Újdonságok



Sziasztok! Ha találtok valami hibát a sablonban, a bejegyzésekben, kérlek írjátok meg nekem akár kritikában, akár e-mailben, hogy kijavíthassam. Régebbi bejegyzésekben is! Összegeztem a történetek címkéit, amit oldalt megtaláltok. :)
Közvélemény kutatás az új történetről oldalt. :)
(2012.08.19.)

Banner

Generate your flash banner free online


A menthető bannerem oldalt kicsit lejjebb megtaláljátok. :)

2010. február 23., kedd

24. fejezet - Álom vagy ébrenlét?

Üdv Mindenkinek! :))) Köszönöm szépen, hogy ennyien szavaztatok a Bella szemszögű meglepetés fejezetre, nagyon örültem neki! :) Ha továbbra is növekszik a rendszeres olvasók száma, és bőszen kritikáltok, még várhatóak lesznek ilyen meglepetés fejik Bella szemszögéből. Legalább is én szívesen írnék még ilyet, pl amiket most is kiválasztgattam. Na meg persze valahogy meg akarom hálálni nektek, hogy vagytok nekem! ;):)))))
A kritika "verseny" még folyik ám, szóval várom a sok-sok szép kifejtős, gondolatokkal és érzelmekkel teli véleményeiteket. Hm, hát nem hiszem, hogy túl nagy befolyásoló erővel fog bírni, ám a kövi nyerteseknek megpróbálok készíteni egy-egy twilightos hátteret is a gépére. :);) Talán annyira nem vagyok ügyetlen. :D
Óh, és még mindig várom olyan valaki segítségét, aki tudna szánni rám esetleg egy kis időt, és ért a html kódokhoz is, hogy kicsinosíthassam a blogot.
Jó olvasást kívánok! :)


- Haza… hozzátok? – kérdezte csöndesen, megrebbentve szempilláit.

- Igen – feleltem neki.

- És… mellettem… leszel mindvégig? – suttogta, pár másodperc erejéig becsukva szemeit.

- Veled leszek – súgtam vissza meggyötörten.

- Ne… hagyj… el… soha – kérte, aztán szemei végleg megadták magukat, s lecsukódva álomba szenderült karjaimban.

Valamiért úgy éreztem megkönnyebbültem egy kicsit, de csak is azért, mert nem kellett most válaszolnom neki. Nem kellett neki olyan ígéretet tennem, amit később úgysem tarthatok be. Ahogy néztem vonásait, úgy öntött el még inkább a lelkiismeret-furdalás. Most még inkább úgy gondoltam, hogy nem érdemli meg a szenvedést. Nekem pedig azon kell lennem, hogy megadjam neki a boldogságot, távol a Volturitól. Összeszorítottam fogaimat, ahogy eszembe jutott testvérem látomása. Elkerülhetetlen, hogy ne vigyem Aro elé Bellát, vagy ő jön ide… Az pedig még ennél is rosszabb lenne. Bella még álmában is gondterhelt volt, félt, nem aludt nyugodtan. Aztán jobb keze, ami mellkasomon nyugodott, hirtelen belekapaszkodott ingembe, halk suttogásként jutottak el füleimbe saját nevem betűi. Száját megkönnyebbült kis sóhaj hagyta el, mintha attól félne, hogy csak álmodja azt, hogy a karjaimban tartom.
Ránéztem Alice-re, aki mosollyal ajkain megsimította Bella haját.
Látod, rád van szüksége… - a mellkasomba szúró érzés hatolt. Talán igaza van…

- Hazaviszem… - mondtam Alice-nek, aztán futni kezdtem. Hallottam, ahogy a többiek követnek engem Tanyáékkal együtt. Egyenesen a szobámba mentem, egy ügyes mozdulattal becsuktam magam után az ajtót, majd az ágyhoz léptem. Gyöngéden lefektettem Bellát, finoman kihúztam alóla a takarót, s ráterítettem törékeny testére.

- Edward… - hallottam meg ismét nevemet, megállva a mozdulatom közben. Azt hittem felébredt, de még mindig nem nyitotta ki szemeit. Addig-addig mocorgott, míg rá nem lelt félig támaszkodó testemre. Karjaival körülfonta derekamat, s elmosolyodott álmában. Egy pillanatra lehunytam szemeimet, aztán lassan leheveredtem Bella mellé az ágyra, és csak néztem őt, ahogy alszik. Jobb kezemmel megtámasztottam fejemet, a másikkal kisimítottam egy zavaró hajtincset az arcából, ami pirospozsgás színt öltött fel, szája pedig résnyire elnyílt, ahogy szuszogott. Hallottam egyenletes ütemű szívdobogását, orromban éreztem az édes aromát, amely annyira hiányzott mind emberi lelkemnek, mind a szörnyetegnek egyaránt. Csak mindegyik másképp vágyott rá… Olyan leírhatatlan érzés volt, hogy újra itt van a közelemben, csupán milliméterekre tőlem. Megérinthetem, megcsókolhatom, elmondhatom neki százszor is akár, hogy mennyire szeretem. Elmondhatom, mennyire sajnálom, hogy ismét bajba kevertem. De még milyen nagyba! Vajon ismét meg tud nekem bocsátani? – vetődött fel bennem a kínzó kérdés.

Az igazság az, volt, hogy túlságosan is reménykedtem benne, holott nem szabadna egyáltalán. A legnagyobb kockázatnak tettem ki - ahogy az elmúlt évben is - és itt hagytam őt egyes egyedül… Hogy nézzen szembe egymaga a Volturival. Fintor suhant át arcomon, a magam iránt érzett utálat hatására. Valóban szörnyeteg voltam, egy lelketlen szörnyeteg, aki miatt akár Bella meg is… Elnyomtam magamban azt a szót, a mellkasomban egyszeriben erősödött fel a szúrás, hogy szinte levegőt is alig kaptam. Pedig csak tudattalanom tartatta vissza velem az oxigént.

Gondolataimból felrévedve pillantottam Bella immáron kisimult vonásaira, s már-már mosolyba szaladó ajkaira. Nem bírtam ki, hogy ne hajoljak hozzá, s érintsem meg a forró szájat. Csupán leheletnyit, egy másodperc erejéig mertem ajkaimat az övéhez érinteni, ugyanis nem akartam felébreszteni fagyosságommal. Hagynom kell pihenni. Mélyet sóhajtottam… Talán könnyebb is lenne neki, ha nem tudna megbocsátani. Mit számít, hogy én abba belehalnék? Csak ő legyen boldog. Akár más karjaiban, de biztonságban, a lehető legtávolabb a Volturitól. Még annak is esélyt adok, ha Bellával megszakítom a kapcsolatot, s magam megyek a Volturi elé, akkor őt talán békén hagyják, nyugton élhesse emberi életét.

Akaratlanul ráncoltam össze homlokom, igazából nem túl sok esélyét láttam ennek a lehetőségnek. De határozottan e mellett fogok cselekedni, hogy ezt valósíthassam meg legelőször, s csak aztán fordulnék a legvégsőbb esetben másfele. Az érzések úgy keveredtek bennem, mintha egy pocsolya vizébe egy kövecskét dobtak volna, hogy az felkavarja az állóvizet. Szorosan le kellett hunynom szemeimet, ahogy elgondoltam ezt az eshetőséget. Ez még szörnyűbb annál is, amikor csak úgy elmentem… Tudtam, hogy nem lesz baja, tudtam, hogy távol tőlem, nem lehet nagy veszélyben. Most azonban épp az ellenkezője történt meg, s nekem azon kell lennem, hogy helyrehozzam a hibám. Ami azzal jár, hogy el kell engednem őt végleg, ismét. Zihálni kezdtem, nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy még egyszer kibírjam azt a kínt, amikor távol volt tőlem. Jól akartam cselekedni, hogy megadhassam neki a lehetőséget a boldog életre, de egyszerűen képtelennek éreztem magam arra, hogy csak egy másodpercre is elveszítsem őt újra.

Csak most… félre kell tennem az én önzőségemet, s akképp, a leghelyesebben kell cselekednem. Esetleg ha Carlisle is velem jön Itáliába, Aro sokkal barátságosabb lesz… Gondolataimból egy másik zökkentett ki, aztán a lenti beszélgetésre is figyelni kezdtem.
Elhúztam számat, ahogy végig néztem Alice látomását. Tehát ő nem lát sok jövőt ebben a kísérletemben… Nem baj, majd én megváltoztatom a jövőt! Eddig is azt tettem, hát most is menni fog.

Hirtelen nyitottam ki szemeimet, mikor rádöbbentem, hogy minden pillantásommal magamba kell vésnem Bella minden rezdülését. Hisz lehet, hogy többet nem fogom látni, főleg, ha sikerül a tervem. Attól még, hogy tökéletes az emlékezetem, ki akarok élvezni minden percet, amit vele tölthetek még. Gyönyörű volt, mint mindig, a csukott szemhéjai alatti halvány, sötét karikák ellenére is. Erre csak most figyeltem fel, s felidéztem magamban Bella mondatát, mielőtt hazahoztam volna.

Nem aludtam egy ideje… - zakatolt fejemben. Miattam nem aludt már egy ideje? Mert itt hagytam őt búcsú nélkül? Azt hittem így könnyebb lesz neki, de most már be kellett vallanom magamnak, hogy ez nem így van. Csupán alig két napot töltöttem tőle távol, s Bellát ennyire megviselte volna? Akkor mi történne, ha örökre elhagynám?

- Ismerem, Jane-t – hallottam meg Eleazar hangját a földszintről, ami felkeltette érdeklődésem. - Arót pedig még inkább – suttogta gondolataiba révedve. Egyáltalán nem tetszett, amit kiolvastam. Akaratlanul is ránéztem Bellára. Mindenképpen meg kell próbálnom Arót távol tartani tőle. Muszáj elérnem azt, hogy Aro ne jöjjön ide. Viszont ha tudomást szerez arról, hogy mennyi ismerete van Bellának a vámpírokról, talán még az lesz a kisebb baj.

- Aro megszerzi, amit akar – felelt Carlisle aggodalmasan.

- Nincs sok választásotok, barátom – kezdett el járkálni Eleazar.

- Az én hibám – hallottam meg Tanya bűnbánó szavait.

- Egyáltalán nem a te hibád, kedvesem – nyugtatta Esme.

- De igen, Esme. Sajnos az enyém… - sóhajtotta. – Ha én nem játszom jótevőt, akkor a Volturi nem tudna még most sem Belláról – folytatta halkan. Marta magát, pedig tényleg nem tehetett róla. Csak jót akart… A mai estére gondolt, s azokra a pillanatokra, amikor elhatározta magát reggel.

Tanya szemein keresztül léptem abba a szobába, amibe ő vezetett be engem odaérkezésemkor. A szoba déli falánál ültem – bár ez elég gyönge kifejezés volt arra, ami elém tárult -, erőtlenül magamba roskadva, karjaimmal átöleltem magamat. Egyik lábam kinyújtva, a másik felhúzott térddel, s összeszorítottam szemhéjaimat. Éreztem átsuhanni Tanyán akkori érzelmeit. Félt, és megijedt tőlem, a mozdulatlanságomtól, a nemtörődömségemtől.

Aztán hirtelen zihálni kezdtem, s kinyitva szemeimet előre meredtem a semmibe. Mintha észre sem vettem volna Tanyát, egy pillanatra sem néztem fel rá. Olyan volt, mintha tényleg rajta kívül lett volna még valaki a szobában, akit ő nem lát, csak is én…

Végignéztem, ahogy Tanya megír egy levelet, Bellának címezve. Azonnal elment a legközelebbi postához, s fel is adta. Gondolta, egy nap kell, míg oda ér hozzá.

Hirtelen váltás következett, Tanya a következő napra gondolt, amikor ismét így talált rám…

Belépett a szobába, s én még mindig ugyanott ültem, ugyanolyan testtartásban. Semmi sem változott. Éreztem, hogy Tanya nagyon aggódott akkor miattam, s félt attól, mi lesz velem. Nem akart így ott hagyni, ezért lassan, óvatosan, nem tudva, hogy megmozdulok-e odalépett hozzám. Majd miután ezután sem jeleztem neki, hogy jól vagyok, ő csak letérdelt két lábam közé, s elkezdte felemelni jobb tenyerét. Meg akart érinteni, hogy kizökkentsen mozdulatlanságomból. Ijedten várta, hogy reagálok-e majd valamit…

- Edward? – kérdezte suttogón. Tanya a megrebbenő szempilláimat nézte, mézarany tekintetemet, ahogy visszatért beléjük az értelem. Szörnyű látványt nyújtottam, ahogy minden fény elhalványult szemeimből, s egy csalódott sóhaj hagyta el ajkaimat. Tanya is észrevette, majd a nagy nyelésemet is, amitől elszomorodott.

- Tessék? – kérdésem csupán halk suttogás volt. – Semmi baj, Tanya - feleltem fél perc múltán. - Csak magányra van szükségem… - nyögtem ki az emlékben. Tanyát azonban nem tudtam átverni.

- Biztos, hogy erre vágysz, Edward? – kérdezte meg, de ő már ekkor megtette azt, amit már elhatározott magában.

- Biztos – mondtam nyomatékosan. Tanya még megsimította arcomat, majd nyugtalanul kiment a szobából.

Egyenesen kifele tartott a házból, se szó, se beszéd kislisszolt, majd a szokásos útvonalat elkerülve Forks felé vette az irányt. Folyamatosan azt bizonygatta magában, hogy így cselekedik helyesen az én érdekemben… Ezért pedig nem haragudhattam rá.
Csak pár perc kellett neki, hogy a forksi erdőbe érjen. Bella már ott állt, s várt rá.

- Bella – biccentett Tanya, közelebb menve Bellához.

- Miért hívtál ide, Tanya? – Bella hangja meggyötört volt, csokoládébarna szemei alatt a sötét karikák tisztán kivehetőek voltak. Arca sápadtabb volt, mint máskor, karjaival körbeölelte testét. Tanya egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy valóban jót tesz-e, de ahogy elnézte Bellát minden kétsége elpárolgott.

- Amint írtam a levelemben is, mert beszélni szeretnék veled… - közölte kedvesen, egy halvány mosolyt villantva Bellára. Biztosítva róla, hogy nem akar rosszat.

- Itt vagyok, beszélj hát – suttogta.

- Edwardról van szó… - ejtette ki Tanya bizonytalanul a nevem, Bella összerezzent hallatára.

- Ő már… - akadt el Bella lélegzete, s egy pillanatra lehunyta szemeit, hogy összeszedje magát - nincs itt… És nem is tudom, hol van… - ejtette a szavakat szaggatottan. - Máshol kell keresned! – folytatta, karjait szorosabban fonta maga köré, légvételei pedig felgyorsultak.

- Tudom, hogy nincs itt, mert tudom, hol van – mondta Tanya. – Ezért jöttem ide. – Bella felpillantott rá, kérdőn, fájdalmasan fúrta tekintetét az övébe. Nem csillogtak úgy a szemei, ahogy régen…- tette a megállapítást Tanya.

- Nem értem… - felelte. – Mit akarsz tőlem? – teltek meg könnyel barna szemei. - Elhagyott, már nem szeret… - nyögte ki keservesen, szája megrándult az elfojtott sírástól.

- Ez hazugság, tudom, hogy szeret! – felelte hevesen Tanya, belül azonban szomorú is volt. - Látom, mennyire magába roskadt… És fáj. Fáj, hogy így kell látnom őt. – Mélyet sóhajtott, de tudta, hogy helyesen cselekszik. Most érezte talán legelőször ennyire erősen.

- Miért akarsz engem kínozni? – zihálta Bella, s elnézett Tanyáról. Karjai úgy markolták kabátjának szélét, hogy elfehéredtek az ujjai.

- Hát nem látod, Bella? – Tanya gyöngéden megfogta Bella karjait, majd az állához nyúlt, hogy rákényszerítse, nézzen a szemeibe. Úgy gondolta, hogy talán majd úgy hinni fog neki. – Nem tudtok egymás nélkül létezni… - suttogta teljes meggyőződéssel. – Edward is ugyanilyen állapotban van, ha nem rosszabban.

- Ő… nagyon jól meg van nélkülem… Ha szeretne, nem hagyott volna csak így itt… - súgta halkan, egész testében megrázkódva.

- Nem tudom, hogy miért hagyott el, Bella. De azt tudom, hogy egyáltalán nem maga miatt tette! – engedte el őt. Úgy érezte magát, mintha kerítőnőt játszana, belül pedig szenvedett a helyzettől. Mindig is engem akart, amióta csak ismert, arról áhítozott, hogy én is a lábai elé omlok, mint a többi férfi. Most pedig, amikor kihasználhatná az alkalmat, nem teszi. Tudta, hogy sebezhető voltam lelkileg, ő még sem próbálkozott. - Biztos vagyok benne, hogy csak is a te érdekeidet tartotta szem előtt, akármennyire is fájt neki – biztosította Bellát, aki kétkedőn nézett vissza rá.

- Ha ezt tette volna, tudnia kellett volna, hogy… ő nélküle nincs értelme az életemnek – mondta csöndesen, karjaival még mindig szorosan átölelve törékeny testét.

- Ahogy az ő életének sincs nélküled – mondta határozottan Tanya. – Muszáj volt tennem valamit, nem nézhettem tétlenül, ahogy szenved… - mondta, de közben már másra figyelt. Túlságosan közelről jöttek a hangok. Három vámpír, Demetrivel az élen. Az erdőbe meredt, a fák között nézett a messzeségbe, ijedten kezdett gondolkodni, mi tévő legyen. Nem magát akarta menteni… Nem! Bellát biztonságba helyezni, ez volt az első gondolata.

De tudta, hogy Demetri elől nem menekülhet. Megtalálná őket bárhol, Eleazartól már jól tudta ezt.

- Tanya? – Bella rémült hangja zökkentette ki.

- Jól figyelj most rám, Bella! – ragadta meg két karját Tanya, és tekintetét az övébe fúrta. – Kérlek, maradj mögöttem mindvégig. Te is a Cullen családhoz tartozol, és én bármi áron meg foglak védeni… - Bár tudta, hogy három vámpír ellen sajnos túl kevés volt ő egymaga. Hiába jó harcos…

- Tanya… Mi… Mi történt? – kérdezte Bella ijedten. Tanya gondterhelten sóhajtott.

- Bella, a Volturiból három vámpír erre tart. Nincs már időnk, hogy téged biztonságba vigyelek, ők nem nézik a határt sem – utalt a szövetségünkre a farkasokkal. Bella zihálni kezdett. – Nyugodj meg, nem lesz baj…

Eleazar kizökkentette Tanyát gondolatainak folyamából. Megpróbált a beszélgetésre figyelni, míg én százszor lejátszottam magamban újra és újra a jelenetet. Hogy is haragudhatnék Tanyára? Még a saját élete árán is meg akarta védelmezni az én Bellámat. Tényleg csak jót akart, szerencsétlen véletlen, hogy a Volturi küldöttei épp akkorra tervezték megérkezésüket. Elhúztam a számat.

Valóban csak véletlen lenne? Ha Alice-ről és rólam hallott Aro mendemondákat, akkor Jasperről miért nem? Mitől kézzel foghatóbb a mi képességünk Jasperénél? Igen, tény, hogy a jövőbe látás, és a gondolatolvasás sokkal inkább elterjedt a mesékben, mint az érzelmek irányítása. Sokkal inkább legendákba illő, s Aro pont ezért volt olyannyira kíváncsi, hogy igazak-e. Örültem, hogy Jasper különlegességéről – ahogy Aro nevezte mindig is a számára hasznos képességgel rendelkező vámpírokat - még nem tud a Volturi vezetője. Nem mertem belegondolni, hogy mi lenne akkor… Egy család, egy erős, és létszámában sem kicsi család a vámpírok között, amiben három képesség is fellelhető. Nem is beszélve még a szerelmemről… Aro nem tudhatja meg, nem láthatja Bellát.

Igaza volt Alice-nek, nem tudom megváltoztatni a jövőt, amit látott – döbbentem rá. Jane elméjéből Aro mindent meg fog tudni. Azt is, hogy még legkínzóbb vámpírja sem tudott ártani Bellának. Ha nem jelenik meg Aro előtt, akkor ide fog jönni érte. Nekünk pedig esélyünk sem lesz a Volturi testőrségével szemben.

Öntudatlanul kezdtem simogatni Bella haját. Mindentől meg akartam védeni, és a lehető legtávolabb tartani. És az a tudat, hogy akárhogyan is próbálkozom, nem fog sikerülni, elkeserített. Ennek ellenére még nem adtam fel a küzdelmet. Soha nem is fogom, míg van miért küzdenem!

Bella sóhajtott egyet, kezem megmerevedett a mozdulat közben. Résnyire kinyitotta szemeimet, laposan, hunyorogva tekintett rám, aztán le is csukta őket.

- Edward… itt vagy… velem… ? – enyhe kérdő éle volt kijelentésének.

- Aludj, itt vagyok veled – biztosítottam őt suttogva.

- Édes… álom… - bökte kis csöndesen, mire összevontam szemöldököm. Álmodik? Vagy úgy hiszi, hogy álmodik? Nem tudtam eldönteni, Bella közelebb bújt hozzám, hallgattam egyenletes lélegzetvételeit, amiből tudtam, hogy ismét alszik.

Egész éjjel figyeltem Bellát, s vigyáztam álmára. Még úgy kilenc óra tájt megkértem Esmét, hogy hívja fel Ephraim Blacket, s tudassa vele, hogy Bella itt van a Cullen-házban. Azt azonban eltitkoltuk, hogy én is itthon vagyok ismét. Amit nem tud, az nem fáj neki. Kegyes hazugság, így nevezik az emberek. Amit én már tökéletesre fejlesztettem ki, most mégis rossz érzésem támadt tőle.

Tanyáék hajnalban indultak haza, Carlisle és Eleazar egész este a Volturi tettét elemezték ki, Jasperrel együtt. Ő nem annyira ismerte őket, de harc terén ő rendelkezett közülünk a legtöbb tudással. Eleazar és Carlisle pedig együttesen alkottak véleményt a Volturiról. Már hallottam Esme ténykedését a konyhában, Alice-szel épp reggelit készítettek, ha Bella felkel, azonnal megkínálhassák. A Volturi árnyéka rányomta bélyegét kedvükre, de határtalanul boldogok voltak mindannyian, hogy ismét itthon vagyok. Kivéve egy valakit…

Megértem, hogy miért érez így, hisz igaza van. Nem tartottam be magamnak tett ígéretemet sem, s nem bírtam ki, hogy ne legyek Bella közelében. Rose másképp gondolkodott, mint családom többi tagja. Ő is örült nekem, de különösképp nem hiányoztam neki. Ostobának tartott már az elejétől kezdve, hogy beleszerettem egy emberbe, most még főleg, hogy elhagyom, aztán vissza is jövök. Úgy gondolta, nem adom meg Bellának a választás lehetőség, boldogsága elérésének lehetőségét. Mélyet sóhajtottam. Tudtam jól, hogy Rose-t még emberi életéből visszamaradt emlékei, s halhatatlan létének legelső tettei irányították. Ő nem kapta meg a választás lehetőségét, nem kérdezték meg tőle, meg akar-e halni, vagy örökkön örökké élni, mint vámpír. Carlisle átváltoztatta, bízva abban, hogy talál nekem egy társat.

Senkinek nem fordult meg a fejében - főleg nekem -, hogy beleszeretek egy emberbe, akinek vérére a bennem élő szörnyeteg minden percben szomjazik. Igen, el kellene engednem őt, ahogy Rose is gondolja, mert csak így dönthet teljesen függetlenül Bella a saját életéről. Hisz… Mi van akkor, ha szerelme nem olyan erős irántam, mint amit én érzek ő iránta? Csupán egy múló szenvedély emberi életének kisebb szakaszában. Felejthető, befolyásolható érzelem, vagy akár a nevelő apjának akaratával szembeni ellenállás.

Gyors, apró levegővételekkel próbáltam meg nyugtatni magam, s azt a facsaró érzést, ami összeszorította a mellkasomat. Pedig olyan sokszor elgondoltam, hogy Jacobbal vagy akármelyik másik férfival boldogan éli életét. Mégis mindig visszatért ez az érzés, és nem akart múlni sehogyan sem. Mocorgásra lettem figyelmes, ahogy Bella eltávolodott tőlem. Majd álmosságtól ködös tekintetét belefúrta tekintetembe.

Hallottam, ahogy ereiben pulzáló vére egyre gyorsabban zubog szíve heves ütemére. Egyszeriben szorosan lehunyta szemeit, s pár másodperc múltán újfent rám emelte őket. Ajkai elváltak egymástól, azon keresztül szívta tüdejébe a friss oxigént.

- Bella? – suttogtam kérdőn. Megrémített viselkedése. Ennyire fél tőlem? Vagy csupán nem akar már látni, mert nem tud nekem megbocsátani? Vissza kellett fognom magam, hogy ne nyögjek fel az ismerősként üdvözölt kínzó szúrás hatására. Így lesz a legjobb – bizonygattam magamnak. Neki könnyebb lesz, s csak ez számít. Ha már úgysem szeret, akkor nincs értelme, hogy veszélynek tegyem ki. Beigazolódott a feltételezésem…

El akartam tőle húzódni tőle, de szája megremegett, mintha mondani akart volna valamit. Mégis elfojtotta magában, szemeiben halványan csillogott a remény, és a tudatosság értelme. Aztán jobb tenyerét felemelte, s lassan közelíteni kezdte arcomhoz. A lélegzetem is visszafojtottam, ahogy vártam a forró érintést. Már elképzeltem őt, ahogy megérint, száját pedig összepréseli dühe miatt, majd pedig elűz maga mellől. Még azt is el tudtam képzelni, hogy megfeledkezve kőkemény testemről magát megsebezve lekever számomra egy pofont, azért a fájdalomért, amit okoztam neki…

De semmi ilyesmi nem történt. Ujjbegyei leheletnyit érintették hűvös arcomat, miközben Bella szemeit elöntötték a könnyek, s zihálássá erősödtek levegővételei. Apró, tüzes szikrák keletkeztek érintése nyomán, éreztem, ahogy megrándultam a régóta nem érzett forróságtól. Ujjaival megsimított, mígnem egész tenyere jól esően égette arcbőrömet.

- Ed… Edward – rugaszkodott neki kétszer nevem kimondásának, míg sikerült neki. Hüvelykujja cirógatott, mintha nem akarná elhinni, hogy tényleg ott vagyok vele, s engem érint. Szeméből kibuggyant egy könnycsepp, ami végigfolyt szív alakú arcán, vékony, nedves csíkot hagyva maga után. Annyi érzelem tombolt bennem, hogy már csak nehezen tudtam elkülöníteni őket egymástól. Remény, szerelem, némi csalódottság, fájdalom… Nem! nem hagyhatom magam, nem hagyhatom, hogy ledöntse szilárd elhatározásomat. Enyhítenem kell mérhetetlen önzőségemen, s meghagyni számára a döntést. Saját életéről.

- Kipihented magad? – kérdeztem magamra erőltetve egy álarcot, amivel nem mutatom ki neki, mennyire gyötör a kín. Még nem lenne késő itt hagynom – jutott eszembe, még talán…

- Té… Tényleg te vagy? – suttogta. – Nem lehet… - pislantott többször is. – Álmodom… - jelentette ki. - Pedig… pedig olyan valós vagy… - mondta csöndesen, akadozva. A fájdalom egyre erősebben marta lelkemet, tudatom azonban kiáltva hozta az érveket. Most kellene még eltűnnöm, hogy azt higgye valóban álmodik. Így lenne a legjobb. Amíg úgy hiszi a tegnap este történtek mind csak egy álom tudattalanja megformált alakjai voltak. El tudnám hitetni vele, apjával sem lenne gond…

Össze voltam zavarodva, az érzelmeim vetekedtek vágyaimmal, hogy úgy éreztem menten szétszakítják testemet. Csupán pár másodperc volt, míg elmerengtem magamban, mindvégig Bella kábaságtól fátyolos, reménykedő tekintetébe fúrva sajátomat. Most kell döntenem. Kibírom nélküle az öröklétet, s olyan leszek, mint egy élőhalott, ahogy Tanya szemeivel láttam magamat. Vagy… továbbra is gyötröm Bellát, kockáztatom az életét, s döntéshozatalra kényszerítem a családjával szemben?

2010. február 14., vasárnap

16. fejezet - Amikor a vágy győzedelmeskedik az ész felett – Bella szemszöge

Sziasztok! :)) No mivel lezárult a szavazás, meghoztam nektek a fejezetet. Köszönöm szépen mégegyszer, hogy olvassátok a blogom, és ennyire szeretitek a történetet! Remélem már tudjátok, hogy sokat jelent ez nekem! ;) Természetesen ehhez a fejezethez is várom a kritikáitokat, hisz szeretném tudni, hogy szerintetek sikerült-e megformálnom Bella karakterét az eredetihez hűen. No meg persze, hogy mit gondoltok Bella gondolatairól, érzelmeiről. :) Jó olvasást kívánok! :) (És örülök, hogy azért a többi fejezetre is adtatok pár voksot!;)) Ja és mit ne mondjak, nem könnyítettétek meg a dolgom. :)))) Még egyszer megírni ezt a fejezetet... Hát ilyenre sikerült. ;)

Óh, és muszáj megemlítenem az Eclipse képek iránti rajongásomat. Ugye láttátok már őket? ;) Ha nem gyorsan nézzétek meg, nagyon jók, és aranyosak rajtuk Edward és Bella! :)

Még valami: Ha valaki ért a sablon szerkesztéshez+ a html kódokhoz, és tudna/szeretne nekem segíteni, az kérem jelezze valahogy nekem. Át szeretném alakítani a blogot, hogy három oszlopos legyen, és végre valami más kinézete legyen. Találtam is végre egy sablont - sőt többet is -, de nem tudom, hogyan lehetne úgy átalakítani, hogy megmaradjon az eredeti bloglista, meg a többi kis számláló a mostani eredményekkel, stb. Szóval, ha valaki esetleg ráérne, én nagyon örülnék a segítségnek! :) Előre is köszönöm, már ha csak elolvassátok! :)


- Tudod… a tűz meg is égethet… - Elhomályosult elmével fogtam fel Edward szavainak értelmét. Mit érdekelt engem a kockázat, ha Edward ölében ülhettem, és érezhettem, hogy szeret?

- Még csak… nyaldosnak a lángok… - próbáltam meg nem remegő hangon felelni, némileg elferdítve az igazságot. A tűz ugyanis elemi erővel égette testemet. Azonban ez a fajta égés merőben kéjes tűz volt… Öntudatlanul fordultam hátra, hogy ajkaimmal megérinthessem Edwardét. Olyan jó volt, hogy nem húzódott el tőlem, hogy annak ellenére, nem akarja bizonyos események megtörténését, enged nekem. Jól eső borzongás futott végig egész testemen, mikor birtokló érintésével körülfonta derekamat, s megsimította a szoknya vékonyka anyagán keresztül combomat. Mintha nem is lett volna útjában az anyag, hideg tenyere hűtötte némileg a bennem tomboló tüzet.

A kényelmetlen, kicsavarodott testhelyzet sem érdekelt ebben a pillanatban, csak az, ahogy Edward combomat simogató keze hirtelen felfutott mellkasomra. Aztán jéghideg tenyere megállapodott nyakhajlatomban. Nem akartam visszafogni magam, azt akartam, hogy ne bírjon nekem ellenállni, mint egy igazi nőnek. Hogy elérhessem a célomat, ami már elhalványulva, csupán testi vágyódásaim kínjaiban éleződött ki. Félig kicsavarodottan a testhelyzetben kezdtem elzsibbadni, de ez sem érdekelt. Nem akartam most elengedni Edwardot, addig nem, míg el nem tol magától. Éreztem csókján, hogy már nem sok tartja egyben ellenállásának falát. Próbáltam minél közelebb préselni testemet az övéhez, hogy még inkább érezhessem őt, de csak apró mozdulatokat engedett. A szenvedély, ami égett bennem, vegyült egy kis kétségbeeséssel. Tudtam, ha most hagyom magam, nem lesz több lehetőség. Be kellett bizonyítanom neki, hogy igen is tud ő vigyázni rám…

Aztán egyszer csak éreztem a kiábrándító, gyöngéd toló mozdulatot, amivel véget vetett szenvedélyes csókunknak. Nem bírtam kinyitni szemeimet, ziháltam az előbb átélt érzésektől, s nem akartam meglátni tekintetében az önmarcangolást. Vagy még rosszabbat. Azt, hogy nem kellek neki… Ajkaim önkéntelenül remegtek meg a gondolatra, aztán aprót rázva képzeletben magamon kinyitottam szemeimet, s még mindig a csók mámorító hatása alatt belenéztem mézarany tekintetébe. Vágy, ösztönök, szenvedély… szerelem kavargott bennük, amik egy csapásra eltüntették minden kétségemet. Egy időre.

- Bella, kérlek… Túl nagyra becsülöd az önuralmam – suttogta.

- Mikor is… van az az esküvő? – Nem válaszoltam, csupán próbáltam elterelni ezt a témát.

- Két hét – mondta végül beletörődően. Még az én gyönge, emberi füleimmel is hallottam, hogy mélyen szívja tüdejébe a levegőt. Mérges lesz rám, ha újból előhozakodom ezzel? Nem szeretném most ezzel feldühíteni, ahhoz túlságosan kevés volt az idő, amit vele tölthettem. Amit ilyen fontos, és különösen érzelmes pillanatokkal tölthettünk el.

- Kérlek maradj… - ejtettem ki suttogásnál is halkabban a szavakat. Ha nem lenne vámpír, talán meg sem hallotta volna. Hogy enyhítsek a valószínűleg rám törő haragján, végigsimítottam kőkemény combján, s nekidőltem testének. Egy tökéletes szobor, ami semmilyen érzelmet sem tükröz arcán. Hosszan fújta ki a levegőt, aztán mondta csak.

- Hogy ilyen helyzetben lehessünk ismét? – kérdezte enyhe gúnnyal. Jó jelnek vettem, hogy nem lett dühös. Még meg volt a lehetőségem arra, hogy meggyőzzem, nekem csak ő kell!

- Akár – beharaptam alsó ajkam, mert nem tudtam, mit is mondhatnék, nehogy elrontsam. Annyira szerettem őt, s tudtam, hogy csak egy pillanat kell, amikor meggondolja magát, itt hagyva engem és az emberi gyöngeségeimet. Hirtelen tűnt el mögülem a támaszt nyújtó, hideg test, ami egy halk sikkantásra késztetett. Megijedtem, de tudhattam volna, hogy nem hagyja, bajom essék. Ha Edward nem kap el, akkor nagy eséllyel háttal estem volna a zongora kis padja mögé a padlóra. Morgolódva tornáztam magam vissza ülő helyzetbe. Figyelmeztethetett volna, hogy menekülni akar a közelemből…

- Igazán szólhatnál… ha ilyen hirtelen mozdulatokat teszel – feddtem meg némi játékos éllel.

- Ne haragudj, majd máskor figyelmeztetlek – ígérte, miközben megforgatta mézarany szemeit. – Gyere, kész a spagetti – indult a konyhába könnyed léptekkel, s mire én odaértem, ő már meg is terített nekem. Ínycsiklandozó illatok terjengtek, ahogy a spagettiszósz megcsapta orromat. Leültem a pulthoz, s orromon keresztül nagyot szippantottam illatából. Edward figyelő szemekkel, előttem támaszkodva nézte, ahogy a villát, majd a kanalat kezembe véve nekilátok az étel feltekergetésének. Először még nem idegesített, hisz, biztosan tudni szerette, hogy ízlik-e az étel. Bár ilyen butaságot, hisz minden tökéletes, amit csinál. Ahogy láttam, erről őt is biztosítanom kell.

- Na, hogy ízlik? – kérdezte izgatottan, mint a kisgyerekek. A gondolat mosolygásra késztetett.

- Nagyon finom. Hogyan tudsz ilyen jól főzni, amikor… amikor nem is eszel? – ráncoltam össze homlokomat. Nem értettem, hogy lehet ilyen tökéletes, s hogy lehetséges az, még mindig velem van. Vizslató tekintetétől zavartan emeltem számhoz a villát a spagettivel.

- Eddig nem tudtam, hogy jó, amit csinálok – válaszolta, arcán megjelent az a csábító félmosoly, amitől megint heves dobogásra váltott szívem üteme, s amit úgy szerettem.

- Pedig egyértelmű lehetett volna. Minden tökéletes, amit csinálsz… - feleltem csöndesen, hitetlenkedőn. Ismét elgondolkodtam azon, hogyan kerültem én ide, és miért van velem, amikor nálam ezerszer szebb vámpírnőkkel is lehetne. Elmerülve tekergettem a villára a tésztát, nem is figyelve Edwardra, aki felnevetett mondatom hatására. Akaratlanul is felnéztem rá, nevetésében volt valami érzelem, amit nem tudtam megmagyarázni. Ami elferdítette gyönyörű hangját.

- Senki sem tökéletes, Bella – mondta aztán halkan, tekintetét folyamatosan az enyémbe fúrva. Még hogy nem? Hát itt van rá az élő példa. Ő. Gyönyörű, tökéletes lény… Egy pillanatra, míg megfeledkeztem arról, hogy engem néz, zavarom is alábbhagyott. Most azonban újfent kiteljesedett, s éreztem, ahogy arcomat heves lángokkal színezi be. Edward elmosolyodott ezt látva. Nem tudtam, mi tetszhet neki ebben, de szerette, ha elpirultam.

Megforgattam szemeimet, és lenyeltem a falatot. – Azok a nők, akikkel találkozol, biztosan nem ezt gondolják – jegyeztem meg csak úgy ellenvetésként előbbi mondatára.

- Azt hittem, én tudom mások gondolatait olvasni – hallottam meg csúfondáros hangját. Elhúztam számát humoros megjegyzésén.

- Ehhez nem kell gondolatolvasónak lenni – válaszoltam magamban felhorkanva. Nem lehet, hogy nem veszi észre… Angelicán is már biztosan egy párszor ki is használta ezt a fajta csodálatot.

- Nem? – kérdezte, miközben felhúzta szemöldökét.

- Nem – jelentettem ki belenézve szemeibe. Még lenyeltem a spagettit, majd leraktam a még félig teli tányér mellé az evőeszközöket. Nem bírtam több falatot lenyomni a torkomon, hogy Edward nézett.

- Elég volt? – tudakolta megilletődően.

- Igen, köszönöm – hazudtam, szerintem hihetően.

- Alig ettél – szidott finoman.

- Bőven elég volt. Különben sem tudok úgy enni, hogy közben nézel – borult ismét lángokba az arcom.

- Sajnálom – vágta rá azonnal, majd felegyenesedett könyöklő helyzetéből.

- Semmi baj – visszakoztam gyorsan, nehogy valami butaságra gondoljon. - Öhm… szükségem van pár emberi percre – álltam fel zavartan.

- Természetesen – bólintott, miközben felálltam a pulttól. – A szobámban leszek – mondta még nekem, mire biccentettem, hogy tudomásul vettem. Megfordultam, és a lépcső felé mentem, hogy a fenti fürdőszobát vegyem igénybe. Még hallottam, ahogy Edward vizet enged a mosogatóba. Szinte bemenekültem a fürdőszobába, s magamra zárva az ajtót nekitámasztottam hátamat. Mélyet sóhajtottam, majd behunytam szemeimet. Forgott velem a világ, ahogy visszagondoltam Edward csókjára. Éreztem, hogy ő is akarja, hogy megadná nekem azt, amire vágyom. De visszafogja magát, pedig én tudtam, hogy nem okozna nekem soha fájdalmat.

Egy hosszan beszívott levegővétel után a mosdóhoz léptem, s megengedtem a hideg vizes csapot. Úgy éreztem még mindig ég az arcom, ezért hűs cseppekkel locsoltam pirosas vonásaim. A mosdókagylóra támaszkodva néztem bele az előttem lévő tükörbe. Zilált voltam, és a szemeim csillogtak a vágytól. Le sem tagadhattam volna szégyenszemre, hogy mennyire szeretem, s kívánom Edward egész lényét. Olyannyira, amennyire már nem is szabadott volna. Gondolni sem mertem rá, mit szólna apám, ha megismerhetné ezeket a gondolatokat. És mennyire örültem, hogy Edward sem olvashat elmém képtelen képzelgéseiben.

Nem tudnék belenézni gyönyörű szemeibe, ha tudnám, hogy mindent tud a gondolataimról. Mindent látott, ami csak egy másodpercre is, de átfutott elmémen, amikor vele voltam. Megborzongtam, ahogy elképzeltem ezt. Mély sóhaj hagyta el ajkaimat, majd elzárva a csapot kiléptem a fürdőszobából.

Mikor Edward ajtaja előtt megálltam, halk zeneszó csapta meg füleimet bentről. Ha nem tudnám, hogy a zongora lent van a földszinten, azt hinném, hogy ő játszik. Meseszép volt a dallam… Lenyomtam az ajtó kilincsét, ami halk nyikordulással tudatta jöttömet, majd benyitottam. Edward az ágyon feküdt, becsukott szemekkel hallgatta a zenét. Nem mozdult, így lassan elkezdtem közeledni felé.

- Mit hallgatsz? – tudakoltam lágyan. Tudni akartam, mi ez a remekmű, ami levett lábamról.

- Gabriel Fauré – felelte, arcán halvány mosoly jelent meg.

- Gabriel Fauré… - ízlelgettem nevét, míg közelítettem felé. Nem csoda, hogy ilyen művet alkotott, ha már a nevében is benne van természetfeletti mivolta. De nem jobb, az én szerelmemnél… Edward kinyitva szemeit, rám emelte pillantását. Laposan, ködösen nézett végig egész testemen, amitől önkéntelenül is elpirultam. – Francia? – kérdeztem - hogy valamelyest eltereljem figyelmem a borzongásról, ami végigfutott rajtam - állva tüzes tekintetét. Apró biccentést kaptam válaszul. - Gabriel… - ismételtem a nevet. – Mint Isten angyala – jegyeztem meg neki is. Szívem heves dobolásba kezdett, mikor odaértem az ágyhoz, s hozzáérintettem lábam Edwardéhoz. Szám elnyílt, hogy azon keresztül szívhassam tüdőmbe az éltető oxigént.

- Igen… valóban – értett velem egyet. Minden bátorságomat összeszedtem magamban, ahogy néztem őt, amint itt fekszik előttem az ágyon. Olyan tökéletes volt, olyan gyönyörű, hogy az már bűnnek számított. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy lélegezzek egyenletesen, ami persze, hogy sehogy sem sikerült. Elhatározásra jutottam, és reméltem, hogy Alice – akárhol is legyen most - nem épp ezt látja meg. Azt hiszem, még előtte is szégyellném magam… Lassan – hogy ne ijesszem meg azonnal Edwardot, s késztessem menekülésre - előrehajoltam, hogy két combja között rátérdeljek az ágyra. Meg kellett tartanom az egyensúlyomat, ahogy besüppedt alattam, nehogy ráessek Edward kemény testére. Ő, amint kitalálta célomat, az ágy széle felé nyúlt, hogy a takarót magára vonja. Ugyan, minek az az anyagfoszlány? Érezni akarom őt egész lényemmel! A vágy újult erővel tombolt bennem, s még többet akart. Egész testemet lángba borította, felhevítette a szerelem szenvedélyével.

- Ah – forgattam meg szemeimet, majd egy – magamhoz képest - gyors mozdulattal lerántottam a testét fedő anyagot. Az ott landolt, ahol azelőtt is volt. A legjobb helyen. Gondoltam, míg Edward nem állít meg, addig próbálkozom, s addig engedek a magam önző érzéseinek. Két kezemet letámasztottam teste mellé, a súlyomtól imbolygó puha ágyra, majd jobb lábamat átemeltem csípője mellé. Aztán mit sem törődve az ijedt, mézarany tekintettel – na meg a szoknyám illetlen felgyűrődésével -, másik lábam átlendítésével elhelyezkedtem rajta lovagló ülésben.

- Meg fogsz… fázni – nyögte ki tökéletes ajkain keresztül, ami elégedettséggel töltött el. Én váltottam ki belőle ezt, s még nem akartam abbahagyni… Edward kezei térdeimre simultak, jéghideg érintésével combjaimat kényeztette, de csak addig, míg szoknyám engedte. Légzésem gyorsabb ütemre váltott, a zongora ritmus már csak halk pergésként hatolt tudatomba. Szívem dübörgése elnyomott minden mást… Különben is mit számított a betegség, ha itt van velem? Úgyis csak jól esett égő testemnek ez a fagyos, csillapító gyógyszer. Ő maga.

- Akkor itt vagy te… hogy ápolj és meggyógyíts – suttogtam, s engedve vágyaim belső hangjának mellkasára simítottam tenyereimet, majd óvatosan az arcához hajoltam. Éreztem hűvös tenyereit, ahogy felcsúsztatja őket csípőmre. Gondoltam, itt a vége kis játékomnak, egy hirtelen mozdulattal fordít helyzetünkön, s én kerülök alulra. Vagy, ami rosszabb, eltaszítva magától a szoba másik sarkába menekül előlem… Kínzó, tövises indák facsarták össze szívemet, ahogy elképzeltem. Nem bírnám elviselni azt, ha most visszautasítana.

- Ha miattam van, egyértelmű – duruzsolta enyhe remegéssel hangjában, ajkai súrolták az enyémet. Megpróbáltam magamat a józan ész határain tartani, aztán inkább elmosolyodtam mondatán, és egy „most vagy soha” elhatározással rányomtam számat az övére. Bizonytalanul csókolt vissza, a legédesebb csók volt ez, amit valaha tőle kaptam. Nem sok kellett, hogy elveszítsem a fejem, s mohón falni kezdjem ajkait. De nem szabadott! Be kellett bizonyítanom neki, hogy vagyok annyira érett, s megfontolt, hogy tudjak uralkodni magamon – ahogy ő magán. Hisz mi ez, az ő önuralmához képest? Nem támadhattam le még jobban, hogy utána kiábrándultan, egyedül, nélküle kelljen eldőlnöm az ágyon. Abba belehaltam volna…

Ahogy egyre szenvedélyesebbé vált csókunk, úgy egyre inkább éreztem az ölemben összpontosuló, kínzóan bizsergető érzést. Ezt tetézte csak, hogy Edward a csípőmnél gyűrte egyre feljebb a vékonyka anyagot, amit szoknya gyanánt húztam fel. Muszáj volt megszakítanom édes csókunkat kéjesen fájó pontom s a levegőhiány miatti együttes kavalkádtól. Csukott szemekkel, zihálva cirógattam Edward ajkait, míg óvatosan, gyöngéden öléhez nyomtam sajátomat, hogy kicsit enyhítsem a lüktetést, amit közelsége váltott ki belőlem. De az érzés csak nem akart szűnni, sőt, csak még erőteljesebbé vált mozdulataimmal. Mély levegővételeket vettem, miközben csak arra a pontra összpontosítottam, s arra, hogyan is tudnék rajta enyhíteni. Annak ellenére, hogy mámorító, részegítő hatással bírt rám. Még többet, s többet akartam belőle… S ahogy éreztem, nem csak rám volt ilyen hatással ez a testi érintkezés…

Aztán egyszer csak újra éreztem Edward hűvös száját, ahogy éhesen kap ajkaim után. Meglepődött voltam a tudattól, hogy kellek neki, hogy ő is annyira kíván engem, mint én őt. A boldogság újabb erőt adott törékeny testemnek, s most már, ha akartam se tudtam volna uralkodni emberi vágyaim felett. Hevesen, elveszítve józan eszem gátlásait s határait csókoltam vissza. Éreztem a hátamon végigfutó, hűvös tenyereket, hogy aztán csalódottan vegyem észre a vállamnál a taszító mozdulatot.

Hát ennyi volt mára… - jutott el ködös tudatomig. Ha kicsit is, de érezhettem szerelmének minden cseppjét, ami egyedül csak nekem szólt. Be kell érnem ennyivel – bizonygattam magamnak. Hisz már az is csoda, hogy egy ilyen tökéletes lény, mint Edward velem akar lenni, egy gyönge emberrel…

Pihegve hajtottam fejemet az övé mellé, s bűnbánóan a fülébe suttogtam. – Sajnálom.

- Ez az én hibám volt – kapkodott levegő után Edward is, hangja őszinteséggel teli volt. Pedig ő semmiről sem tehet. Én vagyok az, aki nem bírja érzéseit kordában tartani, s illetlenül kikényszerítek belőle olyat, amit nem is akar.

- Ketten kellünk hozzá – szólaltam meg határozottan, még sem hagyhattam, hogy magát okolja az én tettemért. Belenéztem olvadt aranyhoz hasonlító szemeibe, s próbáltam nem elfelejteni azt, hogyan is kell lélegezni. 

– Kérlek, ne gyere az „ember vagy” mondatoddal – morogtam folytatva, mielőtt közbe tudna vágni. Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy egyszerűbb lenne minden, ha én is közéjük tartoznék, ha olyan lehetnék, amilyen ő. Tökéletes, gyönyörű, aki illik hozzá. De nem lehet. Nem ronthatom el ezzel ezt a pillanatot. Nem akarom ismét magamra haragítani, s megbántani őt.

Mindig azt mondja, hogy ő önző… De ez nem igaz. Ő mindig is csak az én érdekeimet s biztonságomat tekintette előrébb valónak, mintsem, hogy ő boldog legyen. Pedig tudnia kellene, hogy én csak akkor vagyok boldog, ha ő is az… Aki itt önző volt kettőnk közül, az én voltam. Nem szólalt meg, nem vetett ellen semmit, s én nem bírtam megállni, hogy újra ne érintsem meg. Lágyan puszit leheltem nyakára, úgy haladtam egészen szájáig, hogy ismét egy csókban forrjon össze ajkaink. Hatására ismételten éreztem ölemben a gyötrő bizsergést, ami arra késztetett, hogy megpróbáljam elnyomni. Ezért megint csak a mocorgással kísérleteztem.

Most már hallhattam Edward kéjes nyögését is, ami arról biztosított, nem csak én küszködök vágyaim testi megnyilvánulásaival. Ez pedig jó érzéssel töltötte el lelkemet. Azonban nem sokáig élvezhettem ezt a helyzetet, mert Edward egy hirtelen ötlettől vezérelve finom, de annál határozottabb mozdulattal átgördített minket. Amitől még az elején féltem, most megtörtént. Én kerültem alulra, s ő bármikor úgy dönthetett, hogy itt hagy engem… Egyedül, tűzben égő testem eloltása nélkül…

Kezeit megtámasztotta testem mellett két oldalt, hogy ne nehezüljön rám, jobb lábát pedig két combom közé csúsztatta. Ahogy megéreztem térdét az ágyékomhoz nyomódni, a bizsergés immár kiteljesedett egy kéjesen gyötrő érzéssé. Leírhatatlan volt, csak azt tudtam, hogy ha most nem csillapítom valamivel, akkor menten szénné ég a testem a heves lángoktól, amik belülről kínoztak. Bal combom belső felét Edward lábához dörgöltem, de ez sem segített. Ránéztem, tekintetemet belefúrtam övébe, hátha megérti pillantásomból, mire is vágyom… Egy szót sem tudtam kinyögni, olyannyira porba sújtott ez az érzés.

Aztán Edward mézarany szemei elkezdtek sötétülni, szinte láttam bennük a mögötte tomboló vámpírt, aki a véremért kiált lelke mélyéről. Még magamnak sem akartam beismerni, de egy pillanatig megijedtem. Többször is elképzeltem, milyen lenne, ha Edward átváltoztatna, s egy tökéletes – de mindenesetre nem emberi - társként élhetném vele a halhatatlanok életét. Most azonban villámcsapásként ért a felismerés. Nem állok még rá készen. Túl sok minden tart vissza, hogy csak úgy a halhatatlanok közé lépjek… Nem! Nem vagyok hozzá még elég bátor…

- Edward? – próbáltam meg visszatéríteni őt emberi érzéseinek megmaradt részéhez. Óh, milyen buta voltam, hogy kísértettem a vámpírt!

Edward egy kis idő eltelte után elmosolyodott, én pedig megkönnyebbültem. Ezek szerint az önuralma még legmerészebb álmaimat is felülmúlja…

- Sajnálom… Nem viselkedem épp illedelmesen – hallottam meg bűnbánó, lágy hangját. Ah, nem akarom, hogy viselkedjen! Csak szeressen és csókoljon, amíg csak bírom szusszal! Enyhítse testem önkéntelen, sóvárgó érzéseit.

- Ne is viselkedj! Kérlek! – nyögtem ki elgyötörten, mire Edward felkuncogott. Jól jelnek vélve, két tenyeremmel közre fogtam szobormerev arcát – ahogy ő szokta az enyémet -, s finoman magamhoz vontam, miközben hüvelykujjaim öntudatlanul cirógatták ajkait. Hagyta… hagyta, hogy ismételten eggyé váljunk egy csókban. Egyszerre sóhajtottunk fel, mikor ajkaink egymáshoz értek, majd elvesztem elmém kábulatában s Edward csábító illatában.

Megszakítva csókunkat gyöngéd puszikat nyomott számra és államra, majd hűvös szája átvándorolt nyakamra. Akaratlanul is borzongás futott végig testemen válaszként érintésére. Úgy éreztem, mintha a lángok, amik belülről égetnek, azon a ponton, ahol Edward ajkai érintettek, vibrálnának. Egy másodpercre még lélegezni is elfelejtettem, s úgy éreztem, mintha szívem ki akarna szakadni a helyéről. Edward elidőzött nyakamon, hosszú ideig tartotta ajkait egy helyen a bőrömön, amitől úgy éreztem a hideg, ami árad belőle szétterjed minden végtagomba. Öntudatlanul dermesztő mozdulatlanságba kárhoztatva.

Ujjait végighúzta nyakam vonalától, egészen a blúzom kivágásáig, majd kisimította egy előrehulló hajtincsemet. A leheletnyi hidegségtől, amíg eltávolította az útból a hajamat, libabőrös lettem, s egy kéjes nyögés szakadt fel torkomból. Annyira szégyelltem magam, hogy ilyen hangokat adok ki, de egyszerűen nem tudtam parancsolni magamnak. Edward közelsége, az ölemhez simuló combja, ahogy teste hozzám préselődött, szinte már elviselhetetlenné tette arra az egy pontra irányuló érzést.

Nem bírtam kinyitni a szemeimet, de éreztem, hogy Edward arcomhoz szorítja homlokát. Mi járhat most a fejében? Az, hogy most kéne abbahagynia, amíg még megteheti? Talán nem akarja, hogy még jobban magába bolondítson, ha egyszer úgyis elhagy… Legkésőbb vénlány koromban biztosan. Elhúztam képzeletben a számat, s zihálni kezdtem a gondolattól, hogy egyszer elveszítem. Testem azonban figyelmeztetett, hogy ha most itt hagy, akkor sem élem túl. Nem kell nekem megvárnom az öregkort. Muszáj volt tennem valamit, kívántam őt, mindennél jobban. Olyan volt nekem, mint az éltető oxigén. Nem tudtam létezni nélküle.

- Kérlek… Ne hagyd… abba! – nyögtem ki akadozva, ködös tekintetemet ráemelve. Sajnos most ennyire futotta csak az erőmből, kapkodó lélegzetvételeim közepette. Edward pár másodperc erejéig elgondolkodott, aztán csábító félmosolyával válaszolt nekem, amitől szívem csak hevesebben dübörgött mellkasomban. Lassan eltávolodott tőlem, ami először ijedtséget váltott ki belőlem. Hát mégsem használt a kérésem? Aztán megnyugvással töltött el gombolgató ujjai, ahogy a blúzommal matatnak. A vággyal együtt öntötte el arcomat a forróság, hogy szétterjedjen az összes tagomban.

Nem tudtam elszakítani pillantásomat Edwardétól, láttam bennük ugyanezt a tüzet, ami bennem is égett iránta. Minden más gondolat eltörpült a fejemben, csak őt láttam, éreztem minden porcikámmal. Elmélyültem érzéseim forgatagának ködében. Edward kínzó lassúsággal vetkőztetett, nagy figyelmet szentelve minden egyes gombnak, míg én majd elégtem vágyaim tüzében. Összeszorítottam számat, hogy ne nyögjek fel, így hát csak remegések futottak végig egész testemen, ahogy ujjbegyei hozzám értek.

Már csak az utolsó gomb volt vissza, lélegzetvisszafojtva figyeltem őt, ahogy sötétarany tekintetét belefúrja az enyémbe, majd mélyet lélegezve attól is megszabadít végre. Tudtam, hogy nem szabad siettetnem semmit, és ha hirtelen mozdulatot teszek, Edward talán meghátrál. Azt pedig nem akartam. Óvatosan felemeltem bal kezemet, és végigsimítottam arcán, miközben lábamat hozzádörzsöltem ágyékához. Elégedettséggel töltött el, hogy most már ott is kőkemény. Tenyeremet lecsúsztattam nyakán, s elkezdtem én is kigombolni az ingét. Olyan ügyetlennek éreztem magam, még ehhez sem értettem igazán… De azt akartam, hogy tudja, mire vágyom most.

Egy kis bizonytalanságot véltem felfedezni a szemeiben, de még ezt sem tudtam volna megmondani pontosan ebben az állapotomban. Az illata, az érintései kábulatba süllyesztették elmémet. Kis késéssel fogtam fel, hogy eltolta kezemet, s a blúzom után nyúlt, így csak felkönyököltem, hogy le tudja venni rólam. De ez is már nagy erőfeszítésembe került, az egész testem reszketett a vágytól, tőle.

Tenyerével legörgette vállamról a vékonyka anyagot, majd lehajolt hozzám, s gyöngéd csókot lehelt bőrömre. Végleg letaszítva önuralmam szakadékának széléről. Hátra vetettem fejem, hogy ne lássa az arcomra kiülő gyönyört, elragadtatást érzelmeim iránt, s úgy hittem így talán könnyebb is lesz elviselnem azokat a szikrákat, amik a bőröm alatt, ajkai útjának mentén keletkeztek. Ahogy haladt őrjítő gyorsasággal emelkedő mellkasomon, egyre nehezebb volt tartanom magam, hogy ne essek hátra az ágyra. Megpróbáltam visszatartani a levegőmet, s még egy hajszálnyit sem mozdulni. Azt hittem, hogy azonnal szertefoszlik ez az édes álom, s pofon csap a valóság kegyetlensége.

- Lélegezz kedvesem – duruzsolta lágyan. Ezt csak nem álmodhatom – gondolkodtam el egy másodperc erejéig. Ahhoz túl gyönge és kevés az én elmém, hogy ilyeneket el tudjon képzelni… Nagyon lassan kiengedtem a tüdőmben tartott levegőt, s aprót szívtam ismét belőle. Orrom érzékelte Edward bódító illatát, ami a fejembe szállt. Nem tudtam, milyen lehet az alkohol hatása, de azt hiszem, valami olyasmi ment végbe most nálam is. Csak nekem elég volt hozzá Edward.

- Megpróbálok… - nyöszörögtem nehezen. – Egyenletesen… - ejtettem ki még halkan.

- Remélem is – Edward rám mosolygott, én pedig már nem bírtam tartani magamat. A kezeim úgy reszkettek, mintha beleestem volna egy félig befagyott tó vízébe, és nem lenne, aki felmelegítene. Lüktető pontom egyre inkább követelte testemtől Edward közelségét, ezért hagytam, hogy kezeim felmondva szolgálatukat visszaessek az ágyra. Leráncigáltam magamról a blúzt, noha még szívesen élveztem volna Edward ajkait magamon, de ennél többet akartam. Addig mocorogtam, míg nem sikerült kihúznom a testem alá beszorult anyagot, majd elhajítottam. Edward arcán széles vigyor terült szét türelmetlenségem láttán.

- Így… már jobb. – Ismét érezhettem arcomon a forróságot, ahogy belenéztem vágyakozó szemeibe. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy ne kellenék neki. Lehetetlennek tűnt, mégis igaz volt e percben.

- Ha megengeded, visszavenném az irányítást – suttogta szenvedélyesen, majd nagyot nyelt. Nem tudtam, s nem is akartam semmit mondani. Csak biccentettem egy kicsit, hogy megértse, tegyen velem bármit, az övé vagyok. Itt fekszem alatta, teljes bizalmamat, szerelmemet a kezeibe adom, ő dönt, mi lesz velük. Összetöri a szívem, akkor már úgysem lenne értelme az életemnek…

Edward féloldalt könyökölve mellém feküdt, aztán jobb kezével végigsimította lábszáramat, egészen a térdeimig, ahol még a szoknyám fedett el szemei elől. Ölemben a lüktetés, a forróság egyre inkább felerősödött, s ezt az sem enyhítette, amikor Edward hűs tenyere továbbvándorolt az anyag alatt közelítve ahhoz a pontocskához. Már csak félig bírtam nyitva tartani szemeimet az érzéstől, de látni is akartam arcát, amiből következtethetek következő tettére… Zihálva vettem a levegőt, s akármennyire is bent akartam tartani nyögésem, kitört ajkaim közül.

Edward hirtelen nézett rám, tenyere megállt kényeztetésem közben. Próbáltam elmondani neki, hogy ne álljon meg, mert az szörnyű következményekkel járna. Hogy minden részem kívánja őt. Reméltem, hogy epekedő pillantásomból rájön. Megrémültem, mikor kihúzta kezét az anyag alól, de felesleges volt, mert csak a szoknya felső széléhez nyúlt. Megemeltem csípőmet, amennyire erőmből futotta, hogy lehúzhassa rólam, aztán visszahanyatlottam az ágyra.

Bágyadtan érzékeltem, hogy ő csak végignézett rajtam, többször is, elmélyülve gondolatai folyamában. Ujjbegyei néha-néha hozzáértek testem egy részéhez, amikor követte szemeinek cirógatását.

- Mi… mi a baj? – rebbent a halk kérdésem, akadozva szívtam be a levegőt. Miért állt meg? Ennyire küzdeni kell, hogy engem életben tartson? Önző módon elfeledkeztem vámpír énjéről, amely még mindig a véremre áhítozik, s ösztönösen fűti őt belülről a halálom iránt. Egy pillanatra megborzongtam, ki kellett vernem a fejemből ezt a képtelenséget. Soha nem bántana! Ebben az egyben biztos voltam.

- Mi lenne? – jelent meg arcán féloldalas mosolya, amitől szívem meglódult. – Hadd merengjek el egy kicsit szépségedben – susogta, míg tenyerével végigsiklott testemen. Árulkodón gyöngeségeimről, libabőrös lettem érintése alatt, arcom azonban ennek ellenére lángokba szökött.

Mire feleszméltem bódulatomból, jött a másik. Edward legörgette először jobb, majd a bal vállamról melltartóm pántját, aztán ajkaival csókot lehelt arra a helyre. Elakadt a lélegzetem, s megpróbáltam elrejteni kezeimet, nehogy hirtelen mozdulatot tegyek. Tudtam, hogy nem vagyok tökéletes neki és ha úgy érzi, nem tudja uralni önmagát, akkor itt hagy. Mi van, ha meggondolja magát még most az utolsó pillanatban? Azt nem bírtam volna ki, úgy éreztem, hogy a testem eltelítődik ezzel a lüktető érzéssel, s csak arra vár, mikor robbanhat már. Aztán melltartóm lehullott rólam, Edward olyan ügyességgel kapcsolta ki, hogy észre sem vettem. Gyorsan, kapkodón nyeltem az oxigént, miután rájöttem, hogy egészen eddig nem is tettem semmi ilyesmit.

Most már teljes valómban láthatott, minden emberi hibámmal együtt, meztelenül feküdtem előtte, ami szégyenérzettel is párosult. A sok érzelmet már csak nehezen tudtam beazonosítani. Még soha sem tapasztaltam ilyet azelőtt, nem hittem, hogy Edward erre is képes nálam. Tenyere puhatolózva érintették kebleimet, finoman dörzsölte őket, amitől elhatalmasodott rajtam a kéjesen kínzó fájdalom. Ez volt rá a jó szó, fájt, s mégis egyfajta vérforraló része is teljesült…

Rajta is mutatkoztak vágyakozásának jelei. Lábamhoz nyomódó férfiassága, biztosított arról, hogy ő is annyira kíván engem, mint én őt. De ő ezzel nem foglalkozott, csak arra figyelt, hogy ne tegyen bennem kárt, s megadja mindazt, amit szeretnék. Heves nyögésekkel válaszoltam neki, mikor szája bebarangolta bimbózó kebleimet. Rejtett kezeim nem tudtak megfeszülve várni, meg akartam csókolni, éreztetni vele, hogy készen állok bármire. Beletúrtam Edward bronzos hajába, s felhúztam magamhoz, hogy elérhessem száját. Heves, kapkodó csókot loptam tőle, míg keze elindult testemen lefele, hogy aztán becsúsztassa az egyetlen anyag alá, ami még rajtam volt.

Megdermedtem, ahogy a hűvösség oltani kezdte az ott tomboló forróságot. Leírhatatlan, mennyei volt, s egyben buja kínnal telített el. Amit soha sem akartam, hogy abbamaradjon. Szorosan lehunytam szemeimet, hogy megpróbáljam minden figyelmemet arra a pontocskára összpontosítani, hogy az időközben rajtam végigszáguldó heves érzékiség még erőteljesebbé váljon.

Hirtelen a kényeztetés abba maradt, s én csalódottan néztem fel rá, mi történt, ami miatt ezt teszi velem. Miért sanyargat egem? Az érzés erősítése olyan kényszerrel bírt rám, hogy ágyékomat minél közelebb próbáltam nyomni hűvös ujjaihoz.

- Ne! – cselekednem kellett, mert Edward addig nem mozdult, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy minden rendben van. Lenyúltam kezéhez, s irányítani kezdtem azt. Halványan elmosolyodott, míg ujjai ismét elkezdték gyönyörű tevékenykedésüket. Én addig, küszködve a rám törő reszketéssel, az ingéhez nyúltam, s elkezdtem babrálni a gombjaival. Látni akartam végre a mellkasát, ami olyan hihetetlenül szokott ragyogni a napfényben. Mikor végre sikerült, ámulattal csodáltam a sima mellkast, tenyereimet rászorítottam, s megsimítottam. Edward összerándult érintésemre, de nem húzódott el. Izmai megfeszültek, ezért elterelve figyelmemet ujjai játékáról, ismét megsimogattam a kőkemény mellkast. Lassan elernyedtek izmai, majd lehúzta ingét, és elhajította valamerre, talán amerre én az előbb még a blúzomat.
És végre megszabadított az egyetlen ruhadarabtól is, ami még fedett valamit remegő testemből. Önkéntelenül nyúltam övéhez, hogy kikapcsoljam, de annyira reszkettem az érintésétől, hogy nem sikerült. Fújtam egyet magamban, s nehezen, de eltolva Edward kezét fordítottam helyzetünkön. Készségesen hagyta, hogy a hátára nyomjam, majd fölé hajolva leszedhessem róla az övét, és azzal együtt a nadrágját.

Annyira tökéletes volt az elém táruló látvány, hogy muszáj volt többször is végigjáratnom szemeimet testén, hogy belevéshessem gyönge emberi memóriámba, ami eleve halva született ötlet volt. Akármennyire is emlékezni akartam minden porcikájára, amit megsimítottam tenyeremmel, olyannyira voltam tudatában annak, hogy ez lehetetlenség. Az elégedettség aztán elnyomta ezeket a gondolatokat, amint érzékelhettem Edward testi vágyának megnyilvánulását is.

- Bella – nyögte halkan, ahogy kezem egyre közelebb ért férfiasságához. Kezei ökölbe szorultak az ágyon. Most már nem futamodhatok meg. Ő sem tette, akkor én minek tenném? Nedvességtől bimbózó szirmaim, s a kínzóan lüktető érzés kívánták őt, azt, hogy érezhessem magamban. Egyik lábamat átvetettem másik oldalára, és elhelyezkedtem rajta lovagló ülésben. Belefúrtam kába tekintetemet Edwardéba, míg lassan, óvatosan magamba vezettem kemény férfiasságát. Egyszerre hagyta el ajkainkat a kéjes nyögés, miközben próbáltam fenntartani a szemkontaktust is. Olyan nehéz volt, amikor testem minden pontja csak is egyre összpontosult. A szorítás szinte már elviselhetetlen fájdalmat okozott, úgy éreztem, mintha szét akarna feszíteni belülről…

Lassan kezdtem mozogni, ösztönösen, gondolkodás nélkül tudta a testem, hogy mi kell neki. Izmaim megfeszültek, s minden figyelmemet annak szenteltem, hogy mikor fog elmúlni ez a fájdalom. Edward pár perc múltán – vagy kevesebb, nem tudom, nem érzékeltem az időt - ökölbe szorult kezeit kiegyenesítette, s combjaimat végigsimítva a melleimet kezdte kényeztetni. Egyre gyorsabban mozogtam, a hangosabbnál hangosabb sóhajok akaratlanul törtek ki rajtam, ahogy a fájdalom átalakult egy gyönyörű, mámorító érzéssé. Késztetésem, hogy még erősebben érezzem ezt, nagyobb volt Edward önuralmánál is. Egyszerűen képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak, addig űztem, hajszoltam a kéjes élvezetet, mígnem sikoltozva értem el a csúcspontot, aminek hatására testem ívbe feszült, s ahonnan már csak a mélybe zuhanhattam vissza.

Pár mozdulattal később kedvesem is követett engem. Reszkettem egész testemben, amitől ernyedtem hanyatlottam Edward mellkasára. Együtt ziháltunk az érzések átélésétől, úgy éreztem, a levegőhiány fojtogatott. Éreztem a takaró lágy puhaságát, ahogy Edward rám terítette. Nem volt szükségem rá, csak a közelségére, ahogy hűtötte forróságtól izzadt testemet.

Mikor már megszűnt az oxigénhiányom, suttogva bírtam csak kinyögni azt, ami először eszembe jutott.

- Um… ez… csodás volt… – suttogtam, kezemmel megsimítva őt.

- Igen, az volt – értett egyet velem. – Nem fázol? – kérdezte aggódón.

- Ah… Egyáltalán nem – felnéztem rá, s könnyed puszit nyomtam jéghideg ajkaira. Edward válaszul halványan elmosolyodott, aminek egyáltalán nem értettem a miértjét. – Min mosolyogsz? – kérdeztem kíváncsiságom hajtásától még inkább fűtve.

- Csak… - tűnődött, hogy megmondja-e, vagy, hogy talán hogyan fogalmazzon. – Alice azt hiszem pont erre az alkalomra szánta azt a ruhadarabot. Igazam van? – vigyorodott el a mondat végére. A bűntudat hirtelen száguldott át rajtam, ahogy eszembe jutott Alice, és a neki tett ígéretem. Igen, az ajándékomat pont az első alkalomra kaptam tőle, amikor először együtt vagyok Edwarddal. De a körülmények nem adták meg nekem a lehetőséget, hogy eleget tegyek Alice-nek tett ígéretemnek.

- Úh, nos… igen. Azt hiszem – válaszoltam, s beharaptam alsó ajkamat. Úgy tudtam, Edward nem látta az ajándékomat. Bár mit hittem? Alice gondolataiból akármikor kiolvashatta… – Szerinted… úgy értem… Rájön, ha esetleg nem látta, hogy mi… - próbálkoztam leginkább magamat meggyőzni. Nem akartam Alice-t megbántani ezzel, s tudtam, hogy bizony ezzel pont azt tettem most.

- Biztos vagyok benne, hogy látta – morogta Edward.

- Nem baj. Most csak élvezni akarom, hogy a közelemben vagy… - mondtam aztán, eltéve az Alice problémát későbbre. Ha már akaratlanul, de magamra haragítottam, legalább élvezzem ki minden percét bűnös tettemnek. Utána úgyis számolnom kell cselekedetem következményeivel… Edward csókot hintett fejem búbjára, s finoman elkezdte simogatni a hajam. Nyugtató érzés áradt szét bennem, olyan volt, mintha semmilyen gondom nem lenne. Csak ő és én… Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elszenderedtem volna ölelő karjai közt.
 

blogger templates | Make Money Online