23. fejezet - Látogató

Sziasztok! :))) Elnézést kérek, hogy csak tegnap válaszoltam a kritikákra, és a fejit is csak most rakom fel. Most kerültem a gép elé... Sajnos. No, de most meghoztam nektek a fejit, kicsit előbb, mint máskor, remélem értékelitek majd azért! :))) És nagyon szépen köszönöm a támogatátosokat, a véleményeiteket, az össe megnyilvánulást részetekről bármilyen formában! Sokat jelent nekem! Aztán hajrá a kritikákkal, mert újabb győztest hirdetek a kövi feji előtt! :)Puszi! :)

- Muszáj, Edward! Láttam valamit… - mondta ijedten. – B… Bella veszélyben van, Tanyával együtt… - Egy pillanatig nem találtam a hangom. Már hogy lehetnének veszélyben, én ezt most nem értettem. Elmém gondolkodni akart, de egyszerűen nem jutott eszembe semmi sem.

- Alice? Miről beszélsz? – nyögtem ki.

- Tanya… Tanya találkozik Bellával az erdőben, hogy beszéljen vele – kezdte idegesen. – Ha… Ha Tanya nem dönti ezt el, talán nem is látom, hogy jönnek...

- Alice a lényeget, kérlek – vágtam közbe, mert már úgy éreztem, hogy megőrülök a tudatlanságtól.

- A Volturi… ide tart… - a telefon kihullott kezeimből. A hír teljesen sokkolt, s mély kétségbeesésbe, értetlenségbe húzott. Miért jön a Volturi? Megtudták volna… ?
Értesültek Bella kilétéről, hogy mit tud a vámpírokról? De honnan? Agyamon átfutott egy szörnyű gondolat, de amilyen gyorsan eszembe jutott, olyan irammal is űztem ki. Az lehetetlenség – győzködtem magam. A legfontosabb most az volt, hogy megtudjam, mikor érkeznek, hogy hova, és hogyan tudnám Bellát és Tanyát biztonságba helyezni. Egy villanásnyi idő alatt kaptam ismét kezembe a kagylót.

- Alice! Mikor érkeznek, és hova? Mondj el mindent – utasítottam gyorsan.

- Nem láttam pontosan. Zavaros volt, és sötétség uralkodott a látomásomban. Tanyát láttam, és Bellát… talán egy erdőben. Valószínűleg a mi erdőnkben. Láttam, ahogy Tanya Bella elé áll, ahogy megvillant egy vörös szempár a fák között. Carlisle azt mondta, Demetri volt az… - halt el hangja.

- Demetri? Ő ki? És mikor? – kérdeztem dühödten.

- Most… Azonnal gyere vissza. Demetri egy nyomkövető. Mindenkit megtalál, bárhol is legyen… Jasper és a többiek már elmentek keresni Tanyáékat, de nem tudom biztosan, melyik erdőben vannak, vagy hol. Talán tudod követni Tanya illatát – mondta Alice ijedten. – Kérlek, siess - könyörgött.

- Már indulok – feszültem meg. Nyomkövető… Esélyünk sincs ellene. Majd a telefon helyére rakásával nem is törődve az ajtó felé vettem az irányt. Egy kar fonódott az enyémre megállásra késztetve.

- Edward! Mi is megyünk. Tanyáról van szó – keményedtek meg Eleazar arcvonásai. – És Belláról.

 - Sajnálom, hogy… belekeveredtetek… - mondtam őszintén, de jól esett, hogy ezzel az egyetlen szóval a végén tudomásomra adta, hogy velünk vannak. Mellettünk állnak, még ha a legfőbb célja is Tanya biztonsága.

- Nem a te hibád – szorította meg biztatóan karomat. - Induljunk. – A Denali klánnal aztán kiléptünk a házból, s elindultunk megkeresni Tanya illatát. Mivel nem olyan rég ment el, s a szagokból meg tudtuk állapítani, melyik frissebb, gond nélkül követtük nyomát. Mindvégig azon gondolkodtam, Tanya hogy kapcsolódik Alice látomásához, de legfőképp Bellához, és a Volturihoz. Nem akartam azt hinni, hogy Tanyának köze lenne hozzájuk. Nem! A barátom, ezt sosem tenné velem. Legalább is ezt akartam hinni. Azonban a gondolat csak azért is visszatért, s gyökeret eresztett elmém kétségbeesett, terméketlen földjében. Miért tette volna Tanya? Semmi oka nem volt rá. Vagy… Ugyan, azért mert visszautasítom folyton, nem tenne ilyet velem. Sem a családommal, hisz így őket is veszélybe sodorná, sőt még Eleazarékat is. Értelmetlenségeket hordtam össze magamban, amikről tudtam, hogy bolondságok. Egyszerűen csupán nem tudtam gondolkodni, csak is egy valaki lebegett szemeim előtt. Féltem, hogy későn érek oda, hogy… Hogy már csak élettelen testét tarthatom ismét karjaimban. Az érzés, hogy elveszítem olyan erővel söpört végig testemen, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott. Vagy csak képzeltem, lényegtelen volt most.

Végigborzongatta egész testemet ez a kép. Őrjítő volt, és dühítő… Mit tettem? Én… Én azt akartam, hogy boldog legyen, hogy ne kelljen félnie semmitől. De leginkább a vámpíroktól nem. Boldogan éljen akárki mellett, akit csak… teljes szívéből szeret. És most már lehetséges, hogy nem is… Nem bírtam kimondani azt a szörnyű szót, amivel elmém félelemben tartott. Miért nem vigyázott rá Jacob? Miért engedte őt el maga mellől? Azt hittem majd mellette biztonságban lesz, hogy képes vigyázni rá, hisz a nyomorult emlék is ezt sejtette. De nem! Gondolkodnom kellett. El kellett terelnem a figyelmem erről a kínzó képről, amiben a szerelmem a Volturi kezében van.

Alice nem látta pontosan, melyik erdőben vannak. Az Olympic Park pedig túl nagy, hogy átfésüljük, s úgy is valahol közel Forkshoz, La Pushoz kell, hogy legyenek. Hisz a szerelmemet apja biztosan nem engedi el sehova sem - ami nem jelent persze semmit -, de ha el is szökött otthonról, ami nem az első alkalom lenne, akkor messze nem juthatott egyedül. La Pushba pedig Tanya nem mehetett be a szövetségünk és a farkasok jelenléte miatt. Valahol a köztes megoldás kell nekem. Közel La Push-hoz, egy erdőben. Talán messze a házunktól, de ott abban az erdőben. Hisz máshol hol? Az Olympic túl messze van, nem jutna oda el.

- Maradjatok a közelben, de ne tegyetek semmit – kértem Eleazart, mielőtt lehagytam futásban a többi Denalit - de ez csak részben zavarta őket -, így szinte egyedül tettem meg az utat Forksig, s a közeli erdőbe. Tudták, hogy gyorsabb vagyok, ha pedig előbb érek oda, Tanyáék már nincsenek egyedül a Volturival. Egyre erősebben éreztem Tanya illatát, ahogy közeledtem a Forks melletti kis erdőbe, a szagok keveredtek, s immár három új, eddig nem érzett vámpír nyomát is észleltem. Iszonyatos düh lett úrrá rajtam, amikor aztán végre megláttam őket. A félelem mintha nem is lett volna, elárasztották elmémet a gondolatok. A düh elködösítette őket, de megpróbáltam józanul szemlélni. Mit teszek, majd ha ott állok a Volturi előtt? Senkinek az életét nem akarom kockára tenni egy heves tettemmel. Vissza kell fognom magam.

Alig bírtam türtőztetni magam, ahogy megláttam őt. Csokoládébarna szemei teli voltak félelemmel, s mégis valami csillogás is volt bennük. Mintha nem akarna hinni a szemeinek, mintha reménykedne valamiben, ami csak ott lapul a felszín alatt, hogy kitörhessen egy pillanat alatt. Egy másodpercre megtorpantam akaratlanul is. Hogy újra láthatom, épségben a földi mennyország egy részével volt talán egyenlő. Bár nem volt viszonyítási alapom, hihetetlen érzés volt. Az izmaim feszülten vártak, hogy végre használjam is őket, de nem bírtam mozdulni. A mellkasomban a szúró fájdalom majd szétszakított. Nem hittem volna, hogy ismét fogom őt látni…

Tanya védelmezően állt előtte, családom pedig mellettük védekező állásban. Carlisle állt legelöl, hogy bármiféle erőszak nélkül oldják meg a helyzetet, előtte pedig három alak magasodott, Demetri, Felix és kettejük közt Jane. Apám gondolataiból mindent kiolvastam róluk, ami nekem is nyújtott némi információt a Volturiról. A három ősvámpír testőrségébe tartoznak, két rendkívüli képességgel megáldott vámpír.

Harmadikuk csupán testi fölénnyel megáldottsága miatt jött velük. Elfintorodtam, ahogy elkaptam gonosz, vad gondolataikat. Füleimbe hangos dübörgésként hatoltak kedvesem szívének heves üteme és ziháló levegővételei, amik elterelték figyelmem a szörnyű gondolatokról. S egyben meghallhattam Esme aggódó, mégis örömteli monológját elméjében. Mély levegőt vettem. Őt a legkevésbé sem akarnám veszélybe sodorni. Úgy kellett viselkednem, hogy engem még nem ismertek ezek a vámpírok…Talán kihasználhatom ezt – jutott eszembe.

- Lemaradtam valamiről? – kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra. Egyikük sem fordult meg, Jane arra várt, hogy eléjük lépjek. Én pedig nem haboztam, lassan megkerülve őket odalépkedtem családomhoz, s Tanya elé álltam. Próbáltam figyelmen kívül hagyni Bella zihálását, ami minden lépésemmel egyre erőteljesebbé vált.

- Épp jókor jöttél – szólalt meg Jane mézes-mázos hangon. Vörös tekintetét belefúrta enyémbe. – Örülök, hogy végre veled is találkozhatom – mosolyodott el. – Biztosan, te vagy Edward.

- Én lennék – biccentettem az illem kedvéért. Belül azonban legszívesebben széttéptem volna. Amennyire ártalmatlannak tűnt ez a kinézetre fiatal vámpír, sokkal nagyobb tekintélye volt, mint bármelyikünk is gondolná. A képessége Aro kegyeibe juttatta, s nem mellesleg szerette is kínozni saját fajtája bélit vagy embert egyaránt.

- Még nem tudom eldönteni, hogy én örülök-e – vicsorogtam rá. Jane felnevetett.

- Rögtön megtudod – mosolygott negédesen, amitől felfordult a gyomrom.

- Minek köszönhetjük a látogatást, Jane? – lépett Carlisle mellém.

- Aro üdvözletét küldi Carlisle, és megkért, hogy adjam át abbeli kívánságát, miszerint örülne, ha meglátogatnád, mint régi, jó barát – meresztette szemeit apámra, miközben angyali arccal beszélt hozzá.

- Ha örülne a látogatásnak, miért nem jött veletek? – kérdezte Carlisle nyugodtan.
Egyáltalán nem lehetett kihallani belőle a gúnyt, amit én hozzá képzeltem. Jane arcán csupán egy villanásnyi düh suhant át, de tartotta magát Aro parancsához.

- Nagyon leköti a város védelme – felelte aztán kimérten. Vörös tekintete elkalandozott rám, de tudtam, hogy nem is engem nézett. Sokkal inkább a mögöttem álló Bellára volt kíváncsi. Orrlyukait kitágította, s mélyen beszívta tüdejébe a vér édeskés illatát. Összeszorítottam fogaimat, ahogy meghallottam gondolatait. Nem akartam elárulni magam, hogy mindenről tudok, ami átfut csak egy pillanatra is elméjén. De csak nagyon nehezen ment. Egy valami tartott vissza… Bella jelenléte.

- Óh, értem. Add át üdvözletem Arónak, s egy választ, miszerint ha már nem lesz ennyire elfoglalt, elfogadom meghívását – mondta nyájasan Carlisle, aprót biccentve Jane-nek, akinek elméjéről csupán a mondat végére szállt fel a vörös, mámorító köd. Szemeit hirtelen kapta apámra, miután értelmezte szavait. Harag söpört végig testén, hogy Carlisle ilyet mert neki mondani.

- Fogalmazz, Carlisle többes számban! – szólította fel őt ingerülten.

- Óh, erről eddig nem volt szó – tettette az értetlent apám. Jane ökölbe szorította kezeit, Demetri örömmel nézte, s várta, hogy mikor használja a képességét.

- Azt hiszem, nem tudod, kivel állsz szemben, Carlisle Cullen – dühödött be Jane. Angyali arca eltorzult a visszafojtott haragtól. Tudtam, hogy Jasper észrevétlenül, enyhén próbálja Jane-t türtőztetni. Erőteljesen nem akarta, mert nem tudta, tulajdonképpen, miért is jöttek. Nem úgy, mint én…

- Én pedig nem hiszem, hogy Aro azért küldött Jane, hogy régi, jó barátját és a családját megkínozd – vágtam vissza szenvtelenül. Jane egy pillanatra kikerekítette szemeit, dühe csillapodni látszott meglepődöttsége miatt.

- Aro figyelmeztetett, hogy különleges képességek birtokában lehetsz – billentette egy kicsit oldalra a fejét, ahogy merőn nézett engem. – De persze arra nem számítottunk, hogy egy embert is a közeletekben találunk, védelmezőn átfogva… az egész család által… - villantotta tekintetét ismét a mögöttem álló személyre. Száját résnyire nyitva hagyta, tüdejébe pedig orrán keresztül ismét mélyet szippantott a levegőből. Pillanatra lehunyta szemét, és szempilláit remegtetve nyitotta fel újból, hogy szemeit rám szegezhesse. Mély morgással válaszoltam neki, mire elmosolyodott. Felix tett egy lépést felém, de Jane megállította. – Edward nagyon fog tetszeni Arónak… - mosolyodott el. – Hallja a gondolataim – suttogta oda társainak, én hallottam a saját véleményét is. Nem értette, hogy ez miért olyan jó képesség, ha ő pusztán az akaratával kínozhatja az embert. Igaz, csak képzeletben… Fizikailag nem.

Jasper megfeszült, s megszüntette a Jane-re gyakorolt képességét. Sejtette, hogy nem lenne túl jó, ha kiderülne ő is tehetséges valamiben. Amíg az ellenfél nem tudja, addig mi állunk nyerésre – tartotta ő gondolatban. Hallottam Tanyát is, aki magát okolta a kialakult helyzetért, fel-felvillanva láttam csak, miért is jött ide. Nem tudtam most Tanyára összpontosítani, minden figyelmemet Jane-re akartam szentelni.

- Akkor tudja, miért jöttünk – szólalt meg Demetri.

- Igen, tudja – mondta Jane, ami már magától értetődő volt, de én meg sem mozdultam. Nem akartam, hogy igaza legyen, bár már elárultam magam. Mást nem akartam tenni… Csak azért is megkeményítettem arcvonásaim, s feszülten figyeltem Jane-t, mit fog erre válaszolni. – De azért mondjuk el a többieknek is, Edward – szólított fel úgy, mintha csak egy gyermek lennék, akiből ki akarná húzni az igazságot a többiek előtt. Hogy ne ő tűnjön a szőrös szívű felnőttnek.

Én továbbra sem szólaltam meg, Jane majd megpukkadt a viselkedésemtől. Az csak tetézte haragját, hogy egy ember tud a létezésünkről. – Hát jó, akkor majd én elmondom – sziszegte a fogain keresztül. - Meg szeretnénk ismerni azt a különleges vámpírt… - tartott egy kis szünetet, hogy megnyugodjon. Alice és Jasper idegesen várták a folytatást -, aki a jövőbe lát… - súgta aztán izgatottan, vörös tekintete köztünk cikázott, hogy melyikünk lehet az a vámpír. Minden áron meg kellett védenem a testvéremet Jane-től, a Volturitól. Ha Aro netalán egyszer úgy döntene, hogy már nem tartja Carlisle-t a barátjának… Szerencsémre valahogy Jasper is így gondolta, csak sokkal mélyebben. Amiket Eleazar, és apám gondolataiból megtudtam a Volturi módszereiről, sajnos nagyon könnyen el tudtam ezt is képzelni. – Az emberről majd később – folytatta Jane, hogy tudomására hozza mindenkinek, ez az ügy még nincs megtárgyalva. Válaszul rávicsorogtam, ami igencsak tetszett neki. Élvezte, hogy a képessége nélkül kínozhat. Még… Bár már égett a tenyere, mikor adunk neki olyan alkalmat, amiért ne kellene felelnie Arónak hirtelen tettéért.

- Itt csak nekem van képességem – mondtam határozottan, próbáltam elterelni a témát Alice-ről. Elég kevés eséllyel. Jane először összepréselte ajkait, aztán megszólalt.

- Mi nem így hallottuk – mondta dühösen. – Ne akarjátok, hogy én is használjam a képességem!
 

Carlisle gondolatban nyugtatott, hogy inkább ne dühítsem Jane-t. De ő nem hallotta azokat, amiket én. Nem hagyhattam, hogy Alice-t is…

- Valamit rosszul hallottatok – vontam meg vállamat. – Nem kell minden mesében hinni – mondtam szenvtelenül egy halvány félmosollyal. Jane rettentő dühös lett, s most már semmi sem érdekelte, megérezhettem hirtelen haragjának minden cseppjét. A fájdalom már-már rosszabb volt, mint amikor messze voltam Bellától.

Úgy éreztem, minden porcikámat a tűz égeti, mintha máglyán emésztenének a lángok. Szúrtak, és nyaldostak forróságukkal, pedig tudtam, hogy ez lehetetlen… Hogy csak a képzeletemben létezik a kín, mégsem tudtam neki ellent állni.

Eleven halál, így éreztem magam. Az elmém által bezárt kínzókamrában. Semmi sem védhetett meg ettől a kínzástól. A földre rogytam, s vonaglottam a fájdalomtól.

Összeszorítottam a fogaimat, hogy ne adjak hangot gyöngeségeimnek, de akaratomon kívül ajkaim csak megadták magukat az ostromnak. Üvöltöttem, de olyan volt, mintha nem is az én hangom lenne. Csak annyira futotta, hogy szemeimet erősen összeszorítsam, s ne lássam a felettem aggódókat. És az érzés csak nem akart csillapodni, még erőteljesebbé vált, ahogy az égés átváltott ennél egy sokkalta gyötrelmesebbé. Mintha széttépnének, elemi darabjaimra bomlanék szét, hogy aztán újból kezdődjön a borzalmas folyamat.

Messziről hatolt tudatomba egy halk hang… Egy nagyon ismerős hang, aggódó érintések fonták körbe vonagló testemet, s szorítottak zokogó mellkasához. Zavarodottan bújtam az ölelésbe, elmém tébolyultan kapaszkodott az egyetlen menekítő érzéki csalódásba, Bellába.

- Elég! – hallottam meg az elkeseredett felkiáltást. A fájdalom hirtelen abbamaradt, s én úgy ziháltam, mintha emberként futottam volna több kilométernyit. Fizikailag azonban egyáltalán nem sérültem meg, csak tudatban. Mintha éreztem volna arcomon azt a forróságot, ahogy tenyere gyöngéden simogatott. Heves dübörgés zakatolt a fülemben, egyeletlen szabályosságú lehelet cirógatta jéghideg ajkaim, hogy még tökéletesebb legyen a csalódás. – Edward? – suttogta Bella remegő hangon. Nem lehet, hogy ilyen játékot űzzön velem a saját elmém. Hisz az előbb… még itt volt.

Hosszan szívtam be tüdőmbe a levegőt, hogy megtöltsem friss oxigénnel. Édes aromája már hiányzott. Lassan kinyitottam szemeimet, s a legcsodálatosabb látvány tárult elém. Csak egy baj volt ezzel, még mindig nem tudtam eldönteni, hogy nem csalnak-e az érzékeim, s most is csak a képzeletem játszik-e velem. Elmentem a Volturihoz, s mielőtt megölnének Jane megkínoz… Csupán ennyi történt… A félelemtől csillogó, csokoládé szempár, ami folyton kísértett… Fölemeltem bal kezemet, s nagyon lassan, attól tartva, hogy szertefoszlik ismét a látomás, ujjbegyeimet hozzáérintettem szív alakú arcához. Halk szisszenés tört fel torkomból, ahogy a perzselő kis pontok figyelmeztettek. Valóság az, amit látok. A felismeréstől elnyíltak ajkaim, s remegtem minden porcikámban.

- Bella… - suttogtam enyhe kérdő éllel. Könnyei vékony csíkot húzva folytak végig arcán, hangtalanul nyelte őket el, hogy ne látsszon gyöngének.

- Nagyon… megható ez a jelenet… – hallottam meg Jane gúnyos hangját. – De most már választ szeretnénk kapni – éreztem a fenyegetést, és figyelmen kívül sem tudtam hagyni gondolatait. Tudtam, hogy nagyon is komolyan beszél. Súlyos következményei lesznek hallgatásunknak.
 

Alice megtört tekintettel nézett rám, Jasper nem engedte neki – szerencsére -, hogy kiálljon Jane elé. Senki sem szólalt meg, ami egyre dühösebbé tette a Volturi küldöttjét. – Ha nem mondjátok el, akkor másképp tudom meg – mosolyodott el kegyetlenül. – Úgy látom, nagyon kedvelitek az embert… Kipróbálhatnánk, meddig bírja a szenvedést. – Demetri és Felix nem titkolták támogatásukat Jane terve mellett.

Éreztem, ahogy Bella megremeg. Egy szemvillanás alatt felkeltem a földről, s Jane-re vetettem magam. Mielőtt azonban elérhettem volna, a fájdalomtól újból visszazuhantam ugyanoda.

- Eleve halva született ötlet volt, Edward, hogy engem akár csak megközelíts – jutottak el hozzám Jane csúfondáros, haragos szavai.

- Ne! Könyörgöm! – sikoltott fel Bella zokogva. Jane váratlanul abbahagyta kínzásomat, s vörös szemeit Bellára függesztette. Alice azonban gyorsabb volt. Akár látta, hogy mit tervez Jane, akár nem, védelmezőn állt elénk. Nem hagyta, hogy Jasper visszatartsa. Nem érdekelte a következmények, meg akarta védeni Bellát, és engem is. Bár nekem már olyan mindegy volt… Feltápászkodtam a földről, s Alice-re néztem. Nem bírtam Bellára pillantani, hogy újból lássam gyötrődő arcát. Már megint miattam szenved, csak is miattam. Hisz pont a képességem miatt jöttek ide a Volturi vámpírjai.

- Még egy feláldozó típus? – kérdezte gúnyosan Jane, de nem Alice-t célozta most meg. Bellán akarta kipróbálni képességének legjavát.

- Nem! – vágott közbe Alice gyorsan. – Én vagyok… Én vagyok az, akit kerestek – mondta határozottan. Hátranyúlva Jasper kezét szorította, aki közvetlenül mögötte állt. Jane elégedetten elmosolyodott.

- Ideje volt. Alice… ugye? – testvérem csak bólintott egyet. – Nos végre, hogy bemutatkoztunk egymásnak, tolmácsolnám Aro ajánlatát. – Rövid pillantást vetettünk egymásra Alice-szel. Tudtam már, mit akar mondani Jane, és engem a legkevésbé érdekelt. Csak azt akartam, hogy mielőbb elmenjenek vissza Olaszországba, s nyugton hagyjanak minket. De leginkább Bellát. – Nem tudom, hallottátok-e, Edward már biztosan – mosolyodott el kegyetlenül -, hogy Aro szereti maga mellett tudni… A vámpírok támogatását. A különleges vámpírokét – nyomta meg a szót, miközben fintorgott egyet. Ő nem tartott minket ilyen vámpíroknak, Aróval ellentétben.

- Mi nem vagyunk különlegesek – ellenkezett Alice dallamos hangján. Valójában ő mindig is így gondolta, csak tehetségnek nevezte mindvégig a képességét. Átok avagy áldás… Néha ez is, az is.

- Én nem így ítéltem meg, s Aro sem így fogja – vágta rá Jane, halkan felhorkantam, mire ő csendre intően rám villantotta szemeit. – Ez pedig a mielőbbi találkozást jelenti – közölte ellentmondást nem tűrően. Nem volt parancsoló, mégis lehetett érezni hangjában azt az élt, ami azt jelezte, hogy ha jót akarunk magunknak csak bólogassunk, mint a bábuk, s legfőképp teljesítsük.

- Amint mondtam már, szíves örömest eleget teszünk Aro kívánságának – mondta szelíden Carlisle, hogy ne dühítse fel Jane-t. Úgy tűnik bevált neki, Jane ugyanis önelégülten tekintett szét rajtunk.

- Akkor most már jöhet a szórakozás is? – Felix megnyalta ajkait, miközben Bellát nézte. Mély morgással fejeztem ki nem tetszésemet. A vámpír Jane-re pillantott.

- Nyugalom, Felix. Meg kell adnunk az esélyt, hogy megmagyarázzák. Aro még látni kívánja őket… Bár emberről nem volt szó – gondolkodott el egy pillanatra.

- De ha baja esik, akkor mi sem tesszük tiszteletünket Volterrában – mondtam rezzenéstelen arccal. Jane ezen egy pillanatig elgondolkozott, aztán gonoszul elvigyorodott.

- Hát akkor majd Aro jön el hozzátok – jelentette ki.

- Semmi szükség erre – csitította a kedélyeket Carlisle.

- Nem, természetesen… De meg kell értenetek, az illata… - szimatolt bele a levegőbe Jane. – Igazán rendkívüli.

- Nem értjük meg – csattant a hangom kicsit erőteljesebben, mint akartam. Alice nyugtatóan fonta karomra tenyerét.

- Edward úgy értette, hogy ezen a területen mi felelünk… a rendre – javított ki Alice cselesen.

- Akkor elég rosszul csináljátok, ha az ember tud a vámpírokról. Ami egyértelműen kiderült már – húzta el száját Jane, s újból végigsöpört rajta a düh.

- Nos, egyes emberek rendkívülibbek, mint mások – mondta Alice semleges hangon.

- Óh, igen, ez így van… - Jane vetett egy pillantást Demetrire. Egyáltalán nem tetszettek a gondolatai, de nem tudtam mit tenni ellenük. Még akár nyerhetnénk is, többen vagyunk, mint ők, Eleazarék is a közelben vannak valahol, tisztes távolságban. Azonban Bella is itt van… Hogy is kockáztathatnám még ennél is jobban az életét? Nem tudnék úgy harcolni Jane-ék ellen, hogy itt van mögöttem…

- Nem engedem, Jane – feleltem ki nem mondott gondolatára határozottan. Ő csak elmosolyodott.

- Nem teszek benne kárt, meghagyom az életét, ha jók lesztek – válaszolt.

Egyet előre léptem, de nem én voltam most Jane áldozata. Ijedten pislantottam hátra Bellára, aki még mindig ugyanolyan megszeppenten, félelemtől sápadtan állt, ahogy eddig. Igazából nem értette most, hogy mi folyik körülötte. Nem tudta azt, amit én. Hogy Jane próbálkozik, de egyszerűen nem tudja bántani őt. Bella akaratán kívül, de megvédi magát. Ámulattal adóztam magamban neki, aztán tekintetemet Jane-re emeltem. Ennek nem szabadott volna kiderülnie. S ahogy elnéztem arckifejezését, az összeszorított, gőgös, megsértett Jane-t, magamban felnyögtem. Ennek nem lesz jó vége… Alice is hátrapillantott Bellára, de ő másért. Szemei üvegessé váltak, s görcsösen szorította Jasper kezét, ahogy a látomást végignézte. Uralkodnom kellett magamon, hogy fenn tartsam nyugodtságom álarcát, pedig legbelül őrjöngtem.

A kőelőszobán keresztül egy kerek szobába lépett be. - Jane kedvesem! – Aro kitárta karjait, úgy tett pár lépést a lány felé, akinek pillantása a vámpír fénytől megcsillanó arcára esett. Jane először meghajolt előtte, majd miután odaért hozzá, Aro a kezét nyújtotta neki. Kézcsókkal üdvözölte az ősvámpírt. – Nahát… Nahát… - szólalt meg Aro eltöprengve pár másodperc eltelte után, felhúzva egyik szemöldökét.

- Mit láttál, Aro? – Caius hangja kimért volt, mégis érezni lehetett benne a kíváncsiságot, s az irigykedést is uralkodó társa képessége iránt.

- Sok mindent, Caius. Sok mindent… - fordult el Aro Jane felől, s visszalépett a trónteremben található három székhez. Elfoglalta a középsőn helyét, majd folytatta. – Jane több információval tért vissza hozzánk, mint reméltem – kulcsolta össze kezeit, ahogy két karját a karfára tette.

- Miféle információ? – szólalt meg Marcus is, tettetett érdeklődéssel.

- Nem csak szóbeszédek voltak, Marcus. Tényleg a jövőbe lát, és a másik érintés nélkül olvassa mindenki gondolatait… - hangjában ámulat, és irigység vegyült. A másik kettő is észrevette ezt.

- Valóban? – nézett Marcus Jane-re, aki aprót biccentett. – Mit akarsz tenni Aro? Nem fognak eljönni hozzád egyhamar… - mondta szkeptikusan.

- De elfognak… - mosolygott Aro. – Idővel, de el.

- Miért vagy ennyire biztos benne? – szólalt meg Marcus unottan.

- Mert tudják, hogy nincs más lehetőségük… Ugye Jane? – pillantott az előtte álló lányra.

- Természetesen, Mester – bólintott.

Jane döntött, Aro tudomást fog szerezni Belláról. Persze, anélkül, hogy Jane eldöntötte volna, nem volt kétséges ennek alapja. Aro elől senki sem menekülhet…

- Jane? – Demetri is értetlenül szemlélte a dolgokat, sőt, mindenki rajtam kívül. Jane zihálni kezdett, kezeit ökölbe szorította. Ajkait vicsorogva felhúzta, hátsó fogai kivillantak erőlködésében. És még mindig semmi. Bella nem vonaglott a földön, nem kiáltozott a fájdalomtól.

- Semmiség – törte meg a csendet Jane, miután végiggondolta az egészet. Életben kell hagynia Bellát, Aro miatt. Így nem ellenkezhetünk, hogy tiszteletünket tegyük Volterrában, ha nem akarjuk, hogy maga Aro jöjjön el személyesen Belláért. És vámpírrá tegye, egy különleges vámpírrá… - Ideje indulnunk – jelentette ki hirtelen, két társa legnagyobb döbbenetére.

- A mielőbbi viszontlátásra – mondtam fagyosan. Jane elmosolyodott.

- Ne várakoztassátok soká Arót! Még megharagszik rátok – nyomatékosította azt, hogy nem tíz vagy annál még több év eltelte után kíván minket Aro látni. Elhúztam számat.

- Viszlát, Jane! – biccentett Carlisle. Jane mosollyal ajkán intett Demetrinek és Felixnek, majd egy szemvillanás alatt eltűntek szemeink elől. Felix még megeresztett egy vigyort felém, sűrűn záporozva őrjítő gondolataival. Összeszorítottam fogaimat, Alice állított meg csak, hogy ne ugorjak Felixnek.

Miután már nem lehetett hallani a közelben három vámpírt, a Denalik is előjöttek a kért fedezékből.

- Edward!? – Tanya őszinte bűntudattal fordult felém.

- Nem a te hibád, Tanya – mondtam csöndesen, majd hagytam, hogy Carmen és Eleazar elhúzza tőlem. Csak is az én hibám. Hunytam le szemeimet pár másodperc erejéig, hogy erőt gyűjtsek magamban. Mit tettem? Egyenesen a Volturi kezei közé löktem Bellát, rátaszítottam az ördög útjára, amin nem haladhat tovább. Élve nem. Pedig én csak boldoggá akartam tenni, és mi lett belőle?

- Bella! – Alice halk felkiáltására lettem figyelmes, ahogy hátrafordultam a lélegzetem elakadt.

- Fáradt vagyok… - motyogta Bella le-lecsukódó szemhéjakkal, Alice karjaiban.

- Bella drágám, ennyire elfáradtál most? – kérdezte Alice csöndesen, aggódva.

- Nem aludtam… egy ideje… - hallottam meg válaszát, amitől bűntudat söpört rajtam végig. Vajon miattam nem aludt éjszaka?

Nem bírtam megállni, hogy ne simítsam meg gyöngéden arcát, hűvös érintésemre belefúrta csokoládébarna, homályos tekintetét az enyémbe.

- Hazaviszünk – súgtam neki, s egy csókot nyomtam homlokára. Aztán óvatosan átvettem Alice-től. Bella a mellkasomhoz bújt, s egy halk kis sóhaj hagyta el piros ajkait.

- Haza… hozzátok? – kérdezte csöndesen, megrebbentve szempilláit.

- Igen – feleltem neki.

- És… mellettem… leszel mindvégig? – suttogta, pár másodperc erejéig becsukva szemeit.

- Veled leszek – súgtam vissza meggyötörten. - Ne… hagyj… el… soha – kérte, aztán szemei végleg megadták magukat, s lecsukódva álomba szenderült karjaimban.