Újdonságok



Sziasztok! Ha találtok valami hibát a sablonban, a bejegyzésekben, kérlek írjátok meg nekem akár kritikában, akár e-mailben, hogy kijavíthassam. Régebbi bejegyzésekben is! Összegeztem a történetek címkéit, amit oldalt megtaláltok. :)
Közvélemény kutatás az új történetről oldalt. :)
(2012.08.19.)

Banner

Generate your flash banner free online


A menthető bannerem oldalt kicsit lejjebb megtaláljátok. :)

2009. augusztus 21., péntek

11. fejezet - Kettesben

MEGINT CSAK OTT álltam apámmal szemben, a dolgozószobájában. Lélegzetem elakadt, mikor felém nyújtott egy ismerős cetlit. Félve nyújtottam ki kezem, majd vettem át tőle. Belenéztem aranyszín szemeibe, majd le a remegő ujjaim közt tartogatott papírocskára. Olyan óvatosan hajtottam szét, mintha törékeny porcelánból lenne az egész. Féltem… az ismeretlentől, hogy mit tartalmazhat. Képzeletem már ezernyi dolgot gyűjtött össze, de a valóságtól mindegyik fényévekre volt. Először megilletődve, aztán ijedten olvastam el újra, s újra a hurkos, nőies kézírást.


Szeretnék veled találkozni, beszélnem kell veled. Az erdőben van egy gyönyörű, kerek rét. Meg fogod találni. Holnap ott várlak, pontban délben.
Bella


Gyorsabban vettem a levegőt, mintha az valamit is segíthetne rajtam. Találkozni akar velem! Tudja… biztos, hogy tudja, különben miért akarna találkozni? De nem az lenne a normális reakció, hogy csöndben marad, s amennyire csak bír elkerül? Ez lenne a normális... De nem az ő esetében, mert ő más! Mindenben, amit eddig megtudtam az emberekről. Belső vívódásomat Carlisle türelmetlen, aggódó gondolata zavarta meg.

Edward, mondj valamit! – kérlelt. Felnéztem rá, látta rajtam az ijedséget.

- Találkozni akar velem… - mormoltam gyorsan. Még csak az kéne, hogy most a családom többi tagja is megtudja.
Bírni fogod? Menni fog, hogy életben tartsd? – tette fel a legfontosabb kérdést, amivel még nekem is számolnom kellett magamban. Carlisle azonban valamit még nem tudott... Hezitáltam egy pillanatig. Talán Alice… - vetette fel Carlisle kérdőn. Megráztam fejemet, nem akartam, hogy egy vízió szerint cselekedjek. Noha a látomás csak is a döntésem alapján változna.

- Menni fog… - sóhajtottam nehezen. Eszembe jutott az a pillanat, mikor az autó egyenesen felé tartott. A mellkasomban újra fellángolt a szúrás, a fájdalom. Nem akarom megölni, sőt egy karcolást sem akarok ejteni rajta, hisz még az is fájna, ha saját hibámon kívül esne bántódása. Úgy éreztem, meg kell védenem, magamtól, egy autótól, akármitől. S ezért bármire képes lennék…

Holnap? – bólintottam. – A többieknek azt mondjuk vadászni mész. – Megint bólintottam.

- Délben… Ha holnap süt a nap… - nem fejeztem be, Carlisle így is tudta, mire gondolok.
Nem lesz semmi baj – nyugtatott vállamra téve kezét. Összegyűrtem a kezemben tartott kis cetlit, olyan erővel szorítottam, amitől a vékony kis papírdarabka porrá őrlődött. Különleges számodra… Igazam van? – meglepetten néztem fel szemeibe, mire elmosolyodott. Nyitottam számat, hogy ellenkezzek, de nem ment. Igen, teljes mértékben igaza volt. S tudtam, hogy ő sem csak az édes illatára érti, amit ő is érzett Bella közelében, noha rá nem így hatott, mint rám. Mosolya szélesebb lett, ahogy látta, nem tudok mit mondani erre. Némán biccentettem. Ezért nem lesz semmi baj – zárta le nyugtalanságomat.

- Ha most megbocsátasz… én… gondolkodnom kell… - suttogtam.

- Menj csak, majd én mindent elintézek – mondta Carlisle, majd leemelte vállamról kezét, s kifordultam dolgozószobájából. Hallottam, hogy Emmett és Jasper a nappaliban vannak, Alice-szel, Rose-zal és Esmével. Két fiútestvérem sakkot játszott, míg a többiek csak nézték. Hogy tisztességes legyen a játék, Rosalie azt figyelte, hogy Alice nem súg-e Jaspernek. Ezen elvigyorodtam, habár volt ennél most nagyobb gondom is. Esme észrevett, mikor kijöttem Carlisle-tól.

- Edward, te nem szállsz be? Alice ellen – mosolygott, és az említett személy is felém fordult.

- Nem, most egyedül szeretnék lenni – mondtam, mire mindegyikük meglepetten rám nézett.

- Rendben. – Esme nem firtatta, s ennek örültem a legjobban. Úgyis mindenki gondolata megsorjázott. Megfordulva elfintorodtam, majd eltűntem szobámban. Miért kell mindenkinek velem törődni? A szobámban egyenesen a lemezlejátszóhoz léptem, majd a mellette lévő polcon kikerestem lemezgyűjteményemből Beethoven zongoraverseny művét. Most erre volt szükségem, ami ellazít, s csak hallgatom, miközben agyam ezernyi dolgon jár. A lemezt felhelyeztem a lejátszóra, s finoman ráraktam a tűt is. A dallamok betöltötték az egész szobát, s egy pillanatra kiűzték fejemből a lentről üvöltő gondolatokat is. Lehuppantam a fotelembe, s egy kicsit csakis a dallamokra figyeltem. A ritmusára, a mélyebb, s magasabb tónusokra. Aztán jött a kegyetlen valóság a gondokkal. Egyre csak a holnapi napon gondolkodtam. Nem tudtam, mit tegyek. Nem mondhatok el semmit neki, de ahhoz sincs erőm, hogy megutáltassam magam vele, vagy akár csak távol tartsam magamtól. Hogy én távol maradjak tőle… Minden tőle fog függni, hogy mit mond… S talán, hogy mit érez. Valahol belül vágyakoztam olyan iránt, ami sosem lehetséges. Amit sosem szabad megengednem magamnak. Meg akartam magyarázni magamnak miért voltam dühös arra a kölyökre, s miért mentettem meg az életét. De ez a magyarázat túl veszélyesnek, s túlságosan elképzelhetetlennek tűnt.

Agyamba bevillant a kórházi jelenet. Az a lány, aki annyira hasonlított Bellára. Ennyire látszana rajtam, csak én nem értem még meg? Valóban szerelmes lennék? Még mindig ott tartottam, hogy ez lehetetlen. Vámpír vagyok, egy óvatlan mozdulatommal megölhetem. Akarva, akaratlanul is. S az illata még mindig kísértett. Bár már nem annyira, mint legelőször, amikor találkoztam vele, akkor is itt éreztem még az orromban édeskés ízét. A szörnyeteg szunnyad, de nem tűnt el, s nem akarom, hogy a felszínre törjön. Könyökömre támaszkodva tenyerembe temettem arcom. Bella, Bella… Most már csak is körülötte fognak forogni a gondolataim, a képzeletem…



Végre eljött a másnap, amitől úgy tartok. Egész este csak próbáltam lefoglalni agyamat, hogy ne ezen gondolkodjon, de akármibe fogtam semmi sem segített. Mindig visszatértem hozzá, s különös kéréséhez. Még kora reggel elhagytam a házat. El akartam menni vadászni, még az előtt mielőtt találkozom vele, s talán megkeresni a rétet is. Carlisle mindenkit lebeszélt, aki velem akart jönni, ha bár nem tudtam most elképzelni, hogyan csinálhatta. Igazából lényegtelen volt számomra. Már semmi sem érdekelt, éreztem az erdő nedves szagát, a prédák illatát. Élveztem a futást, hogy ösztöneimet végre szabadjára engedhessem. Tudtam, hogy Bella illatát most nem fogom érezni még véletlenül se. Remélem az a rét a mi földünkön van, mert akkor hiába várhat ott engem… A határt nem léphetem át, még az ő kedvéért sem, még az én érzéseim miatt sem. Nem mentem messzire, de kerestem egy medvét. Harcolni akartam, s egy ragadozót akartam, ami erősebb, mint a többi állat. A vadászat után elindultam megkeresni azt a kerek rétet. Figyeltem a határ vonalára, ami képzeletemben futott végig egy ösvény mentén. Nem mentem hozzá közel, nehogy a farkasok szagot fogjanak, de nem is kellett, hogy elérjem célom. A rét még a Cullen birtokon feküdt. Nem volt nagy, de tökéletes kerekségével, s hóval lepett egész területével lélegzetelállító látványt nyújtott. A közelből patakcsobogás hallatszott, dallamos csengését még emberi fül is hallhatta. Felnéztem az égre, melyet szürkés felhők borítottak, s néhol rajtuk áthatoltak a nap sugarai egy-egy csíkban megvilágítva a kis rétet. A hó úgy verte vissza a fényt, mint az én márványbőröm.


Fülemet emberi léptek hangja ütötte meg. Bella… Hallottam merről jön, így nem volt nehéz elrejtőznöm, hogy láthassam, amint kilép a sűrű erdőből. Nem voltam még felkészülve a találkozásra és mielőtt megtudná, hogy már itt vagyok, látni akartam. Lehet, hogy most utoljára. Illata megint megcsapott, ahogy a szellő felém sodorta. Összeszorítottam fogaimat, megfeszültem, de hagytam, hogy torkomat átjárja az égető érzés. Éreztem, meddig tudom kontrollálni magam, s azt akartam, hogy megszokjam az illatát. Mintha esélyem lehetne arra, hogy a közelében lehessek. Halkan felhorkantottam. Miket gondolok?! Egy örökkévalóságnak tűnt, míg Bella a rétre ért. Hallottam, hogy hányszor botlott meg egy kiálló, aprócska faágban, a hó dallamosan ropogott talpa alatt. Önkéntelenül is elvigyorodtam. Késztetést éreztem, hogy elébe menjek, s felkapva karjaimba egy szemvillanás alatt a rétre hozzam. De nem tehettem meg. Így csak hallgattam, s vártam mikor tárul szemeim elé. S végre megláttam. Egy kicsit bosszús arcot vágott, de mikor belépett a kis rét belsejébe, minden harag eltűnt arcáról, s mosoly bujkált ajkain. Körülnézett, mintha engem keresne. Rá néztem az órámra. Öt perc múlva dél. Sosem késem sehonnan, de most még nézni akartam őt. Valami más volt. Olyan szépnek, és különlegesnek láttam most. Sötét hajába bele-belekapott a szél, szemeit az erdő sűrűjén járatta. Halvány pír jelent meg két arcán a hidegtől, ami csodaszép külsőt kölcsönzött neki. Harisnyával fedett lábai vonzották szemeimet.
Megráztam fejemet. Ez lenne a szerelem?


Halkan felsóhajtottam, majd úgy tettem, mint aki most ért ide. Direkt úgy léptem a hóra, hogy hallja, itt vagyok. Bella hirtelen fordult hátra. Csokoládébarna szemeit belefúrta az enyéimbe. Nem léptem ki a homályból, s így még rémisztőbb lehettem, mint akartam volna. Tartottam, hogy legkésőbb pár óra múlva a nap egészen kisüt a felhők mögül. De akkor már úgy is mindegy lesz…
Bella szívverése felgyorsult, légzése kiesett rendes üteméből. Tartottam a szemkontaktust, tudni akartam, hogy most mire gondol. Megijedt tőlem? Arca semmit sem árult el, így előreléptem egyet. Semmi sem változott, ugyanott állt, ugyanolyan gyors szívdobogással. Csak a légzése váltott vissza a normálisra. Nem értettem semmit. Most fél tőlem? Még egyet előreléptem, s felbátorodva Bella fürkésző szemeitől lassan közelebb lépdeltem hozzá. Izmaim megfeszültek minden lépésnél, de a torkom most már nem égett annyira. A szabad levegő segített ebben, egy zárt térben most sokkal rosszabb lenne a helyzet. S az önuralmam is hajszálon egyensúlyozna. Már csak egy méternyire álltam Bellától, de ő nem elégedett meg ennyivel. Még közelebb jött hozzám, mire én egyet hátraléptem.

- Miért akartál találkozni velem? – kérdeztem meg lágy hangon, amivel el akartam érni, hogy egy helyben maradjon. Szemeit végigfuttatta rajtam, majd lesütötte őket, s beszélni kezdett.

- Beszélni akartam veled… - nézett fel egy pillanatra, egyenesen a szemeimbe, mintha megállapította volna azok színét, majd folytatta. Légzése egyenletes volt, hangja túlságosan nyugodt. – Csak nem tudom, hogyan kezdjek hozzá…

- Talán az elején – javasoltam egy csöppnyi gúnnyal. Mit csinálok? Magamra akarom haragítani? Sóhajtott.

- Ígérd meg, hogy nem fogsz itt hagyni – kérte, s hatalmas, barna tekintetét belefúrta az enyémbe. Nem tudtam megszólalni, fogva tartottak szemei. Csak bólintani tudtam.

- Tudod… kiskoromban sokat meséltek egy legendáról… amiben a quileute-ek és… - nézett megint rám, hogy mit reagálok. Arcom közömbös volt, de nagyon is tudtam, mire akar kilyukadni. Szívverése felgyorsult, s csak akkor folytatta, mikor elnéztem szemeiből. – …és a hidegek szerepeltek…

- Nem tudom, mire akarsz ezzel célozni – jegyeztem meg, pedig belül igenis pánikba estem. Tudott mindenről. Hiába, a quileute-k nevelték… Felnézett rám, kicsit dühös lett az ellenkezésemtől, s a szenvtelenségemtől.

- De tudod! - öntötte el arcát a még jobban pír, ami olyan jól illett sápatag bőréhez. Ilyen közelről akaratlanul is belélegeztem illatát – ami keveredett a kutyák szagával, de édessége elnyomta azt -, égette torkomat, de most megpróbáltam a mondanivalójára koncentrálni, amivel kissé eltereltem figyelmem a szörnyetegről. Szomjas nem voltam, hisz most vadásztam, de attól még nehéz volt… – Emberfeletti erő – folytatta vádlón suttogva, de én olyan tisztán hallottam, mintha normális hangerővel mondaná. Minden szava dobként visszhangzott fejemben -, sápadt, gyönyörű arc, hihetetlen gyorsaság… jéghideg bőr – ejtette ki a tulajdonságokat, amik engem jellemeztek. Összeszorítottam fogaimat, s túlságosan gyorsan villantottam rá tekintetem. De nem hátrált meg tőlem, sőt csak még közelebb jött hozzám. Mikor ösztönösen hátra akartam lépni, hogy ne veszítsem el fejem, ő egyszerűen megfogta bal kezemet, s nem engedte. Felszisszentem ettől a gyors érintéstől, azonnal lezártam a tüdőmbe áramló levegőt, nem akartam kockáztatni. Bőre meleg volt, ahogy az enyémhez ért, semmihez sem fogható. Bűnös dolog volt, de élveztem. Élveztem, hogy hozzám mert érni, s arcán semmi kellemetlenséget nem érzékeltem, csak légzése gyorsult fel.

- Rendben, egy ősi legenda… Mit kezdjek ezzel? – próbáltam menteni a helyzetemet, s gyengéden kihúztam kezemet az övéből. Nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne hagyjam tovább kezeinket egymáshoz érni.

- Ez nem csak egy legenda – ellenkezett Bella hevesen. – Csak is a valóság.

- Ó, igen? És ki tömte ezt a fejedbe? – kérdeztem csúfondárosan, mire arca elkomorult.

- Senki – válaszolt egy pillanat után, majd összehúzta szemöldökét, s folytatta. – Meddig akarod még titkolni, amit már tudok?

- Ha már tudod, mit titkolnék? Számít akkor ez? – kérdeztem gúnyosan.

- Nem számít, de… – kezdte, azonban hitetlenkedve közbevágtam.

- Nem számít? – hangom kitért a nyugodtság álcájának szintjéből.

- Nekem nem – mondta lágyan.

- Ugyan… tudod, hogy egy szörnyeteg vagyok, és nem számít? – keményedett meg a hangom. Hogy lenne ez lehetséges? Ő ember, meg kellene ijednie tőlem, el kellene futnia, amíg még kontrollálni tudom magam.

- Nem – mondta immár határozottan, majd újra pirospozsgás lett arca. – Én… azóta is csak… rád gondolok… - suttogta elképesztően halkan, s egyik lábáról áthelyezte testsúlyát a másikra. Talán, ha nem vámpír lennék, meg sem hallottam volna. Ez nem lehet! Én… én azt hittem, csak engem kínoz így. Amióta csak kiskorában megmentettem. Felnyögtem.

- Valami rosszat mondtam? – kérdezte tétován, bizonytalanul, mikor meghallotta.

- Nem, csak… ez még rosszabb így – feleltem keservesen. Bella értetlenül nézett rám. – Ez így… sokkal bonyolultabb – próbáltam meg elmagyarázni.

- Én… nem értem… - nézett rám kérdő tekintettel. Megráztam fejemet. Úgysem tudom elmondani. Erre még nem vagyok képes, hisz még én sem tudom mit is érzek pontosan.

- Van egy emlékem, ami egyben szörnyű, de másfelől… fordulópontja az életemnek is – szólalt meg egy perc múltán, mintha csak kitalálta volna mire gondoltam az előbb. Elnéztem szeméből. – Emlékszem rád – folytatta halkan. Nem bírtam megszólalni. Hogy nem érti meg, hogy kivel áll most is szemben? Ilyen nyugodtan. Látta mit tettem, emlékszik is rá, akkor miért van még mindig itt? Nem hagyhatom, hogy meghaljon… Azt nem bírnám ki.

- Szólalj már meg – jutottak el hozzám kérlelő szavai. Hirtelen néztem szemeibe.

- Hogy emlékezhetsz rám? – kérdeztem. Pedig úgy akartam, hogy elfelejtse, elhalványuljanak emlékei. Egy kislány rémisztő emlékei.

- Én… nem tudom… - válaszolt homlokát ráncolva.

- Ez szörnyű… - mondtam olyan halkan és gyorsan, hogy ő nem érthette. – És még mindig nem számít, hogy veszélyes vagyok? – folytattam kíméletlenül.

- Nem! – vágta rá. Sóhajtottam, de nem szóltam. Egyszerűen nem bírtam megemészteni a reakcióit. – Most én kérem, hogy bízz bennem – egy pillanatig mérlegeltem mondatát, s nem tudtam nem figyelembe venni bizalommal, őszinteséggel teli arcát. Már kislányként is megbízott bennem, meg akart érinteni, ami csak most évekkel később teljesült. Nem mondott el még semmit találkozásunkról, noha Ephraim már rájött, hogy valamit jelent nekem Bella. Különben miért menteném meg csak úgy? – Csak is kíváncsi vagyok – mosolygott rám, amivel kizökkentett gondolataim sűrű ködéből, s láttam barna szemeiben is. A kíváncsiság csillagként ragyogott tekintetében. Még mindig döbbenten álltam, ez lehetetlen. Mindenre gondoltam, csak egy ilyen reakcióra nem. Ez annyira valótlannak tűnt, mintha csak képzelném, mintha csak a képzeletem játszadozna velem, s azt mutatja, amit szeretném, hogy történjen. De nem! Bella itt áll előttem, életnagyságban, kínzó, hívogató illatával.

- Mire vagy kíváncsi? – kérdeztem megadóan egy sóhaj után, s féloldalas mosoly bujkált ajkaimon a helyzet abszurditásán. Ha már ő ilyen őszinte, én miért ne legyek? Úgy is tudja már, mi vagyok. Persze neki, még mindig az lenne a legjobb, ha soha többé nem futnánk össze még véletlenül sem. De ez már lehetetlen. Nem bírom ki, hogy ne legyek a közelében, mondjuk nem ennyire… Sőt meg sem engedhetném magamnak, hisz a földjükre nem léphetek. Mégis itt volt bennem ez az érzés… Megvédeni, látni őt.

- Hogy hány éves is vagy? – kérdezte meg egy kis habozás után.

- Tizenhét – vágtam rá, hisz tényleg annyi voltam, csak az nem mindegy, hogy mióta.

- És… mióta? – hallottam Bella hangját. Rátapintott a lényegre. Hihetetlen milyen jó megfigyelő ez a lány. Mindig a lényeget emeli ki. Szerencsétlenségemre…

- Hát már egy ideje… - válaszoltam kicsit félve. Vártam a reakcióját. Mégis csak arról beszélgetünk, mióta vagyok vámpír, mióta vagyok hallhatatlan. Egy rezdülés sem mutatkozott arcán, csak egy bátorító mosolyt küldött felém, amitől szívem hevesebben dobogna, ha ember lennék. Az felhők kezdtek eloszlani az égről, én pedig megint csak pánikba estem. A nap sugarai már egyre több felhőfoszlányon jutottak át, míg végül el nem érték a rét szélét. Ijedten hátráltam el Bella elől, amivel meglepődött arcot értem el nála.

- Edward?… - próbált meg visszatartani hangjával, s nehezemre esett ellenállni neki. – Kérlek… Megígérted… - mondta ki a kulcsszót. Ígéret. Már nem az első, amit megígértem neki, s azt sem tartottam be. Ezt muszáj volt, a becsületem, büszkeségem miatt is. Így hát maradtam, s vártam a napfényt, ami megvilágítva engem, bőröm ezernyire apró kristályként fogja visszaverni. Bella mintha megnyugodott volna megtorpanásom miatt, de látszott rajta, hogy nem érti miért is tettem. Már nem kell sokat várnia, s megtudja ezt is. Az összes titkom egy perc alatt semmivé foszlik előtte.

- Ha már az őszinteségnél tartunk… - kezdtem egy kis gúnnyal, s a nap első sugarai rám vetődtek. Arcom, kezem, ami kilátszott vékonyabb kabátom alól gyémántként verte vissza a fényt, egyszerűen vakítóan szikrázott, mint a körülöttem elterülő hó. Bella ajkai résnyire elváltak egymástól, szemei érdeklődően csillantak fel. Óvatosan folytattam a megkezdett mondatot -…nem félsz tőlem? – kérdeztem komoly, kíváncsisággal teli hangon.

- Nem! Nem jobban, mint… eddig – felelte magabiztosan. Elhúztam számat.

- Pedig kellene! – tiltakoztam hevesen. Bella nem válaszolt. Még mindig a szemeimbe nézett, aztán végigfuttatta őket testemen.

- Csak… - szólalt meg egy fél perc múltán -… csak elkápráztatsz – suttogta a végét, s megint elöntötte arcát a pír, szívdobogása gyorsabb ütemre váltott.

- Ó… - formáltam ajkaimmal. Elkápráztatom? Ezért lett volna a szívverés, meg a szaggatott légzése? Nem a félelem, hanem… hanem a csodálat miatt? Ez nem lehet… Biztos, csak képzelődöm. Ettől még nem biztos, hogy ezért ver gyorsabban a szíve. Pillanatról pillanatra változik az életem, s döntéseim Bella válaszai, mondatai alapján. Az előbb még meg akartam mutatni neki mennyire nem helyes, hogy ő itt van velem, de minden gondolat elszállt a fejemből, amikor ezt az egyszerű kis szót kimondta: káprázat.

- Megint rosszat mondtam… - csóválta meg a fejét Bella, miután semmi reagálást nem mutattam, majd felnézett rám, s tétova lépést tett felém. Még mindig nem érti, hogy az élete forog kockán a közelemben? Felemeltem kezemet, s hátraléptem. El kellene ijesztenem magamtól őt? De nem tudom, hogy azt kibírnám-e. Mellkasom megint elkezdett szúrni, s most már kezdtem gyanakodni, hogy ez Bellával van összefüggésben. Talán… az elvesztésének lehetőségével. Meg kell próbálnom őt távol tartani magamtól. Ő ne szenvedjen, csak is én.

- Hát nem érted? – kérdeztem gyöngéden. - Én vagyok a legkiválóbb ragadozó az egész föld kerekén… - folytattam már heves elszántsággal, még is fájdalommal mellkasomban. S ezt most nem az égető érzés váltotta ki. – Én embereket öltem, gyilkoltam… Istent játszottam – mondtam keserűséggel. Bellán semmi sem változott. Barna szemei még mindig engem néztek. Szörnyen éreztem magam, de én csak tovább zúdítottam rá bűneimet. – Emberi vért ittam – suttogtam olyan halkan, hogy ő még hallja.

- De megmentettél… akkor azon az estén… és nem bántottál… - mondta akadozva Bella. Megrémítettem, láttam a szemiben, ha arcán nem is. Szívverése hevesen dobolt mellkasában. Már csak folytatnom kell, s elüldözöm magamtól, soha nem látom majd. Mérges lettem az ellenkezésére. Nem tudja mi játszódott le bennem akkor, sőt a kis kocsikázásunk előtt. Képzeletem milyen víziót vetített elém, ami akár meg is történhetett volna. A szörnyeteg tombolt bennem.

- Te nem tudod mi játszódott le bennem akkor éjjel! – tiltakoztam dühösen, s Bella még ettől sem szeppent meg. Kitartóan nézett engem, aztán tett felém egy lépést.

- Akkor sem bántottál, s tudom, hogy… nem is tennéd meg – mondta halkan, de annál elszántabban, s ismét meg akart érinteni, de nem hagytam. Be akartam bizonyítani neki, hogy veszélyes vagyok, legjobban az ő számára. Amíg itt van, vagy amíg én itt vagyok, s találkozhatunk egy véletlen vagy akár a sors folytán, nem lehet biztonságban.

- Csak egy hajszálon múlott – kezdtem kemény hangon. – Ha akartál volna, akkor sem tudtál volna elfutni előlem… Nem tudtad volna megvédeni magad tőlem… - keserűen felnevettem éles fogaim kivillantak, de Bella még mindig nem mozdult egy tapodtat sem. Arca hamuszürkévé vált, azonban semmi jel nem utalt félelmére – szívverésén kívül. Más módszerhez folyamodtam. – Azon az estén embereket öltem, Bella – mondtam ki bársonyosan a nevét, mire megborzongott. Talán végre elérem a célt, amit kitűztem magam elé. – Előtted, sőt, még az előtt is Istent játszottam. Meggyilkoltam a bűnözőket, hogy csillapítsam a szomjam – egy lépést most közelebb mentem hozzá, hogy ezzel is félelmet keltsek benne, de nem mozdult. Csokoládébarna szemeit határozottan belefúrta a tekintetembe. Meglepődtem, mert azokban nem ijedség, hanem inkább kíváncsi fény gyúlt. – Kegyetlen voltam… Nem törődtem semmivel.

- Azt mondtad, bűnözőket öltél – szólalt meg most először. Hangja nyugodt volt, túl nyugodt. Légzése egyenletes. Megint a lényegre koncentrált, nem arra, ami itt áll előtte, s felfedi titkait neki. Úgy szerettem volna, ha most az egyszer beleláthatnék a fejébe! Mindent odaadtam volna érte. A kíváncsiság úgy furdalt engem is, mint még soha az előtt.

Bólintottam. – Az nem változtat semmin – horkantottam fel, mire lesütötte szemeit. Láttam, hogy valamin elgondolkodik, mert csöppet összeráncolta homlokát. – A szomjúság ösztönös… És a te véred… - rándult meg a szám széle, s ahogy előhoztam a témát újra felfigyeltem az égető érzésre. Eddig annyira koncentráltam arra, vajon Bella mit gondolhat, hogy aprósággá halványult a most már gyakran érzett kín. Felkapta fejét a befejezetlen mondatomra, de nem szólt. Várta, hogy folytassam, én pedig kíméletlen voltam, hogy elérjem azt, amit akarok. – A te véred a legédesebb, amit valaha éreztem. Égeti a torkomat… - suttogtam, hangomban érezhető volt a gyengédség, amit ez az illat megkívánt. Félelmetes lehetett az emberi fül számára, ez a földöntúli, angyalian gyengéd, de tartalmában ijesztő kijelentés. Bella nem felelt, naivan még közelebb jött hozzám, ujjaink majdnem összeértek.

- Nehéz? Most is… ez ellen harcolsz… hogy ne ölj meg? – suttogta esztelenül közelről, s beharapta alsó ajkát. Illata minden szónál kétszeresen csapott meg. Egy pillanatra lehunytam szemeim, csak biccenteni tudtam. Nem bírtam kimondani… Olyan szégyent éreztem. – Még élek és most nem is vagy szomjas… - mondta komolyan, s tartotta a szemkontaktust, amiben a megértés fénye csillant. A meglepettség egy másodpercre eluralkodott rajtam. Miből tudja ezt? Honnan veszi? Egyszerűen meg kellett kérdeznem, a kíváncsiság megint elemi erővel tört fel bennem.

- Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem meglepetten. Bella elmosolyodott.

- A szemedből – mondta hirtelen. – Aranyszínűek… Amikor még Port Angeles közelében találkoztunk mézszínűek voltak. Mindig változik… - folytatta megállapításait. Meredten álltam, nem tudtam egy épeszű mondatot sem kinyögni. Még mindig nem akartam elhinni, hogy ennyi mindent megfigyelt rajtam, pár találkozás folytán. Annyira nem akartam elhinni, hogy fél tőlem… Azt akartam, hogy ezek a jelek – gyorsabb szívdobogás, egyeletlen légzés -, ugyanazt jelentsék, mint Angelicánál, vagy bármelyik másik nőnél, aki meglát engem, s vámpír csodálatosságom. De Bella más. Hogy lehetne ugyanolyan nála is a hatás?

Port Angeles megint eszembe juttatta a veszélyeket, amik Bellára leselkednek. Ha én nem lennék elég neki, akkor még ott vannak a hétköznapi életből adódó események. Az elszabadult kocsi is pont Bellát akarta eltalálni. Sok száz ember közül épp Bellát. Aztán a szokásos baleseteire gondoltam. Vajon mik lehetnek azok? Rándulások, zúzódások, esetleg törések? Megrémítettek ezek a fenyegetettségek, amik rá vártak. Úgy éreztem, én tudom csak megvédeni őt ezektől… De hogy tőlem ki védi meg…? Arra nem tudtam a választ.

- Rendkívül jó megfigyelő vagy – mondtam, s zsebre dugtam kezeimet. Bella elmosolyodott. Felnéztem az égre. A nap még mindig vakítóan tündökölt, de már késő délután volt. Ennyire elment volna az idő? Ennyire nem figyeltem volna semmi másra, mint Bellára? – Késő van, ideje menned… - néztem szemeibe. Csalódottság suhant át arcán.

- De én még… maradnék… - ellenkezett gyenge hanggal.

- Ep… Apád már biztos aggódik – vetettem ellen. S majdnem kimondtam Ephraim nevét, holott Bella nem tudja, hogy én ismerem. Egy pillanatra furcsán nézett rám. Talán ezt is észrevette volna?

- Gyakran jövök ide, ha… egyedül akarok lenni – válaszolt, az erdő fái felé bámult.

- Tudni fogja… - mondtam csak úgy magamnak, de Bella meghallotta. Rám kapta csokoládébarna szemeit.

- Ki és mit? – kérdezte, hangja kíváncsian csengett.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nem is értem, hogy egy ilyen fejezethez senki nem ír kritikát..! Jó, én sem írok túl sok értelmeset, az tény.. Én inkább csak önbizalmat növelek. xD Szóval nagyon tetszett. :D És a vége.. Kíváncsi vagyok, erre Edward mit reagál. :P Na, olvasok tovább. :'D Csak így tovább, tényleg egyre jobb és jobb lesz a történet. :D
Üdv.: ewoO

Freeb írta...

Hát látod, nagyon sokan nem írnak... De nekem már ennyi is elég lenne, amennyit te írsz! Nagyon szuper az önbizalom növeléshez, ez tény! :D Köszönöm szépen! Akkor jó, talán látszik valami fejlődés is rajta... :D Pusz!

Megjegyzés küldése

 

blogger templates | Make Money Online