4. fejezet - Váratlan események

EGY TIZEDMÁSODPERCRE LEMEREVEDTEM, majd lefutottam a nappaliba, ahol Carlisle és Esme tartózkodott. Arcom elárulta nekik, hogy halaszthatatlan az ügy.

- Rosalie… valami baj van… - nyögtem ki, s abban a pillanatban Rosalie berontott a hátsó ajtón, az erdő felől.
Az ajtón bejövő szellő emberi vér illatát hozta magával.

- Carlisle! – nyögte kis keservesen, mi pedig meredten álltunk egymás mellett. Mindegyikünk gondolatain átsuhant egy szörnyű gondolat. Rosalie szinte tálcán kínálta Esmének és nekem áldozatát, de most már ez nem jelentett akkora gondot egyikünk számára sem, mint azelőtt. Figyelmemet másra összpontosítottam, azonnal végigfutottam feltörő gondolatain, amiből kiderült számomra minden.

- Rosalie… mi történt? – kérdezte Carlisle nyugodt hangon. Rose ránézett a karjában tartott húsz év körüli fiúra, majd kérlelő, mézszínű szemeit belefúrta apáméba.

- Egy medve… az Appalache-hegységben – válaszoltam én testvérem helyett. Carlisle egy pillanatra rám nézett, aztán vissza Rosalie-ra, aki beszélni kezdett.

- Segíts… kérlek – suttogta Carlisle-nak. – Én… én nem bírtam megtenni, de te megtudod… te képes vagy rá… kérlek… - mormolta zavartan. – Nem hagyhattam, hogy megölje az a medve… így is belehal a sérüléseibe… de megmenthetjük – mondta szaggatottan. Carlisle bólintott.

- Vidd fel a szobádba és fektesd le az ágyra – mondta Carlisle. Rosalie abban a másodpercben el is tűnt.

- Megint… megteszed? – kérdeztem Carlisle felé fordulva.

- Láttad Rosalie-t. Képes volt több száz méteren át megállni, hogy ne bántsa… - válaszolta eltűnődve.

- Fontos neki… nagyon is – mondtam kicsit szkeptikusan, amivel kizökkentettem mélázásából.

- Edward…

- Menj, Carlisle. Úgy néz, ki bővül a családunk – mondtam halkan, s megpróbáltam vigyorogni, hátha segít. Apám egy szemvillanás múlva már nem volt ott, hallottam a szoba ajtajának csukódását. Rosalie kétségbeesett gondolatait. Ránéztem Esmére, ő pedig rám mosolygott.
Köszönöm – hallottam meg a kedves gondolatot.

- Mégis mit?

- Hogy támogatod apádat és a testvéredet is – mosolygott, s nem tudtam nem viszonozni.

- Csak nagyon ismerős ez a helyzet – mondtam elhúzva számat.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Legalább beutazzuk Észak-Amerikát – kacsintott halkan nevetve.

- Igaz – bólintottam. Carlisle visszatért a nappaliba, nagyot sóhajtott, s átkarolta Esmét. Belefúrta fejét a nő nyakába, s Esme alig hallható dalocskát dúdolt fülébe.

- Nyugodj meg, helyesen cselekedtél – súgta a dallamocska végén. Furcsa volt így látni Carlisle-t. Mindig felnéztem rá, mindig ő volt előttem az élő példa, a tökéletesség. És most látom csak, hogy neki sem könnyű. Hogy mennyi erő kellett neki ahhoz, hogy meg tudjon állni, mikor az emberi vér ízének mámora szétterjedt szájában, s végigfolyt száraz torkában. S mennyi erő kellett ahhoz, hogy ne gyötörje magát amiatt, amit tett egy emberrel. Összeszorult a torkom a feltörő emlékekre.

Carlisle azonnal megnyugodott szerelme karjaiban, s újra mosolygott. Ebben a pillanatban akaratlanul is elkaptam egy kósza gondolatot apám fejében, amit aligha akart nekem elárulni.

Beszéljünk Edward – aprót bólintottam, s követtem Carlisle-t a dolgozószobájába.

Mikor beléptem, s becsuktam az ajtót, gondterhelt arccal nézett rám, de én tudtam miért.

- Nem. Nem ő volt – nyugtattam meg legelőször, mikor arra gondolt, esetleg Rosalie volt, aki megsebesítette a fiatal fiút.

- Azt mondtad fontos számára a fiú – mondta megválasztva szavait. – Hallottad?

- Igen – bólintottam. – Mikor az Appalache-hegységben rátalált, egy medve már elég súlyos sérüléseket okozott neki. Nem gondolkodott, csak megtámadta a medvét, de rajta… rajta egy karcolást sem vétett. Azt hiszem Rosalie-t megfogta a fiú arca…

- De mit keresett a hegységben? Ezt nem értem – tűnődött Carlisle.

- Elég egyszerű a válasz – folytattam, mire apám érdeklődve rám nézett. – Csak egyedül akart lenni, kicsit… távolabb az otthonától, az emberektől… - fejeztem be. Carlisle bólintott, hogy megértette.

- És most hallasz valamit? – kérdezte úgy, mintha bűnt követett volna el. Tudtam, hogy csak aggódik Rosalie-ért.

- Nem fogja bántani, vele marad… talán örökké… - mondtam egy perc múltán lesütve aranyszín szemeimet. Carlisle megkönnyebbülten sóhajtott, majd megint nyugtalan lett.

- Mi a baj, Edward? Tudom, hogy megint költöznünk kell és sajnálom is, de… - nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam.

- Semmi baj, apa – sóhajtottam. De volt valami… sokat gondolkodtam azon az elmúlt félévben, amit Rosalie mondott nekem még elköltözésünk napján.
Nekem elmondhatod.

- Úgy gondolom, Rosalie is megtalálta a párját… - nyögtem ki szomorúan egy pillanat után. Nem az zavart, hogy Rosalie boldog lehet majd vele, hanem, hogy én soha nem fogom megtalálni a párom. Talán örökké egyedül fogok maradni, talán ezt ítélte nekem Isten a sok bűnömért.

- Úgy érted? – kérdezte döbbenten Carlisle.

- Úgy – bólintottam. S most, hogy saját gondolataim nem zavartak be, Carlisle-éi csak úgy sikoltottak fejemben. – Carlisle… elszeretnéd mondani, ugye? - utaltam titkolózó gondolataira, mire ő bűnbánó arccal nézett rám.

- Én… szóval, mikor Rosalie-t a családunkba hoztam, reménykedtem, hogy ő benne meglátod, azt, amit én Esmében – sütötte le kisfiúsan szemeit. Mint, aki arra vár, mikor kapja meg büntetését az elkövetett csínyért. Megdöbbentem. Nem tudtam, mit mondhatnék. Itt volt a szemem előtt, voltak rá utaló gondolatok, mégis elsiklottam felettük, s bemagyaráztam magamnak, hogy képzelődöm.

- Edward… én… - nem néztem rá, de éreztem a hangjában a bánatot.
Sajnálom. Nem akartam, hogy magányos legyél. Túl jól tudom, milyen az…

- Semmi baj, Carlisle – mondtam felnézve rá. – Tudom, hogy csak jót akartál nekem – erőltettem hamiskás mosolyt arcomra. – De… - folytattam, és apám érdeklődve figyelt.
- …majd én megtalálom a párom – fejeztem be inkább kérlelő hangon.

Természetesen. Nem avatkozok többet bele – mosolygott immár.

- Köszönöm – álltam fel foteljéből, s elindultam az ajtó irányába. Mikor ki akartam lépni, Carlisle még odaszólt nekem.

- Mit szólnál Forkshoz? Úgy négy nap múlva? – kérdezte utalva a költözésre.

- Tökéletes – hazudtam pókerarccal, majd eltűntem az ajtó mögött. Igazából azt sem tudtam, hol található Forks, milyen ott az időjárás… egyszóval semmit az ég világon nem tudtam arról a városról, de… valahogy nem is érdekelt.



Három nap telt el, Rosalie egy másodpercre sem hagyta magára a fiatal fiút. Gyötrelmes, házat zengő, rengető átváltozása a végéhez közeledett. Ember létére magasabb volt mindközül, fekete, rövid hajjal, erős, izmos testtel. Előre tartottam attól, mi lesz, ha nem tud majd uralkodni magán, s ránk támad. Lehet, hogy mi többen vagyunk, de egy újszülöttel szemben még az is kevés lenne. Csak a józan eszünkre hagyatkozhatunk az ő hatalmas, szomjúságoltó, szinte őrült cselekedeteivel szemben. Bár Rosalie sem viselkedett rosszul, bíztam benne, pártfogoltja sem fog. Szobámban tanultam, s gondolkodtam rajta, az ismeretlen fiún, mikor Carlisle bekopogott.

- Edward… hamarosan átváltozik… - mondta, s szemével intett. Mindannyian bementünk a szobába, én csuktam utolsónak az ajtót.

- Carlisle? – kérdezte Rosalie zavartan, aki az ágy mellett most megfeszült izmokkal ült, s a fiú arcát simogató keze megállt a mozdulat közben.

- Csak elővigyázatosság, Rose – felelte nyugtatóan apám. Esme aprót bólintott Rosalie felé, aki ettől valóban felengedett.
Edward, nem tudhatjuk, hogy fog reagálni. Lehetséges teljesen elveszti az önuralmát.
Carlisle szemeibe néztem, hogy megértettem, majd Rosalie-ra.

- Talán nem kellene ott maradnod, Rose – mondtam kicsit aggódva. Persze, nem lenne semmi baja, de rossz érzésem volt.

- Ugyan, Edward… - forgatta meg szemeit Rosalie. – Nem tud bántani, és nem is tenné meg – folytatta halkan, s eszébe jutott, mikor rátalált az erdőben. Miután Rosalie végzett a medvével a mozdulatlan, összemarcangolt emberi test fölé hajolt, egy pillanatra összekapcsolódott a barna és az aranyszín szempár, aztán a fiú élettelenül csukta le azokat. Rosalie pedig ösztönösen felkapta, s futott vele…
Csak morogtam egyet, jeléül még mindig nem tetszik ez a helyzet nekem.

A következő pillanat egy tized másodperc alatt lezajlott. Az ágy hangos reccsenéssel megadta magát a felpattanó újszülött vámpírnak, aki most fogait vicsorgatva, mély morgással, megfeszült izmokkal, zavart, de annál figyelmesebb tekintettel pásztázott minket. Azonnal reagáltam én is és Esme is, támadó állásba görnyedtünk, de nem morogtunk, nehogy feldühítsük vele a fiút. Carlisle nyugodtan állt, mintha mi sem történt volna. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy Rosalie sokkal jobban fogadta az átváltozását, mint ez a fiú.

- Nyugodj meg, kérlek… - Rosalie hangja törte meg a beszédcsendet. Pár lépéssel elhátrált a fiútól, aki most karmazsinvörös szemeit rávillantotta Rose-ra. Attól tartottam, megtámadja, de ehelyett felegyenesedett védekező testtartásából, izmai elernyedtek, s meredten nézte testvérem gyönyörű arcát. Rosalie egyik kezét a fiú felé nyújtotta, hogy megérinthesse, s meggyőzze, senki nem akarja bántani. Én is engedtem merev testtartásomon, ahogy Esme is.

Hallgattam a fiú gondolatait, hogy mire készül. De semmit nem akart tenni, csak érezni akarta megmentője érintését. Rosalie megérintette a fiú arcát, aki erre ellágyult, s egy pillanatra elfelejtette a száraz égést torkában.

- Hogy hívnak? – kérdezte Rose, folyamatosan a vörös szemekbe bámulva.

- Emmett… - nyögte ki nehezen a választ, majd ahogy a levegő beáramlott tüdejébe, újult erővel perzselődött fel torka is. Szárazon nyelt egyet, s elvicsorodott. De Rosalie nem ijedt meg tőle, kezét nem húzta vissza. Bízott Emmettben, s tudta – érezte -, hogy nem fogja megtámadni, s ezt Emmett is megérezte.

- Emlékszel mindenre? – folytatta a kérdezősködést testvérem. Emmett bólintott. – Most biztosan nem érted, mi történhetett, hisz azt hitted… meghaltál – mondta halkan, s gondolatain átfutott, mit érzett ő, amikor felébredt átváltozása után. – Nem akarunk bántani, csak el szeretném magyarázni – suttogta, majd leengedte kezét, de Emmett az utolsó pillanatban elkapta. Mindhárman, kik csak kívülről figyeltük a Rosalie és Emmett közt lezajló eseményeket egyszerre vettük fel a támadó pozíciót, de félelmünk alaptalan volt. Emmett semmit sem tett, csak egyszerűen összekulcsolta kezeiket, s ránk morgott, megint felvéve előző testtartását, mint aki most Rosalie-t védené… Tőlünk.

Újra megnyugodtunk, s Emmett is visszafogta morgását felénk, főleg, hogy Rosalie rászólt. Érdekes módon hallgatott is rá… nem akarta még így sem megbántani. Ledöbbentem, mennyire tudja kontrollálni magát, le tudja állítani magát, mikor elönti az újszülöttekre jellemző meggondolatlan cselekedetek, gondolatok, s érzések.

- Nyugodj meg, Emmett – mondta újra Rosalie, fogva a fiú kezét. – Most figyelj csak rám – nézett a szemeibe. – Vámpírok vagyunk, úgymond… vegetáriánus vámpírok.

- Vámpír? – kérdezett vissza Emmett, majd elvigyorodott. – Szuper… - kiáltott fel, mire mindannyian meglepődtünk. Ilyet még sose tapasztaltunk. Még jobban kezeli a helyzetet, mint Rosalie… tévedtem. – Csak ez az érzés nem… - fintorodott el, majd folytatta, hogy elterelje a figyelmét az érzésről. - De mit jelent az, hogy vegetáriánus… mármint a vámpíroknál?

- Csak állatvérrel táplálkozunk – válaszolt Rosalie.

- Ó, értem – gondolkodott el egy pillanatra Emmett.

- Nagyon szívesen látunk a családunkban – szólalt meg most először Carlisle. – Én Carlisle Cullen vagyok, ő a feleségem Esme és a fiam Edward. Rosalie-t pedig már ismered – mosolygott apám.

- Emmett McCarthy – mutatkozott be a fiú is, s megszorította Carlisle kezét, aki egy kicsit felszisszent.

- Ó, bocsánat… - riadt meg Emmett.

- Semmi baj – nyugtatta Carlisle. – Az újszülött vámpíroknak mindig nagyobb az erejük – magyarázta.

- Cullen – javította ki Rosalie automatikusan a nevet, Emmett hálásan mosolygott. Láttam gondolataiban, hogy tetszik neki az élete, a hatalmas ereje, a kiváló hallása, a gyorsasága, s legfőképp Rosalie. Csak egy valami nem, méghozzá a szörnyű szomj, ami kiszárította torkát, s kínozta, fojtogatta.

- Rosalie menjetek el vadászni – mondtam most én, mire Rose bólintott. Egyszerűen nem éreztem a biztonságot, míg Emmett nem csillapítja szomjúságát.

- Gyere utánam – hallottam még testvérem hangját, majd eltűntek a házból. Mélyet sóhajtottam.

- Egész jól fogadta – szólalt meg kedvesen Esme, miközben megölelte Carlisle-t.

- Csak is Rosalie miatt – mondtam halvány mosollyal. Amiben próbáltam elrejteni gúnyos formáját. El nem tudtam képzelni, hogy hogyan volt rá Rosalie ilyen hatással.

- Ó, ez nagyszerű – örvendezett Esme. – Bővült a családunk, és Rose is megtalálta párját – mosolygott rá szerelemmel teli szemekkel Carlisle-ra, aki viszonozta azt egy szomorkásabbal. Rám gondolt, megint csak. Terve, hogy Rosalie majd az én párom lesz, most kudarcba fulladt. S nem is én tettem tönkre, hanem Rose. De akkor sem tudtam volna másképp nézni rá, mint a testvéremre. Szép volt, de semmi különleges nem volt benne, ami engem megfogott volna. Túl sokat törődött magával, a szépségével, s az emberi életéből megmaradó sekély érzésekkel…

- Megyek, elkezdek összepakolni… - mondtam egy perc múlva, mire Carlisle bűnbánó arccal bólintott, mind gondolatai, mind a költözés miatt.

Gondoltam, mielőtt villámgyorsan összepakolom a szobám tartalmát - amit lassan már ki sem kéne pakolnom a következő helyen -, még megnézem, hol is található az a bizonyos város. Lekaptam a könyvespolcomról egy földrajzi atlaszt, s megpróbáltam úgy kinyitni, hogy a régi kötés ne szakadjon tovább. Még családomról maradt rám ez az egy darab…

Megkerestem Észak-Amerikát, s kikerestem a várost. Meg is találtam az Olympic National Parktól észak-nyugat irányban, nem messze az óceántól. Így legalább kicsit behatároltam, s lehet valamennyi becslésem az időjárással kapcsolatban is. Az óceán közelsége, s hatása miatt sokat eshet az eső, kevés napsütéssel, ami nekünk igen jól jön. Márványkeménységű bőrünk úgy veri vissza a napsütést, mint a gyémánt. A rémület után, az emberek elkezdenek gondolkodni, vagy ami még rosszabb, anélkül elítélni. S kitudja mi nem történne még. Lelepleződnénk, s ellátogatna még talán a Volturi is hozzánk… Elfintorodtam. Carlisle mesélt róluk, s soha örök életemben nem akarok velük találkozni, még csak messziről sem.

Visszatereltem gondolataimat legújabb lakhelyünkhöz. Talán ott végre letelepedünk egy kicsit hosszabb ideig, s lenne esélyem lassan elvégezni az orvosit is, addig sem unatkoznék. És lenne egy normálisnak mondható életem, amiben igencsak ügyelnem kellene tetteimre, de megérné. Nagyon sokat tanultam a könyvekből, s legfőképp Carlisle-tól szakmája tudományáról, ami pedig a legfontosabb, el tudom viselni az emberek közelségét úgy, hogy ne akarjam kiontani életüket. Az idő előre haladtával úgy érzem, egyre több erőm lesz ellenállni a kísértésnek, s a gyilkolási vágynak. A szörnyeteg már csak akkor tör felszínre, mikor az erdőben vadászom a zsákmányomra. Nem elégszik meg, s nem tűnik el soha, de vissza tudom szorítani oda, ahova való. A lelkem legmélyebb bugyraiba, egy vaskapu mögé…

Az elmúlt félévben próbáltam megfigyelni az embereket én is – nem csak Carlisle, aki köztük éli mindennapjait -, hogy emberként tudjak viselkedni. Mikor egyedül voltam, s nem volt más elfoglaltságom az éjszaka, folyton azt gyakoroltam, hogyan élnek az emberek.

Lassítottam tempómon, most már nem akarok mindig mindent a lehető leggyorsabban megcsinálni. Tanulmányoztam az apró gesztusokat is, amiket az emberek önkéntelenül tesznek. De ugyanúgy megtanultam testük felépítését is – hála az orvostudománynak, s Carlisle-nak -, ami átváltozásommal megmaradt, csak sokkal strapabíróbban. Emberi lassúsággal léptem vissza a könyvespolcomhoz, s helyeztem vissza a könyvet helyére. Öntudatlanul tettem, arra nem is gondoltam, hogy úgy sem marad már sokáig ott. Gondolataim tovább szárnyaltak egy új élet reményeiben.

Talán alkalmazni is tudom majd azokat az ismereteket Forksban, amiket megfigyeltem. Talán fenn tarthatom a látszatot, s közben nem unatkozom a nap minden percében. S talán… egy kihívást is le tudnék győzni. De erre még gondolnom sem szabad, mert mi van, ha az ellenkezője történne meg… Ha találkoznék vele, s elhagyna önuralmam, megtámadnám… Mindent elveszítenék, amit eddig elértem az akaratommal, a fegyelmemmel. Mindent, amitől nem válok újra olyan szörnyeteggé. Remegve hunytam le szemeit, ahogy megint eszembe jutott az emlék, s vele együtt az édes illat, az őrjítő csend. Túlságosan is furdalt a kíváncsiság, túlságosan is nagy akarat kellett ahhoz, hogy ne keressem meg. Amikor erre gondoltam, hogy milyen könnyen a nyomára akadhatnék, hogy azt az édes illatot bármikor felismerném, s követném, akkor ellenérvnek kirajzolódott fejemben Carlisle és Esme arca. Az arcukra kiülő fájdalom, s a legrosszabb… a csalódottság. Nem bírnám elviselni, hogy miattam legyenek szomorúak, vagy akár valamelyikük is magát okolja miatta. Mert tudom, hogy Carlisle is, és Esme is eljátszana gondolatban azzal, hogy esetleg nem törődtek velem, s ezért vétettem hibát. Persze ennek semmi köze nem lenne ahhoz. Annak a lánynak a vére nekem olyan, mint az embereknek a dohány, vagy a kávé. Nem! Még annál is rosszabb… inkább, mint az alkohol vagy a heroin, amit ha nem adagolsz folyamatosan a szervezetbe, elvonási tüneteket okoz. Igaz, még nem ízleltem meg, de már így is függőséget okozott, már csak az illata. Egyszer belélegeztem mámorító illatát, s azóta körülötte forognak gondolataim, folyamatosan fogva tartva érzékeimet, s agyamat. Örökké kínzó, nyomasztó érzés, ami nem fog szűnni… Egy esetben eltűnhetne, de hátra maradna a lelkiismeret furdalás, s a szorongató gyötrelem, ami szinte rosszabb, mint a szomjúság miatti fájdalom.

Észre sem vettem, mennyi idő telt el gondolataim elemezgetésével, s kedvenc dallamaim hallgatásával. Figyeltem a körülöttem zajló eseményekre. Nem rég visszatért Rosalie és Emmett a vadászatból. Carlisle és Esme saját szobájában beszélgettek, leginkább a családról. Nem akartam erre összpontosítani, mindig úgy éreztem, mintha kihallgatnám családom tagjait, holott erről igazán nem tehetek. Halkan felhorkantam erre a megjegyzésemre, majd felkeltem a kanapémról, s elkezdtem összepakolni. Most már ideje, hogy nekiálljak, ha nem akarok sietni. Holnapig még van rá bőven időm…


Éjfélt ütött az arany zsebóra, s a hold ezüstösen ragyogott az égen a felhőfoszlányok mögött. Emmett átváltozása időpontjára rá négy napra készen álltunk a költözésre. Carlisle és Esme a Bugattival utaznak, Rosalie Emmettel kettesben futva teszik meg a távot, én pedig az év elején szerzett fenséges Cadillacemet vezetve jutok el Forksba. Carlisle előre megvásárolta a házat, ami állítólag az erdő belsejében, nem messze egy tisztástól foglal helyet. Most már, hogy apámtól ajándékba kaptam ezt az autót, meg tudtam érteni, miért vezeti… Egyszerűen nincs félelem egy baleset miatt, úgy sem halnék meg, s a száguldás… Az az érzés felemelő, elfelejtem minden gondolatomat, bajomat. Csak is a kilométeróra számait látom magam előtt, s a folyamatosan fogyó utat. Én megyek elől, mert a Cadillac kicsit gyorsabb, mint a Bugatti gyártási évének alapján, s az akkori tudomány álláspontja alapján. De Carlisle szívéhez nőtt az automobil, s sehogy sem tudtam rávenni, hogy váljon meg tőle. Vannak már sokkal gyorsabb, s kényelmesebbek is a kornak hűen.


Utazás alatt figyeltem a mellettem elsuhanó tájat is. Amerika… amióta megszülettem itt éltem, az Új Világban, ahogy akkor régen nevezték. Eltűnődtem már mennyit változott azóta a világ, s mennyit fejlődött az emberiség, a tudományok. Viszont ha most kapnám el a spanyolnáthát, még akkor sem tudnának meggyógyítani. Azóta sem találtak gyógymódot. Akkor szerencsém volt, mert megismertem Carlisle-t… másoknak nem volt ilyen szerencséjük. De most nem akartam ezzel foglalkozni. Csak a zongorám épségben maradjon, míg Rosalie és Emmett oda nem érnek. Ami valószínűleg már megtörtént. De testvérem - vagy inkább két testvérem -, tudja, hogy nem sokáig élnének, ha valami baja esne az antik hangszernek. Elvigyorodtam, még jól is jönne egy kis játék legújabb családtagommal. Vadászat, plusz fogócska, s erőösszemérés… Emmett úgy is benne lenne, amennyire megismertem eddig gondolatai alapján. Sok bajom lesz még vele, ebben biztos vagyok…

Hajnalodott már, mikor odaértünk a házhoz. Az időjárásban nem tévedtem sokat, azóta szakadt az eső mióta pár mérföld távolságba értünk, a szürke felhők még ilyenkor is beborították az eget. Rosalie és Emmett illatát követtem, másképp nem találtam volna oda a sűrű erdőben úgy, hogy még nem tudtam, hova is kellene elérnem. De így sokkal könnyebb volt. Mikor rátaláltam az erdőben kanyargó ösvényre – ami szerencsére autószélességű volt -, már csak haladnom kellett a kijelölt úton, hogy odaérjek a házhoz. Megálltam a tornác előtti zöld területen, s elismerően ránéztem Carlisle-ra, aki abban a pillanatban parkolt le mellém. A ház hatalmas volt, már kívülről is megfogott, s beleszerettem a fa tornáccal, amire virágok futottak fel, otthonos, egyedi kinézetével. Egy normális ház, gyönyörű környezettel. Kell ennél több a látszathoz? Nekem nem…

Kiszálltam a Cadillacből, s miután becsuktam ajtaját, felfutottam a tornácra, hogy ne ázzak el. Az esőcseppeket meg sem éreztem márvány bőrömön. Körbefordultam, s a távolba néztem. Figyeltem az apró neszeket, amik az erdő felől jöttek fülemig, a szellő susogtatta levelek zörgését, míg Carlisle és Esme oda nem értek mellém. Esme is azonnal beleszeretett a helybe, úgy érezte otthon van, pedig még be sem tette lábát a házba. Mielőtt rátettem volna kezemet a kilincsre, Rosalie hirtelen kinyitotta előttem. Mögötte Emmett vigyorgott, átölelve Rose derekát.

- Meseszép ez a ház – mondta Esmének címezve, aki rá mosolygott. Mindannyian beléptünk a házba, s körbenéztünk új otthonunkban. Ami a legjobban tetszett, a lenti nagyszobán kívül, azok a hatalmas ablakok voltak, amik a ház teljes hátsó frontját uralták, s az Olympic Mountain erdejében kanyargó folyóra néztek. Rögtön megtaláltam az emeleten az én szobámat, s elégedettséggel töltött el a látvány.

A nap folyamán kipakoltunk, Rosalie – amikor nem szerelmével, Emmettel volt -, Esmének segített csinosítani a házat. Estére kellemesen otthonássá változott az épület, a garázsban ott álltak kedvenc autóink, a nagyszobában pedig – épségben -, a zongorám. Vagyis Carlisle-é, de ez mellékes. Mivel Rosalie nem ért rá, Emmettnek pedig vadásznia kellett volna, csak én maradtam, hogy „elkísérjem”, nehogy valami baj történjen.

Emmettel már az erdőben vadásztunk, beszélgettünk is utána, hogy megismerhessük egymást. Mégiscsak a testvérem lett, a családom tagja. Egy kidőlt fa vastag törzsén ültünk, mikor egyszerre felugrottunk, s támadó állásba görnyedtünk. Hallgattuk a neszeket, amik a sűrűből jöttek, s morogva szimatoltunk a levegőbe.

Talán ellenségek, talán barátok halk léptei susognak az avaron…