8. fejezet - Kórházi találkozás

MÉG HAT ÓRA SEM volt, mikor Carlisle-lal elindultunk a kórházba. Ragaszkodott hozzá, hogy Bugattijával menjünk, s én most nem ellenkeztem. Szótlanul, gondolataimba merülve ültem mellette az autóban, s hallgattam a kocsin kopogó hatalmas esőcseppeket.

Borult, sötét felhők tarkították az eget, az eső már éjfél óta megállás nélkül szakadt, némelykor viharos erejű széllel összekötve. A Bugatti – az én Alfa Romeómhoz képest - lassan vánszorgott a főúton, s vette be a kanyarokat, noha Carlisle szokásához híven tövig nyomta a gázpedált. Sóhajtottam, s hogy eltereljem gondolataimat tegnap esti ábrándjaimról, beszélgetést kezdeményeztem.

- Nem akarod már lecserélni? – kérdeztem Carlisle-t.

- Nem tudom. Talán… Nem értem, mi bajod vele – felelt rám nézve kételkedőn, hogy jól vagyok-e.

- Tudom, hogy te is szereted az autókat, és van ennél újabb is – mondtam vállrántva.

- Igen, de… Megkedveltem ezt a remek automobilt.

- Ha meglátsz egy másikat, azt is meg fogod – vigyorogtam.

- Igazad lehet – nevetett fel Carlisle, s sanda pillantást vetett rám.

- Nincs semmi baj, Carlisle – feleltem gondolatára.

- Biztosan? Látom, hogy valami nincs rendben… - próbált meg szóra bírni.

- Biztosan – bólintottam, nyomatékot adva szavaimnak. – Csak ki kell engesztelnem Alice-t – nevettem.

- Alice-t? Mit csináltál, hogy ki kell engesztelned? – húzta fel szemöldökét Carlisle.

- Végül is semmit, épp csak megláttam egy emléket… - néztem ki az ablakon, hogy elrejtsem bűnbánatomat Carlisle kutakodó tekintete elől. De tudja, hogy arról nem tehetsz…

- Ó, erről nagyon is tehetek – súgtam bizalmasan, s éreztem, hogy a szégyen arcomra is kiül.

- Úgy érted, hogy kifejezetten olyat mondtál…? – kérdezte, s rá kellett néznem arcára, hogy eldöntsem valóban visszafojtja-e nevetését.

- Nos… Igen – adtam meg a választ homlokráncolva. Carlisle nem bírta elfojtani mosolyát.

- Ez nem volt szép, Edward – rótt meg gyöngéden szája sarkában bujkáló mosollyal. De nagyon agyafúrt… - röhögött magában, mire én is vigyorogni kezdtem. Hiába, Carlisle tudta az ellenszerét a bűnbánatnak.

- Tudom, ezért fogom kiengesztelni – mondtam.

- És mivel? – kíváncsiskodott Carlisle, miközben bekanyarodtunk a kórház elé.

- Mi mással, mint egy autóval? – kérdeztem vissza vigyorogva.

- Ó, igen, ez jó ötlet. Nem fog neki ellenállni – nevetett, majd a kocsik mellé beállva leállította a motort.

- Igen, már csak azt kell kiderítenem, hogy milyen autóról álmodozik – lépkedtem apám mellett a kórház fehér épülete felé. Néhány járókelő igencsak megbámult minket – ami már nem volt meglepő persze -, nem értették, miért ázunk, ha van esernyő is.

A köves járdán a víz csúszós réteget alkotott, ami miatt szinte minden hölgy a kísérője karjába kapaszkodott, nehogy a földön ülve kössenek ki. Halvány mosoly futott át arcomon, ahogy elképzeltem Bellát… Biztos voltam benne, hogy az elsők között lenne, aki segítségre szorulna, s én örömmel nyújtanék is neki. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, hogy mindenről ő jutott az eszembe.

Kinyitottam az épület ajtaját, majd egy vigyor, s egy „Dr. Cullen” kíséretében beengedtem apámat magam előtt. Halkan nevetett rajtam, miközben fejem már tele volt az ezernyi gondolattal, amik a betegek, az ápolók, és a hozzátartozók felöl árasztottak el. Szám megrándult, s egy apró fintorban zárult. Az egyetlen dolog, ami nem volt kellemes, amíg itt tevékenykedtem a kórházban. A sok ezer aggódó, félő, néhol kárörvendő gondolat.
Azonban Angelica, mint mindig elterelte figyelmemet, s most csak őrá összpontosítottam.

Lemerevedve a nővérpult mögött, elnyíló ajkakkal nézte apámat, ahogy felé halad, majd kilépve apám árnyékából engem.

Óó… A két Cullen. Mennyei látványt nyújtanak együtt… - nehezen fojtottam el nevetésemet, megpróbáltam egy mosolynak álcázni Angelica felé, aki először meglepetten fordult hátra, hogy megnézze, nincs-e valaki a háta mögött. - Rám mosolygott… – csodálkozott el, légzése kihagyott egy ütemet. – Istenem, mégiscsak jól kezdődik ez a fránya nap – hallottam meg sóhaját.

Egy szívdobbanás, s egy „Ah” – no meg vágyakozó gondolatok -, után, mintha fejbe vágták volna, fel-felpillantva ránk visszatért a kartonok rendezgetéséhez. Szám elé raktam kezem, mintha köhögnöm kellene, ami inkább tűnt hörgő nevetésnek.

- Csak nem kedvenc nővérkénk gondolatait olvasod? – tudakolta Carlisle halkan, vigyorogva.

- De… de igen – köszörültem meg torkom, mikor odaértünk a pulthoz.

- Jó reggelt, Angelica! – üdvözölte őt először apám.

- Magának is, Dr. Cullen – válaszolt, majd Carlisle elé rakta az aláírni való papírokat, s egy mosollyal felém fordult.

- Szép reggelt kívánok - biccentettem viszonozva mosolyát.

- Örülök, hogy ma is láthatlak, Edward – nyalta meg száját, majd miután rájött önkéntelen gesztusára, elpirulva sütötte le szemeit.

Ostorozva magát lépett a szekrényhez, s hozta nekünk a fehér köpenyeket. Carlisle felcsíptette a kis névtáblát sajátjára, majd miután felvette, a kórlapokat kezdte tanulmányozni, amiket Angelica az előbb rakott a pultra. Belebújtam a fehér köpenybe, miközben megpróbáltam kiszűrni Angelica kacér gondolatait. Persze nem bírtam nem meghallani őket, főleg, hogy Carlisle csakis a leendő betegeivel volt elfoglalva a kórlapok alapján.

- Köszönöm, Angelica – biccentett Carlisle, majd elindult az irodája felé, én pedig követtem. – Lassan majd Angelicát is kezelhetem – kuncogott Carlisle.

- Hm? Miért? – értetlenkedtem, mert most nem figyeltem rá. Már messziről éreztem a vér szagát, s megremegtek ajkaim. Mély levegőt vettem, hogy ha szükséges, akkor leállítsam légcserém.

- Mert szegényt úgy elkápráztatod, hogy leépül szellemileg… - zökkentett vissza Carlisle nevetésbe torkolló hangneme.

- Előbb fogod te, mint én – vágtam vissza. Angelica most már kezdte megszokni apám jelenlétét, noha minden találkozás során újból elkábult földöntúli szépségétől, ahogy ő nevezte magában.

Nos… Hát igen, lehet – húzta mosolyra száját, majd belépett irodájába. Becsuktam magam után az ajtót.

- Ma is találkozol Bellával? – kérdezte, miközben a papírjait rakosgatta az asztalán. Az íróasztal előtti szék egyikének támlájára támaszkodva néztem őt.

- Igen. – Carlisle rám mosolygott.

- Örülök neki – mondta enyhe féltő tónussal. De… - kaptam el gondolatát, amit nem akart befejezni.

- De? – kérdeztem rá.

- Vigyáznunk kell – utalt a Volturira aggódva.

- Tudom. A farkasokon és Tanyáékon kívül nem is tudja más – érveltem.

- Igen, igen… - merengett el Carlisle, a papírok a kezében lassanként kerültek a helyükre.

Aztán hirtelen mindketten csak egy dologra kezdtünk figyelni. Gyors, szaladó léptek hangzottak fel a folyosón, a fehér, női cipő hangosan koppant a kövezeten, ahogy erre haladt. Hallottam a szapora légvételeket, s az ütemesen erősödő szívverést is.

Erős, kapkodó kopogás hallatszott, intettem Carlisle-nak, hogy hagyja, majd én kinyitom az ajtót.

- Dr… Cullen! – akadt el egy pillanatra Angelica szava, ahogy meglátott engem. – Dr. Cullen történt egy kis baleset itt a közelben. A hölgy nem tud felállni, hordággyal kell behozni. Az asszony fia jött be szólni… - hadarta el egy szuszra. Carlisle azonnal hozzám lépett.

- Edward, kérlek, várj a bejáratnál, miután kerestél egy üres szobát! – Bólintottam, majd Carlisle-lal, és Angelicával együtt elindultam a bejárat fele.

Ahhoz közel – a földszinten -, találtam is egy teljesen üres szobát, míg Carlisle egy hordággyal, s két segítővel együtt kilépett a kórházból.

Az épületen túlnyúló, kis tető alá álltam, hogy megnézzem, hol is történt a baleset. Angelica azt mondta, itt a közelben, így figyeltem Carlisle-t és a pár emberből álló tömeget, akik elhaladva a túloldalon a sérült mellett szánakozó pillantást vetettek csak rá. S már azt is láttam miért… Nagyot nyögtem az asszony ismerős arcát látva, köpenyem zsebeiben ökleim összeszorultak. Ennyi véletlen még soha nem történt velem, mielőtt megismertem Bellát. Már kezdtem kételkedni a sok véletlen, tényleg az-e.

Angelica aggódva jött oda mellé, hogy kiderítse, mi történt pontosan. Én addig Carlisle-t néztem, s az ellenségeskedést a beteg fia felöl. Nem is figyeltem most a nővérre… Az utca másik oldaláról az asszony halk sziszegése, s fájdalmas nyögései lelket tépően jutottak el füleimbe, hogy aztán a sok gorombaság a fiú válaszaiban erre, felkeltsék bennem az iránta lappangó haragomat.

Összeszorítva fogaimat hallgattam Carlisle-t. Nem voltak messze, így ki tudtam szűrni őket a járókelők cipőinek kopogása, a társalgásuk és esernyőiken dörömbölő esőcseppek hangjai közül.

- Ha nem tud lábra állni, nem szabad olyan messzire sem szállítani. Itt a kórház, megröntgenezzük, utána pedig többet tudok majd mondani, mikor mehet haza a saját orvosukhoz – érvelt Carlisle. – Nincs túl jó állapotban… Súlyos - fejezte be végül nyomatékosan. Az asszony egy nyögés kíséretében beletörődött, s bólintott apámnak, míg fia csak mély morgással, fintorba rándult arccal tűrte édesanyja döntését. Csak is anyja miatt ment be a kórházba, hogy segítséget kérjen, neki amúgy sem tetszett az ötlet, főleg, mikor megérezte, meglátta Carlisle-t is.

- Kér… lek, fiam… - csitította az asszony összeszorítva fogait. Rettenetesen fájt a lába, vagyis a csípőtájéka, alig tudott beszélni is. Carlisle a két ápolóval óvatosan felrakta az asszonyt a hordágyra - még Angelica is megrándult mellettem a nő gyötrelmes sikolyai hallatán -, hogy beszállíthassák a kórházba. Apám már végigfuttatta elméjében, milyen sérülést is szenvedhetett az asszony, s egyik sem volt túl kellemes. A vizes köveken megcsúszva beütötte csípőjét, s most lábra sem tudott állni. Beljebb léptem a kórházba, mielőtt még engem is észrevenne a nő fia, ezzel pedig csak édesanyja ellátást akadályoznánk.

- Angelica, kérem, készítse elő a röntgenszobát – mondtam a mellettem haladó nőnek. – Biztosan szükség lesz rá.

- Természetesen – felelt, majd elindult a kórház nyugati szárnya felé. Én pedig a pultnak támaszkodva vártam Carlisle-ékat. Hallottam a hordágy kerekeinek súrlódását a köves járdán, az épp arra járók felháborodott gondolatait, s ahogy egyre közelebb érnek a kórház bejáratához. Mély levegőket vettem, s felkészültem arra a pillanatra, mikor egymás szemeibe nézünk…

Carlisle nyitotta az ajtót, így az asszony fia háttérbe szorulva elengedte szenvedő anyja kezét, majd a két ápoló betolta a hordágyat a kis előtérbe. Ellöktem magam a pulttól, Angelica épp most tért vissza, azonnal fogott egy üres kórlapot, s mellém állva várta, hogy kifaggathassa az asszony fiát.

Carlisle hosszan fújta ki a levegőt tüdejéből, mikor az épp anyjához visszalépő fiú is észrevett. Első döbbenetében szája elnyílt, majd dühösen összeszorította fogait, még inge anyagán keresztül is láttam izmai megfeszülését. Mi a büdös fenét keresel te itt?! – kelt ki magában.

- Meg kell röntgenezni – ért apám elém, azonban én még mindig a sötét szemekbe néztem. Carlisle is észrevette.

- Már előkészíttettem Angelicával – mondtam, miközben az említett épp odament a beteghez.

- Rendben – mosolygott rám kényszeredetten Carlisle. – Vigyék a röntgen szobába! – utasította az ápolókat.

- Elnézést, meg kell kérdeznem pár dolgot – kérte gyöngéden Angelica az asszony fiát.

- Ó… Ha szükséges… Jake, válaszolj a hölgynek – nyögte az asszony fiának, aki még mindig lemerevedve állt, tekintetét az enyémbe fúrva. – Jake? – fájdalmas, hörgő hangot adott ki, amitől Jacobot kirázta a hideg.

- Igen, anya – felelt engedve, hogy az ápolók eltolják édesanyját.

Angelica elkezdte feltenni szokásos kérdéseit, míg Jacob Black folyamatosan rajtam tartotta szemeit. Mintha akármelyik pillanatban rátámadhatnék…

- Ez… ez… - próbálta meg kifejezni Carlisle aggályait.

- Kegyetlen sors? – húztam el számat.

- Igen… Véletlen – sóhajtott Carlisle. – Jobb lesz, azt hiszem, ha távol maradsz – mondta aggódva.

- Tudom, de más segítséged nincs – feleltem.

- Sajnos - biccentett. – Megoldom azért, ne nyugtalankodj. Most megyek – veregette meg vállamat, majd a röntgenszoba felé indult.

Jacob szűkszavúan felelt Angelicának, s rendkívül otrombán, nyersen viselkedett vele, Angelica pedig ezek ellenére kedvesen tűrte ezt. Már majdnem elvesztettem önuralmam, s rendre, de legalábbis illemre intettem volna Jacob Blacket, mikor Angelica kifogyott kérdéseiből. Jacob egyenesen felém vette az irányt, Angelica pedig az egyik telefonhoz lépett, reméltem azért, amit én gondolok.

- Mit keresel itt, vérszívó? – fröcsögte az arcomtól nem messze. - Hm? Tudtommal nem vagy orvos… - folytatta gúnyosan, halkan.

- Semmi közöd hozzá, kutya – sziszegtem összeszorított fogaimon keresztül.

- Ha bántod az embereket, akkor van – vágott vissza élesen, elfojtva dühét. Kezei ökölbe zárultak, ahogyan enyémek is köpenyem zsebeiben.

- Ha bántásnak minősül a gyógyítás, akkor igen – feleltem én is gúnyosan.

- Tartsd távol magad anyámtól – kezdte indulatosan. - A dokit még elviselem, mert muszáj, de téged nem… - mondta fintorogva, majd elindult arra, amerre az előbb Carlisle. Még vissza-visszanézett gyilkos pillantást küldve felém, míg el nem tűnt a folyosó végén.

Mögöttem nyugtatóan csendült fel Angelica hangja, amint a telefonban beszélt valakivel. Magában örült, hogy ennyi csörgetés után, végre valaki felvette a kagylót a vonal másik végén. Én még nem tudtam kivel is beszél, ezért kíváncsiságból még jobban figyeltem. Az iskola igazgatója volt a rezervátumban…
Bella… Ujjongott lelkem a szó hallatán, mert ez azt jelentette, hogy Bella idejön, s láthatom őt előbb.

Angelica a beszélgetés végeztével egy sóhaj kíséretében letette a telefonkagylót, mire én megfordultam, s rátámaszkodtam könyökkel elé a pultra.

- Hány beteg van most? – kérdeztem, hogy lefoglaljam magam. Elvégre azért jöttem, hogy Carlisle-nak segítsek, s addig is gyorsabban telik az idő Bella nélkül.

- Eddig még a tízet sem éri el a szám. Szerencsére… - sóhajtott Angelica még egyszer, s elém rakta a kórlapokat. Belenéztem mindegyikbe. Könnyebb esetek, sérülések, amiket magam is meg tudtam gyógyítani.

- Megnézem őket – mosolyogtam Angelicára. – Ha Carlisle keresne, megmondaná neki?

- Pe… Persze… - nyelt nagyot a nővér.

- Köszönöm – vigyorogtam, majd elindultam az első beteghez.



Egész délelőtt elkerültem Jacob édesanyjának szobáját, amennyire csak tudtam. A röntgen után Carlisle értesített az asszony hogyléte felöl. Combnyaktörés… Fekvőgipsz, s lehetséges még műtétek is várnak az asszonyra, addig pedig a kórházban kell maradnia. Ami elég sok mindent jelentett számomra is, nem csak a quileute-oknak.

Most azonban muszáj volt abba a szobába bemennem, ahol épp Jacob és édesanyja is tartózkodott. Ugyanis a sok beteg miatt, kevés volt az ágy, így egy szobába több beteg is került. Carlisle-nak még nem volt ideje megnéznie a beteget, így én maradtam csak.

A szoba előtt megálltam, mély levegőt vettem, s mielőtt még benyitottam volna, eltűntettem arcomról a fintort, amit a jellegzetes farkasszag csalt elő. Jacob azonnal felállt alvó édesanyja mellől, hogy ferde pillantást vethessen rám egy mély morgás kíséretében. Szája remegett a szagomtól és az irántam érzett gyűlölete miatt.

Mi dolgod itt? Így is bűzlik a szoba, nem kellesz még te is ide! – mondta gondolatban ingerlékenyen. Nem válaszoltam neki, hagytam, hogy főjön a saját levében. Nem akartam vele pont itt a kórházban veszekedni, s felzaklatni a betegeket. És persze nem akartam, hogy az embereknek még inkább legyen okuk a szóbeszédre. Nyugodtan lépkedve a függöny másik felére mentem, ahol az utolsó beteg várt ellátásra.

- Jó napot, Mrs. Jankins! – üdvözöltem a hölgyet, akivel már találkoztam korábban apám emlékei közt, ugyanis nem először volt kórházban…

- Jó… Napot! – akadt el a hangja, miközben én inkább belemerültem kórlapjának tanulmányozásába, mintsem ránézzek, s elnevessem magam gondolatai hatására. – Nem tudtam, hogy még mindig… Itt dolgozik, Edward – nézett rám kacéran kihúzva magát.

- Nos, igen, elkél a segítség – feleltem mosolyogva, miközben közelebb léptem hozzá. – Mi történt most, Mrs. Jankins? – kérdeztem bársonyosan. A kórlapból annyit megtudtam, hogy valószínűleg csuklója repedhetett meg, vagy tört el. Miközben hallgattam őt, megnéztem a röntgen felvételt is, amit már Angelica elkészített a mai nap folyamán. Aztán lemerevedve olvastam ki fejéből a kérdésem hatására megjelent gondolatokat s képeket… A kórlap gyönge kis papírja meggyűrődött kezemben, ahogy megpróbáltam elfojtani dühömet.

- Igazából nem tudom, Edward… Csak rosszul estem valahogy, s amikor megtámaszkodtam, akkor történt – harapta be száját gyötrődő szemekkel. Összeszorítottam fogaimat, nehogy olyat mondjak, amivel leleplezhetném magam, vagyis bolondnak nézne a hölgy. Miért nem találkoztam előbb Mrs. Jankinssel? Akkor nem kellett volna ennyi sérülést elszenvednie. Mert hogy ezt nem fogom hagyni, abban teljes mértékig biztos voltam.

- Értem – bólintottam, majd a szobában lévő mosdóhoz mentem, s forró víz alatt kezet mostam. Közben azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy tehet egyáltalán egy férfi ilyet? Egy gyönge nővel, aki nem képes magát megvédeni? Undorítóak tudnak lenni az emberek.

Inkább meghalnék, mintsem ártsak Bellának…

Visszaléptem Mrs. Jankinshez, s jobb karján feltűrtem blúza anyagát. A hölgy szándékosan úgy helyezkedett, hogy mély dekoltázsa figyelmem központjában legyen. Én ennek ellenére a függönyön keresztül Jacob körvonalainak árnyékát néztem, ahogy még mindig engem figyelt. Mintha keresztbe tett karokkal felügyelte volna minden lépésem. Igazán idegesítő volt…

- Au – térített vissza a nő hangja. Jacob a függöny másik oldalán egész testében megrándult, mint egy ugrásra kész vadász.

- Bocsánat – szabadkoztam, majd gyöngéden megtapogattam a nő csuklóját, ami be volt duzzadva, s vörös, árnyalatnyi kék színben pompázott. - Kapott már valami fájdalomcsillapítót, ugye? – kérdeztem lágyan.

- Ó, igen. A nővérke már adott, rettentően sajgott az egész kezem… - sóhajtott nagyot, ahogy visszaemlékezett a fájdalom érzésére, arca keserves fintorba torzult. Nekem pedig kevesen múlt, hogy össze ne törjek valamit a kórház ingóságai közül…

- Csak meg van repedve a röntgen alapján. Begipszeljük, felkötjük, s haza is mehet – mosolyogtam Mrs. Jankinsre kedvesen. – De persze pihentetnie kell, szigorúan – fúrtam tekintetemet zöld szemeibe. A többit majd én elintézem valahogy.

- I… Igen, igen – kápráztatta el aranyszín szemem. - Természetesen, Edward – jelent meg arcán mosoly, majd nagyot nyelt.

- Szólok egy nővérnek, ő majd begipszeli – feleltem, majd a kórlapot kezembe véve, elindultam az ajtó fele.

- Kár, hogy nem maga csinálja, Edward – mondta még nekem csalódottan.

Jacob halkan felhorkantott a függöny másik oldalán, majd undorral arcán végignézte, amint kilépek a szobából. Az ajtó becsukódásakor még elcsíptem, mikor lazított testtartásán, s visszaült édesanyja ágya mellé a székre.

Mélyen beszívtam a levegőt, de talán nem kellett volna. A farkasbűzzel még inkább telítve volt orrom, s most csak még jobban tüdőmbe juttattam, amitől önkéntelenül egész testemben megremegtem. A kórlappal kezemben elindultam Carlisle irodájába, hogy beszéljek vele. Mindenképpen meg akartam várni Bellát, így még dolgozni akartam. Valami hasznosat tenni addig is, csak ne üljek tétlenül.

Mielőtt bekopogtam volna Carlisle kilépett az irodájából.

- Edward – mosolygott rám. Minden rendben? Bella?

- Persze – sóhajtottam. – Ő még nem érkezett meg. – Carlisle papírokkal kezében elindult a kórház bejárata fele, gondolom, hogy leadja őket Angelicának, én pedig vele tartottam.

- Biztos Ephraimmal jön – mondta halkan Carlisle.

- Igen, valószínű – húztam el számat. – Ha nem bánod, ma tovább maradnék…

Carlisle halkan kuncogott. – Nem, persze, hogy nem bánom. Bellának szüksége van rád.

- Igen – adtam igazat neki a földet nézve. Valóban szüksége lenne rám? Vagy bőven elég most a testvére szeretete? Muszáj volt zsebeimbe rejtenem remegő, ökölbe zárult kezeimet. Annyira akartam hinni, hogy nem így van, hogy Bella szerelmes belém, s nem nézne rá másra. De néha úgy gondoltam, sokkal jobb lenne az élete… Más mellett. Csak abba belepusztulnék, ha mással nem, segítséggel megoldanám, hogy ne kelljen nélküle élnem.

De ameddig érzem, hogy szeret, ameddig nem igazolódik be az ellenkezője, s küld el ő maga, addig bizony harcolni fogok érte. Addig nem fogom elhagyni…

Befordultunk a kis előtérbe, s egyenesen Angelica felé vettük az irányt. Carlisle lerakta a papírokat a pultra.

- Ezeket küldje el, a többit rakja a helyére – mondta a nővérnek, aki bólintott. Még aláírt egy-két kórlapot, míg én a kintről beszűrődő hangokra figyeltem. Néztem Carlisle gyors, hurkos kézírását, miközben meghallottam azt a szívdobogást, amit egész délelőtt vártam. Elnyíló számon keresztül vettem levegőt, majd megfordultam. Kétségbeesett, aggódó szemekkel keresett valakit, amikor belépett az ajtón, hallottam szapora lélegzetvételeit s heves szívverését.

Egy pillanat volt csupán – amikor meglátott engem -, amíg légzése kihagyott egy ütemet, s nem törődve semmivel, még a háta mögött jövő apjával sem, felgyorsította lépteit, hogy szoros ölelésébe vonjon.

Csak én láthattam a haragosan megvillanó, éjsötét szempárt.