24. fejezet - Álom vagy ébrenlét?

Üdv Mindenkinek! :))) Köszönöm szépen, hogy ennyien szavaztatok a Bella szemszögű meglepetés fejezetre, nagyon örültem neki! :) Ha továbbra is növekszik a rendszeres olvasók száma, és bőszen kritikáltok, még várhatóak lesznek ilyen meglepetés fejik Bella szemszögéből. Legalább is én szívesen írnék még ilyet, pl amiket most is kiválasztgattam. Na meg persze valahogy meg akarom hálálni nektek, hogy vagytok nekem! ;):)))))

A kritika "verseny" még folyik ám, szóval várom a sok-sok szép kifejtős, gondolatokkal és érzelmekkel teli véleményeiteket. Hm, hát nem hiszem, hogy túl nagy befolyásoló erővel fog bírni, ám a kövi nyerteseknek megpróbálok készíteni egy-egy twilightos hátteret is a gépére. :);) Talán annyira nem vagyok ügyetlen. :D

Óh, és még mindig várom olyan valaki segítségét, aki tudna szánni rám esetleg egy kis időt, és ért a html kódokhoz is, hogy kicsinosíthassam a blogot.

Jó olvasást kívánok! :)

- Haza… hozzátok? – kérdezte csöndesen, megrebbentve szempilláit.

- Igen – feleltem neki.

- És… mellettem… leszel mindvégig? – suttogta, pár másodperc erejéig becsukva szemeit.

- Veled leszek – súgtam vissza meggyötörten.

- Ne… hagyj… el… soha – kérte, aztán szemei végleg megadták magukat, s lecsukódva álomba szenderült karjaimban.

Valamiért úgy éreztem megkönnyebbültem egy kicsit, de csak is azért, mert nem kellett most válaszolnom neki. Nem kellett neki olyan ígéretet tennem, amit később úgysem tarthatok be. Ahogy néztem vonásait, úgy öntött el még inkább a lelkiismeret-furdalás. Most még inkább úgy gondoltam, hogy nem érdemli meg a szenvedést. Nekem pedig azon kell lennem, hogy megadjam neki a boldogságot, távol a Volturitól. Összeszorítottam fogaimat, ahogy eszembe jutott testvérem látomása. Elkerülhetetlen, hogy ne vigyem Aro elé Bellát, vagy ő jön ide… Az pedig még ennél is rosszabb lenne. Bella még álmában is gondterhelt volt, félt, nem aludt nyugodtan. Aztán jobb keze, ami mellkasomon nyugodott, hirtelen belekapaszkodott ingembe, halk suttogásként jutottak el füleimbe saját nevem betűi. Száját megkönnyebbült kis sóhaj hagyta el, mintha attól félne, hogy csak álmodja azt, hogy a karjaimban tartom.

Ránéztem Alice-re, aki mosollyal ajkain megsimította Bella haját.

Látod, rád van szüksége… - a mellkasomba szúró érzés hatolt. Talán igaza van…

- Hazaviszem… - mondtam Alice-nek, aztán futni kezdtem. Hallottam, ahogy a többiek követnek engem Tanyáékkal együtt. Egyenesen a szobámba mentem, egy ügyes mozdulattal becsuktam magam után az ajtót, majd az ágyhoz léptem. Gyöngéden lefektettem Bellát, finoman kihúztam alóla a takarót, s ráterítettem törékeny testére.

- Edward… - hallottam meg ismét nevemet, megállva a mozdulatom közben. Azt hittem felébredt, de még mindig nem nyitotta ki szemeit. Addig-addig mocorgott, míg rá nem lelt félig támaszkodó testemre. Karjaival körülfonta derekamat, s elmosolyodott álmában. Egy pillanatra lehunytam szemeimet, aztán lassan leheveredtem Bella mellé az ágyra, és csak néztem őt, ahogy alszik. Jobb kezemmel megtámasztottam fejemet, a másikkal kisimítottam egy zavaró hajtincset az arcából, ami pirospozsgás színt öltött fel, szája pedig résnyire elnyílt, ahogy szuszogott. Hallottam egyenletes ütemű szívdobogását, orromban éreztem az édes aromát, amely annyira hiányzott mind emberi lelkemnek, mind a szörnyetegnek egyaránt. Csak mindegyik másképp vágyott rá… Olyan leírhatatlan érzés volt, hogy újra itt van a közelemben, csupán milliméterekre tőlem. Megérinthetem, megcsókolhatom, elmondhatom neki százszor is akár, hogy mennyire szeretem. Elmondhatom, mennyire sajnálom, hogy ismét bajba kevertem. De még milyen nagyba! Vajon ismét meg tud nekem bocsátani? – vetődött fel bennem a kínzó kérdés.

Az igazság az, volt, hogy túlságosan is reménykedtem benne, holott nem szabadna egyáltalán. A legnagyobb kockázatnak tettem ki - ahogy az elmúlt évben is - és itt hagytam őt egyes egyedül… Hogy nézzen szembe egymaga a Volturival. Fintor suhant át arcomon, a magam iránt érzett utálat hatására. Valóban szörnyeteg voltam, egy lelketlen szörnyeteg, aki miatt akár Bella meg is… Elnyomtam magamban azt a szót, a mellkasomban egyszeriben erősödött fel a szúrás, hogy szinte levegőt is alig kaptam. Pedig csak tudattalanom tartatta vissza velem az oxigént.

Gondolataimból felrévedve pillantottam Bella immáron kisimult vonásaira, s már-már mosolyba szaladó ajkaira. Nem bírtam ki, hogy ne hajoljak hozzá, s érintsem meg a forró szájat. Csupán leheletnyit, egy másodperc erejéig mertem ajkaimat az övéhez érinteni, ugyanis nem akartam felébreszteni fagyosságommal. Hagynom kell pihenni. Mélyet sóhajtottam… Talán könnyebb is lenne neki, ha nem tudna megbocsátani. Mit számít, hogy én abba belehalnék? Csak ő legyen boldog. Akár más karjaiban, de biztonságban, a lehető legtávolabb a Volturitól. Még annak is esélyt adok, ha Bellával megszakítom a kapcsolatot, s magam megyek a Volturi elé, akkor őt talán békén hagyják, nyugton élhesse emberi életét.

Akaratlanul ráncoltam össze homlokom, igazából nem túl sok esélyét láttam ennek a lehetőségnek. De határozottan e mellett fogok cselekedni, hogy ezt valósíthassam meg legelőször, s csak aztán fordulnék a legvégsőbb esetben másfele. Az érzések úgy keveredtek bennem, mintha egy pocsolya vizébe egy kövecskét dobtak volna, hogy az felkavarja az állóvizet. Szorosan le kellett hunynom szemeimet, ahogy elgondoltam ezt az eshetőséget. Ez még szörnyűbb annál is, amikor csak úgy elmentem… Tudtam, hogy nem lesz baja, tudtam, hogy távol tőlem, nem lehet nagy veszélyben. Most azonban épp az ellenkezője történt meg, s nekem azon kell lennem, hogy helyrehozzam a hibám. Ami azzal jár, hogy el kell engednem őt végleg, ismét. Zihálni kezdtem, nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy még egyszer kibírjam azt a kínt, amikor távol volt tőlem. Jól akartam cselekedni, hogy megadhassam neki a lehetőséget a boldog életre, de egyszerűen képtelennek éreztem magam arra, hogy csak egy másodpercre is elveszítsem őt újra.

Csak most… félre kell tennem az én önzőségemet, s akképp, a leghelyesebben kell cselekednem. Esetleg ha Carlisle is velem jön Itáliába, Aro sokkal barátságosabb lesz… Gondolataimból egy másik zökkentett ki, aztán a lenti beszélgetésre is figyelni kezdtem.

Elhúztam számat, ahogy végig néztem Alice látomását. Tehát ő nem lát sok jövőt ebben a kísérletemben… Nem baj, majd én megváltoztatom a jövőt! Eddig is azt tettem, hát most is menni fog.

Hirtelen nyitottam ki szemeimet, mikor rádöbbentem, hogy minden pillantásommal magamba kell vésnem Bella minden rezdülését. Hisz lehet, hogy többet nem fogom látni, főleg, ha sikerül a tervem. Attól még, hogy tökéletes az emlékezetem, ki akarok élvezni minden percet, amit vele tölthetek még. Gyönyörű volt, mint mindig, a csukott szemhéjai alatti halvány, sötét karikák ellenére is. Erre csak most figyeltem fel, s felidéztem magamban Bella mondatát, mielőtt hazahoztam volna.

Nem aludtam egy ideje… - zakatolt fejemben. Miattam nem aludt már egy ideje? Mert itt hagytam őt búcsú nélkül? Azt hittem így könnyebb lesz neki, de most már be kellett vallanom magamnak, hogy ez nem így van. Csupán alig két napot töltöttem tőle távol, s Bellát ennyire megviselte volna? Akkor mi történne, ha örökre elhagynám?

- Ismerem, Jane-t – hallottam meg Eleazar hangját a földszintről, ami felkeltette érdeklődésem. - Arót pedig még inkább – suttogta gondolataiba révedve. Egyáltalán nem tetszett, amit kiolvastam. Akaratlanul is ránéztem Bellára. Mindenképpen meg kell próbálnom Arót távol tartani tőle. Muszáj elérnem azt, hogy Aro ne jöjjön ide. Viszont ha tudomást szerez arról, hogy mennyi ismerete van Bellának a vámpírokról, talán még az lesz a kisebb baj.

- Aro megszerzi, amit akar – felelt Carlisle aggodalmasan.

- Nincs sok választásotok, barátom – kezdett el járkálni Eleazar.

- Az én hibám – hallottam meg Tanya bűnbánó szavait.

- Egyáltalán nem a te hibád, kedvesem – nyugtatta Esme.

- De igen, Esme. Sajnos az enyém… - sóhajtotta. – Ha én nem játszom jótevőt, akkor a Volturi nem tudna még most sem Belláról – folytatta halkan. Marta magát, pedig tényleg nem tehetett róla. Csak jót akart… A mai estére gondolt, s azokra a pillanatokra, amikor elhatározta magát reggel.

Tanya szemein keresztül léptem abba a szobába, amibe ő vezetett be engem odaérkezésemkor. A szoba déli falánál ültem – bár ez elég gyönge kifejezés volt arra, ami elém tárult -, erőtlenül magamba roskadva, karjaimmal átöleltem magamat. Egyik lábam kinyújtva, a másik felhúzott térddel, s összeszorítottam szemhéjaimat. Éreztem átsuhanni Tanyán akkori érzelmeit. Félt, és megijedt tőlem, a mozdulatlanságomtól, a nemtörődömségemtől.

Aztán hirtelen zihálni kezdtem, s kinyitva szemeimet előre meredtem a semmibe. Mintha észre sem vettem volna Tanyát, egy pillanatra sem néztem fel rá. Olyan volt, mintha tényleg rajta kívül lett volna még valaki a szobában, akit ő nem lát, csak is én…

Végignéztem, ahogy Tanya megír egy levelet, Bellának címezve. Azonnal elment a legközelebbi postához, s fel is adta. Gondolta, egy nap kell, míg oda ér hozzá.

Hirtelen váltás következett, Tanya a következő napra gondolt, amikor ismét így talált rám…

Belépett a szobába, s én még mindig ugyanott ültem, ugyanolyan testtartásban. Semmi sem változott. Éreztem, hogy Tanya nagyon aggódott akkor miattam, s félt attól, mi lesz velem. Nem akart így ott hagyni, ezért lassan, óvatosan, nem tudva, hogy megmozdulok-e odalépett hozzám. Majd miután ezután sem jeleztem neki, hogy jól vagyok, ő csak letérdelt két lábam közé, s elkezdte felemelni jobb tenyerét. Meg akart érinteni, hogy kizökkentsen mozdulatlanságomból. Ijedten várta, hogy reagálok-e majd valamit…

- Edward? – kérdezte suttogón. Tanya a megrebbenő szempilláimat nézte, mézarany tekintetemet, ahogy visszatért beléjük az értelem. Szörnyű látványt nyújtottam, ahogy minden fény elhalványult szemeimből, s egy csalódott sóhaj hagyta el ajkaimat. Tanya is észrevette, majd a nagy nyelésemet is, amitől elszomorodott.

- Tessék? – kérdésem csupán halk suttogás volt. – Semmi baj, Tanya - feleltem fél perc múltán. - Csak magányra van szükségem… - nyögtem ki az emlékben. Tanyát azonban nem tudtam átverni.

- Biztos, hogy erre vágysz, Edward? – kérdezte meg, de ő már ekkor megtette azt, amit már elhatározott magában.

- Biztos – mondtam nyomatékosan. Tanya még megsimította arcomat, majd nyugtalanul kiment a szobából.

Egyenesen kifele tartott a házból, se szó, se beszéd kislisszolt, majd a szokásos útvonalat elkerülve Forks felé vette az irányt. Folyamatosan azt bizonygatta magában, hogy így cselekedik helyesen az én érdekemben… Ezért pedig nem haragudhattam rá.

Csak pár perc kellett neki, hogy a forksi erdőbe érjen. Bella már ott állt, s várt rá.

- Bella – biccentett Tanya, közelebb menve Bellához.

- Miért hívtál ide, Tanya? – Bella hangja meggyötört volt, csokoládébarna szemei alatt a sötét karikák tisztán kivehetőek voltak. Arca sápadtabb volt, mint máskor, karjaival körbeölelte testét. Tanya egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy valóban jót tesz-e, de ahogy elnézte Bellát minden kétsége elpárolgott.

- Amint írtam a levelemben is, mert beszélni szeretnék veled… - közölte kedvesen, egy halvány mosolyt villantva Bellára. Biztosítva róla, hogy nem akar rosszat.

- Itt vagyok, beszélj hát – suttogta.

- Edwardról van szó… - ejtette ki Tanya bizonytalanul a nevem, Bella összerezzent hallatára.

- Ő már… - akadt el Bella lélegzete, s egy pillanatra lehunyta szemeit, hogy összeszedje magát - nincs itt… És nem is tudom, hol van… - ejtette a szavakat szaggatottan. - Máshol kell keresned! – folytatta, karjait szorosabban fonta maga köré, légvételei pedig felgyorsultak.

- Tudom, hogy nincs itt, mert tudom, hol van – mondta Tanya. – Ezért jöttem ide. – Bella felpillantott rá, kérdőn, fájdalmasan fúrta tekintetét az övébe. Nem csillogtak úgy a szemei, ahogy régen…- tette a megállapítást Tanya.

- Nem értem… - felelte. – Mit akarsz tőlem? – teltek meg könnyel barna szemei. - Elhagyott, már nem szeret… - nyögte ki keservesen, szája megrándult az elfojtott sírástól.

- Ez hazugság, tudom, hogy szeret! – felelte hevesen Tanya, belül azonban szomorú is volt. - Látom, mennyire magába roskadt… És fáj. Fáj, hogy így kell látnom őt. – Mélyet sóhajtott, de tudta, hogy helyesen cselekszik. Most érezte talán legelőször ennyire erősen.

- Miért akarsz engem kínozni? – zihálta Bella, s elnézett Tanyáról. Karjai úgy markolták kabátjának szélét, hogy elfehéredtek az ujjai.

- Hát nem látod, Bella? – Tanya gyöngéden megfogta Bella karjait, majd az állához nyúlt, hogy rákényszerítse, nézzen a szemeibe. Úgy gondolta, hogy talán majd úgy hinni fog neki. – Nem tudtok egymás nélkül létezni… - suttogta teljes meggyőződéssel. – Edward is ugyanilyen állapotban van, ha nem rosszabban.

- Ő… nagyon jól meg van nélkülem… Ha szeretne, nem hagyott volna csak így itt… - súgta halkan, egész testében megrázkódva.

- Nem tudom, hogy miért hagyott el, Bella. De azt tudom, hogy egyáltalán nem maga miatt tette! – engedte el őt. Úgy érezte magát, mintha kerítőnőt játszana, belül pedig szenvedett a helyzettől. Mindig is engem akart, amióta csak ismert, arról áhítozott, hogy én is a lábai elé omlok, mint a többi férfi. Most pedig, amikor kihasználhatná az alkalmat, nem teszi. Tudta, hogy sebezhető voltam lelkileg, ő még sem próbálkozott. - Biztos vagyok benne, hogy csak is a te érdekeidet tartotta szem előtt, akármennyire is fájt neki – biztosította Bellát, aki kétkedőn nézett vissza rá.

- Ha ezt tette volna, tudnia kellett volna, hogy… ő nélküle nincs értelme az életemnek – mondta csöndesen, karjaival még mindig szorosan átölelve törékeny testét.

- Ahogy az ő életének sincs nélküled – mondta határozottan Tanya. – Muszáj volt tennem valamit, nem nézhettem tétlenül, ahogy szenved… - mondta, de közben már másra figyelt. Túlságosan közelről jöttek a hangok. Három vámpír, Demetrivel az élen. Az erdőbe meredt, a fák között nézett a messzeségbe, ijedten kezdett gondolkodni, mi tévő legyen. Nem magát akarta menteni… Nem! Bellát biztonságba helyezni, ez volt az első gondolata.

De tudta, hogy Demetri elől nem menekülhet. Megtalálná őket bárhol, Eleazartól már jól tudta ezt.

- Tanya? – Bella rémült hangja zökkentette ki.

- Jól figyelj most rám, Bella! – ragadta meg két karját Tanya, és tekintetét az övébe fúrta. – Kérlek, maradj mögöttem mindvégig. Te is a Cullen családhoz tartozol, és én bármi áron meg foglak védeni… - Bár tudta, hogy három vámpír ellen sajnos túl kevés volt ő egymaga. Hiába jó harcos…

- Tanya… Mi… Mi történt? – kérdezte Bella ijedten. Tanya gondterhelten sóhajtott.

- Bella, a Volturiból három vámpír erre tart. Nincs már időnk, hogy téged biztonságba vigyelek, ők nem nézik a határt sem – utalt a szövetségünkre a farkasokkal. Bella zihálni kezdett. – Nyugodj meg, nem lesz baj…

Eleazar kizökkentette Tanyát gondolatainak folyamából. Megpróbált a beszélgetésre figyelni, míg én százszor lejátszottam magamban újra és újra a jelenetet. Hogy is haragudhatnék Tanyára? Még a saját élete árán is meg akarta védelmezni az én Bellámat. Tényleg csak jót akart, szerencsétlen véletlen, hogy a Volturi küldöttei épp akkorra tervezték megérkezésüket. Elhúztam a számat.

Valóban csak véletlen lenne? Ha Alice-ről és rólam hallott Aro mendemondákat, akkor Jasperről miért nem? Mitől kézzel foghatóbb a mi képességünk Jasperénél? Igen, tény, hogy a jövőbe látás, és a gondolatolvasás sokkal inkább elterjedt a mesékben, mint az érzelmek irányítása. Sokkal inkább legendákba illő, s Aro pont ezért volt olyannyira kíváncsi, hogy igazak-e. Örültem, hogy Jasper különlegességéről – ahogy Aro nevezte mindig is a számára hasznos képességgel rendelkező vámpírokat - még nem tud a Volturi vezetője. Nem mertem belegondolni, hogy mi lenne akkor… Egy család, egy erős, és létszámában sem kicsi család a vámpírok között, amiben három képesség is fellelhető. Nem is beszélve még a szerelmemről… Aro nem tudhatja meg, nem láthatja Bellát.

Igaza volt Alice-nek, nem tudom megváltoztatni a jövőt, amit látott – döbbentem rá. Jane elméjéből Aro mindent meg fog tudni. Azt is, hogy még legkínzóbb vámpírja sem tudott ártani Bellának. Ha nem jelenik meg Aro előtt, akkor ide fog jönni érte. Nekünk pedig esélyünk sem lesz a Volturi testőrségével szemben.

Öntudatlanul kezdtem simogatni Bella haját. Mindentől meg akartam védeni, és a lehető legtávolabb tartani. És az a tudat, hogy akárhogyan is próbálkozom, nem fog sikerülni, elkeserített. Ennek ellenére még nem adtam fel a küzdelmet. Soha nem is fogom, míg van miért küzdenem!

Bella sóhajtott egyet, kezem megmerevedett a mozdulat közben. Résnyire kinyitotta szemeimet, laposan, hunyorogva tekintett rám, aztán le is csukta őket.

- Edward… itt vagy… velem… ? – enyhe kérdő éle volt kijelentésének.

- Aludj, itt vagyok veled – biztosítottam őt suttogva.

- Édes… álom… - bökte kis csöndesen, mire összevontam szemöldököm. Álmodik? Vagy úgy hiszi, hogy álmodik? Nem tudtam eldönteni, Bella közelebb bújt hozzám, hallgattam egyenletes lélegzetvételeit, amiből tudtam, hogy ismét alszik.

Egész éjjel figyeltem Bellát, s vigyáztam álmára. Még úgy kilenc óra tájt megkértem Esmét, hogy hívja fel Ephraim Blacket, s tudassa vele, hogy Bella itt van a Cullen-házban. Azt azonban eltitkoltuk, hogy én is itthon vagyok ismét. Amit nem tud, az nem fáj neki. Kegyes hazugság, így nevezik az emberek. Amit én már tökéletesre fejlesztettem ki, most mégis rossz érzésem támadt tőle.

Tanyáék hajnalban indultak haza, Carlisle és Eleazar egész este a Volturi tettét elemezték ki, Jasperrel együtt. Ő nem annyira ismerte őket, de harc terén ő rendelkezett közülünk a legtöbb tudással. Eleazar és Carlisle pedig együttesen alkottak véleményt a Volturiról. Már hallottam Esme ténykedését a konyhában, Alice-szel épp reggelit készítettek, ha Bella felkel, azonnal megkínálhassák. A Volturi árnyéka rányomta bélyegét kedvükre, de határtalanul boldogok voltak mindannyian, hogy ismét itthon vagyok. Kivéve egy valakit…

Megértem, hogy miért érez így, hisz igaza van. Nem tartottam be magamnak tett ígéretemet sem, s nem bírtam ki, hogy ne legyek Bella közelében. Rose másképp gondolkodott, mint családom többi tagja. Ő is örült nekem, de különösképp nem hiányoztam neki. Ostobának tartott már az elejétől kezdve, hogy beleszerettem egy emberbe, most még főleg, hogy elhagyom, aztán vissza is jövök. Úgy gondolta, nem adom meg Bellának a választás lehetőség, boldogsága elérésének lehetőségét. Mélyet sóhajtottam. Tudtam jól, hogy Rose-t még emberi életéből visszamaradt emlékei, s halhatatlan létének legelső tettei irányították. Ő nem kapta meg a választás lehetőségét, nem kérdezték meg tőle, meg akar-e halni, vagy örökkön örökké élni, mint vámpír. Carlisle átváltoztatta, bízva abban, hogy talál nekem egy társat.

Senkinek nem fordult meg a fejében - főleg nekem -, hogy beleszeretek egy emberbe, akinek vérére a bennem élő szörnyeteg minden percben szomjazik. Igen, el kellene engednem őt, ahogy Rose is gondolja, mert csak így dönthet teljesen függetlenül Bella a saját életéről. Hisz… Mi van akkor, ha szerelme nem olyan erős irántam, mint amit én érzek ő iránta? Csupán egy múló szenvedély emberi életének kisebb szakaszában. Felejthető, befolyásolható érzelem, vagy akár a nevelő apjának akaratával szembeni ellenállás.

Gyors, apró levegővételekkel próbáltam meg nyugtatni magam, s azt a facsaró érzést, ami összeszorította a mellkasomat. Pedig olyan sokszor elgondoltam, hogy Jacobbal vagy akármelyik másik férfival boldogan éli életét. Mégis mindig visszatért ez az érzés, és nem akart múlni sehogyan sem. Mocorgásra lettem figyelmes, ahogy Bella eltávolodott tőlem. Majd álmosságtól ködös tekintetét belefúrta tekintetembe.

Hallottam, ahogy ereiben pulzáló vére egyre gyorsabban zubog szíve heves ütemére. Egyszeriben szorosan lehunyta szemeit, s pár másodperc múltán újfent rám emelte őket. Ajkai elváltak egymástól, azon keresztül szívta tüdejébe a friss oxigént.

- Bella? – suttogtam kérdőn. Megrémített viselkedése. Ennyire fél tőlem? Vagy csupán nem akar már látni, mert nem tud nekem megbocsátani? Vissza kellett fognom magam, hogy ne nyögjek fel az ismerősként üdvözölt kínzó szúrás hatására. Így lesz a legjobb – bizonygattam magamnak. Neki könnyebb lesz, s csak ez számít. Ha már úgysem szeret, akkor nincs értelme, hogy veszélynek tegyem ki. Beigazolódott a feltételezésem…

El akartam tőle húzódni tőle, de szája megremegett, mintha mondani akart volna valamit. Mégis elfojtotta magában, szemeiben halványan csillogott a remény, és a tudatosság értelme. Aztán jobb tenyerét felemelte, s lassan közelíteni kezdte arcomhoz. A lélegzetem is visszafojtottam, ahogy vártam a forró érintést. Már elképzeltem őt, ahogy megérint, száját pedig összepréseli dühe miatt, majd pedig elűz maga mellől. Még azt is el tudtam képzelni, hogy megfeledkezve kőkemény testemről magát megsebezve lekever számomra egy pofont, azért a fájdalomért, amit okoztam neki…

De semmi ilyesmi nem történt. Ujjbegyei leheletnyit érintették hűvös arcomat, miközben Bella szemeit elöntötték a könnyek, s zihálássá erősödtek levegővételei. Apró, tüzes szikrák keletkeztek érintése nyomán, éreztem, ahogy megrándultam a régóta nem érzett forróságtól. Ujjaival megsimított, mígnem egész tenyere jól esően égette arcbőrömet.

- Ed… Edward – rugaszkodott neki kétszer nevem kimondásának, míg sikerült neki. Hüvelykujja cirógatott, mintha nem akarná elhinni, hogy tényleg ott vagyok vele, s engem érint. Szeméből kibuggyant egy könnycsepp, ami végigfolyt szív alakú arcán, vékony, nedves csíkot hagyva maga után. Annyi érzelem tombolt bennem, hogy már csak nehezen tudtam elkülöníteni őket egymástól. Remény, szerelem, némi csalódottság, fájdalom… Nem! nem hagyhatom magam, nem hagyhatom, hogy ledöntse szilárd elhatározásomat. Enyhítenem kell mérhetetlen önzőségemen, s meghagyni számára a döntést. Saját életéről.

- Kipihented magad? – kérdeztem magamra erőltetve egy álarcot, amivel nem mutatom ki neki, mennyire gyötör a kín. Még nem lenne késő itt hagynom – jutott eszembe, még talán…

- Té… Tényleg te vagy? – suttogta. – Nem lehet… - pislantott többször is. – Álmodom… - jelentette ki. - Pedig… pedig olyan valós vagy… - mondta csöndesen, akadozva. A fájdalom egyre erősebben marta lelkemet, tudatom azonban kiáltva hozta az érveket. Most kellene még eltűnnöm, hogy azt higgye valóban álmodik. Így lenne a legjobb. Amíg úgy hiszi a tegnap este történtek mind csak egy álom tudattalanja megformált alakjai voltak. El tudnám hitetni vele, apjával sem lenne gond…

Össze voltam zavarodva, az érzelmeim vetekedtek vágyaimmal, hogy úgy éreztem menten szétszakítják testemet. Csupán pár másodperc volt, míg elmerengtem magamban, mindvégig Bella kábaságtól fátyolos, reménykedő tekintetébe fúrva sajátomat. Most kell döntenem. Kibírom nélküle az öröklétet, s olyan leszek, mint egy élőhalott, ahogy Tanya szemeivel láttam magamat. Vagy… továbbra is gyötröm Bellát, kockáztatom az életét, s döntéshozatalra kényszerítem a családjával szemben?