindítva hasamon nyugtatott hűs tenyerét fel arcomig, s óvatosan megcsókolt. Ahogy közelebb hajolt hozzám, teste is az enyémhez ért, és megérezhettem vágyának keményedő megnyilvánulását is, ami csak még inkább feltüzelte egész testemet.

Edward zihálva vált el ajkaimtól. – Érzem – kuncogtam halkan, mire ő arcát a hajamba fúrta a vállam felett s velem együtt nevetett. Hangja kellemes melegséggel töltött el belül, majd éreztem, hogy elhúzódik tőlem. Nem értettem, hogy miért. Nem akarja, hogy érezzem, vagy nem akarja, hogy tovább folytassuk?

- Csak egy kis időt adj – kért csöndesen.

- Nekem lenne más ötletem is – próbálkoztam erőtlenül, amíg meg nem állít. Miért ne lehetne? Tudom, hogy nem bántana, csak ő hiszi azt, hogy nincs akkora önuralma. De akkor ez mi volt eddig, ha nem önuralom?

- Bella, ne butáskodj – szólt rám indulatosan. Tudom, hogy bolondságnak tartja az én gondolataimat főleg magáról, de én hittem benne. És bíztam benne. – Amire te gondolsz, az soha nem lesz lehetséges, míg… - mondta fülemnél. Nem folytatta, én azonban így is be tudtam fejezni helyette. Nem lehetséges, míg gyönge, törékeny ember vagyok, ahogy ő szokta mondani? Még az sem érdekelt volna, ha összetör, ha az ő karjaiban ér a halál, s az ő arcát láthatom utoljára…

- Nem butáskodom. Miért ne lehetne? – makacskodtam. Hát nem érti meg, mennyire bízom benne, s ismerem? Vagy… talán pont azért nem akarja megtenni, mert nem kíván engem annyira, mint amennyire én őt. Csak ennek ellentmondott az aprócska tény, amit éreztem az imént. A gondolat azonban ott motoszkált a fejemben, s nem hagyott nyugtot. Ki kellett derítenem, hogy valóban úgy van-e.

- Ez… ez képtelenség – nyögte ki elbizonytalanodva. – Ebbe nem gondoltál bele… - hitetlenkedett. Pedig igen is belegondoltam!

- Nem, egyáltalán nem képtelenség – próbáltam meggyőzni őt, bár tudtam, hogy ha ő nem akarja, akkor nem is fogom tudni. – Úgy hiszed, nem? – kérdeztem komolyan, hogy tudja ő is. Átgondoltam.

- Ugyan, Bella – gúnyolódott rajtam. - Ilyen… Ilyenről még soha nem is hallottam – morogta mérgesen.

- Hát itt az ideje – mondtam, majd elhatározva magamat végighúztam lábam az övén, s kezemet lecsúsztattam hátáról a fenekére.

- Bella egyáltalán nincs itt az ideje és nem is lesz – jelentette ki határozottan, ennek ellenére nem állított meg, aminek rettentően örültem. Most kellett cselekednem, ha el akartam érni a célomat. Úgy éreztem, Edward nem fog ellenkezni, ezért átgördítettem magunkat. Így én kerültem felülre. Combjain ültem lovagló ülésben, kezeimmel megtámaszkodtam teste mellett, nehogy ráessek kemény mellkasára. Arcomat elöntötte a forróság, ahogy Edward rám nézett. Beharaptam ajkamat és álltam tekintetét, miközben lassan mosolyra húztam számat.

- Bella… - szólított meg aggasztó hangon. Valószínűleg rájött, mit akarok tenni. Noha pontosan még magam sem tudtam. Csak hagytam, hogy érzékeim vezessenek, terelgessenek a jó úton.

- Hm? – lehajoltam arcához egészen addig, míg ajkaim csupán egy milliméterre voltak az övétől. Ahogy válla felett megtámaszkodtam, kicsit előrébb is kellett tolnom testemet az övén, így ismét érezhettem vágyát. Elégedettséggel töltött el, hogy én váltottam ezt ki belőle, s önbizalommal telített el.

- Ne… - nyögte ki Edward, én pedig lassan megcsókoltam, kiélvezve minden másodpercet, amíg ingerelhetem őt. Én, egy buta, béna, a legtökéletlenebb ember… Tenyeremmel bejártam mellkasát, még ingén keresztül is éreztem, ahogy megremeg a teste. Annyira belemerültem, hogy jól csináljam, így megrémültem, mikor meghallottam Alice hangját közvetlenül mögöttem. Akaratlanul is ugrottam egyet. Hogy is hallhatnám füleimmel Alice halk osonását?

Edward halkan felnyögött.

- Ó, bocsánat – szabadkozott Alice, miközben próbáltam ügyetlenül, de a lehető leggyorsabban lemászni Edwardról. Így is elég kínos volt a helyzet, hogy így rajta kapott minket. Vagyis… Mindent hallott. – Megzavartam valamit? – Ártatlan kérdésnek hangzott. De tudtam jól, hogy ezt Alice szándékosan tette. Már csak a miértjét nem tudtam. Talán látott valamit, ami rosszul sült volna el? Annyira elgondolkodtam, hogy csak most jöttem rá, mennyire illetlen az öltözékem. A combom kivillant a szoknya alól, amit gyorsan megigazítottam. Már mindegy volt…

- Nem – mondta Edward az ágy szélére húzódva. Olyan gyors volt, hogy észre sem vettem, honnan szedte a díszpárnát, vagy mikor is pontosan. De a párna most ott pihent az ölében. Futólag pillantottam Alice-re, aki somolygott. – Mondjad, Alice – folytatta Edward nyugodtan. Nem tudtam, hogy képes így viselkedni, amikor az én testem még mindig felpiszkált tűzben égett érintései nyomán.

- Szükségem lenne Bellára – kacsintott rám épp akkor, amikor rá néztem.

- Tőle kérdezd meg – hagyta rám Edward a döntést.

- Még szép! – Alice odalépett hozzám, s leguggolva elém folytatta. – Bella ugye eljössz velem Port Angelesbe? Vásárolni szeretnék az esküvőre – könyörgő aranyszín szemeinek nehéz volt ellenállni. De az esküvőre? Miért akar kínozni engem? Nézzem végig azt a sok szép dolgot, amik akár az én esküvőmön is megjelenhetnének… ? A szívemet összefacsarta valami hihetetlen erős fájdalom. De nem tudtam máshogyan megnevezni…

- Ó, öhm… Bocsáss meg, Alice, hogy ezt kérdezem, de miért nem Esmével vagy Rosalie-val mész? – kérdeztem halkan, megválogatva szavaimat. Nem akartam megbántani Alice-t, de nem éreztem magam elég erősnek ehhez a kis kiruccanáshoz. Túlságosan távol állt az én és Edward esküvőjének akár csak a reménye is.

- Mert Esme a kórházba akar menni Carlisle-hoz, Rose pedig… Nos ő Emmettel bezárkózott a saját házukba – vigyorgott.

- Saját ház? – kérdeztem vissza, miközben Edwardra néztem. Tudtam, hogy Cullenéknek rengeteg pénzük van, de… Így hallva, hogy saját háza van Rose-nak és Emmettnek… Akaratlanul is betódult egy kép elmémbe, egy vágy. Elképzeltem a jövőnket Edwarddal…

- Igen, nem rég kapták ajándékba Esmétől – felelt Edward.

- Ühüm, értem – pillantottam Alice-re. Még mindig saját képzelgésem hatása alatt.

- Na, ugye elkísérsz? – próbálkozott Alice.

- El – sóhajtottam. Alice-nek nem lehetett nemet mondani, ha nagyon akart valamit. Vagy mert az ember egyszerűen nem tudta megbántani a nemleges válasszal, vagy mert annyira akaratos volt.

- Igen! Tudtam, hogy nem hagysz cserben – lelkendezett örömtelien, és egy puszival köszönte meg. – Hm, azt hiszem át kellene öltöznöd – húzott fel az ágyról, s szemügyre vette öltözékemet. Gondolom eléggé gyűrött lehetett a szoknyám is, meg a mélykék blúzom is. Edward továbbra is csöndben figyelte az eseményeket. Ahogy elnéztem arcát, azt várta, Alice mikor megy már ki a szobából.

- De hát miért? – értetlenkedtem. Nem kívánkoztam átöltözni épp most. Tökéletesen jól éreztem magam ebben is.

- Mert még mindig esik az eső és fog is – biztosított róla Alice határozottan, aztán az ágyra nézve fintor jelent meg szép arcán. – Nem, inkább úgy hiszem jobb, ha veszünk neked valamit. Ilyen… Ilyen gyűrött ruhákat nem vehetsz fel – nevetett magában.

- Vasaló? – húztam fel szemöldököm. Alice felkacagott válaszul.

- Minek azt használni, amikor vehetünk újakat is? – Edward halkan felsóhajtott mellettünk.

- Alice! – szólt rá húgára.

- Ó, igen… Megyek is, lent megvárlak – címezte nekem, s egy somolygást küldve szerelmem felé kiröppent a szobából.

- Na végre – morogta halkan Edward. Leültem mellé az ágyra, s arcát magam felé fordítottam.

- Ne haragudj, nem bírtam nemet mondani – mondtam bűnbánóan. Legszívesebb még mindig vele tölteném azt a kevéske időt, amit lehet. – Alice néha… - Igazából nem tudtam milyen szót használjak, ami kifejezné a legjobban, mit is gondolok, és ne is bántsam meg.

- Túl lelkes? – kérdezte Edward. Felkuncogtam. Igen, ez tökéletes tulajdonság Alice-re.

- Igen, ez jó szó.

- Összeszedem ezeket a ruhákat – morogta Edward felállva mellőlem. Kifújtam tüdőmből a levegőt. Reméltem, hogy nem hagy magamra, s ismét lophatok tőle egy édes csókot. Nem volt messze tőlem, de már ez a kis távolság is rettentően soknak számított ezek után…
Edward egy papírtasakba rakosgatta a ruhaneműket, amiket Alice vásárolt nekem.

- Találkozunk ma még? – kérdeztem reménykedve. Muszáj volt ma még látnom, és éreznem őt ahhoz, hogy nyugodtan alhassak.

- Természetesen én kísérlek majd haza. Bár… - lépett hozzám. – Szerintem hívd fel apádat, hogy kicsit később érsz haza, ahogy ismerem Alice-t.

- Rendben – bólintottam, de nem sok kedvem volt hozzá. Tudtam, hogy apám nem fogja díjazni ezt az ötletet. Edward összekulcsolta kezeinket, aztán az ajtó felé kezdett húzni, jelezve, hogy Alice már biztosan vár ránk. Vagyis rám.

A földszinten lévő telefonról felhívtam apámat. Megnyugtattam, hogy Alice-szel semmi bajom nem fog esni, majd úgy tíz perc után sikerült is Edwarddal a garázsba lépnem.

- Lehet, nekem is veletek kellene tartanom… - mondta Edward elhúzva száját. Lehet, hogy valamit kiolvasott Alice fejéből?

- Nem, most nem lehet, Edward. Női kiruccanás lesz – vigyorgott Alice a testvére kocsija mellől.

- Várlak vissza – sóhajtotta szerelmem.

- Azt hiszem, ez csak Alice-től függ – kacagtam halkan. Edward mosolyogva hajolt hozzám, s lágy csókot adott számra, amibe ismét az egész testem belebizsergett.
Aztán mélyen beszívta a levegőt tüdejébe, majd lassan kifújta.
- Szia – köszöntöm el, majd beszálltam a kocsiba Alice mellé. Addig néztem Edwardot a garázs ajtajának támaszkodva, amíg csak tudtam.

Közvélemény - kutatás ajándék ficről

Igen, igen, emlékszetek még arra a meglepire, amikor megírtam egy fejezetet Bella szemszögéből. Ugye? ;) Nos, most megint elkapott az ötlet - tudom értelmes mondat :D -, és kitettem egy újabb közvélemény - kutatást, hogy választhassatok. Beleraktam az előzőben, amik voltak - persze kivéve azt az egyet, amit megírtam -, plussz egy újdonságot. Mert hogy összevontam két fejezetet (21+22.), amit Bella szemszögében egy fejezetben megírnék. Ha ezt választjátok. Ez a fejezet arról szólna, hogy Bella hogyan élte meg azt a két napot, amíg Edward - úgy tudván -, örökre elhagyta. Addig a részig, amíg érkeznek Janék. Viszont azt is betettem egy következő választási lehetőségnek. Szóval gondoljátok jól meg, mire szavaztok. :) Nem ígérem, hogy a 130. rendszeres olvasónál megkapjátok a fejit, de a 140.-nél biztosan. Legalábbis igyekszem majd! :)

A legújabb frisst pedig kicsit lejjebb görgetve megtaláljátok! ;)

28. fejezet - Családi összezörrenés

Sziasztok! :)) Na megjöttem a fejezettel, kicsit kevesebb lett, mint a megszokott, de szerintem igazán nem vehető észre. Remélem, hogy azért tetszeni fog, és sajnálom, hogy ilyen sokáig húztam az idegeiteket, de ugye érettségi... Holnap szorítsatok nekem még. :)))

Örülnék, ha írnátok nekem kritikát, még ha el is felejtettetek már. ;))) És utána majd megint jön a kritika verseny, most nem akartam ezzel is még húzni az időt. Ha pedig van esetleg valami másik ötletetek ehhez hasonló, akkor írjátok csak meg nyugodtan. Mert úgy vettem észre, nem igazán jött össze ez a játék meghirdetésem... :D És az előző kritikákra is igyekszem még majd válaszolni! :) Hát jó olvasást kívánok! :)))

Mellkasomra feküdt, miközben próbálta lenyugtatni légzését, s visszaállítani szívének ritmusát a természetesre. Zihálva hallgattam őt, lehunyt szemekkel, míg olyat nem hallottam, ami csak is egy módon lehetséges. Több mancs, ahogy a földnek csapódott, sebesen errefele tartva…

Idegesen kapkodtam a levegőt, miközben a fejembe beszűrődő gondolatokra figyeltem. De hatásukra csak még inkább nőtt bennem a nyugtalanság.

- Öltözz fel, Bella! – gördítettem le magamról őt, aztán egy szemvillanás alatt felöltöztem.

- Tes… Tessék? – nézett rám kérdőn. Nem értette, mire ez a hirtelen váltás a hangomban és a viselkedésemben.

Nagyot sóhajtottam. – Vendégeink vannak. Az lesz a legjobb, ha itt maradsz – mondtam neki határozottan, mire felvonta szemöldökét.

Kisiettem a szobából, le a ház elé családomhoz.

- Alice, nem láttál semmit? – kérdeztem. Bella jövőjét láthatja, még ha homályosan is, de már lenne sejtésünk, hogyan fog ez a találkozás véget érni. Alice belenézett szemeimbe.

- Sajnálom, Edward. Már túl közel vannak… - összeszorítottam állkapcsomat. Igen, most már itt vannak a közelben, s egyre erősödnek a dobogások. Ephraim gyorsított, másik két társa hűségesen követte őt.

- Hagyd rám, Edward – szorította meg vállamat Carlisle. Az üvöltés a fejemben olyan hangos volt, hogy már szinte fájdalmat okozott. Ha ez lehetséges lett volna. Rettentő dühös volt, de a legrosszabb, hogy igaza volt. Joggal volt dühös rám a tettem miatt. De nem akarta megszegni a szavát sem.

Halkabb zajként érzékeltem, hogy Bella idegesen öltözködik az emeleten. Kapkodásában ügyetlenkedő mozdulatokat tett, ami azzal járt, hogy néha elesett. Felszisszent, amikor fájó lábát megütötte. Legszívesebben visszamentem volna hozzá, s addig vele maradtam volna, amíg a farkasok el nem mennek. De nem lehetett. Itt kellett lennem, hogy vigyázzak a családomra, ha egyszer már én sodortam őket veszélybe. Carlisle lassan, feltartott kezekkel előre lépett. Jasper és Alice mellettem álltak, míg Esme a másik oldalamon figyelte a három hatalmas farkast előttünk. Dejavu érzésem támadt, agyam pedig azonnal elém vetítette azt a képet, amikor ez már egyszer megtörtént, csak más okból… csak remélni tudtam, hogy Ephraim most is bölcs és megfontolt lesz, ahogy egy falkavezértől várható. A farkasok ránk morogtak, de nem tettek addig semmit, míg az alfa nem adott újabb parancsot.

- Megtudhatnánk az okát, amiért meglátogattatok minket? – tette fel Carlisle szelíden a kérdést Ephraimnak címezve, aki rávicsorgott apámra. Felmérte az esélyeiket, ahogyan mindig is. Tudta, hogy Emmett és Rose nincsenek itthon. Kettővel kevesebb, akivel el kellene bánni, de még így is fölényben vagyunk hármójukkal szemben. Ő pedig nem akart kockáztatni, több okból is.

- Miattam – válaszoltam megfeszült izmokkal. Nem akartam csatát vívni a farkasokkal, ha az az ára, hogy valamelyik szerettemet elveszítem. Megborzongtam már csak a gondolattól is.

- Edward most jött haza, el kellett utaznia egy kis időre – mondta Carlisle óvatosan. Kezét lassan leengedte teste mellé. A három farkas torkából mély morgás tört elő. Nem igazán érdekelte Ephraimot, hogy hol voltam, csak az, hogy miért jöttem vissza. Bár egy halvány gondolatként átfutott agyán, hogy talán így jobb Bellának. De nem akarta engedni elméjének, hogy ezt értelmezze, túlságosan éltek benne annak a két napnak a képei. Amit én okoztam Bellának. Most pedig Bella összeveszett Jacobbal miattam, s úgy döntött hozzám költözik. Féltette őt, most még jobban, mint eddig. Az, hogy ilyesmi gondolat megforduljon egy tizenhét éves lány fejében, ellent mondott minden illemszabállyal.

- A házban van – feleltem Ephraim kérdésére. – Tökéletesen jól van, az ő döntése volt. Nem befolyásoltam – folytattam, egyenesen belenézve az éjfekete szemekbe. Szinte láttam bennük annak a vágynak a tüzét, ami azért lángolt, hogy végre széttéphesse azt, aki így bánt a lányával. Bella igyekezett botladozva, lefele a lépcsőn, pedig mondtam neki, hogy maradjon a szobában. Ha most csatára kerül a sor, Bella a két tűz közé szorul, s csak nehezen tudnám őt onnan kimenekíteni.

Carlisle várt, hogy mit is akarnak a farkasok pontosan. Azonban pusztán a jelenléte is enyhítő nyugodtságot jelentett számomra, Jasper képessége nélkül is. Ő továbbra sem használta a farkasokon képességét, csak amennyire szükséges volt.

- Most majd kiderül – morgott a farkas.

- Edward? – hallottam meg Bella ijedt hangját a hátam mögül. Nem fordultam hátra, fenn tartottam a szemkontaktust Ephraimmal, míg éreztem a testemet elöntő izgatottsággal vegyes félelem feszültségét. Görcsbe rántotta izmait, s a számat eltelítette a méreggel. Hogy bármikor megvédhessem az életemet. Bellát.

- Édesapád látni szeretne, hogy épségben vagy-e – válaszoltam neki egy mély levegővétel után. Bella odalépett mellém, s kezét belecsúsztatta az enyémbe. Jól esően árasztotta el testemet a melegség, ami áradt belőle. Tenyeremtől felkúszva elöntötte mellkasomat, hogy valami hihetetlen érzés telítsen el.

Mellettem van. Az én oldalamon, és ezt ki is mutatja.

- Mondd meg neki, hogy most azonnal hazajön velem! – hangzott az utasítás a fejemben, míg magában elraktározta Bella sántikálását.

Elhúztam számat, de teljesítettem kívánságát. Bella meglepődve nézett a farkasra.

- Nem, nem megyek haza – jelentette ki. – Egyszer már megbeszéltük, mit jelent nekem Edward – vette szaggatottan a levegőt. - És amit Jacob tett vele… - fojtotta vissza kitörni készülő sírását. Gyöngéden megszorítottam kezét, mire a másik tenyerével is körülfonta összekulcsolódó kezeinket, s még szorosabban hozzám préselte testét.

Ephraim először elképedt nevelt lánya szavain, aztán engedte ki haragját.

- Hogy mit tett vele Jacob? – kérdezte majdnem kiabálva, miközben Bellát nézte. Szája hátra húzódott fogsoráról, s mély morgással folytatta. – Az nem számít, hogy ő mit tett veled? – emelte rám pillantását. - Hogy mit tettél vele? – irányította hozzám a kérdést. – Rá sem lehetett ismerni abban a két napban! Soha nem volt még ilyen, amíg veled össze nem ismerkedett! – Még így is éreztem a keserűséget és a fájdalmat, amit okoztam nekik. Vagy talán még jobban éreztem gondolatain keresztül érzelmeit, mintha szóban vágta volna a fejemhez az igazságot.

- Mi történik? – szólt közbe Bella türelmetlenül a beálló nagy csöndben.

- Black úr csak szembesített tettem következményeivel – suttogtam, de így is mindenki tisztán értette. Ephraim egy pillanatra meglepődött megtört hangomon, de gyorsan elrejtette efelöli gondolatait is.

- A tetted… ? – halvány kérdő él volt Bella hangjában, azonban ahogy elnyíltak ajkai tudtam, hogy megértette, miről van szó. – Az csupán egy tévedés volt, de amit Jacob tett, az nem! – mondta dühösen, a farkas felé fordulva. – Szándékosan, tudatosan gyötörte Edwardot! – kiáltotta dühösen.

- Csak szeret téged, ezt nem vetheted a szemére – mondta Ephraim nyugodtabban. Nem akarta elveszíteni Bellát, s a falka tagjait sem. Az észérvek győzedelmeskedtek az ösztönökön. Ismételten. – Csak meg akart védeni! – halkan felhorkantam. Az éjfekete szempár rám villant, mintegy figyelmeztetésképp. Bella értetlenül pillantott rám.

- Jacob csak… - nehezemre esett kimondani azt a szót, mert a mellkasomban éreztem azt a már jól ismert szúrást. Vettem egy mély levegőt. - csak szeret téged, csak meg akart védeni. Tőlem – közvetítettem Bellának apja szavait. Egy kis kiegészítéssel.

- Úgy akart megvédeni, hogy közben kínozza Edwardot? – támadt Ephraimnak, s egy lépést tett előre. Gyöngéden tartottam vissza, hogy ne csináljon butaságot. Nem bánthatja meg az apját, aki már tíz éve viseli gondját. Megsimította kezemet válaszként. – Nem érdekel, mit tett velem Edward, az sem, hogy vámpír, vagy hogy még mit fog tenni a jövőben. Szeretem őt és nélküle az életem semmit sem érne. Olyan lenne, mint az a két nap Vagy rosszabb… – mondta ki szörnyülködve. – Ezt akarod? – kérdezte suttogva. – Hogy még az élethez se legyen kedvem? – hangja elcsuklott, arcán végigcsordult egy könnycsepp. Lassan felemeltem szabad kezemet, s ujjammal finoman letöröltem a nedvességet kipirult arcáról. A nedvesség keveredett ujjamon bőrének forróságával, s úgy éreztem mintha apró szikrák játszadoznának ujjvégeimben. De amit leginkább éreztem, az a fájdalom, hogy így kell látnom Bellát, hogy ő is szenved. Megremegtek ajkaim, hogy elfojtsam ezt a kínzó érzést, ami felül akart kerekedni józan eszemen.

A farkas megrázta hatalmas fejét, mintha nem akarna hinni annak, amit lát s lesütötte szemeit. De elméjébe belevésődött ez a pillanat. Most először jutott eszébe az a lehetőség, hogy talán valóban szeretem Bellát. Ellentétben állt minden ösztönével, akaratával, kívánságával, de újra, és újra lejátszotta magában előző mozdulatomat, mintegy bizonyítékot felvetésére. Amire csak nehezen talált más választ.

- Tudom, hogy csak jót akarsz nekem, ahogy Jacob is. De… nekem az a legjobb, ha Edward mellett lehetek – mondta Bella komolyan. – Idő kell, hogy Jacobnak megbocsássak…

- Legyen, ahogy akarod. De tudd, hogy szeretlek téged és elfogadtam a döntésed – mondtam Ephraim üzenetét.

Bella odasétált a farkashoz, és átölte őt. – Szeretlek apám – suttogta. – Köszönöm, hogy tiszteletben tartod a döntésem. – Egy kis ideig még belefúrta fejét a farkas bundájába, majd eltávolodva tőle a falka beleveszett az erdő sűrűjébe.

Odasétáltam Bella mögé, és hátulról átkaroltam őt.

- Ha tudom, hogy helyesen cselekedtem, akkor miért fáj ennyire? – suttogta.

- Mert szereted, és nem akarod megbántani a családod – feleltem magától értetődően. Én is ezt éreztem, csak sokkal erőteljesebben, már-már elnyomva a fájdalmat is.

A hátam mögül Alice vidám hangja hangzott fel. Vigyorral ajkain szökkent elénk. Ő gyorsabban kiheverte ezt a farkasos találkozót, mint Bella vagy én.

- Bella, ugye engem is szeretsz? – kérdezte, de igazából már tudta a választ.

- Persze, Alice.

- Akkor nem akarod elrontani az örömömet sem, igaz? – folytatta lelkesen.

- Alice, bökd ki mit szeretnél – mondta Bella, s még így is kihallottam hangjából, hogy már mosoly bujkál arcán testvérem idegesítő viselkedésétől. Megpusziltam feje búbját, hisz én már tudtam, mit látott Alice, ami miatt már most majd kiugrik a bőréből. De nem tudtam, hogy Bella ezt hogy fogja fogadni.

- Vásárolni szeretnék neked ajándékot a születésnapodra, de láttam, hogy nem fogsz örülni neki és nem értem miért – ráncolta össze a homlokát.

Bella nagyot sóhajtott, mintha el is felejtette volna a saját születésnapját. Vagy csak nem akart róla tudomást venni…

- Alice, kérlek ne vegyél ajándékot! Nem szeretném megünnepelni, hogy egy évvel idősebb leszek – motyogta felettébb kedvtelenül, amit nem tudtam, hogy még az előbbi találkozásnak tudható-e be.

- De miért? – kérdezte ismét, homlokát ráncolva. – Én akkor is veszek – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

- Mert nem akarok idősebb lenni Edwardnál – válaszolt halkan. Pontosan tudtam, mire gondol most, anélkül, hogy belelátnék a fejébe. Alice szája elnyílt.

- Bella… – kezdtem, de Alice természetesen félbeszakított. Összehúzott szemmel néztem rá, de ő csak mosolygott.

- Edward, magunkra hagynál, kérlek? Kicsit beszélgetnék Bellával – összepréseltem ajkaimat, mikor megláttam, mit is akar.

- Hogyne. A szobámban leszek – mondtam nyomatékosan, mire Alice kinyújtotta rám a nyelvét. Majd nyomtan egy puszit Bella feje búbjára, és ott hagytam őket.

Becsuktam a szoba ajtaját, s leültem a fotelbe, de nem tudtam másra figyelni, mint a lenti beszélgetésre. Nem akartam kihallgatni őket, mert ezt illetlenségnek tartottam. Azonban egyszerűen a kíváncsiság olyan erős volt bennem…

Olyan volt, mintha egy ember részleges emlékét élném át. Küzdöttem még tettem ellen, de már mind hiába volt. Ahogy megláttam Bella arcát, minden más kiszállt a fejemből. Szemei még könnyektől csillogva, reménnyel fűszerezve tekintettek Alice-re, enyhe pír színezte orcáját, amit csokoládébarna haja keretezett.

Tudtam, hogy miről akar beszélni vele Alice, de nekem nem tetszett az álláspontja. Ő nem fogadta úgy ezt a… vágyat Bella részéről, mint én. Nem tudtam másnak nevezni, vágyódott a lelketlenség, a szörnyetegség után. De még oly sok mindent kellene átélnie, amit én nem tapasztalhattam meg emberi életemben. Nem akarom, hogy ő se ismerje meg csak azért, mert arra kell vigyáznia nehogy megöljön egy embert, s ezzel magának okozzon lelkiismeret-furdalást. Mert nem lenne képes ártani egy másik élőlénynek, még ha akaratlanul is, ösztöneitől vezérelve történne meg. Ezt tudtam, ő a legönzetlenebb ember, akivel valaha is találkoztam életem során.

Nem hagyhattam, hogy ilyen helyzetbe sodorja magát. Nem hagyhatom, hogy a családja akár kitagadja ilyen miatt. Alice látomása azonban… Nagyon tiszta és rettentően világos, mintha már el is döntöttem volna a mélyben, csak még nem tudatosult bennem. Most már tudom, hogy soha nem tudnám elveszíteni Bellát. Még csak egy percre sem, mert abba belehalnék. Tennék róla, hogy megtörténjen. De ha… Ha van más megoldás, ahogy Bella mondta, miért választanánk a fájdalmasabb megoldást?

Mert nem tehetek vele ilyet! Nem vehetem el az életét, a lelkét…

- De miért nem tudja megérteni, hogy ha ő nincs mellettem, akkor nincs is lelkem? – suttogta Bella a kérdést Alice-nek. A veranda lépcsőin ültek, egymás felé fordulva.

- Mondd Bella, ha te abban hinnél, amiben Edward – kezdte Alice, és tudta, hogy ezzel épp maga alatt vágja a fát, ennek ellenére mégis folytatta -, akkor te képes lennél elvenni a másik lelkét? Megfosztani őt az emberi mulandóságtól?

Bella lesütötte szemeit, és elgondolkozott egy ideig.

- Nem – felelte aztán. – De ha a szerelmünk egyazon erős, akkor képes lennék érte bármire. Még a saját elveimnek is ellentmondani – mondta őszintén.

- Tudod, egyikünk se választhatott akkor, amikor átváltoztunk. Nem kérdezte meg tőlünk senki, hogy akarjuk-e a halhatatlanságot, vagy inkább átlépjük a holtak kapuját. – Bella megborzongott. - Az életben vannak olyan dolgok, amiket mi sohasem élhetünk át… - utalt az anyaságra, mert Esme lebegett a szemei előtt. – És ezek nem olyanok, amiket az ember csak úgy sutba vág. Vágyik utánuk, meg akarja tapasztalni, milyen érzéssel járnak ezek együtt. – Alice egy pillanatig elbambulva a lépcső fokát nézte, elméjében egy ábrándkép jelent meg. A családja. Homályos volt a kép, arctalan emberek vették őt körül, de boldog volt. Aztán a kép változott. Alice és Jasper egymás mellett álltak, s egy gyermek ugrándozott körülöttük. Nagyot sóhajtottam.

- Igen, én értem ezt – felelte aztán Bella, miután látta, hogy Alice nem akar mondani már mást. – De… Gondolj bele, Alice az én helyzetembe is, kérlek. Ha Jasper ember lenne és mindketten szeretnétek a másikat, te hagynád, hogy megöregedve melletted… meghaljon? – kérdezte halkan. – Hogy utána te szenvedj, vagy ne adj isten ellökd magadtól az életet? Te el tudnád viselni azt, hogy az a személy, akit te annyira szeretsz megszűnjön létezni? – Hangja a mondat végére már olyan halk volt, hogy ember már nem is érthette volna. Alice elnyílt száján szívta be tüdejébe a levegőt, s megremegett.

- Nem. Nem tudnám elképzelni, hogy Jazz… - lehunyta szemeit, hogy kicsit megnyugodjon, aztán folytatta. – Viszont nem vagyunk egyformák. Próbáld meg elfogadni ezt, de… már jó úton haladsz – kacsintott Alice mosolyogva. – Csak meg kell értetned vele a te álláspontodat is – bíztatta Bellát.

Igen, meg kell győznie. Mert ellen állok a kísértésnek, hogy átváltoztassam, s örökre magam mellett tudjam. Ellen állok, ameddig csak lehet, s ameddig erőm, önuralmam engedi. Bár a gondolat így Bella szájából, hogy ő nem létezne… Jeges félelemmel töltött el, s megbénította egész testemet.

- De mégis hogyan tegyem, Alice? – tudakolta Bella ugyanolyan halkan.

Alice elmosolyodott. – Hát, ahogy eddig – felelte már vigyorogva. – Nem tudom, hogyan csinálod, de kérlek, nem hagyd őt még egyszer elmenni – fogta meg Bella kezeit. – Tudom, hogy melletted boldog és tudom azt is, hogy mennyire szereted őt, ami kölcsönös. Te vagy az egyetlen, aki eddig erre képes volt – suttogta már a végén. Alice és az én kapcsolatom különleges volt a családon belül. Ő értett meg engem a leginkább, s ő volt az, aki figyelt rám és Bellára is. Neki volt a legnehezebb talán – Esmén kívül -, amikor itt hagytam őket. Pedig… csupán két nap volt, két nagyon is gyötrő nap, és mégis megviselte a távollétem.

Lehunytam szemeimet, s kezemet ökölbe szorítottam. Igen, Bella az egyetlen szerelmem, akiért bármire képes lennék. Csak egy valami volt, ami ennek most jelen pillanatban ellent mondott: még egyszer nem tudnám elveszíteni.

- Egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy meggyőzzem – felelt Bella lesütve szemeit.

- Ne mondj butaságokat! – ölelte át Alice gyöngéden. – Mennyi mindent éltetek már át ketten? Menni fog ez is, csak légy türelemmel – súgta füléhez.

- Rendben – felelt Bella. Alice eltávolodott tőle.

- Óh, és a vásárolgatásunkat nem felejtetted el, ugye? – lett úrrá rajta az izgalom.

- Öhm… óh, vagy az… - tetette magát Bella. – Edward már biztos vár, most… megyek, ha… - állt fel Alice mellől zavartan.

- Bella! – szólt Alice nyomatékosan.

- Majd… Majd megyünk, de… de ne most – hebegett, aztán gyorsan eliszkolt Alice elől.

- Phű, na szép mondhatom… Hát ez a hála? – halkan felkuncogtam. – Te csak ne nevess ott fönn! – szólt rám, aztán megkereste Jaspert.

Bella lépteit hallgattam, ahogy a lépcsőn lépkedett felfele. Tenyerével a korlátot simította, még mindig lehunyt szemmel elképzeltem őt. Szív alakú arcát, csokoládébarna szemeit, ahogy felfele néz az utolsó lépcsőfokra. Az ajtóm előtt egy pillanatra megállt. Talán nem tudta eldönteni, hogy kopogjon-e vagy sem, aztán végül is benyitott. Kinyitottam szemeimet, s tekintetemet rá emeltem. Bella az ajtónak dőlve várt, kezei hátul nyugodtak még a kilincsen. Ellökte magát, s egyenletes léptekkel elindult felém. Nagyot nyeltem, amikor akaratlanul is végig futtattam szemeim testén. Még mindig enyhén sántított a síntől, de jelét sem adta annak, hogy fájna neki.

Bella halványan elmosolyodott, majd mikor oda ért hozzám megállt előttem. A kezemet nyújtottam, s lehúztam őt az ölembe. Mellkasomhoz bújt, orra hegye összeért az enyémmel.

- Azt szeretnéd, ha átváltoztatnálak? – tettem fel a kérdést.

Bella szemei kikerekedtek, de épp hogy csak egy másodperc erejéig. – Azt – suttogta halkan. Mélyen beszívtam tüdőmbe a kísértő, édes illatot, s hagytam, hogy elmémet elborítsa a sűrű felleg…