6. fejezet - Jacob gondolatai

MAJDNEM MEGTORPANTAM Bellával az oldalamon. Persze, hogy nem hagyja szó nélkül semmilyen mondatunkat farkas barátunk, azonban van, amikor már én sem bírom ezeket…

Önkéntelenül mély, ingerült morgás szakadt fel torkomból, amikor megéreztem szagát is. Bella összerezzent karjaim közt.

- Valami baj van? – súgta félszegen.

- Nem, bocsáss meg, kedvesem – nyugtattam meg, miközben még mindig belülről égette izmaimat a düh lángoló ereje, szétáradva egész testemben, agyamban. Most még inkább észrevettem Bellán a kutyák bűzét, facsarta orromat, ahogyan egybeolvadt az édes aromával.

- Van itt valaki? – kérdezte Bella felpillantva rám. Arcomról eltűntettem minden jelet, ami belső vívódásaimat tükrözhette volna, s mérlegeltem válaszomat. Mondjam meg neki, hogy mindvégig követték őt, felügyelték minden lépését, amíg velem volt, hogy újból összevesszen fogadott testvérével? Ocsmány módon feketítsem be Bella előtt, s ezzel az én javamra írassam bizalmát? Bella úgysem hallja emberi füleivel őt, csak én…

Még a gondolattól is undorodtam e lehetőségem gyanánt, noha lelkem mélyén vágytam rá, hogy leleplezzem Jacob Blacket. Sőt, még ő is azt hitte, hogy megteszem. Azt is tudtam már, mit akar, s idegesített jelenléte, haragos, féltékeny gondolatai, amik azóta ostromoltak, hogy meghallottam őt. Azonban ezek ellenére…

- Nem, nincs senki, Bella. Csak mi… - feleltem végül visszafogva magam. Az erdőben a farkas megütközve torpant meg, s gondolkodott el válaszomon, hogy mit takarhat, mi rejtőzhet ennek hátterében. Halvány mosolyra húztam ajkaim, milyen eszmefuttatásokat indítottam el Jacobban, amikről azt hittem nem is képes.

El kellett fojtanom feltörni készülő nevetésem, amivel elárulhatnám magam Bellának.

- Akkor… Nem értem – motyogta, én pedig el nem tudtam képzelni, mit gondolhat, miért morogtam. Talán csak azt hitte, illata őrjített meg újra… Ami még igaz is lehetne.

Mély levegőt vettem, hagytam, hogy az édeskés illat végigégesse számat, le torkomon át egészen hasam tájékáig pörzsölje szomjúságom. Szám megrándult, de más jelét nem mutattam ki, mennyire bírom ketrecében tartani a szörnyeteget. Nem rég voltam vadászni, így szomjúságom korántsem oly nagy, mint máskor. Könnyedén el tudtam viselni még ezt. S a farkas bűz még segített is, hisz akármennyire szeretem Bellát, Jacob Black szaga taszított rajta.

- Mit nem értesz? – tudakoltam lágyan, de persze már tudtam.

- Mindegy – rázta meg lassan fejét, én pedig nem húztam ki belőle. Nem akartam feszegetni a húrt.

Komótosan haladtunk a fölöttünk tornyosuló, hatalmas lombú, védelmező fák alatt. Egy óra talán, s ideér az eső, már érzem nyirkos szagát a levegőben, a sűrű levelű lombokon át kivillantak a szürke, borult felhők is.

- Igyekezzünk, nem akarom, hogy esőben kelljen hazamenned ilyen öltözetben – utaltam lenge szoknyájára. Ösztönösen csúszott le kezem csípőjére, majd vissza derekára, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Bella lélegzete egy pillanatra elakadt, én pedig megfeszültem lépéseim közben. Hogy honnan jött ez a tudatalatti, vagy inkább öntudatlan érintő mozdulat, nem tudtam. Még magam is meglepődtem rajta, nem hogy Bella… S az, hogy miként válaszolhat rá, csak még jobban összezavart és megrémített.

- Esőben? – szólalt meg rekedtesen, megköszörülte torkát, majd folytatta. – Esni fog?

- Körülbelül egy óra múlva már igen – feleltem zavartan. – S nem szeretném, ha hazafele menet megfáznál, ne adj Isten, tüdőgyulladást kapnál – húztam el számat. Bella csak sóhajtott.

- És mi a baj az öltözékemmel? – háborodott fel Bella, miután visszanyerte hangját. Elmosolyodtam.

- Igazán semmi. Csak nem túl… - kerestem a megfelelő szavakat, nehogy félreértsen -, meleg – böktem ki halk kuncogással. Bella ráfintorgott.

- Szóval nem meleg… - motyogta durcásan. – Van rajtam harisnya is – vetette ellen.

- Na igen, ez igaz – értettem egyet, figyelmemet már más töltötte ki.

Jacob közelebbről morgott rám, s láttam magunkat éjfekete szemein keresztül, ahogy gondolatai körülöttünk forogtak. Hogy ő mit is lát, mikor ránk néz. Egy hófehér, hideg és keménybőrű vámpírt, aki átkarolja azt az embert, aki számára a legfontosabb a világon. Ő most azt a törékeny lányt látja Bellában, akit apja befogadott még hét éves korában.

Egy emlék suhant át agyán arról, mikor először megpillantotta Bellát. Akaratlanul néztem végig gondolatában…

Csak ötéves volt, mégis oly tiszta ezen emlékkép, mintha csak tegnap történt volna meg. Egy gyermek éles szemeim keresztül, a háttérből figyeltem az emlékbeli eseményeket. Kint szurokfekete sötétség uralkodott, a félhold ezüstös ragyogása szűrődött csak be az elfüggönyözött ablak résein. Jacob álmosan pislogva, szemeit dörzsölgetve ült fel a kiságyban, s bújt ki a takaró alól, hogy közelebbről is megszemlélhesse, mi vagy ki okozta a lármát, amire felriadt. Lassan elbotorkált a nappaliba nyíló, résnyire tárt ajtóig, ahol Ephraim jelent meg a két másik farkassal oldalán, kezében Bellát tartotta könnyedén. A kislány megszeppenve, ijedten bújt a férfi mellkasához, s úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta.

Ephraim felesége sietett hozzájuk, arcán meglepődöttség, s kérdések kitörni készülő áradatával. A kislány azonnal felfigyelt a nő hangjára, s hatalmas, csokoládébarna szemeit belefúrta az asszony tekintetébe, aki csak egy mosolyt villantott Bellára, s lassan megsimította arcocskáját. Minden kérdés, minden kétségbeesés eltűnt a nő vonásaiból, mikor megérintette Bella félelemtől kipirult bőrét.

Jacob lebiggyesztett ajkakkal, durcásan seperte ki szeméből fekete tincseit, miközben egy hatalmas ásítás hagyta el száját. Öt évesen még nem tudta, mi is folyik pontosan körülötte, akkori heves érzései lávaként folytak végig rajtam átélt gondolatában. A gyermeki féltékenység, ami akkor öntötte el lelkét, mikor számára minden kedves személy csak is az idegen kislányra figyelt. Apja barátai, akik máskor egyenesen hozzá siettek, hogy felkapják őt, s játsszanak vele, most az ismeretlen kislány körül forogtak. A tenni akarás, hogy észrevegyék, ő is ott van, álmos, s most megzavarták, felkeltették azért, hogy valaki betolakodjon hozzájuk. Nem értette, miért nem történik ugyanaz, mint eddig is…

Ephraim átadta Bellát feleségének, s fiához lépett, Jacob ösztönösen lépett előrébb apja irányába, aki felkapta őt karjaiba. Szeme sarkából azonban még mindig Bellát nézte, s meglepődve vette észre, hogy ő is ezt teszi. Mikor pillantásuk találkozott, Bella elpirulva fúrta a nő nyakának hajlatába fejét. Ephraim Black gyöngéden elmagyarázta a kis Jacobnak, hogy Bellát a testvéreként szeresse, s vigyázzon rá, az ő felelősége, hisz ő a fiú. Noha akkor még ő volt a kisebb. S Jacob azóta is vigyáz Bellára, érzései csak részben változtak iránta, amióta mindketten felnőttek.

A kép hirtelen átváltott, rájött, hogy nem csak ő éli újra emlékképeit. Mérges lett, hogy én is láttam ezt a kis betekintést abba a napba. Pedig nem csak az ő életükben volt jelentős, s mindent megváltoztató az a nap…

Bella nagyot sóhajtott, miközben hozzám dörgölőzött. Olyan ösztönösen, finoman bújt hozzám, amitől egy pillanatra megdermedtem. Karja derekamat fonta körül, tenyere oldalamon nyugodott, néha-néha öntudatlanul eljátszadoztak ujjai, ahogy enyémek is az ő testén. Furcsa érzések, s gondolatok kavarogtak bennem, de rögtön el is vetettem őket. Biztos voltam benne, hogy csak képzelődöm, mert Bella olyanra nem gondolhat… Még főleg nem! Mosolyogva ráztam ki fejemből a vágyfokozó képeket a rémítő ötleteimmel együtt, hogy újra meghalljam a féltékenység szikrázó indulatait Jacobtól.

- Ugye nem hanyagolod el a tanulást? – kérdeztem Bellát hirtelen, hogy tereljem egy kicsit figyelmem. Szinte minden délután velem volt, nem szeretném, ha apja még a tanulás miatt is eltiltaná tőlem. Meglepetten, s bágyadtan nézett fel rám. Nem értette a hirtelen váltást.

- Öhm… nem. De ez most, hogy jutott eszedbe? – ráncolta homlokát. Én csak mosolyra húztam ajkaim.

- Elég egyszerűen. Nem szeretném, ha még egy indoka lenne apádnak… - Bella beharapta alsó ajkát, Jacob viszont csak dühösebb lett. Erős indulatossága önkéntelenül is megmutatta gondolatai által emlékeit, amik most apjával és Bellával függtek össze.

Talán az első veszekedés lehetett Ephraim és Bella között, közvetlenül az után, hogy a kerek kis réten legelőször találkoztunk. A napkorong már lemenőben volt a látóhatáron, narancssárga, s vörös keverékével húzva csíkot az elcsöndesült La Pushban, ameddig csak a szem elláthat és a felhőkkel takart, magas hegyek engedték a messzeségben.

Jacob egy faháznak dőlve álldogált zsebeibe rejtve ökölbe zárult kezeit, s a tőle pár méterre lévő veszekedőket hallgatta, a kép fájdalmasan égett tudatába. Bella állt vele szemben, így csak őt láthatta, apja arcát nem. Ennek ellenére, fojtott hangjából Jacob el tudta képzelni a nevelőapai szigor, a szeretet és düh adta egyveleg vonásait.

- Hol voltál, Bella? - Ephraim hangja kérdőre vonóan csattant a meglepődött lányon.

- Csak gondolkodtam… - válaszolt egyszerűen, s Jacob a háttérben felhorkant. Bella rákapta tekintetét, ugyancsak kérdés rejtőzött benne és még valami, amit nem tudtam pontosan megmondani. Csalódottság? Meglepettség, ahogy testvérére nézett?

Úgy éreztem, mintha Jacob bőrébe bújtam volna, azt éreztem, amit ő, azt láttam, amit ő… Még soha nem nézett rám Bella így, s ettől rossz érzésem lett. Csak azt tudtam, hogy soha nem akarom, hogy Bellának oka legyen rám így néznie…

- Gondolkodtál? Azért bűzlesz már egy mérföldről is? - remegett meg Ephraim hangja a szörnyülködéstől, a haragtól. - Azzal voltál, igaz? Azzal a Cullennel?

Bella makacsul hallgatott, miközben Jacob felháborodott nevem hallatán.

- Válaszolj! - mordult rá hirtelen Bellára Ephraim. Jacob minden porcikájában megremegett, mintha egy forró, égető hullám perzselte volna végig bensőjét, s belülről ostromolta volna testét, hogy kitörhessen a felszínre. Tudta a választ, mielőtt Bella még kimondta volna. Mélyeket lélegzett száján keresztül, az éltető, friss oxigén apránként gyengítette, oltotta benne a tomboló tüzet.

- Igen, vele voltam - felelte Bella dacosan felvetve állát, mire Ephraim háta megfeszült, izmai feszítették inge gyönge anyagát. Kezei összeszorultak, hogy talán elfojtsák dühét.

- Bella… Soha többé nem találkozhatsz vele! Megtiltom, értetted?!

- Nem tilthatod meg, nem vagy az apám! - szorította össze fogait Bella. Mikor rájött, mit mondott, könnyek szöktek szemeibe, s szája elé kapta kezét. Jacob felszisszent, s megmerevedve várta, mit fog tenni apja. Tudta, hogy Bella nem mondta komolyan, látta tekintetében a szégyent, a megbánást. Azonban a harag egész lelkét uralva egyetlen valakire összpontosult csak… Rám. Azt hitte, ennek a sok változásnak, ami mostanában elkerülhetetlenül pergett le életükben, csak is én vagyok az oka. Én miattam áll most egymással szemben a két legkedvesebb személy számára, a családja. Félt, hogy elveszíti őt, félt, hogy nem tudja megvédeni tőlem, hogy talán még apja sem lesz rá képes a szövetség miatt. Persze Jacobnak már akkor eszébe jutott, ha Bellának baja esne, szövetség sem lenne…

Jacob Bellához akart menni, hogy mellette legyen, s tett is egy lépést előre, de apja felemelte jobb kezét, jelezve neki, maradjon, ahol van. Jacob azonnal megtorpant, mintha egy erős, láthatatlan belső késztetés hajtása vezérelte volna. Ösztönösen engedelmeskedett apja parancsainak.

- Nem. Valóban nem vagyok az apád, noha ennyi év után botor módon azt hittem talán… Annak tartasz - kezdte Ephraim beletörődően, kezét visszaejtve teste mellé. - Azonban én neveltelek, én tartozom felelősséggel irántad, és ebből adódóan van jogom megtiltani neked bármit, ha azt látom, hogy veszélyt jelent rád - mondta határozottan, ellentmondást nem tűrően.

- Nem veszélyes! - vágta rá hevesen Bella, Jacob az arcát figyelte. Az indulattól gyúlt vörös rózsapírt, a szenvedélyes csokoládébarna tekintetet, ajkai remegését, hogy elfojtsák méltatlankodását, nehogy olyat mondjon még egyszer, amit később ennél is jobban megbánhat. Gyönyörű volt, s makacs… Ami a legrosszabb volt, nem csak én vettem észre.

- Egy vérszívó mindig veszélyes! - morgott Ephraim, ezzel nagyobb hatást elérve, mintha csak kiabált volna Bellával, akit egész testében rázott a reszketés.

- Még ha szövetséget kötöttél velük, akkor is… - morgott az orra alatt Jacob grimaszolva, keresztbefont karokkal. Ephraim felmordult, Jacob pedig elhúzta száját. Mintha csöndre intette volna apja, csak nem épp kezével. Bella értetlenül, s kíváncsian nézett testvérére, mire Jacob lesütötte szemeit. Egy darabig, míg hallgattam Ephraimot, csak is a földet tanulmányoztam szemei révén. Csak hallottam, hogyan folytatódik…

- Tébolyodottság, amit teszel, Bella! Belegondoltál egyáltalán?

- Persze, hogy bele! - mondta szenvedélyesen. - Azonban a szívnek nem lehet parancsolgatni… - fejezte be motyogva, mire Jacob felkapta tekintetét rá. Bella beharapta alsó ajkát, hogy visszanyelje a szúró könnyeket, amik ismét fojtogatták őt. Ephraim nem tudott megszólalni, Bella pedig kihasználva az alkalmat befutott Jacob mellett a házba. Utána fordult, s csak most vette észre édesanyját is, aki megpróbálta megérinteni Bellát, de ő kitért útjából.

A nem is oly rég tapasztalt érzések, most Jacob gondolatán keresztül szőtték hálójukat lelkemben. Felismertem őket… Túl jól tudtam már, mit jelentenek. Féltékenység, harag, szeretet…

Jacob csak egy sóhajt küldött apja felé, s Bella után futott.

Mintha egy egyenlő erejű ellenfél fejbe vágott volna, a kép hirtelen megszűnt, s én újra ott találtam magam Bellával az oldalamon, illata megcsapott a hirtelen változástól. Azonban képzeletem sajnos tovább játszotta a félbehagyott emléket, sajgón belevésve tudatomba. Zihálva nyugtattam magam, miközben egyre közelebb értünk a határhoz.

Egyfajta izgatottság lett úrrá rajtam, de nem a saját érzéseim voltak. Gondolatban árasztottak el… Az idő egyik pillanatról a másikra változott meg, vagy csak az emlék miatt nem érzékeltem. Gyönge szellő kapott bele Bella szoknyájába, s ostromolta a fák lombjait, megrezegtetve a leveleket, kísérteties, földöntúli hangokat kicsikarva belőlük.

Bella mélyet szippantott a felfrissült levegőből, arcát szorosan mellkasomhoz vonva.

- Nem akarok hazamenni… - mondta csöndesen, mire elmosolyodtam. Kikívánkozott belőlem egy kárörvendő kacaj, de nem engedtem. Az elszörnyedés, ami Jacob felöl áramlott felém, épp elég volt erre.

- Én sem akarok egy másodpercre sem elválni tőled, de muszáj – feleltem bársonyosan, tenyerem lassan megsimította a már bejárt utat testén, apró remegést előidézve nála. S nem maradt el a válasz máshonnan sem, Bella szívverése gyorsabb ütemre váltott.

- Holnap is eljövök – álltunk meg a szokásos helyen, pár méterre a láthatatlan határtól. A szél erősebb hulláma csapott meg minket, megtépázva Bella mélybarna fürtjeit.

- Reméltem is – suttogtam szenvedélyesen, miközben kisepertem egy tincset szív alakú arcából, s két hűvös tenyerem közé fogtam, majd lassan lehajoltam hozzá. Mély levegőt véve érintettem ajkaimat puha szájához, fejemben ordítottak a féltékeny, ideges gondolatok, de csak somolyogtam rajtuk. Bella közelebb préselte testét hozzám, kezeit rásimította derekamra. Megfeszültem érintésétől, de nem szakítottam meg csókunkat. Orromat égette a hirtelen sokszoros erővel megcsapó édeskés illat.

Azonban egyrészről tetszett, hogy mind máskor, most is „megmutathatom” Jacobnak, mennyire szeretjük egymást. Láthatja Bella reakcióit, minden válaszát érintéseimre…

Résnyire nyitott ajkakkal szívtam be Bella forró sóhaját, leheletnyi levegővételeit. Éreztem, ahogy jobb tenyere egyre lejjebb siklik derekamról, míg másikon ujjai játszadoztak ingem anyagával. Megdermedtem, s azonnal elszakítottam magam Bellától. Elhátráltam tőle, ahogy kitéptem magam öleléséből. Túl hirtelen, s túl váratlan volt ez a mozdulat. Mégis elgondolkodhatott már azon is? Lihegve – mintha kilométereket futottam volna emberként -, próbáltam magamban megemészteni a történteket, miközben a bocsánatkérő barna szemekbe mélyedtem. Elpirulva harapta be száját, mint egy kisgyerek, aki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre. Maga előtt összefonta karjait, hogy elrejtse vétkes kezeit, mintha önkívületben, nem ő irányította volna őket. Olyan édes volt, bűnbánó, pedig nem is az ő hibája.

Mérgesen fújtam egyet. Annyira zavaró volt, hogy Jacob semmit sem hagyott „szó” nélkül… Persze, megint igaza volt, ha egy emberi lénnyel – egy meghatározott emberrel -, tette volna ugyanezt, semmi probléma nem lenne. De én nem voltam ember… Bella viszont annál inkább.

- Ne haragudj – szólaltam meg egy sóhaj után. Megütközve nézett rám, szája elnyílt döbbenetében.

- Tessék? – ráncolta homlokát. – Miért kellene… Nem haragudnom? – kérdezte zavarodottan, értetlenül összehúzva szemeit. – Nekem kellene bocsánatot kérnem… megint – rökönyödött meg, s lesütötte szemeit. Egy pillanat alatt visszaléptem hozzá, s állánál érintve őt gyöngéden felemeltem fejét. Összefont karjait ernyedten ejtette vissza teste mellé, szaporán lélegzett, szemei homályosan tekintettek rám. Egy álomból ébredt angyal, akit könyörtelenül fejbe vert a valóság.

- Nem kell. Az én hibám – válaszoltam komolyan. – Meg kellene végre szoknom az… Ösztönös reakcióidat – nevettem fel magamon, hogy tudja tényleg nem az ő hibája.

- Nem lehet mentség az, hogy ember vagyok – vágta rá mérgesen.

- Nekem tökéletes indok – nyomtam gyors csókot ajkaira. – Menj, már biztosan tűkön ül apád, hogy ma is haza érsz-e – mókáztam félmosollyal. Bella elhúzta száját.

- Nagyon vicces vagy, Edward – lépett el mellettem, lehunytam szemeim, mikor karja az enyémhez súrlódott. Olyan volt, mintha egy forró vasat húztak volna végig karomon, nem is bőrömön ejtve sebet. Érzékeimet perzselte fel…

Megfordultam, s még egyszer végigfuttattam rajta tekintetemet. Hosszasan elidőztem formás lábain, amik kilátszottak lenge, térd alá érő szoknyája alól. Még a harisnya szövetszálain keresztül is láttam az apró izmokat, amik minden egyes lépésnél megfeszültek, az ereket bőre alatt, amik vérét juttatták el testében. Nagyot nyeltem, ahogy szemeim követték vonalát felfele, míg az anyag el nem takarta. De az sem akadályozott illetlenségemben, a vágy, hogy egész testét felfedezzem e pillanatban még szomjúságomnál is erősebb, kínzóbb volt.

Egyenesen megőrjített, ahogy léptei során meg-megfeszült a szoknya anyaga fenekén, vékony keskeny csípője kilengett oldalra. Szaporán kezdtem venni a levegőt, agyam újra felelevenítette bennem a ma már egyszer átélt vágyképeket. Testem önkéntelenül válaszolt egy ponton lüktető, gyötrő érzettel, mire felnyögtem.

Ne bámuld már így! – csattant a hang fejemben, ami észhez térített. Morogtam egyet, csak aztán válaszoltam.

- Én megtehetem, bolhazsák. A szerelmem – húztam félmosolyra ajkaim, majd hátat fordítva Bellának visszafele indultam a házunk felé. Egyre közelebbről hallottam a súlyos mancsok dobbanását, minden lépésem mellett.

Egy olyan nagy úriembernek, mint neked, nem lógnak kocsányon a szemei… - jött a gúnyos válasz, a leejtésből csak úgy sütött az utálat.

- Jól mondod, kutya. Én úriember vagyok, nem úgy, mint te, aki nem bízik másokban – vágtam rá elégedetten. Jacob felhördüléseként adott egy vakkantás szerű hangot.

Semmi közöd hozzá, vérszopó! Csak is az ő érdeke… - szaporázta meg lépteit.

- Haah! – horkantam fel. – Az ő érdekében figyeled minden lépését és szimatolod ki, merre jár? – kérdeztem gunyorosan. Hallottam, hogy egy pillanatra megtorpant, aztán ismét gyorsított tempóján.

Az ő érdekében óvom tőled! – kiáltott rám hevesen.

- El tudja dönteni, mi a helyes, és mi jó neki – mondtam az ellentétét annak, amit éreztem.

Hisz magam is tudtam, hogy Bella pont, hogy másképp gondolkodik, mint a legtöbb ember. S sajnos nem azt nézi, ami neki a legjobb lenne. Ami számára a legveszélytelenebb lenne. Tudtam, hogy Jacobnak igaza van, s jobban is teszi, hogy óvja tőlem Bellát, noha talán másért, mit, amit testvére tud. Azonban most már úgy gondoltam, Bellával tennék rosszat, ha elhagynám. Szeret, ezt tudtam, s akkora fájdalmat nem bírnék neki okozni, amit kiválthatnék azzal, ha elhagyom.

Elvakítja az a nagy szerelem, amit úgy hisz, hogy érez…! – hallottam meg Jacob őrjítően idegesítő, mégis a tudatomba éles tőrként hatoló igazát.

- Mert te tudod, mit érez!? – csattantam fel egy pillanatra lerúgva közönyös arcom. Mély levegővételekkel nyugtattam magam. – Az ő érzései – folytattam immár gondtalanul, mintha belülről nem mardosna a bűntudat.

Igen tudom! Tudom, hogy nem szeret… Csak egy múló, persze erős érzés, egy kötődés. De semmi más, törődj bele!

- Érzem, hogy szeret, Jacob. És ennek az ellenkezőjét csak is Bella tudja bebizonyítani – feleltem nyugodt hangleejtéssel. Ebben az egyben teljesen biztos voltam, s ha Bella úgy döntene, hogy nem én kellek többé neki… Beletörődöm, mert tudom, hogy neki úgy lenne jobb. Sajogna a lelkem, örökkön örökké szenvedném hiányát, de elfogadnám.

És ha nekem van igazam, vérszívó? Akkor mit csinálsz? Rákényszeríted magad? – gurult dühbe ismét. Én pedig aprót sóhajtottam. Tudja meg Jacob is, mit gondolok.

- Nem, Jacob Black. Soha nem tennék ilyet vele – remegtek meg ajkaim már csak a gondolattól is. - A szerelem tudod, annyit tesz, hogy elbírod engedni a kedvesed. Ha neki az a legjobb… Tudni kell az ő igényeit a sajátjaid elé helyezni, minden mértékben – válaszoltam őszintén, hangom a mondat végére pusztán csak suttogásként tetszett.

Akkor sem hiszek neked, és figyelni foglak. Nem érdekel a szövetség sem. Ha Bellának baja esik…

- Azt soha nem engedném! – vágtam szavába, vagy is gondolatába. – Gondolkodj, kutya. Melletted is veszélyben volt – utaltam átalakulására, amikor ösztönei felülkerekedhettek volna testén, egy ifjú farkas testén.

Jacob hangos, mennydörgésszerű vonyítást hallatott, utána is folyamatosan morgott rám. Csak egy valami tartotta vissza attól, hogy ne támadjon meg. Csak egy valami… Hisz tudta, hogy félig-meddig – ami ő ennyiben ismert csak el -, igazam van. Most nekem.

- Miért nem támadsz meg most? – kérdeztem lágyan tőle, amivel először meghökkentettem. – Egyedül vagyok, egy-egy ellen. Csak te és én. Nincs itt Bella, hogy közénk ugorjon, se az apád, hogy megállítson. – Nyugodtan haladtam tovább az ösvényen, ahol még éreztem Bella illatát, aztán a szellő felém sodort Jacob szagát is. Elfintorodtam. – Hm…? Mire vársz Jacob? – hecceltem őt tovább.

Hallottam, ahogy magában fontolgatja mondataim súlyosságát, s a lehetséges következményeket. Heves természetét, amit már megismerhettem, most józanul fogta vissza tudata. Érzések, gondolatok kavarogtak benne. Megadtam neki a választást, a kérdés már csak az volt, hogy dönt…