10. fejezet - Váratlan üzenet

- Megmagyarázod később? – ütötte a vasat tovább.

- Ígérem – csattantam fel elhamarkodottan. Túl gyorsan, ilyet nem tehetek. Nem mondhatom el neki több okból sem. A legfőbb ok pedig ott lebegett előttem: Volturi. Türelmetlen voltam, s ez lett a vége. Hallottam azt az egy gondolatot, ami a leginkább aggasztott jelen pillanatban.

- Rendben – mondta mérgesen, s végszóra megérkezett Ephraim Black megcsapva engem a farkasok bűzével…

- Bella! – kiáltott fel a férfi, majd mikor meglátott minden gondolata elszállt, s csak egy járt a fejében… Cullen…

A tekintete izzott, ahogy rám gondolt, s hogy mit keresek az ő nevelt lánya közelében.

- Jól vagyok… - szólalt meg Bella, mintha érezné a feszült légkört Ephraim és köztem.

- Nem, nem vagy – válaszolt nevelőapja, most először rápillantva Bellára, de csak egy pillanatra. Nem akart engem egy másodpercre sem elveszíteni szemei elől. A káosz egyre nagyobb lett körülöttünk. Mindenki Bellát akarta látni, hogy jól van-e. A vezetőt kiszedték a másik kocsiból, míg itt mi szépen elbeszélgettünk. Elég komikus volt a helyzet…

- De igen… megmentett… Edward – mondta ki a nevemet rekedten, s olyan jól hangzott a szájából. Eddig még soha nem hallottam tőle, s ettől légzésem felgyorsult. Főleg, hogy nem árult el semmi mást velem kapcsolatban. Persze Ephraimnak nem mondana vele sokat, de szerintem Bella ezt nem tudta…

- Megmentett? – szűrte hófehér fogain keresztül Ephraim. Kellemetlenül érezte magát. – Akkor… meg kell… köszönnöm… hogy megmentette… a lányom életét… - mondta ki szaggatottan a nehéz szavakat. Megpróbáltam visszafogni vigyoromat. Tényleg vicces volt a helyzet. S nem is először mentettem meg… Tartozom neked. Hm… ez viszont még érdekes lehet.

Tovább nem tudtunk beszélni - bár én ezt nem bántam -, mert megérkeztek a kórházból a hordágyak. Bella amennyire ellenkezett, hogy ő bizony a saját lábán megy be a kórházba, ha szükséges, én annyira meggyőztem az ellenkezőjéről a nővért. Persze, majd hagyom, hogy itt mászkáljon, mikor lehet, hogy agyrázkódása van! Elhúztam számat. Hisz ha valami baja lesz a lánynak, Ephraim biztos megszegi a szövetséget, s többet nem kellene itt lennünk, Forksban. Sőt, még az is lehet, hogy a farkasok megtámadnának minket. És kinek a hibájából? Hát persze, hogy az enyémből, mert nem tudok nyugton maradni. Saját lábamon mentem a kórházba, hogy megtudjam, mi baja van Bellának. Milyen komoly bajt csinálhattam…

Bellán látszott, hogy legszívesebben megfojtana, amiért beárultam a nővérnél, de ez nem tudott meghatni. Nem akartam, hogy baja legyen, hogy a nyaka esetleg megsérült… Carlisle-ra gondoltam, s az ő több száz éves orvosi pályájára. Mély levegőt vettem, s most először – a baleset után -, nem zavart a torkomat perzselő, égő érzés, amit Bella illata váltott ki belőlem. Már tudtam milyen, de azért a biztonság kedvéért, nem próbálkoztam kínozni magam, nehogy eltörjön a mécses. A kórházba menet belenéztem az emberek fejébe, mit láttak, s min gondolkodnak. Senkinek eszébe sem jutott, hogy kerültem oda a lány mellé, s húztam el a kocsi elől. Csak ott voltam, s megkönnyebbültek, hogy nem lett senkinek komolyabb baja, pedig lehetett volna… Meglepő, mennyire nem értelmesek az emberek arra, hogy összekössék a látottakat. Pedig milyen egyszerű lenne… Egyedül Bella volt az, aki nem hitt nekem, de ő most nem volt beszámítható állapotban, mondván sokkos, s beverte a fejét is. Így egy kis időre megkönnyebbültem. Annyira zavaró volt Ephraim jelenléte, hogy közvetlenül nem tudtam Bellán tartani a szemem. Nem akartam magamra haragítani az Alfa hímet, így csak gondolatain keresztül figyeltem Bellát. Első dolgom volt, hogy mikor beértem a kórházba megkeressem Carlisle-t. Persze Angelica volt az első, aki odarohant hozzám, nincs-e bajom.

- Nincs semmi bajom – mosolyogtam rá lehengerlően, határozott elutasítással hangomban.

- De meg kellene azért vizsgálnom – erősködött.

- Ne haragudj, de pont engem? Apám orvos… - jegyeztem meg nem túl udvariasan, de a bársonyosság miatt Angelica nem igazán hallotta ki a gúnyt. Elmosolyodott, s hagyott tovább menni. Elhaladtam a súlyosabb sérültek ágyánál – ahol persze még mindig nem vettem levegőt -, keresve apám gondolatait. Nem sokat kellett keresnem, apró irodájában megtaláltam őt. Szerencsémre egyedül volt, el se akartam hinni, hogy ma lehet ekkora mázlim ezek után.

- Carlisle… - mondtam halkan. Úgyis hallotta, hogy már jövök, így csak benyitottam hozzá. Arca teli izgalommal, s kétellyel. Csontfehérré vált, s talpra ugrott, majd megállt közvetlenül előttem.

- Ugye nem az történt…? – kérdezte aggodalmasan.

- Nem, most nem az – nyugtattam meg legelőször. Mély lélegzetet vett, aztán egy kis bűntudat söpört végig rajta.

- Ne haragudj, tudhattam volna a szemedből… - megkönnyebbülten nézett bele aranyszín szemeimbe.

- Igen, de… - kezdtem, amivel megint csak nyugtalanná tettem - …megsérült, szerintem nem komolyan, de meg kellene nézned – mondtam aggódva. S ellenőriztem, hol van most Bella. Röntgenre várt, Ephraim a váróban ült.

- Mondd el mi történt – kért apám. Végül is joga van tudni, ha esetleg költözésre kerülne a sor…

- Autóbaleset itt… a kórház előtt majdnem… - mondtam. – Kint álltam, s azt vettem észre, hogy rossz helyen van… az a hülye kocsi pont belecsapódott volna… Nem hagyhattam… - szaggatottan mondtam ki a szavakat. Annyira szörnyű érzés volt, hogy elveszthettem volna, hogy akár már csak esélyem sem lehetne arra, hogy láthassam. – Én… nem akartam ezt… hogy veszélyben legyünk… de nem hagyhattam meghalni…

- Helyesen cselekedtél, Edward. Büszke vagyok rád, pedig tudom mennyire nehéz lehetett – tette kezeit vállamra, s megszorította. Felnéztem szemeibe, mely csillogott, ahogy visszanézett rám.

- Tudnod kell, hogy… vele nem tudtam elhitetni a kis sztorim – kaptam el tekintetem apáméból. Most jön a kellemetlenebb része a dolognak.

- Ne aggódj. Ha mennünk kell, elmegyünk. Az számít, hogy életben van – válaszolt Carlisle nyugodt hangon. Irigyeltem, hogy lehet ennyire nyugodt ebben a helyzetben? Majdnem megöltem Ephraim Black nevelt lányát! – Mondott valamit?

- Még nem, tartja magát az én verziómhoz, de… - akadtam meg egy pillanatra -…ehhez meg kellett ígérnem neki, hogy megmagyarázom – összeráncolta szemöldökét, miközben hallgatott. Tudtam, hogy tudja, kiről is van pontosan szó. – Kérlek nézd meg. Amikor megmentettem – mondtam gúnnyal hangomban -, akkor beütötte a fejét a földbe. Rendben van, nem hiszem, hogy komoly, de megnyugodnék, ha megnéznéd… Biztos vagyok benne, hogy nem felejt el kikérdezni.

Carlisle hallotta hangomban a gúnyt, s nem bírta megállni nevetés nélkül. Hátrasimította világos haját.
Hm… nagyon érdekes napod volt, nem? Pont egy Black… – gondolta ironikusan, majd kiment az irodájából, hogy megkeresse Bellát, s megnézze a röntgen képet. Tűkön ültem, hallgattam a kósza gondolatokat. Bella közelében akartam lenni, hogy letisztázzam a dolgokat, vagy egyszerűen csak másért… Talán azért, amit ma beleültettek a fülembe. Á, de hogy! Mire gondolok? Csak tudni akarom végre, jól van-e. Hallottam Angelica gondolatait, miközben ellátta a Ford vezetőjét. Persze, hogy egy fiatal kis nemes gyerek! Bella mellé tolták a hordágyat. Angelicán keresztül én is láttam, mennyivel rosszabbul nézett ki, mint Bella. Nem is csodálom… Most volt, amire figyelhettem. A fiatal fiú beszélgetést kezdeményezett.

- Ne haragudjon, én nem akartam balesetet okozni… Nem akartam önt… – mentegetőzött a fiú.

- Semmi baj, senkinek nem lett baja – akarta lezárni a témát ennyivel a lány. De beszélgetőpartnere nem így gondolta.

- De lehetett volna… - hajtotta le fejét, majd visszanézett Bellára, erre mit reagál. – Szörnyen sajnálom… - mondta megint, mire Bella alig hallhatóan felszusszantott. Kuncognom kellett rajta. Ennyire nem veszi észre a fiú, hogy idegesíti a lányt?

- Mondtam már, semmi gond – felelt Bella morcosan. A fiú eközben végigmérte Bellát, gondolatain keresztül láttam, mennyire megbámulja. Akaratlanul is elfogott egy érzés…

Nem is rossz. Elég csinos végül is. Talán kiengesztelhetném… - hallottam meg a fiú idegesítő gondolatait, mire megint csak elöntött az a furcsa érzés. Dühös voltam, vagy… inkább féltékeny? De miért is lettem volna az? Ennek nem volt semmi értelme… Bella nem tartozott hozzám, s nem is akartam ezt. Egy quileute-k között nevelkedett lány, hogy is tartozhatna egy vámpírhoz? Nevetséges. Dühös voltam, igen, amiért ez a kis ficsúr ezt mondta Belláról. Csinos… Tényleg az volt, most, hogy az ő szemein keresztül még egyszer megnéztem őt. S így a szomjam nem vette el eszemet, csak is rá koncentrálhattam. Egy pillanatra lehunytam szemeim, s mélyet lélegeztem. Emlékeimben elevenítettem azt az estét, mikor először voltam vele teljesen egyedül, egy autóban…

Tovább nem bírtam csak ott ülni, muszáj volt látnom, még ha összefutok Ephraimmal is. Ez sem tudott érdekelni most. Már kint jártam a folyosón, egyenesen a röntgenes helyiség felé mentem. Szerencsémre nem kellett odáig elmennem, egy nővér közeledett felém, gondolataiban láttam, hogy Bella röntgen képe van a kezében. Egy kis szelet csináltam egy gyors mozdulattal, ahogy elmentem mellette, s közben rápillantottam a röntgen képre, amikor önkéntelenül felkapta kezét. Most már megnyugodtam, hogy láttam, semmi baja sincs Bellának. Hallottam, hogy közben átszállították egy másik helyiségbe, így egyedül volt. Egyes egyedül… Ephraim nélkül. Tudtam, hogy nem lenne szabad, de lábam automatikusan vitt a szoba felé, amelyben megtalálhatom őt. Látni akartam, de azt is tudtam, hogy nem fogja ennyiben hagyni. Inkább tisztázzuk le most a történteket, mint esélyt adjak neki arra, hogy beszámoljon régebbi esetről is, mikor hazavittem…

De tudtam, hogy ez csak ürügy számomra. Egy jó ürügy, hogy láthassam, s beszélhessek vele, megfigyelhessem újra arcát. Hogy belevéssem emlékeimbe, mert többször nem akartam látni. Vagyis ez így nem volt pontos… A szoba előtt pár méternyire talált rám Carlisle, kezében a röntgen felvételekkel.

Jobban nézel ki – gondolta vidáman. Semmi baja. Teljesen jól van. Tényleg büszke vagyok rád… Észrevétlenül elhúztam számat. Rendben, intézd el úgy, ahogy jónak látod. Majd követlek… - bólintottam, majd a szoba ajtajához léptem, s bekopogtam. Hallottam, hogy bent elkezd mocorogni, felül az ágyon, s lelógatja lábát, majd egy tessék, s egy sóhaj után lenyomtam a rézkilincset. Bella meglepődött arccal nézett arcomba, szemei tele bosszúsággal… gyanakvással. Ahogy beléptem, megcsapott az édes illat. Erősen koncentráltam a lány arcára, egy darabig nem vettem levegőt, s így a szomjúság már semmiségnek tűnt. Most már képes voltam beszívni az illatát s elviselni az égető érzést, amit kiváltott. Az önkontroll, s Carlisle előttem lebegő arca mindig visszatartott a cselekedettől, így pedig a kísértés egyre kisebb lett… De még élénken élnek bennem fantáziám szüleményei, s a szörny elképzelései.

- Hogy vagy? – kérdeztem meg, hogy valamivel oldjam a feszültséget, ami érezhető volt a szobában.

- Jól vagyok, de orvos még nem volt itt… Vagy inkább, az apád még nem volt itt… - jegyezte meg mellékesen, egyenesen a szemeimbe nézve. Nem szóltam, kíváncsi voltam, hogy előhozza-e a témát.

- Te hogyhogy nem vagy odaszegezve egy ágyhoz? – kérdezte bosszúsan.

- Tudod, ismerem a megfelelő embert – vigyorogtam rá. Tetszett, hogy ettől ilyen bosszús lett.

Vigyorom azonban hamar lelohadt… Tudhattam volna, hogy nem úszom meg a kérdezz-feleleket. Végül is én kevertem a bajt, az én dolgom, hogy helyre hozzam…

- Azt hittem eltűnsz majd… - mondta. Még mindig ugyanott álltam, nem akartam közelebb menni hozzá, tartottam a tisztes távot, ha rosszul sülne el a dolog. Egyre könnyebben ment a levegővétel. Főleg, hogy próbáltam kizárni tudatomból illatát, noha ösztöneimmel már nem ment ilyen simán az ügy.

- Ígéretet tettem – válaszoltam mogorván. Az ígéretet pedig soha nem szegem meg, főleg egy hölgynek nem. Azonban nem fogom elmondani neki…

- Akkor most magyarázd is meg – állta tekintetemet. Ki akarta belőlem szedni, de én visszakanyarodtam a baleset idején mondott kis történetemhez. Csak meg kell rendítenem az igazában, s onnantól már könnyű lesz. Kegyetlen leszek, s hideg, amit a leginkább elleneztem legbelül. Nem akartam fájdalmat okozni neki, de nem hagyhattam, hogy miattam a családom szenvedjen… De hogy fogom ezt megtenni? Hogy fogok így viselkedni vele? Bella nem olyan, mint a többi ember, erre már rájöttem… S én sem szerettem volna ezt tenni…

- Rendben – sóhajtottam kicsit, kizárva illatát. - Még egyszer elmondom, hogy ott álltam tőled nem messze. Csak ezért tudtalak elrántani… - mondtam szemrebbenés nélkül kemény hangon, elég hihetően. Persze, mint azt sejtettem, Bella nem vette be. Először, egy pillanatra megilletődött hangom árnyalatán, aztán makacsul ragaszkodott az igazához.

- Ez nem igaz! – állt fel indulatosan, s egyenesen felém sétált. Arcát elöntötte a pír. Hátrálni kezdtem. – Tudom, mit láttam, s nem voltál ott. Itt voltál a kórház előtt, s az autódnak támaszkodtál – jött egyre csak felém, míg én az ajtóig hátráltam, amibe beleütköztem. Még jó, hogy nem annyira, hogy behorpadjon testemtől. Bella kényelmetlenül közel jött hozzám, csokoládébarna szemeit belefúrta az enyémbe. Illata kétszeres erővel csapott most meg, mire gyorsan lezártam a tüdőmbe áramló levegő útját. Éreztem arcomon meleg leheletét. Önkéntelenül törtek elő ragadozó ösztöneim… izmaim megfeszültek, friss méreg termelődött számban, de megpróbáltam Carlisle-ra gondolni, akinek arca mindig visszatartott a cselekedettől. S most sem volt ez másképp.

- Megmentettem az életed, nem tudnád egyszerűen csak megköszönni és nem magyarázatokat keresni olyanra, amire nem is kellene? – sziszegtem az arcába. Gondoltam taktikát váltok.

- Köszönöm… - suttogta haraggal hangjában.

- Remek… - gúnyolódtam.

- Tartozol egy magyarázattal… még mindig – tartott sakkban. Ő engem! Elég mókás helyzetnek bizonyult, tekintve, hogy ő egy törékeny ember, akit egy mozdulattal félresöpörhetnék az útból. Mégsem teszem…

- Rendben. Közelítsük meg máshonnan a dolgot. Mit gondolsz, mit láttál? Tekintve, hogy még a fejedet is beverted… - mondtam gúnyosan. Nem igaz, hogy nem tudok vele dűlőre jutni! Tudni akartam, mit látott, s minek a magyarázatát akarta kiszedni belőlem. Úgy látszik, ez a kérdésem egy pillanatra megállította. Elgondolkodott, legalábbis, arcáról ezt olvastam le.

- Nincs baja a fejemnek – tisztázta le legelőször mérgesen, majd folytatta. - Én… nem is tudom igazából. Csak annyit tudok… hogy nem álltál ott mellettem, senki sem látott téged, de… de te ott termettél, s behorpasztottad a kocsit… és semmi bajod… - mondta halkan akadozva, szemeiben megcsillantak a könnyek az elfojtott dühtől. Pánikba estem, mindent, de mindent látott, míg én azt hittem, nem volt öntudatánál. Arcomat gúnyos kifejezés mögé rejtettem.

- Azt hiszed, hogy behorpasztottam a kocsit? – nevettem el magam, s csak most figyeltem fel megint az égető érzésre torkomban. Nem válaszolt, csak bólintott. – Ugyan… ezt senki nem hinné el neked…

- Nem is akarom elmondani senkinek… - felelt még mindig szemeimbe nézve, őszintén. Annyira fájt, hogy hazudok neki, s annyira szörnyen éreztem magam, hogy így marad meg emlékeimben. Miattam könnyező szemekkel, haraggal irántam… ilyen őszinteséggel. Éreztem, hogy igazat mond, de…

- Akkor meg mit számít a magyarázat? – kérdeztem meg suttogva, s egyre kevésbé bírtam közelségét.

- Nekem számít… nem szeretek hazudni... főleg nem apámnak… - mondta lágy hangon. Elfogott a nevethetnék. Ha tudná, az állítólagos apja mi, s hogy ő mindent tud rólam… Vajon ahhoz mit szólna?

Felhorkantam. – Úgy látom, szeretsz csalódni… - értettem ezt apjára, s rám is nézve. Összeráncolta homlokát, s jó egy perc után szólalt meg újra.

- Miért mentettél meg egyáltalán? – suttogta könnyekkel áztatott szemekkel. Nem tudtam mit válaszolni. Úgy gondoltam, mindenre felkészültem, csak erre nem. Hogy egy ilyen kérdésre mit válaszolok. Miért? Beleszerettem volna? De komolyan?

- Nem tudom… - mondtam őszintén, majd előrébb toltam vállánál fogva, s kisiettem a szobából.

Úgy éreztem magam, mintha fulladoznék, pedig nincs is szükségem oxigénre. A mellkasom szúrt, fájt, s nem tudtam mitől. Szörnyen éreztem magam és ez a kérdés, amire nem tudtam igazán válaszolni, megrendített… Tudtam, hogy a családomnak, és Bellának, sőt az egyezséget is tekintve az lenne a legjobb, ha távol maradnék tőle, de olyan nehéz volt. Főleg, mikor a sors állandóan az utamba tereli… Ösztönösen kerültem el a velem szembe jövő embereket, aztán meghallottam Carlisle lépteit. Gondolataim most családom felé terelődtek. Megtorpantam apám előtt.

Hogy ment? – kérdezte tőlem gondolatban.

- Nem túl jól… Szerintem - mondtam olyan gyorsan, hogy senki ne hallja rajtunk kívül. Carlisle aggodalmas arckifejezéssel válaszolt.
Meglátom, mit tesz… - üzente, majd a vállamra téve kezét, bíztatóan megszorította, majd ellépett tőlem a szoba irányába. Sóhajtottam, s tovább szedtem lábaimat a kijárat felé. Előre hallottam Angelica bosszús gondolatait. A betegek néha nem akartak rá hallgatni, így több munkája volt. Bosszús volt, ám ennek ellenére is szerette ezt csinálni nap mint nap, ahogy a betegeket is kedvelte. Épp egy öreg nénit látott el, s dühe egy szemvillanás alatt eltűnt, a következő percben már kedvesen mosolygott vissza az idős hölgyre. Nem törődtem tovább vele, nem is köszöntem el tőle, egyszerűen kislisszoltam a kijáraton. Minél előbb otthon akartam lenni, a saját szobámban, egyedül… Gondolkodni akartam.

Az Alfa Romeó ugyanott állt, mint a baleset előtt. Végigsimítva oldalát szálltam be, majd egy perc múltán már az utat róttam hazafele. A lehető legnagyobb sebességgel vezettem, élveztem a hajamba kapó menetszelet. Nem kellett sok idő, hogy ilyen tempóban hazaérjek. A garázsban már vártak rám. Alice a Cadillacnek dőlve nézett rám, míg én kiszálltam az autómból.

Edward… Láttam – kezdte aggódó arccal. Csak most pillantottam fel rá. Ez az egy nem is jutott eszembe. Hogy Alice már akkor látta, mikor én eldöntöttem, hogy megmentem Bella életét. Annyi mindenen járt az agyam, hogy ez valahogy elenyészett a többi mellett. Ő az ugye? A legnagyobb hiba, amit majdnem elkövettél… – Csak bólintani mertem, nem akartam, hogy a családból még valaki megtudja. S Alice sem beszélt hangosan, így tudtam, hogy addig nem fogja elmondani, míg én nem akarom. Nem látom a jövőt… Edward, bizonytalan és homályos… túlságosan… - elnéztem mézszín szemeiből. Alice elől semmit sem lehet titkolni… Ahogy előlem sem… Nem tudom, hogy ki ő pontosan, de tudom, hogy nem fogod bántani. – Alice ezzel lezártnak tekintette a témát, s még jóval előttem belépett a házba. Egy fél perc múlva követtem csak. Emésztettem szavait. Csak azért mondta, hogy nem fogom bántani, mert bízik bennem? Vagy… mert látta?


Estefele ért haza Carlisle a kórházból. Megpróbáltam az időt eltölteni olyannal, ami gondolataimat is leköti. Hogy ne kelljen arra koncentrálnom, vajon mondott-e valamit apámnak Bella, vagy tett-e valamit. Emésztett a bizonytalanság, a vágy, hogy utána menjek, s lássam. De tudtam, hogy erre soha nem lesz lehetőségem, s ez így lesz jó. Így kell lennie. Carlisle gondolatai azonnal engem kerestek. Fél perc kellett, hogy emberi tempóban leérjek dolgozószobájába. Nem akartam, hogy a többiek észrevegyenek valami furcsát a viselkedésemben. Hallottam, hogy Emmett Rosalie-val van, Jasper Alice-szel és Esmével. Halkan kopogtam Carlisle szobájának ajtaján, pusztán udvariasságból, s megszokásból, hisz tudta, hogy jövök. Az ablak előtt állt, háttal nekem. Mikor beléptem megfordult, arca gondterhelt volt, de nyugodt.

- Mutatnom kell valamit – szólalt meg halkan, hogy csak mi halljuk, majd gondolatban folytatta. Onnantól láttam a jelenetet, ahol elváltunk a kórházban, s ő Bella szobájába ment.

- Jó Napot, Miss Black – lépett a szobába Carlisle.

- Jó Napot – motyogta halkan Bella.

- A röntgen eredményei jók. Nem fáj a feje? Úgy hallottam igencsak beverte – kérdezte apám, s a képeket a lány kórlapjához rakta.

- Nem fáj – válaszolt Carlisler-ra nézve. Elidőzött rajta tekintete. Kezében mintha szorongatott volna valamit. Apám hozzálépett, s megtapogatta Bella fejét, míg meg nem találta az aprócska búbot. Bella összerezzent, s vele – vagyis gondolatképével – együtt én is.

- Érzékeny? – kérdezett rá Carlisle.

- Nem annyira – felelt Bella mártír arccal. Bátor volt…Carlisle hátrébb lépett.

- Az apja kint várja. Elmehet vele haza, ha akar. De ha valami gond lenne, azonnal jöjjön vissza – nézett Bella csokoládébarna szemeibe, aki bólintott. Carlisle küldött felé egy félmosolyt, majd fordult is ki a szobából. Ha Bella meg nem állítja.

- Dr. Cullen… - szólt rekedt hangon. Megköszörülte torkát, s mikor apám visszalépett, s becsukta az ajtót, folytatta. – Megkérhetném valamire?- Carlisle habozott. Nem tudta, Bella mit akarhat tőle. Pont tőle.

- Mondja csak – mondta végül.

- Odaadná ezt… Edwardnak? – állt fel bizonytalanul, s egy lépést tett apám felé. Jobb kezét félig kinyújtotta, amiben egy apró, összehajtogatott cetlit szorongatott.

- Természetesen – bólintott Carlisle, s elvette a cetlicskét. Bella hálásan mosolygott apámra.

- Köszönöm. – Azzal Carlisle kifordult a szobából.

Megint csak ott álltam apámmal szemben, a dolgozószobájában. Lélegzetem elakadt, mikor felém nyújtott egy ismerős cetlit. Félve nyújtottam ki kezem, majd vettem át tőle. Belenéztem aranyszín szemeibe, majd le a remegő ujjaim közt tartogatott papírocskára.