Karnyújtásnyira a boldogság 12. fejezet Forró helyzet - Bella szemszöge

Sziasztok! :)
Köszönöm szépen a sok kritikát és azt, hogy ennyien olvastok. Ajándékot hoztam nektek, amit megszavaztatok. ;) Bella szemszögű fejezet, remélem tetszeni fog. Véleményeiteket mint mindig várom. És ha sikerül, akkor egy dizi váltást is csinálok. Remélem minden megmarad. :D
Jó olvasgatást! :)

Úgy éreztem magam, mintha még mindig abban a forró vizű kádban feküdnék. A testem szinte lángolt Edward közelségétől, a csókjától, ahogy jéghideg ajkai próbálták enyhíteni a bennem tomboló tüzet. De csak tovább szította, tovább ingerelte vágyaimat. Kívántam őt, azt akartam, hogy végre teljes lényemmel érezhessem őt, szerethessem őt. Kezeim önkéntelenül indultak el mellkasán egyre lejjebb, hogy kigomboljam ingét és megérinthessem hideg mellkasát, ami talán hűsítene engem is. Erős kezei megmarkolták csípőmet, s magához rántva megszüntette köztünk a kis teret, ami volt. Ezzel csak annyi volt a bajom, hogy a kezemet nem tudtam mozgatni. Csalódottan vettem tudomásul, hogy megint megállított, noha tenyerei átsiklottak fenekemre. Zihálva váltam el ajkaitól, de szemeimet nem voltam képes kinyitni. A képzeletem már sokkal előrébb járt ennél…

- Bella – suttogta Edward, éreztem hűs leheletét a számon. Még mindig itt volt a közvetlen közelemben édes ajkai.

- Tes… Tessék? – nyitottam ki szemeimet, s felnéztem elfeketülő tekintetébe. Edward engedett szorításán, így kihúztam kezeimet testünk börtönéből, ahova ő száműzte.

- Ez… Nem lesz így jó. Nem szabadna – kezdett ellenkezni ismét, amit minél előbb meg akartam akadályozni. Ölemet az ágyékához nyomtam, hogy érezze, mennyire kívánom őt. Torkából a leggyönyörtelibb hang szakadt fel, egy morgásszerű nyögés, ami azt bizonyította, hogy ő is ugyanúgy kíván engem. És ezt nem csak a hang tanúsította…

- Ah, pedig én másképp érzem – beharaptam számat, amikor megéreztem az arcomon végigszáguldó forróságot. El sem tudtam volna képzelni Edward előtt, hogy egy férfinek ilyesmit mondjak, vagy egyáltalán ilyen helyzetbe kerüljek.

- Csak… Csak adj egy kis időt – Edward megpróbált eltolni magától, arca merev lett, mintha nagy erőfeszítésébe kerülne, hogy… életben tartson. – Megint a tűzzel játszol – morogta lehunyt szemekkel, megfosztva engem tekintetének bódító hatásától.

- Te hozod ki belőlem – suttogtam az igazat. Edward visszahátrált az ajtónak, míg nekem kínzóan fájt testünk távolsága. Elrejtettem ajkaim remegését, amit kiváltott belőlem.

- Akkor jobb lesz, ha ott maradsz – vigyorgott rám, amitől légzésem egyre szaporább lett. Ahogy végignéztem rajta, tökéletes testén, úgy lángolt fel bennem ismét a forró vágy. Csak nehezen fogtam vissza magam, hogy meg tudjam hazudtolni gyönge, emberi mivoltomat, s ne ugorjak rá, csókoljam őt addig, míg bírom szusszal.

- Szerintem épphogy az ellenkezőjét kellene – néztem rá kihívóan, s vártam, mit tesz. Időközben visszaváltozott tekintete lágyan végigsiklott rajtam, szinte éreztem, ahogy simogat. Aztán hirtelen, mintha egy kőszobor szemeibe néznék. Kemény volt, tudtam, hogy most húzta meg azt a határt, amit már nem léphetek át. Én mégis megpróbáltam.

A távolság, ami kettőnk közt uralkodott, egyre jobban gyötörte lángokban álló testemet, én mégis növeltem ezt a távot. Hátráltam, amíg meg nem éreztem lábaimmal az ágy szélét. Rendkívül esetlennek éreztem magam, én, amint el akarom csábítani a legtökéletesebb lényt a világon. Magamban felnevettem ezen a képtelenségen, majd lassan – nehogy elessek Edward szeme láttára -, leültem az ágyra. Éreztem kezeim alatt a sok ruhát, amit Alice vett nekem, ezért elsöpörtem őket az útból, majd karjaimmal megtámaszkodtam mögöttem. Mély levegőt vettem és minden nőiességemet latba vetve – amiről úgy hittem nincs is -, behajlítva jobb lábamat felhúztam, s az ágy szélére helyeztem. Arcomat ismét elöntötte a forróság, ahogy megéreztem a szoknya selymes anyagát lecsúszni a combomon. Nyeltem egyet, miközben figyeltem Edwardot. Tetszem neki? Vagyok elég jó neki?

De ő kitartott. Semmi jelét nem mutatta annak – azon kívül, hogy teljesen lemerevedve állt az ajtónál -, hogy elgyengült volna, ami fájón szúrt egy kis tőrt szívembe. Tudnom kellett, hogy mit érez most. Minden elhatározásomat, s csáberőmet összeszedve fúrtam tekintetemet Edwardéba, majd felhúzott lábamat jobbra-balra lengetni kezdtem. A szoknyám a levegőáramlástól fel-fellibbent, de már ez sem érdekelt. Az Edward szemeiben látott vágytól majd elállt a lélegzetem. Nem lehet, hogy nem kíván engem! Akkor nem nézne rám így.

Felbátorodva toltam hátrébb magam az ágyon, s alkarjaimra támaszkodva elfeküdtem. Féltem, hogy annyira elgyengülök tekintetétől, hogy nem bírom majd megtartani magam, és az ágyra hanyatlok.

- Nem jössz közelebb? – Még mindig fájt ez a távolság kettőnk közt. Érezni akartam őt. - Ott akarsz álldogálni egész délután? – Hangom még mindig rekedtesen csengett, de csak suttogni tudtam, miközben ismét meglengettem térdemet. Aztán a lábamat a másik fölé helyezve megsimította azt. Lélegzetvisszafojtva vártam, mit tesz majd Edward.

S nem kellett csalódnom. A következő egytized másodpercben arca már csupán egy milliméterre volt az enyémtől. Fölöttem volt, testem mellett támaszkodott kezeivel. Kifújtam a levegőt, olyan jó volt, hogy újból itt volt. Nem ért hozzám, mégis a tudat, a látvány elsöprő erejű volt. Úgy éreztem vibrál körülöttünk a levegő, mintha arra várna, mikor érintkezünk egymással, hogy aztán hatalmas szikrákban kisüljön.

- Elég közel vagyok? – súgta Edward azzal a csábos félmosolyával arcán, ami annyira tetszett.

- Még nem eléggé – nyögtem ki nehezen, miközben kezeimet derekára fontam, hogy még ennél is közelebb húzhassam magamhoz. Aztán lábamat rákulcsoltam combjára, hogy véghez is vigyem ezt a gondolatomat. De tudtam nagyon jól, hogy ha akartam is volna, se tudtam volna úgy, hogy ő nem hagyja. Kevés vagyok én ahhoz, hogy őt korlátozzam. – Így most már jó – megnyaltam ajkaimat, mert olyan volt, mintha kiszáradtak volna. Jó jelnek vettem, hogy Edward engedett csábításomnak, majd csókot kértem tőle, amit ő készséggel teljesített.

Én pedig nem bírtam magammal. Tenyereimmel megsimítottam vállait, hogy aztán jobbomat nyaka köré fonjam, balomat pedig a hátára vonjam. Edward nem ellenkezett, ez pedig hihetetlen érzelem löketet adott nekem. Folytatni akartam mindaddig, amíg meg nem állít. Tudtam, éreztem, hogy szeret, hogy csak én vagyok a legfontosabb számára… Bilincsbe zártam lábaimmal az övéit, hogy még véletlenül se tudjon most más elhatározásra jutni, csak is a folytatás mellett dönteni. Jéghideg érintése végigfutott az én lángoló combomon, aminek következtében egy erőtlen remegés száguldott rajtam át. Még a jég sem tudta kioltani a tüzet.

Hevesen nyomtam ajkaimat az övére, s csókoltam szenvedélyesen. Soha nem akartam őt elengedni! Örökké mellette akartam maradni, míg világ a világ. Nézni tökéletes arcát, érezni földöntúli szerelmét. Azt akartam, hogy olyan legyek, mint ő…

Edward megszakította csókunkat, mindketten ziháltunk, pedig csak nekem volt szükségem az éltető oxigénre.

- Bella… Kérlek, lassíts – suttogta Edward lehunyt szemekkel, megránduló ajkakkal. Gondolnom kellene rá, visszafognom magam, hogy ne kísértsem a vámpírt, ami benne lakozik. De tudtam, hogy nem bírna bántani! Minden porcikámban éreztem a szerelem bizsergetését. Talán tompította emberi agyamat, talán Edward minden érzékemet elbódította, nem érdekelt. Csak ő volt most számomra, minden más megszűnt körülöttem, mintha egy burok védne minket a külső, betörő hatásoktól.

- Sa… Sajnálom – próbáltam meg kimondani, de csak akadozva ment. Tényleg gondolnom kellene rá! Még hogy ő az önző! Akkor én mi lennék? Százezerszer rosszabb vagyok, mint ő… És ráadásul nem bántam meg. Nem, mert el akarom érni, hogy Edward higgyen nekem. Hogy tudja, mennyire szeretem őt, és mi mindenre vagyok képes azért, hogy velem legyen örökké. Nem tudtam elmondani szóban, ezért megpróbáltam kifejezni a szemeimmel. Edward rám emelte pillantását, s megnyugodva állapítottam meg, hogy igen. Sikerült.

Közelebb hajolt hozzám, azt hittem megcsókol ismét, de arcát belefúrta nyakam hajlatába.

- Bódító az illatod… - morogta halkan a fülembe. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt most a vámpír mondta-e, vagy a férfi. Vagy talán… mindketten.

- Ühüm – megemeltem a csípőmet, amennyire tudtam, hogy ingereljem őt. Azonban látszólag semmit nem értem el vele.

- Teljesen megőrjítesz – suttogta rekedtesen, amitől megborzongtam. Még a hangja is szította azt a tomboló tüzet, s egyre csak égettet, hogy tettre sarkalljon. Beletúrtam Edward bronzvörös hajába, mire megéreztem orrát a bőrömnek súrlódni. A lélegzetem tüdőmben akadt. Tudtam, hogy mekkora önuralomra van szüksége Edwardnak, hogy ne veszítse el a fejét. Nekem azonban már az is eszembe jutott, mi lenne, ha ez megesne…

Puha, kényeztető puszikkal hintette arcom minden részletét, egyre közeledve államhoz. De ott sem állt meg, ajkai továbbsiklottak a mellkasomra, amitől már tényleg nem tudtam még levegőt sem venni. Úgy hittem, ha most egy aprót is megmozdulok, elijesztem őt, s vége ezeknek a gyönyörű, vágyfokozó perceknek. Nem bírtam volna ki, nem. Az egész testem lángolt, s csak is Edward közelsége volt az, ami szította, s egyben enyhítette is.

Lábaim, amikkel körülfontam őt erőtlenül csúsztak le az ágyra. Csak remélni tudtam, hogy Edward folytatni akarja, s nem akartam én akadályozni ebben. A másik pedig, hogy képtelen voltam még arra is figyelni, hogy minden erőmmel magamhoz láncoljam. Már nem kellett. Már nem volt rá szükség, s ez boldoggá tett.

Lassan lejjebb araszolt testem felett, megrémülve mocorogtam, mert azt hittem, itt akar hagyni. De nem, buta gondolat volt. Felnézett rám, lapos pillantással feleltem neki, hogy igen, ne hagyja abba. Nyelt egyet, majd jobb kezével végigsiklott az ágyon, hogy aztán nyakamhoz érintve ujjbegyeit útnak indítsa kényeztető hadjáratában. Miért van még mindig rajtam a blúz? Egy pillanatra megállt annak szélénél, aztán melleimet már tenyerével simította át, amitől torkomból kiszakadt egy halk nyögés. Szemeimet lehunytam amíg élveztem a kényeztetését. Nem akartam, hogy vége legyen, de a másik pillanatban már nem éreztem őt.

- Jól… jól vagy? – hallottam meg a zihált hangot. Magamban elmosolyodtam. Nem azért hagyta abba, mert nem akarta folytatni, csak másra gondolt. Még hogy jól vagyok-e? Ah… tökéletesen vagyok, ha tovább folytatod – akartam mondani szavakkal is, de ehelyett inkább mielőtt elhúzódott volna tőlem, csak kezére raktam tenyerem, s visszahúztam mellkasomra. Kebleimre irányítottam hűvös tenyerét, aztán lassan le a hasamig, miközben légzésem ismét szaporán diktálta a ritmust. Célozva arra, mit is szeretnék… Belefúrtam tekintetemet Edwardéba.

- Nagyon is… jól… vagyok… - szedtem össze magam pár szó erejéig, de suttogásnál többre nem futotta. Csodaszámba ment már az is, hogy nem felejtettem el lélegezni.

- Ne mocorogj, kérlek – mondta, mire aprót biccentettem neki. Tegyen velem, amit akar. Nem ellenkezem.

Egy másodperc – nekem csupán ilyen rövid időnek tűnt - után Edward gyöngéden megfogva jobb kezemet a fejem fölé emelte az ágyra. Aztán mellém feküdt. Testünk között egy kis lég maradt, aminek igazán nem örültem. Miért teszi ezt velem? Miért kínoz a távolsággal? Érezni akarom őt minden porcikámmal!

Szerencsére nem sokáig váratott. Hasamon pihentetett kezét elindította bal oldalamra, majd csípőmet megsimítva áttért csupasz combomra. Nem bírtam magamban tartani sóhajaimat, annak ellenére, hogy tudtam, minden vámpír hallja. Edward egyre lejjebb simogatta combomat, mire én felemelve lábamat behajlítottam, hogy még a bokám körül is érezhessem érintését. Lehunytam szemeimet, s akármennyire is nem akartam, fejem fölött pihentetett kezem önkéntelenül megindult egy kis kört leírva, hogy rátalálhasson Edwardra. Támaszkodó karján át megálltam vállán.

- Bella… - szólított meg bársonyos hangon, amitől végigfutott rajtam a remegés. – Ne mozogj, kérlek – nyögte ki, miközben beletúrtam hajába.

- Nem… tehetek róla – suttogtam gyötrődve, s kezemet visszaraktam előbbi helyére. Próbálkoztam fékezni magam, de nekem nem volt akkora önuralmam, mint neki. Egyszerűen túl gyöngye kis ember voltam, hogy ellenálljak egy ilyen tökéletes lénynek, mint ő. – Kínzóan fáj, ha nem érhetek hozzád – vallottam be lehunyt szemekkel, nagyon halkan.

- Akkor talán jobb lesz, ha most hagyjuk abba – hallottam meg Edward lágy hangját.

- Ne! – megrémülve pillantottam rá. Nem akartam most abbahagyni, amikor ilyen jól haladtunk. – Jó kislány leszek, ígérem. – Most már éreztem szétáradni magamban a bűnbánatot. Mint egy kisgyerek, aki rájön, mit tett az ellen, akit a világon mindennél jobban szeret. Hogy is gyötörhetem őt? Beharaptam alsó ajkamat, ahogy rájöttem tettem súlyosságára.

- Rendben – mondta végül Edward, amitől egyszeriben elmúlt minden bűnös érzésem. Főleg az után, miután tenyerét visszacsúsztatta combomon a csípőm tájékára. A sóhaj akaratlanul tört ki rajtam, egyszerűen azt sem tudtam hirtelen, mit kezdjek a fellángoló tűzzel, ami testemet ismét ostromolta. – Bella… Honnan tudtad meg? – kérdezte Edward lágyan, s én egyből tudtam – vagy legalábbis sejtettem -, mire gondolt. Pedig ő olvas mások fejében. Azonban az én gondolataimmal most voltak egy kis bajok, tekintve, hogy Edward tett róluk. Keze ismét bejárta az előbbi útját a lábamon, amitől nem csak szívem dobogása gyorsult fel.

- Hm? – hümmögtem megerősítést kérve, hogy ezt tényleg most akarja megbeszélni! Most, amikor alig tudok egy értelmes mondatot kinyögni? Látszik is előbbi megnyilvánulásomon…

- Honnan tudtad meg, hogy megláttam az emléket? – fejtette ki bővebben, hogy még én is megértsem. De hogy várhatott tőlem el ilyet, amikor hűvös tenyerével áttért combon belső felére. Elakadt a lélegzetem, Edward úgy nézett ki, mintha nem is szándékosan tette volna ezt a váratlan fordulatot.

- Ah… - felnyögtem, ezt képtelenség volt másképp kibírni. Az érintése úgy hatott rám, mintha a bőröm alatti tűz és az ő jegessége apró szikrákkal próbálnák kioltani egymást. – Honnan? – kérdeztem meg, hogy felfogjam az értelmét. – Hát… Ja… Jacobtól – böktem ki akadozva. Úgy éreztem, meg kell érintenem Edwardot. Megemeltem a kezemet az ágyról, ami fejem fölött pihent, de aztán tehetetlenül vissza is hullattam oda. Nem tehetem még nehezebbé Edwardnak. Nem kínozhatom, ha még nem hagyta abba ő maga.

- Igen, ezt gondoltam – somolygott csúfondárosan nehézkes beszédemen, és emberi gyöngeségeimen. – Én a mikéntjére kérdeztem rá – világosított fel vigyorogva.

- Óh… - Csupán ennyit tudtam mondani annak jeléül, hogy végre megértettem. De csak is az ő hibája volt most, hisz az ő közelsége miatt nem tudtam gondolkodni. Jelen pillanatban is a csípőmet simogatta, amitől egyre inkább éreztem azt a kis bizsergést felerősödni, ami az ölemben eddig csak enyhén jelentkezett.

- Szóval? – fürkészett sötét arany tekintetével.

- Szóval… - próbáltam összeszedni az agyamban, hogyan is kell fogalmazni. – Öhm… Véletlenül tudtam meg… - visszaemlékeztem arra a percre, s helyesbítenem kellett. – Vagyis… - mély levegőt vettem, amikor Edward áttért melleim kényeztetésére.

- Vagyis? – vezetett rá arra, hol is tartottunk.

- Elmondta… - mondtam ki.

- Elmondta? – kérdezett vissza Edward döbbenten, de nem sokáig akartam ezzel foglalkozni. Testem követelte Edward abbamaradt kényeztetését.

- Igen – adtam meg a megerősítést zihálva. – Beszélgettünk és dühében elszólta magát… - mondtam el gyorsan, amíg csak leheletnyit éreztem ujjbegyeit a köldökömnél. De már ez is annyira izgató volt, hogy nehezen jutott eszembe még a saját nevem is. Kerestem valami kapaszkodót a kezemmel, hogy még véletlenül se nyúljak Edwardhoz, s ijesszem el. Azonban csak is az a vékonyka kis ágyneműhuzat akadt a kezem ügyébe. Hát azt gyűrtem minden erőmmel, hogy levezessem azt a feszültséget, ami testemet uralta. A szemeimet is csak azért tudtam még nyitva tartani, hogy láthassam tökéletes arcát.

- Mit mondott pontosan? – faggatott tovább bársonyos hangon.

- Hogy hamarosan… úgysem leszel már az útban… - suttogtam, s egész testem megfeszült a gondolatra. Nem tudtam, hogy értette ezt pontosan Jake, de nem is akartam. Ha Edward eltűnne, vagy valami baja esne, azt biztosan nem élném túl. Lassan felemeltem jobb kezem, s finoman megsimogattam arcát, hogy tudja, mennyire fontos nekem. Féltem, hogy egy ilyen butaság miatt, mint az az emlék, valami bolondságot akart tenni. Muszáj volt… - Én… úgy éreztem, hogy muszáj beszélnem veled. Mert… - elakadtam, nem tudtam kimondani neki. Akármennyire sem szerettem volna, szemeimet akkor is ellepte a könny. – Mert ha ezért valami történt volna, akármi… Abba belehaltam volna – suttogtam komolyan. Ezt könnyebb volt kimondanom, mint azt, hogy ő…

- Mi történhetett volna, Bella? – jelent meg arcán félmosolya, mintha tényleg igaz lenne az, amit kérdezett. Hogy semmi nem történhetett volna. De én ebben nem hittem. Valami belül nem ezt súgta.

- Nem tudom. Talán, hogy ne hidd azt, nem szeretlek – mondtam még egy szörnyű lehetőséget. Tiszta szívből szerettem őt, s nem lennék soha arra képes, hogy megbántsam. Senki mással nem tudom elképzelni az életem, csak is mellette. Az ő oldalán. Még ha ő ezt nem is akarja… Edward lágyan elmosolyodott, s közelebb hajolt hozzám, hogy arcunk egy vonalba került. – Vagy nehogy azt hidd, hogy többet jelent számomra, mint testvér – adtam az ő tudtára is csöndesen.

- Most már minden porcikám tudja, hogy szeretsz – suttogta elindítva hasamon nyugtatott hűs tenyerét fel arcomig, s óvatosan megcsókolt. Ahogy közelebb hajolt hozzám, teste is az enyémhez ért, és megérezhettem vágyának keményedő megnyilvánulását is, ami csak még inkább feltüzelte egész testemet.

Edward zihálva vált el ajkaimtól. – Érzem – kuncogtam halkan, mire ő arcát a hajamba fúrta a vállam felett s velem együtt nevetett. Hangja kellemes melegséggel töltött el belül, majd éreztem, hogy elhúzódik tőlem. Nem értettem, hogy miért. Nem akarja, hogy érezzem, vagy nem akarja, hogy tovább folytassuk?

- Csak egy kis időt adj – kért csöndesen.

- Nekem lenne más ötletem is – próbálkoztam erőtlenül, amíg meg nem állít. Miért ne lehetne? Tudom, hogy nem bántana, csak ő hiszi azt, hogy nincs akkora önuralma. De akkor ez mi volt eddig, ha nem önuralom?

- Bella, ne butáskodj – szólt rám indulatosan. Tudom, hogy bolondságnak tartja az én gondolataimat főleg magáról, de én hittem benne. És bíztam benne. – Amire te gondolsz, az soha nem lesz lehetséges, míg… - mondta fülemnél. Nem folytatta, én azonban így is be tudtam fejezni helyette. Nem lehetséges, míg gyönge, törékeny ember vagyok, ahogy ő szokta mondani? Még az sem érdekelt volna, ha összetör, ha az ő karjaiban ér a halál, s az ő arcát láthatom utoljára…

- Nem butáskodom. Miért ne lehetne? – makacskodtam. Hát nem érti meg, mennyire bízom benne, s ismerem? Vagy… talán pont azért nem akarja megtenni, mert nem kíván engem annyira, mint amennyire én őt. Csak ennek ellentmondott az aprócska tény, amit éreztem az imént. A gondolat azonban ott motoszkált a fejemben, s nem hagyott nyugtot. Ki kellett derítenem, hogy valóban úgy van-e.

- Ez… ez képtelenség – nyögte ki elbizonytalanodva. – Ebbe nem gondoltál bele… - hitetlenkedett. Pedig igen is belegondoltam!

- Nem, egyáltalán nem képtelenség – próbáltam meggyőzni őt, bár tudtam, hogy ha ő nem akarja, akkor nem is fogom tudni. – Úgy hiszed, nem? – kérdeztem komolyan, hogy tudja ő is. Átgondoltam.

- Ugyan, Bella – gúnyolódott rajtam. - Ilyen… Ilyenről még soha nem is hallottam – morogta mérgesen.

- Hát itt az ideje – mondtam, majd elhatározva magamat végighúztam lábam az övén, s kezemet lecsúsztattam hátáról a fenekére.

- Bella egyáltalán nincs itt az ideje és nem is lesz – jelentette ki határozottan, ennek ellenére nem állított meg, aminek rettentően örültem. Most kellett cselekednem, ha el akartam érni a célomat. Úgy éreztem, Edward nem fog ellenkezni, ezért átgördítettem magunkat. Így én kerültem felülre. Combjain ültem lovagló ülésben, kezeimmel megtámaszkodtam teste mellett, nehogy ráessek kemény mellkasára. Arcomat elöntötte a forróság, ahogy Edward rám nézett. Beharaptam ajkamat és álltam tekintetét, miközben lassan mosolyra húztam számat.

- Bella… - szólított meg aggasztó hangon. Valószínűleg rájött, mit akarok tenni. Noha pontosan még magam sem tudtam. Csak hagytam, hogy érzékeim vezessenek, terelgessenek a jó úton.

- Hm? – lehajoltam arcához egészen addig, míg ajkaim csupán egy milliméterre voltak az övétől. Ahogy válla felett megtámaszkodtam, kicsit előrébb is kellett tolnom testemet az övén, így ismét érezhettem vágyát. Elégedettséggel töltött el, hogy én váltottam ezt ki belőle, s önbizalommal telített el.

- Ne… - nyögte ki Edward, én pedig lassan megcsókoltam, kiélvezve minden másodpercet, amíg ingerelhetem őt. Én, egy buta, béna, a legtökéletlenebb ember… Tenyeremmel bejártam mellkasát, még ingén keresztül is éreztem, ahogy megremeg a teste. Annyira belemerültem, hogy jól csináljam, így megrémültem, mikor meghallottam Alice hangját közvetlenül mögöttem. Akaratlanul is ugrottam egyet. Hogy is hallhatnám füleimmel Alice halk osonását?

Edward halkan felnyögött.

- Ó, bocsánat – szabadkozott Alice, miközben próbáltam ügyetlenül, de a lehető leggyorsabban lemászni Edwardról. Így is elég kínos volt a helyzet, hogy így rajta kapott minket. Vagyis… Mindent hallott. – Megzavartam valamit? – Ártatlan kérdésnek hangzott. De tudtam jól, hogy ezt Alice szándékosan tette. Már csak a miértjét nem tudtam. Talán látott valamit, ami rosszul sült volna el? Annyira elgondolkodtam, hogy csak most jöttem rá, mennyire illetlen az öltözékem. A combom kivillant a szoknya alól, amit gyorsan megigazítottam. Már mindegy volt…

- Nem – mondta Edward az ágy szélére húzódva. Olyan gyors volt, hogy észre sem vettem, honnan szedte a díszpárnát, vagy mikor is pontosan. De a párna most ott pihent az ölében. Futólag pillantottam Alice-re, aki somolygott. – Mondjad, Alice – folytatta Edward nyugodtan. Nem tudtam, hogy képes így viselkedni, amikor az én testem még mindig felpiszkált tűzben égett érintései nyomán.

- Szükségem lenne Bellára – kacsintott rám épp akkor, amikor rá néztem.

- Tőle kérdezd meg – hagyta rám Edward a döntést.

- Még szép! – Alice odalépett hozzám, s leguggolva elém folytatta. – Bella ugye eljössz velem Port Angelesbe? Vásárolni szeretnék az esküvőre – könyörgő aranyszín szemeinek nehéz volt ellenállni. De az esküvőre? Miért akar kínozni engem? Nézzem végig azt a sok szép dolgot, amik akár az én esküvőmön is megjelenhetnének… ? A szívemet összefacsarta valami hihetetlen erős fájdalom. De nem tudtam máshogyan megnevezni…

- Ó, öhm… Bocsáss meg, Alice, hogy ezt kérdezem, de miért nem Esmével vagy Rosalie-val mész? – kérdeztem halkan, megválogatva szavaimat. Nem akartam megbántani Alice-t, de nem éreztem magam elég erősnek ehhez a kis kiruccanáshoz. Túlságosan távol állt az én és Edward esküvőjének akár csak a reménye is.

- Mert Esme a kórházba akar menni Carlisle-hoz, Rose pedig… Nos ő Emmettel bezárkózott a saját házukba – vigyorgott.

- Saját ház? – kérdeztem vissza, miközben Edwardra néztem. Tudtam, hogy Cullenéknek rengeteg pénzük van, de… Így hallva, hogy saját háza van Rose-nak és Emmettnek… Akaratlanul is betódult egy kép elmémbe, egy vágy. Elképzeltem a jövőnket Edwarddal…

- Igen, nem rég kapták ajándékba Esmétől – felelt Edward.

- Ühüm, értem – pillantottam Alice-re. Még mindig saját képzelgésem hatása alatt.

- Na, ugye elkísérsz? – próbálkozott Alice.

- El – sóhajtottam. Alice-nek nem lehetett nemet mondani, ha nagyon akart valamit. Vagy mert az ember egyszerűen nem tudta megbántani a nemleges válasszal, vagy mert annyira akaratos volt.

- Igen! Tudtam, hogy nem hagysz cserben – lelkendezett örömtelien, és egy puszival köszönte meg. – Hm, azt hiszem át kellene öltöznöd – húzott fel az ágyról, s szemügyre vette öltözékemet. Gondolom eléggé gyűrött lehetett a szoknyám is, meg a mélykék blúzom is. Edward továbbra is csöndben figyelte az eseményeket. Ahogy elnéztem arcát, azt várta, Alice mikor megy már ki a szobából.

- De hát miért? – értetlenkedtem. Nem kívánkoztam átöltözni épp most. Tökéletesen jól éreztem magam ebben is.

- Mert még mindig esik az eső és fog is – biztosított róla Alice határozottan, aztán az ágyra nézve fintor jelent meg szép arcán. – Nem, inkább úgy hiszem jobb, ha veszünk neked valamit. Ilyen… Ilyen gyűrött ruhákat nem vehetsz fel – nevetett magában.

- Vasaló? – húztam fel szemöldököm. Alice felkacagott válaszul.

- Minek azt használni, amikor vehetünk újakat is? – Edward halkan felsóhajtott mellettünk.

- Alice! – szólt rá húgára.

- Ó, igen… Megyek is, lent megvárlak – címezte nekem, s egy somolygást küldve szerelmem felé kiröppent a szobából.

- Na végre – morogta halkan Edward. Leültem mellé az ágyra, s arcát magam felé fordítottam.

- Ne haragudj, nem bírtam nemet mondani – mondtam bűnbánóan. Legszívesebb még mindig vele tölteném azt a kevéske időt, amit lehet. – Alice néha… - Igazából nem tudtam milyen szót használjak, ami kifejezné a legjobban, mit is gondolok, és ne is bántsam meg.

- Túl lelkes? – kérdezte Edward. Felkuncogtam. Igen, ez tökéletes tulajdonság Alice-re.

- Igen, ez jó szó.

- Összeszedem ezeket a ruhákat – morogta Edward felállva mellőlem. Kifújtam tüdőmből a levegőt. Reméltem, hogy nem hagy magamra, s ismét lophatok tőle egy édes csókot. Nem volt messze tőlem, de már ez a kis távolság is rettentően soknak számított ezek után…
Edward egy papírtasakba rakosgatta a ruhaneműket, amiket Alice vásárolt nekem.

- Találkozunk ma még? – kérdeztem reménykedve. Muszáj volt ma még látnom, és éreznem őt ahhoz, hogy nyugodtan alhassak.

- Természetesen én kísérlek majd haza. Bár… - lépett hozzám. – Szerintem hívd fel apádat, hogy kicsit később érsz haza, ahogy ismerem Alice-t.

- Rendben – bólintottam, de nem sok kedvem volt hozzá. Tudtam, hogy apám nem fogja díjazni ezt az ötletet. Edward összekulcsolta kezeinket, aztán az ajtó felé kezdett húzni, jelezve, hogy Alice már biztosan vár ránk. Vagyis rám.

A földszinten lévő telefonról felhívtam apámat. Megnyugtattam, hogy Alice-szel semmi bajom nem fog esni, majd úgy tíz perc után sikerült is Edwarddal a garázsba lépnem.

- Lehet, nekem is veletek kellene tartanom… - mondta Edward elhúzva száját. Lehet, hogy valamit kiolvasott Alice fejéből?

- Nem, most nem lehet, Edward. Női kiruccanás lesz – vigyorgott Alice a testvére kocsija mellől.

- Várlak vissza – sóhajtotta szerelmem.

- Azt hiszem, ez csak Alice-től függ – kacagtam halkan. Edward mosolyogva hajolt hozzám, s lágy csókot adott számra, amibe ismét az egész testem belebizsergett.
Aztán mélyen beszívta a levegőt tüdejébe, majd lassan kifújta.
- Szia – köszöntöm el, majd beszálltam a kocsiba Alice mellé. Addig néztem Edwardot a garázs ajtajának támaszkodva, amíg csak tudtam.