27. fejezet - A kegyetlen igazság

Sziasztok! :)) Na végre meghoztam a fejezetet, ne haragudjatok ezért a sok késésért. Csak félig vagyok hibás. ;):D:D Na jó, nem mondok semmi rosszat, imádom a bétá(i)m! :D Nem tudom, hogy használt-e, és egyáltalán elolvastátok-e azokat a sorokat, amiket még előző bejegyzésben - ami már igen lekerült az oldal aljára, vagy már el is tűnt -, írtam, miszerint örülnék azoknak a véleményeknek. Tényleg nem kell kisregényt írni, nem az a szempont lebegjen előttetek, hanem, hogy egy kicsivel kifejtősebb véleményt mondjatok/írjatok inkább a fejezetről. Akár negatív, akár pozitív!

Az aloldalra felraktam pár rajznak a képét, amit én rajzoltam. Ha gondoljátok oda is írhattok egy kis véleményt azokról. :)

Rékaa a mail címed még várom, a háttérképet elküldöm azért. :) Már ha szeretnéd. ;)

Jó olvasást!

Itt van pár kép a 40-es évekbeli ruhákról... Majd elfelejtettem. :D

Hosszan meredtem magam elé az emlékek hatására. Nem tudtam visszafogni zihálásomat, kapkodtam a levegőt, mintha összenyomták volna a mellkasomat.

- Edward? Edward jól vagy? – állított meg Bella aggódva. De én csak arra tudtam figyelni, hogy Jacob mikre gondol. Nem hagyhattam, hogy ugyanaz megtörténjen, ami utolsó ilyen találkozásunkkor. Nem engedhettem meg ekkora hibát még egyszer! – Edward, szólalj meg! – kérlelt Bella kétségbeesve.

- Jól vagyok, Bella – feleltem csillapítva zihálásom. Jacob felmordult, és futásnak eredt az erdőben. Ha most nekem támad… Belegondolni is szörnyű volt, hogy Bella itt van mellettem. Közvetlenül az összecsapásunk mellett. Jacob pedig nem gondolkodott, ösztönei átvették felette az uralmat. Az ölni akarás, a szagom, a dühe mind arra buzdították, hogy vessen véget ennek az egésznek. - Bella, kérlek figyelj nagyon rám! – kértem őt, amíg volt rá időm. Jacob már nincs messze tőlünk. Biztonságosabb helyen kellene lennie Bellának, de ha megfutamodok, Jacob dühe még ennél is nagyobb lesz felém. – Menj minél messzebb tőlem, és maradj is ott! – döntöttem végül. Nem fogom engedni, hogy újra megtörténjen az a baleset! Azon leszek, hogy Jacobot elcsaljam Bella közeléből.

- Tes… Tessék? – Bella értetlenül pislogott rám. Halvány félelem csillogott csokoládébarna szemeiben. – De Edward… - kezdett ellenkezni.

- Kérlek, Bella, hallgass most az egyszer rám! – indítottam el, mire ő elnyílt ajkakkal, kissé megijedve hátrált el tőlem, ugyanis a hangom kicsivel élesebbre sikerült, mint akartam volna. Épp akkor, amikor Jacob nekem rontott, de nem farkas alakjában. Annyira össze volt zavarodva, nem értettem tisztán minden gondolatát. Le tudta győzni farkas ösztöneit, de attól nem hátrált meg, hogy nekem támad. Hátra estem, miközben Bellát figyeltem. Arca félelmet tükrözött, s én attól tartottam, hogy megint közbe akar majd lépni. Azt pedig nem hagyhatom. Így hagytam, hogy Jacob leterítsen a földre, s sakkba tartson engem. Nem tehettem semmit sem, emberi alakjában sem támadhattam vissza, csak megvédhettem magam. Főleg, hogy Bella kérésem ellenére nem hogy távolodott, de közeledett felénk enyhén botladozva sérült lábával.

- Mi a francnak jöttél vissza, vérszívó? – támadt nekem Jacob gondolatban. Mintha kezdett volna lenyugodni, bár még mindig egész testét rázta a visszafojtott düh. Képes volt az önuralomra.

- Talán nem kellene ismét kockára tennünk Bella épségét – mondtam higgadtan, összeszorított fogakkal. Ez talán észhez téríti végleg. Tudtam, hogy sosem akarná szánt szándékkal bántani Bellát. Ha a szövetség, vagy bármi más nem is, de ez az egy megállíthatja kusza vágyai teljesítésében.

- Jake! Szállj le Edwardról! – kiabálta Bella, miközben megállt mellettünk egy lépésnyire. Mikor meg akarta érinteni Jacobot, rászóltam.

- Bella! Menj hátrébb! – utasítottam ellentmondást nem tűrően. Túlságosan össze voltak zavarodva Jacob gondolatai. Vetekedett magával, még túlságosan dühös volt ahhoz, hogy józanul észrevegye a veszélyeket. Azonban meglepődött, hogy tőle akarom megvédeni Bellát. Nem értette, és még inkább összezavarodott.

- Jake? – Bella bizonytalanul megállította kezét a levegőben. Jacob éjfekete szemeit belefúrta az enyémekbe, miközben agyában lepörgetett egy újabb emléket.

Sötétségbe burkolózott a szoba, azonban Jacob így is látta minden apró részletét. Karjaival magához húzva ölelte át Bellát, aki halkan szuszogott mellette. Vihar tombolt kint az éjben, tépázta a közeli fa vékony, s vastagabb ágait egyaránt. Az eső zuhogott, Jacob hallotta kopogását a tetőn. Már azt hitte, hogy fogadott testvére elaludt, de amikor megpróbálta kihúzni karját Bella alól, a szuszogás zihálásba fordult át.

- Ne hagyj itt, kérlek… - szólalt meg suttogva.

- Bella, aludnod kellene már. És nekem is – felelt Jacob álmosan, tenyerével megsimította Bella hátát.

- Sajnálom… Én… én nem tudok elaludni… Ha… ha lehunyom a szemem, szörnyűségeket látok… - megrázkódott, mikor ezt mondta. Jacob még szorosabbra fonta karjait teste körül.

- Itt vagyok veled, nem fog történni semmi rossz – próbálta nyugtatni.

- De ettől nem tudsz megvédeni – suttogta Bella elgyötörten. – Nem tudod elmulasztani a fájdalmat… Úgy érzem, szétszakít… - szavai olyan halkan csengtek, hogy Jacob megrémült.

- De talán enyhíthetem – mondta és egy hosszú csókot nyomott Bella homlokára.

Gyorsan kapkodtam a levegőt, fogaimat összeszorítottam, hogy ne kiáltsak fel attól a féltékenységtől, annak fájdalmától, ami egész testemet elárasztotta. Legszívesebben törtem, zúztam volna.

- Nem tetszik a műsor vérszívó? – hajolt közelebb hozzám Jacob undorodva. Túltéve magát az előbbi kis sokk hatáson, hogy ő veszélyt jelenthetne Bellára. – Pedig te tetted ezt vele!

- Jake? Mit művelsz Edwarddal? – Bella letérdelt mellénk, nem törődve a sínnel, ami lábán volt. De én nem bírtam már elviselni a bolhazsák érintését és szavait sem. Letaszítottam magamról, ő vetett egy bukfencet a levegőben még, s most már egymással szemben álltunk. Összegörnyedtem, hogy bármikor ugrásra kész legyek. Bella kis késéssel felállt és tiltakozásom ellenére elém lépett. – Jake! – kiabált rá mérgesen. – Válaszolj!

- Csak megmutattam neki az igazságot, amit veled tett – köpte a szavakat ökölbe szorított kezekkel.

- Tessék? – Bella egy pillanatig nem szólalt meg. Jacob azon gondolkodott, hogy most elárulta magát, mit is csinált azóta már, mióta követ minket az erdőben. – Te… - Bella hitetlenkedve rám nézett majd vissza Jacobra. – Te kínzod őt? Gondolatban, igaz?! – követelte a választ. Jacob kemény arccal bólintott. Bella lélegzete hirtelen egyeletlen lett, szíve dobogása gyorsabb ütemre váltott. – Mióta? – tette fel a kérdést.

- Egy ideje – mondta. Úgy gondolta, már nincs miért hazudjon. Jobb, ha most tőle hallja Bella az igazságot, nem tőlem. Ami szerinte csak nekem kedvezne.

Bella egy másodpercre elfordította fejét Jacobról, összeszorította szemeit, majd visszanézett rá. - Hogy tehetted ezt, Jacob? – kérdezte remegő hanggal, miközben elindult felé.

- Csak téged akarlak megvédeni, Bells – válaszolt őszintén. Igen, talán nagyobb biztonságban lenne La Pushban a farkasok között, mintsem a vámpíroknál. De nem fogom még egyszer elveszíteni őt! Nem, amíg ő azt nem akarja.

- Nem kell megvédened – ellenkezett. – Főleg nem Edwardtól! – Jacob úgy érezte magát, mintha a szívébe tőrt döftek volna. Én is sokszor éreztem ezt már, annak ellenére, hogy nekem nem dobog már, mint vetélytársamnak. Jacob tudta, hogy aljas volt, s leginkább az bántotta, hogy nem tudta, most mit gondol róla Bella. Én sem tudtam, s ez nekem szörnyűbb volt. Mégis hagytam, hogy hozzá lépjen. – Nem ilyennek ismertelek meg, Jake. Szeretlek, mint testvéremet, nagyon is. De idő kell…, hogy ezt megbocsássam neked… - mondta szomorúan. Jacob mérges volt, most azonban nem rám. Magára, amiért ilyen bolond volt, és most lehet, hogy örökre elveszíti Bellát.

- Bells, kérlek gyere haza, és beszéljük meg! – könyörgött próbálkozásképp. Nem akarta, hogy ez megtörténjen. Nem bírta elviselni a tudatot. Én pedig nem tudtam, nem együtt érezni vele. Akármi is történt kettőnk közt, mindkettőnknek az életében a legfontosabb szerepet töltötte be Bella, s tudtam, milyen érzés, ha nincs mellettem. Nem kívántam Jacobnak, nem akartam, hogy miattam felbolyduljon a Black család élete. De Bellának kellett ebben döntenie, nem nekem. Én meghoztam a saját döntéseim, hol jól, hol rosszul. Mindvégig Bella érdekeit tartva szem előtt…

- Nem… - rázta meg fejét Bella. – Mondd meg apának, hogy egy darabig Edwardéknál maradok. Amíg… amíg megemésztem ezt – fordult el Bella, de Jake hevesen elkapta karját.

- Bella…

- Engedd el, Jacob! – szólítottam fel előre lépve.

- Te maradj ki ebből! – kiabált rám. – Bella, tudod, hogy apa mennyire aggódik érted – váltott hangnemet. - Ha most nem jössz haza, lehet, hogy a szövetség látja a kárát – próbálkozott eltéríteni Bella döntését. Felhorkantam, Bella rám pillantott.

- Nem hiszem, hogy apa ezért felbontaná a szerződést. Semmi oka nincs rá – tépte ki karját Jake kezéből.

- Meddig nem jössz haza? – kérdezte csalódottan, amikor már elvesztette a reményt, hogy meggyőzze őt. - A… - Nem mondta ki, de gondolt rá, s nekem ez elég volt. A születésnapjáig? Nem sokára itt van Bella tizennyolcadik születésnapja és utána már nem kötelezheti senki semmire. Ez megrémisztette Jacobot. Egyenesen farkasszemet nézett velem, amikor rájött, minden gondolatát hallom. Mély morgás tört fel torkából.

- Nem tudom még – felelt Bella bizonytalanul és enyhe kérdő éllel a testvére felől hallott hangtól.

- Bells… - kérlelte ismét halkan. Bella fejrázva hátrált felém, mire Jacob megkeményítette vonásait, majd dühösen elfutott az erdőbe. Hallottam, ahogy átváltozik, s még gyorsabb tempóra vált. Visszhangzott szomorú vonyítása.

Bella zokogni kezdett, ahogy meghallotta, s hogy elrejtse előlem könnyeit, kezeibe temette arcát. Szorosan átöleltem őt és magamhoz húztam.

- Sajnálom, sajnálom, hogy ezt át kellett élned – zokogta a mellkasomba.

- Csst, nem a te hibád – feleltem nyugtatva őt.

- De igen! Most sem tudom, miért sírok, egyszerűen csak nem bírom visszafojtani – távolodott el tőlem. – Nem akartam megbántani…

- Szereted őt, természetes, hogy fáj… - mondtam olyan gombóccal torkomban, mint amilyet akkor szoktam érezni, mikor a szomjúság fojtogat. De nem tudtam mi ez. Nem tudtam nevén nevezni. A féltékenység vegyült valami mással.

- Csak, mint a testvéremet! – mondta határozottan. – Fáj, igen. Fáj az, hogy bántott téged – nézett szemeimbe. Majd egy perc múltán szólalt meg ismét. – Ugye nem zavarok? – utalt vendégségére nálunk.

- Ne beszélj butaságokat, kedvesem. Addig maradsz, amíg úgy érzed, hogy kell. És akarsz természetesen – válaszoltam gyöngéden megsimítva arcát.

- Köszönöm – mosolygott.

- Akkor, menjünk haza – mondtam, majd egy csókot nyomtam ajkaira. Bella azonban elmélyítette azt, s beletúrva hajamba közelebb húzott magához. Ebbe a csókba minden érzelmét belesűrítette. A szerelmét, amit érzett irántam, a fájdalmát, a keserűséget, amit Jacob iránti csalódása hagyott hátra, s az édes vágyakozást is.

- Szeretlek – suttogta, miután elváltunk.

- Én is szeretlek, kedvesem – feleltem, majd karjaimba kaptam őt, s a házunkig szaladtam vele. Fejét mellkasomra vonva lehunyta szemeit, míg le nem raktam őt a hátsó bejáratnál. Esme és Carlisle várt ránk a nappaliban.

- Minden rendben, fiam? – kérdezte Carlisle. Bólintottam.

- Egy darabig Bella itt marad – feleltem.

- Ó, nagyszerű – lelkesedett Esme. Carlisle azonban gondolkodni kezdett.

- Bella, felmennél a szobámba? Beszélnék Carlisle-lal – pillantottam rá.

- Persze – bólintott, bár láttam rajta, hogy kíváncsi, mit is szeretnék mondani apámnak.

- Nem vagy éhes, drágám? – Esme karon fogta Bellát.

- Nem köszönöm, Esme.

- Csak szólj, ha bármire szükséged van! – eresztette el a lépcső fele. Carlisle a fejével intett dolgozószobája felé, hogy kövessem. Miután beléptem utána, becsuktam magam mögött az ajtót.

- Történt valami, amiről tudnom kell? – kérdezte aggódva.

- Nem egészen… - haboztam. – Csupán valószínűleg Ephraim Blacknek nem fog tetszeni, hogy Bella összeveszett a testvérével, és… hozzánk költözik egy időre – fogalmaztam óvatosan.

- Óh, értem – látszott Carlisle-on, hogy meglepődött. – Majd én beszélek Ephraimmal, ha netán Bellát keresné – mosolygott biztatóan. Tudtam, hogy ő képes lesz arra, hogy elrendezze a dolgokat úgy, hogy egyik család se szenvedjen komolyabb sérüléseket.

- Köszönöm – biccentettem. Ugyan, tudod, hogy a családomért bármit. – Mosollyal ajkaimon fordultam ki dolgozószobájából, majd az emeletre vettem az irányt. Mélyet sóhajtva hallgattam Alice fecsegését a különféle nagyszerű terveiről, amiket Bellával együtt képzelt el. Meg a vásárlásról…

- Alice, lesz még időd bőven – léptem be szobámba. Jasper vigyorogva nézett össze velem.

- Tudom, láttam mindent – csacsogta Alice. – De Bellának is tudnia kell. Jazz érezte, hogy Bella nincs túl jól. – rávillantottam szemeimet Alice-re. Néha igazán idegesítő tudott lenni. Nem kell mindent tudnia, de ha nem tudhatja, akkor sosem fog békén hagyni. Nehezen tudja csak elfogadni azt, hogy nem tudhat mindent.

- Ha nem bánod most szeretnénk kettesben lenni. És Bellának szüksége van az alvásra – célozgattam, hogy maradjanak csendben. Alice felkacagott, miközben Rose a másik szobában felmordult.

- Gyere Jazz, menjünk – állt fel Alice Bella mellől az ágyról. Kézen fogta Jaspert, és kimentek a szobámból. Jasper még egy kicsit nyugtatta Bellát, majd abbahagyta érzelmei befolyásolását.

- Jól vagy? – ültem le Bella mellé az ágyra, s magam felé fordítottam arcát.

- Jasper volt, ugye? Olyan… olyan üresnek éreztem magam. Üres nyugalom… - mondta homályos tekintettel.

- Igen, ő volt – válaszoltam szomorúan. Szörnyű volt így látni Bellát, úgy éreztem, hogy a mellkasomat ismét körbeveszi az a nyomasztó, fullasztó érzés.

- Sajnálom – nézett aztán szemeimbe őszintén. – Örülnöm kellene, hogy veled vagyok – simogatta meg arcomat, majd lassan közelebb hajolva hozzám lágy csókot nyomott számra. Belesóhajtottam a csókba. Szerettem volna, ha minden terhet le tudnék venni a válláról, s jóvá tenni azt, amiket tettem vele. De nem tudtam…

Gyöngéden visszacsókoltam, miközben tenyerem arcára siklott. Mindent meg akartam adni neki, amit csak tudtam, ha ezzel el tudtam terelni a figyelmét. Füleimbe csak messziről hatolt be Rose és Emmett távozásának zajai, ahogy elhagyják a házat. Birtokba akarták venni az Esmétől kapott házukat.

- Szükségem van rád… most mindennél jobban… - suttogta megszakítva csókunkat, két kisebb puszit adva.

- Itt vagyok – mondtam halványan mosolyogva, aztán újból rányomta ajkait az enyémre. Lágyan ízlelgette számat, miközben tenyerét elindította mellkasomon, hogy aztán nyakam köré vonja karját. Hallottam ismét a már megszokott ütemet, amit szíve diktált, légzésének gyorsulását. Egy másodpercre sem váltunk el egymástól, forró ajkai mindvégig puszikkal hintették számat. Lassan felhúzta magát térdelő helyzetbe az ágyon, s átlendítette az egyik lábát testem másik felére. Kezeivel támaszkodva vállamon elhelyezkedett ölemben.

Kéjes fájdalommal üdvözöltem a már jól ismert lüktető érzést lábaim között. Egy pillanatra éreztem magamon vágyaim rettentő hatalmát, aztán tudatom ismét visszavette az irányítást. Egyet akartam csak, hogy Bellával megpróbáljak elfelejtetni mindent, ami az elmúlt két napban történt. Hagytam, hogy gyönge emberi erejével hátradöntsön az ágyon. Megszakítva csókunkat végignézett rajtam, majd végigsimogatva mellkasomat újból hozzáérintette ajkait az enyémekhez.

Kezeimmel elkalandoztam testén, érezni akartam őt, s éreztetni, hogy mennyire szeretem őt. Megsimogattam combját, majd felfelé haladva tenyeremet megpihentettem csípőjén. Halk nyögés szakadt fel torkából, ami mosolyra késztetett. Aztán váratlanul számára átlendítettem magunkat, hogy ő kerüljön alulra. A levegő benn rekedt tüdejében, de ettől függetlenül nem sikkantott. Bízott bennem, és ez hihetetlen érzés volt. Ám még így is eltörpült a mérhetetlen szerelmem mellett, amit iránta éreztem.

Lábait derekam köré fonta, s közelebb húzta testemet az övéhez, hogy még azt a kicsi rést is megszüntesse köztünk, ami talán nem is volt. Ujjaival hajamba túrt, majd mikor hirtelen ráeszmélt, mit csinált engedett a mozdulat hevességén. Talán attól félt, hogy megijedek, és véget vetek játszadozásunknak. Mert az volt. Játszottam az életével. Ám most korántsem volt olyan veszélyes a játék, mint azelőtt. Tombolt a vámpír bennem, szomjazta a vérét minduntalan, ez nem változott. Csak az önuralmam mértéke növekedett, amit azzal magyaráztam, hogy még ha csak két napot is töltöttünk külön egymástól, már az is elviselhetetlen volt. És rádöbbentett, hogy soha nem akarom őt még egyszer akár rövid időre elveszíteni. Így inkább elviseltem a fájdalmat és a szenvedést.

Puszikkal hintettem állát, s onnan útnak indulva állkapcsán áttértem nyakának selymes bőrére. Kisepertem a zavaró tincseket, aztán elgondolkodva érintettem számat oda, ahol a kékesen derengő erecske futott. Valóban egy módja lehet csak annak, hogy az idők végezetéig együtt legyünk? – fogalmazódott meg bennem a fájdalmas valóság. Nem sokszor tévedett eddig még Alice, mi van, ha most sem? Ha az egyik látomás már nem következik be, akkor a második törvényszerűen be fog általam és a döntéseim által? Ha igen, akkor mi fog történni a két családdal, amit felborítunk magunk mellett? Most az egyszer úgy hatott rám a pulzáló, forró nedű illata, mintha már megízleltem volna egyszer, s nem tudnék leállni róla.

Hosszan szívtam be tüdőmbe a levegőt, hogy az édes aroma eltelítette bensőmet. Tudtam, ha Bella velem akar lenni, akkor nem fogja hagyni, hogy emberként élje le mellettem életét. Elraktároztam ezeket a gondolatokat későbbre. Túlságosan az ösztöneim akarták uralni testemet, s én minden figyelmemet ennek akartam szentelni. Hogy még véletlenül se történjen meg. Tovább haladtam nyakán, amíg a blúz anyaga engedte. Bal oldalamra könyökölve lassan kigombolgattam a halványkék blúzt, mindvégig a szerelemtől ködös, barna szemeibe nézve. Bella lélegzete megint elakadt egy pillanatra, mikor félmosollyal nyugtáztam tekintetének csillogását, majd az utolsó gombnál hosszan kifújta a tüdejébe rekesztett levegőt.

Mosolyogva csúsztam lejjebb, lábai erőtlenül hanyatlottak le derekamról, hogy az ágyon behajlítva megtámassza őket. Sajnáltam, hogy ma nem szoknya van rajta. Lehajoltam, és csókokkal cirógattam a puha halmokat, amíg meg nem akadályozott a melltartója.

- Miért van… nadrág rajtad? – kérdeztem akadozva, két csók között. Az, hogy megérinthettem, mindent megért nekem azok után, hogy két napig szenvedtem ennek hiányától. A testem érzékelte ezt, s mindennél jobban vágyott még többre.

- Mert… mert épp ez volt… kéznél… - bökte kis sóhajtások közepette.

- Nem helyes… - mosolyogtam, miközben legörgettem róla a blúzt, majd melltartójának pántjait vállairól. Bella készségesen emelkedett meg, és hagyta, hogy levegyem róla a ruhadarabokat. Egy másodpercig néztem őt, próbáltam nem figyelni vágyaim összpontosulásával egy helyen, aztán kigomboltam nadrágja gombját is. Megemelte csípőjét majd lehúzva róla a nadrágot az ágy mellé hajítottam. Már csak egy fekete anyag takarta őt el előlem, s akadályozott kielégülésének beteljesedésében. Ránéztem szív alakú arcára, amin két piros rózsa jelent meg. Egyszerűen gyönyörű volt… A legszebb angyal, aki leszállt közénk, hogy enyhítse földi poklomat.

Kezeibe gyűrte az ágy huzatát, amikor ismét lehajoltam testéhez, s lágyan megízleltem bőrének puhaságát. Tenyerem önkéntelenül siklott keblére, hogy fokozzam élvezetét. Egyre hangosabb nyögései biztosítottak arról, hogy eddig jól csinálok mindent. Közben mellé feküdtem, majd végigsimítva mellkasát és hasát beleakasztottam ujjamat a fekete anyagocskába. Bella eltolva kezemet lehúzta alsóneműjét, aztán a nadrág sorsára juttatta. Mélyen beszívtam tüdőmbe a levegőt, mert úgy éreztem az önuralmam kezd alább hagyni. Ahogy itt feküdt előttem Bella azok után, amit tettem vele, és ugyanúgy bízik bennem, szeret engem, sugárzik róla, hogy mennyire kíván, örömet akartam szerezni neki. Nem érdekelt, hogy közben szenvedek, mert nem érdemeltem meg őt… Ezért próbáltam elnyomni a lehető legjobban azt a kéjt, szenvedélyt, ami őrültségbe akart hajszolni, s megfosztani ép elmémtől. Mert ezt éreztem most minden pillanatban.

Mosolyogva hajoltam hozzá, s rányomva számat az övére, kezemmel combjainak külső, majd belső felét kényeztettem. Egyre közelebb haladtam ahhoz a ponthoz, Bella pedig egyre hangosabb nyögéseket hallatott. Füleimben csengtek ezek a dallamok, s akármennyire is akartam, nem voltam képes elnyomni magamban hatásukat. Ágyékom feszített, s úgy éreztem, ha nem kapom meg a kielégülést, mentem megőrülök. Ennek ellenére nem hagytam abba Bella kényeztetését. Ujjaim utat találtak a szétnyíló lábak között legérzékenyebb pontjához. A forróság és puhaság körbeölelt, Bella halk sikkantással válaszolt behatolásomra. Kezeivel újra, s újra összeszorította az ágynemű huzatot, testét görcsösen nyomta érintésemnek.

Nem törődtem az engem feszítő érzéssel, csak azzal, hogy neki minél jobb legyen. Addig kényeztettem, míg teste ívbe nem feszülve, elérte a kielégülés kéjes csúcsát, s vissza nem hanyatlott pihegve az ágyra. Még egy csókot nyomtam szájára, aztán könyökömön megtámaszkodva nézni kezdtem őt. A behunyt szemeit, ahogy hosszú, fekete szempillái megrebbennek szemei felnyitásának próbálkozásaikor, a hévtől kipirult arcát s nedves, vörös ajkait. Ágyékom lüktetése csak erőteljesebb lett a látvány hatására, s én halkan felnyögtem. Csak reméltem, hogy Bella nem hallotta meg. Enyhe szégyenérzet futott rajtam keresztül, ám okát teljes mértékig nem tudtam megmondani.

- Ne nézz… kérlek… - pihegte, miután rám emelte tekintetét.

- Nem tudlak nem nézni. Olyan gyönyörű vagy – nevettem el magam, s megsimogattam arcát, hogy egy kicsit eltereljem figyelmem. Bella szuszogott, de nem szólt semmit, csak váratlanul kezeivel matatni kezdett érzékeny pontomnál.

- Bella… - nyögtem ki kétségbeesve. Nem bírom ki, ezt nem lehet kibírni! Én csak neki akartam örömet szerezni, de nem gondoltam, hogy pusztán ez is ennyire felizgat majd.

- Csst – puszilt meg. – Most én… - Nem fejezte be, de nem is kellett. Tettei elegendőnek bizonyultak, amikor kigombolta nadrágom, s hátamra fordítva lehúzta rólam egy darabig. Kíméletlenül folytatta alsónadrágommal is, míg el nem érte célját. Belekapaszkodtam az ágy háttámlájába, mert úgy éreztem most már nem bírom. Akartam őt érezni, akartam, hogy eltűnjön ez a feszítő érzés, de nem tudtam, meddig leszek képes fenn tartani ezt az állapotot. Nem sokat számított, hogy az ágy vasból van, de jó volt tudni, hogy még nem tettem tönkre. Pedig közel álltam hozzá.

Bella nagyon lassan magába vezette férfiasságom, s mozogni kezdett. Egyik kezével megtámaszkodott mellkasomon, a másik pedig végigsimított felsőtestemen, és cirógatni kezdte arcomat. Tekintetét belefúrta az enyémbe, míg torkomon különféle nyögések szakadtak fel vegyülve egy kis morgással. Mintha sokkal erőteljesebb lenne az érzés, mint legutóbb, s nem értettem, hogy lehetséges ez. Kéjes fájdalom, ami úgy hatott rám, mint a vérének illata. Kínzott, mégis vágytam rá. Vágytam arra, hogy kielégítsem. S Bella megtette.

Mellkasomra feküdt, miközben próbálta lenyugtatni légzését, s visszaállítani szívének ritmusát a természetesre. Zihálva hallgattam őt, lehunyt szemekkel, míg olyat nem hallottam, ami csak is egy módon lehetséges. Több mancs, ahogy a földnek csapódott, sebesen errefelé tartva…