16. fejezet - Vágy

- Edward? – kérdezte bizonytalanul. Játékosan - s mindemellett óvatosan nehogy kárt tegyek benne -, ráugrottam, s ledöntöttem őt a hóba. Halk sikkantás hagyta el száját. Karjaimmal megtámasztottam magamat Bella teste mellett, arcunk túlságosan közel került egymáshoz, alig pár hüvelyknyire. Barna tekintete kábultan fúródott szemeimbe, éreztem forró leheletét arcomon. Hallottam gyorsuló szívverését, ereiben pulzáló vérét. Meg kellett volna mozdulnom, ott kellett volna hagynom, de nem bírtam. Az eszem zúgolódott, a szörnyeteg ujjongott, a lelkem… boldog volt.

Bella lassan megmozdította fejét, aztán rebbenve lehunyta szemeit. Légzésem kihagyott egy ütemet, ahogy szája közeledni kezdett enyémhez.

Aztán a rémület végigsöpört testemen, elárasztotta végtagjaimat. Alig egy másodpercre merevedtem csak meg, míg agyam nem eszmélt fel bódulatából. Éreztem édes illatát, az őrjítő szörnyeteget, ami feszegette rácsait, hogy kitörjön. A másodperc töredéke alatt hátrébb ugrottam, Bella lábaitól pár lépésnyire guggoltam, gyorsan, kis lélegzeteket véve. Kezeimmel magam előtt támaszkodtam, s Bellát figyeltem. Mikor észrevette, hogy már nem vagyok ott, felnyitotta szemeit, felkönyökölt. Nyelt egyet, s csalódottan felült a hóban. Karjait összefonta felhúzott térdein, szemeit lesütötte. A mellkasom szörnyen szúrni kezdett, annak ellenére, hogy semmi sem árthat nekem. Sötétbarna haja előrebukott, félig-meddig eltakarva így arcát.

- Sajnálom… én… - suttogta maga elé. Nem tudtam haragudni rá, csak az én hibám volt. Elgyengültem, ami az életébe is kerülhetett volna. De a szörnyeteg lecsillapodott bennem, nem éreztem akkora kínt, akkora vágyat, hogy megízleljem vérét. Képzeletem más víziót vetített elém. Sokkal megrendítőbbet, sokkal önzőbbet.

A nap halványan derengett fel a felhők mögül. Bella arcán megcsillant valami, amire csak most figyeltem fel. Apró könnycsepp, ami végigfolyt pirospozsgás arcán. Ezt én tettem, én miattam potyognak könnyei. Szörnyen éreztem magam. Bárcsak hallhatnám most gondolatait! Meg akart… meg akart csókolni? Még kimondani is veszélyes és… döbbentő. Miért akarta volna megtenni? Soha nem lesz olyan az én csókom, mint egy emberi lényé. Tőlem csak hűvösséget kaphat. Szánalomból tette volna? Nem. Nem úgy ismertem meg ez az idő alatt. Bella túlságosan jóságos volt, túl bátor, hogy ilyet csak szánalomból tegyen meg.

Nem bírtam magammal. Közelebb kellett hozzá mennem. Lassan, guggolásban elé lépdeltem, majd térdének jobb oldalán megálltam.

- Bella – szólítottam meg halkan, mire felnézett rám. Megtöröltem havas kezemet ruhámban, s felemeltem arcához. Épphogy érintve selymes, puha bőrét letöröltem könnyeit. Kezem megremegett, de Bella nem mozdult. Tartotta a szemkontaktust, hívogatóan fúrta könny áztatta szemeit tekintetembe. Szemem lesiklott vöröslő, nedves ajkaira. Úgy szerettem volna, ha igazam van, ha egyszer csókot lehelhetnék rájuk. Kiszáradt a szám, Bella illata égette torkomat, perzselte. Aztán eszembe jutott Carlisle sokszor emlegetett mondata. Ez a kísértés tesz majd erőssé. Voltam már olyan erős, hogy megálljt tudjak parancsolni magamnak? Most, ebben a percben ezt éreztem. Vágyam sokkal erősebb volt szomjamnál. Sokszoros erővel nyomta el a bennem lakozó szörnyeteget.

- Maradj mozdulatlan… - kértem Bellát suttogva. Megnyaltam ajkaim, s nyeltem egyet. Lassan közelítettem felé, mindvégig a szemeibe nézve. Kezemmel arrébb simítottam előrehulló barna tincseit. Hallottam Bella gyorsuló szívverését, vérének zubogását ereiben. Apró, gyors lélegzeteket vettem, szoktattam magam az illatához. Vontatottan, s megfontoltan hajoltam nyakvonalához, a füle alatti gödröcskékhez. Orromat gyöngéden hozzásimítottam bőréhez, belélegeztem illatát. Szám megrándult, de nem húzódtam el. Szinte már éltető eleme volt létemnek ez az édes aroma. Minden percben ezt éreztem, még akkor is, mikor nem volt a közelemben. Bella megborzongott érintésem alatt, de még mindig nem mozdult. Alig pár centit visszahúzódtam, izgatottan, sebesen vettem a levegőt, mintha szükségem lenne rá. Bella kifújta a bent tartott levegőt, de mást nem tett. Még mindig nem mozdult, várta, hátha teszek még valamit. Pedig megkönnyítette volna a helyzetem, ha elfut, itt hagy. Nem követném, nem tennék semmit. De akkor nem kísérleteznék, s nem kockáztatnám az életét.

De így… Így sokkal erősebben élt bennem a vágy, hogy ráhajoljak ajkaira. Érezni akartam őt…

Orromat végighúztam állkapcsa mentén, hűvös szám hozzá-hozzáért nyakához, amit nem fedett be kabátja. Bal kezemet rácsúsztattam tarkójára, majd felnéztem rá, de lehunyt szemekkel, meg-megrebbenő pillákkal várt. Parányi puszit nyomtam állára, majd egyre feljebb mentem, miközben én is lehunytam szemeim. Csak érezni akartam őt, hallgattam szívdobogását, alig-alig vett légvételeit. Éreztem forró leheletét, mikor elértem alsó ajkát. Óvatosan megcsókoltam szája szélét. Vártam egy kicsit, míg megszoktam ezt az érzést. Ezt az elsöprő, lángoló vágyat, ami olyan furcsa volt számomra. Hihetetlen volt és mindent elfeledtető. Még a szomjúság érzetét is gyomrom tájékán, ami most inkább bukfencet vetett a szerelemtől. Bella ajkai semmihez sem foghatóak. Látványa is csábító, de így, hogy érzem puhaságát, nedvességét, forró érintését észveszejtő.

De azt nem engedhetem meg magamnak. Egy arasznyival feljebb merészkedtem, egész szájára adtam csókot. Bella zihálni kezdett, ujjaival hirtelen beletúrt hajamba, s még közelebb akart húzni magához. Ajkai elnyíltak, én pedig kővé dermedtem. Ez még gyors volt. Túl gyors nekem. Gyöngéden, de határozottan eltoltam arcát az enyémtől, s kinyitottam szemeimet. Összeszorítottam fogaimat, arcom fegyelmezett, kemény. Éreztem, hogy a szörnyeteg most vadul dörömbölni kezdett, amint egy kis bizonytalanság, s félsz merészkedett lelkembe. Bella bocsánatkérően nézett rám.

- Bocsánat – suttogta egy perc múlva Bella, amikor már fegyelmezni tudtam magamat. Az éhség lecsillapodott, ahogy Bella szívverése is.

- Nem a te hibád – válaszoltam sóhajtva, s ezt így is gondoltam.

- Nagyon… Nagyon nehéz volt? – kérdezte aggodalommal teli hangon.

- Annyira… annyira nem, erősebb vagyok, mint gondoltam. Most már – feleltem egy kis gondolkodás után. Bella elmosolyodott.

- Nem úgy, mint én… - sütötte le szemeit elpirulva. Olyan gyönyörű volt így.

- Nem hibáztathatlak. Csak ember vagy… - mondtam kicsit nevetve. Bella szúrósan nézett vissza rám.

- Köszönöm. – Hangja gúnyos volt. Felnevettem.

- Most már ideje lenne felkelned a földről, mert meg fogsz fázni – mondtam elfojtva nevetésem. Bella durcásan fel akart kelni, de a hóban megcsúszott, s majdnem visszaesett. Derekánál fogva tartottam, míg vissza nem nyerte egyensúlyát. Kezeit megtámasztotta mellkasomon, s úgy nézett fel rám csillogó szemekkel. Itt volt a karjaimban, s nem akart menekülni. Hihetetlennek tűnt, de mégis igaz volt.

- Hm… csak nem miattam ilyen jó az egyensúlyérzéked? – nevettem.

- Ugyan, hova gondolsz? – kérdezte gunyorosan. De szemei nem erről árulkodtak.

Olyan szép volt ez a pillanat, de mint minden más ez sem tarthat örökké. Léptek zaját hallottam messziről, s túl ismerősek voltak. Már hallottam egyszer. Bella észrevette, hogy másra figyelek.

- Edward?

- Mennem kell. Jön… - akartam ellépni Bellától, de ő nem engedte.

- Ne hagyj itt! Ki jön? – kérlelt szinte kétségbeesetten, miközben karjait testem köré fonta. Könnyedén kicsusszanhattam volna öleléséből, de nem tettem. Csak néztem rá, arcomon fintor suhant át. A szellő felém sodorta a sejtésemet erősítő szagot. – Edward…

- A testvéred… - morogtam kelletlenül. Bella szemei felragyogtak, s engem újból elöntött a féltékenység. – Mennem kell, Bella. - Nem akartam vele találkozni, s kínzott ez az érzés.

- Nem! Kérlek, maradj, olyan rövid ideig voltunk ma együtt. – Hangja elcsuklott a mondat végére. – Kérlek… - lehelte.

- Nem lehet…

- De szeretném, ha megismernétek egymást.

- Ó… Gondolod, hogy ez jó ötlet? – Bella nem válaszolt, nyilvánvaló volt, hogy mi lenne a helyes. Most erre mit mondhatnék? A testvére volt, szerette Jacobot. Én viszont meg voltam győződve arról, hogy jobb, ha nem találkozunk. Mélyet sóhajtottam. Nem tudtam neki nemet mondani többet. A léptek zaja egyre hangosabb lett, ahogy közelebb ért. Gyengéden kiszabadítottam magam Bella karjai közül.

- Maradj, kérlek!

- Rendben – adtam meg magam pár másodpercnyi vívódás után. Bella boldog mosolyt küldött felém.

A léptekhez, most már gondolatok is társultak. S nem tetszettek. Bellát kereste, ki akarta deríteni, hogy miért tűnt el ennyiszer. Ideges voltam ettől a találkozástól, de talán jobb is így. Megfordultam, mert onnan hallottam lépteit. Bella mellém állt.

- Messze van még? – kérdezte izgatottan.

- Nem. Már nincs – válaszoltam színtelen hangon. Pár méter, és a kerek kis rétre ér. Én már láttam rozsdavörös bőrét, sötét szemeit, amik óvatosan pásztáztak körbe minden apró neszre. Feszülten figyeltem azt a pontot, ahol Jacob Black rövidesen fel fog tűnni.

Pár perc volt csak, de nekem éveknek tűnt, míg végre Bella is meglátta őt. Jacob megtorpant, amint meglátott minket együtt, ilyen közel egymáshoz. Gondolataiban már ezernyi szidalmat szórt rám, szemei izzottak a dühtől.

- Bella, mit keresel itt? Vele? – köpte a szavakat, sütött róla a gyűlölet irántam. Vagy inkább fajtám iránt.

- Jake, ne beszélj így! Nem is ismered – szidta le gyengéden. Arcán döbbenet suhant át testvére viselkedése miatt.

- Bocs, Bella, de nem is akarom. Gyere inkább ide! – utasította újból. Szám megrándult. Hogy jön ő ahhoz, hogy Bellának parancsolgasson?

- Nem fogom bántani egy ujjal sem – válaszoltam hevesen gondolatára. Pedig nem kellett volna. Nem tudtam Ephraim mennyit mondhatott el neki. Talán ki tudom deríteni. Bella rám kapta tekintetét, aztán vissza testvérére.

Jacob Black összeszűkült szemekkel nézett rám, de nem lepődött meg. Ephraim tehát beavatta, de vajon miért és mennyit tud? Miért tudhatja ő, ha Bella nem? Bella értetlenül kapkodta fejét köztünk.

- Bella gyere a közeléből, de azonnal! – mondta dühösen. Bella dereka köré fontam karom, jeléül annak, hogy nem Jacob rendelkezik. Mérgesen megindult felénk, de Bella nem mozdult mellőlem.

- Maradj ott, Jacob Black! – parancsoltam rideg hangon, mire megtorpant. Nem akartam Bella előtt semmit sem tenni, s ő sem. Ajkait összepréselte, lángolt benne a harag. Nem mondod meg nekem, mit tegyek vérszopó! Gúnyos vigyorra húztam szám.

- Miért viselkedtek így? – Bella hangja rémülten csattant fel.

- Miért? Mert ő… - tört ki Jacobból indulatosan, de hirtelen elhallgatott. Ephraim nem engedte meg neki, hogy elmondja Bellának, hogy beavassa a család titkába. …a farkasok ellensége! - üvöltötte magában befejezésként.

- Ideje lenne már elmondani – szólaltam meg újból gondolatára.

- Ebbe te ne szólj bele! – szorította össze hófehér fogait. És engedd el őt! Hát igen, a jó modor nem képezte életét.

- Elmondanátok, még is mi folyik itt? – Bella türelmetlen volt. Egy kicsiny mozdulat, s elengedem. Mehetne, de ő nem akart. Velem volt, még mindig mellettem. Félve nézett fel rám.

- A testvéredet kérdezd – mondtam ki gúnyosan a szót, miközben folyamatosan Jacobon tartottam szemeimet.

- Jake? – fordult felé féloldalasan.

- Majd otthon, Bella – morogta kelletlenül. Nem tetszett neki, hogy előttem kell beszélnie, s hallom gondolatait. Csak tudnám, mitől utál ennyire, mikor egy ujjal sem értem hozzá, nem bántottam. Vagy esetleg családi hagyomány?

- De én most akarom tudni! – makacskodott Bella. Jacob lemondóan sóhajtott.

- Kérlek, Bella! – könyörgött, mikor rájött, hogy másképp Bella nem fog tágítani mellőlem. Bella beharapta alsó ajkát, választania kellett köztem és a testvére között. Hol rám, hol Jacobra nézett. Légzése felgyorsult, testsúlyát áthelyezte egyik lábáról a másikra. Megoldottam helyette a problémát, bár nehezemre esett, de nem akartam nagyobb összeütközést a Black fiúval. Most nem.

- Menj csak. Holnap várni foglak – suttogtam fülébe, mindvégig Jacobon tartva szemeimet. Láttam rajta, hogy most helyben nekem támadna, ha nem lenne itt Bella. Nem érdekli, mi vagyok, szembeszállna velem így. Egymaga, védtelenül. Megfordult a fejemben, hogy tényleg testrévi szeretet hajtja-e, de gyorsan elvetettem ezt. Kétségeim Bella érzelmei felől kezdtek elhalványulni. Éreztem, hogy kötődik hozzám.

- Ígérd meg, hogy itt leszel – súgta vissza feszülten.

- Ígérem – pusziltam meg arcát gyöngéden, majd elengedtem, mire ő tétován megindult testvére felé.

- Vigyázz rá! – mondtam Jacobnak címezve. Halkan felhorkantott. Pont te mondod!? Bella bizonytalanul vissza-visszapillantott rám. A következő másodpercben már távolabbról figyeltem őket, így mire újból odanézett, már nem láthatott. Jacob Black odafutott Bellához, s megragadva őt karjánál fogva gyorsabb iramra ösztönözte.

- Jake, mi bajod? – Bella hangja még mindig értetlenül csengett. – Így el fogok esni.

- Igyekezz, Bella – mondta neki halkan. – Majd én vigyázok rád. – S átkarolta testvérét, miközben folyamatosan az erdőt fürkészte.

- Magyarázd el, mégis mi volt ez! – követelte a választ.

- Mondtam, majd otthon – válaszolt mérgesen Jacob. Erőt vettem magamon, s nem követtem őket. A határ úgy is már csak pár méterre volt. Visszaidéztem magamban a szövetség pontjait, amiben arról nem volt szó, hogy a farkasok nem léphetnek a mi földünkre. Csak azt mondták nem lépnek, de a rét is a mi földünkön volt. Több hely is volt az erdőben, ahol érezni a farkasok bűzét, s ez csak egyet jelenthet. Vannak olyan területek is, amik semlegesek a két fél számára. És a rét sajnos e közé a területek közé tartozott.


Nesztelenül futottam a házunk felé, agyam a találkozás pillanatain zakatolt. Újra, és újra lejátszottam magamnak, mikor Bella közelében voltam, mikor megérintettem ajkait. Mikor orrom, s szám hűvös tapintása hozzáért nyakához. Semmihez sem volt fogható az az érzés. Eddig nem bírtam itt hagyni Bellát, most már nem akarom. Kell lennie reménynek, annyi akaraterőmnek, hogy azt a lányt, akit szeretek, ne bántsam, ne öljem meg. Ha Bella kitart mellettem, bármeddig képes vagyok ellenállni a kísértésnek. Most már ő az életem… Mindennek ő ad értelmet. Apró, de jelentős bizonyíték volt a mai, hogy Bella is hasonlóan érez, mint én. Annyi különbséggel, hogy én jobban szeretem őt… Szó szerint mindennél. A zűrzavar, a káosz, ami uralkodik bennem felkavaró, s érthetetlen. Bella hozza felszínre bennem azokat az érzéseket, azokat az emberi érzéseket, amiket még nem tapasztaltam, amikről azt hittem nem is létezhetnek számomra.

Nem fogom hagyni, hogy Jacob Black megakadályozza, hogy találkozzam Bellával. Addig, míg Bella akarja, addig nem! Ha soha többé nem akar látni, beletörődöm. Olyan lesz az élete, mintha soha nem is találkoztunk volna. Én szenvedni fogok, talán meg akarok halni, de az sem számít. Mint az előbbi pár napban, ismét a házunk előtt álltam a találkozó után. Tartottam attól, hogy most mi lesz. Jacob Blacktől, aki Ephraim és a szövetség szempontjából árthat nekem.

Mikor beléptem a hátsó ajtón, senki nem tartózkodott a nappaliban, aminek egyfelől rendkívül örültem. Alice jött le az emeletről, mikor meghallotta érkezésem.

- Hol vannak a többiek? – kérdeztem furcsán méregetve Alice-t.

- Vadászni mentek – válaszolt mosolyogva. Kirobbanó lelkesedés, s öröm futott át arcán. Le sem tagadhatná, hogy látott valamit. Megint becserkészett, itthon maradt, s megvárt.

- Csak ezért maradtál itthon? – kérdeztem zsebre dugott kézzel.

- Mármint miért? Nem értem mire gondolsz – próbálta elfojtani vigyorát.

- Nem mi?! – morogtam. – Nem hagynád egyedül Jaspert, ha csak nem láttál valami olyat, amit feltétlenül meg akarsz velem… - haboztam, kerestem a megfelelő szót -…osztani - fejeztem be végül. Alice vigyora még szélesebb lett arcán. Kecses léptekkel elém libbent. Átlátsz rajtam… - fűzte hozzá gondolatban, mire felnevettem.

- Nem nehéz, amikor alig bírod elfojtani a vigyorgást – mondtam nevetve.
Baj, hogy örülök a boldogságodnak? – sóhajtottam.

- Az utána történt dolgokat nem láttad? – kérdeztem megütközve.
Mit?
Hallgattam. Vajon Alice miért nem látta a Jacobbal folytatott „beszélgetésünket”? Mindig mindent lát, amit nem kellene.
Edward! Mit kellett volna látnom?

- Semmit. Nem történt semmi – hazudtam, de Alice nem hitt nekem. Túl jól ismert már. Nem látta Jacobot. Ez furcsa.

- Edward! – szólított fel hangosan is. – Mi történt a csók után? – elhúztam számat. Lehet így az embernek – jobban mondva vámpírnak -, magánélete?

- Nem történt semmi. Elköszöntünk és hazajöttem – folytattam szemrebbenés nélkül. Alice sötét szemei összeszűkültek. Ezt nem meséled be nekem. Látnom kellett volna valamit, ami utána történt, de én nem láttam… Pedig akkor figyeltem – gondolkodott, vigyora lehervadt márvány arcáról. Talán el kellene mondanom, talán fontos lehet a farkasok szempontjából.

- Hé, te engem figyeltél? – jutott el tudatomig, mit is mondott. Alice mosolyt villantott felém. Most nem ez a fontos. Persze, hogy neki nem! De nekem igen!

- Igazából… - kezdtem bizonytalanul. Végül is Alice tudja, hogy Bellát kik is nevelték, s nevelik még most is és így kideríthetjük miért nem látta Jacobot. Eltekintek most attól a kis ténytől, hogy csak azért is figyelte a találkozónkat. – Összefutottunk Bella „testvérével” – magyaráztam szépen fogalmazva. Alice szemei kikerekedtek.
Jó, de ez még nem olyan nagy probléma. Folytasd.

- Tudod, hogy a quileue-ek nevelik… - céloztam a farkasokra. Alice döbbent arckifejezése elárulta nekem, hogy rájött, mire is akarok kilyukadni.
És… és nem láttam őt. Nem láttam, hogy oda akar menni…

- Ez a lényeg… - bólintottam. Miért nem láttam őt? – kérdezte tőlem kétségbeesetten. – Nem tudom Alice. Amikor megkötöttük a szövetséget… Akkor sem láttad őket, igaz? – bólintott. Ő is? – nézett rám bizonytalanul. Hányan lehetnek?

- Nem hiszem… Nem tudom – tiltakoztam gyorsan, de azt sem akartam elhinni, hogy véletlen lenne. Talán csak az apja miatt.

- Talán csak Ephraim miatt.
Lehetséges – bólogatott Alice. De ez akkor is idegesítő! Egyik embert sem fogom látni, aki kapcsolatban van a farkasokkal?

Ez a kérdés zakatolt a fejemben, újra és újra. Rámutatott egy fontos tényre, amit mi kihagytunk az előbbi vélekedésünkből. Aki kapcsolatban van a farkasokkal…

- Alice… - pillantottam rá. – Ha Bella kapcsolatban van velük, őt miért…? – De nem kellett befejeznem Alice megtette helyettem.
Miért látom mégis? – feszülten bólintottam. Alice felszisszent. Akkor még sem helyes a felvetésünk. Csak a farkasokat nem látom.

- De a Black fiú nem farkas – vetettem ellen. Nem tudom, Edward – mondta gondolatban pár másodpercnyi idő elteltével. - Megfájdult a fejem – szorította halántékára ujjait.

- El kellene menned vadászni – mondtam. – Menj utánuk – javasolta.

- Nem akarlak itt hagyni – suttogta.

- Menj csak, elleszek egyedül – biztosítottam. Biztos? – Igen – morogtam. Mintha csak egy öt éves ember gyermekhez beszélne. Persze tudtam, hogy csak aggódik miattam…

- És Jasper is biztos, hogy hiányol – mondtam ki a kulcsszót félmosolyra húzva ajkaimat. És végre jó lesz egy kicsit egyedül lenni, minden gondolattól távol, hogy belemerülhessek sajátjaimba.

- Rendben – egyezett bele. – Légy jó kisfiú, Edward – vigyorgott, aztán az erdőbe vette az irányt.

Felsóhajtottam. Végre egyedül voltam az egész házban. Valami különlegeset kellett volna most tennem, most hogy az egész ház üres, de én csak odaléptem a zongorához, s felnyitottam fedelét. Ujjaim lágyan futottak végig a billentyűkön, elkezdve azt a szomorú dalt, amit nem is oly rég komponáltam Bella iránt érzett fájdalom és szomjúság miatt. Agyam folyamatosan zakatolt, hol az Alice-szel, hol Jacob Blackkel folytatott beszélgetésen. Nem tudtam mit jelent ez pontosan, hogy Alice nem látta őt. Nem bírtam elképzelni a Black fiúról, hogy farkas lenne, hisz még csak tizenöt éves.

Persze még azt sem tudtam, hogy a farkasoknál miként megy ez. Mikor és egyáltalán ki örökli ezt a „különleges képességet.” Bár a kultúrákat tekintve általában a fiúk viszik tovább az apai örökséget, így nem kétlem, hogy egyszer talán még Jacob Blackből is farkas lesz…



Másnap is még egyedül birtokoltam a házat, így az idő még lassabban telt a találkozó idejéig. Próbáltam elütni tanulással, s zenehallgatással, de egyik sem felelt meg hosszabb távon. Fél tizenkettőkor már nem bírtam egyszerűen otthon ülni. Szinte már kimenekültem a házból. A nap sugarai néhol áthatoltak a felhők foszlányain, az erdőben azonban a fák lombjain csak egy-két csíkban érte a havas földet. Egyenesen a rétre futottam, de nem találtam még ott Bellát. Igaz, mindig csak tizenkettő órakor hallottam közeledni, így még csak vártam, hátha meghallom őt.

Egy ideig járkáltam a réten, aztán ezt megunva elterültem a földön. Kezeimet összekulcsoltam a tarkóm alatt, úgy néztem fel az oszladozó szürke felhőkre. Mi van, ha most nem engedték el Bellát, s nem mondott ellen az apai szigornak? Mi van, ha ő nem akar eljönni? Ha Jacob Black megtiltotta neki, vagy megígértette vele, s ő nem akarja ezt megszegni? Szörnyű fájdalom hasított mellkasomba. Úgy éreztem muszáj látnom Bellát, muszáj megérintenem, éreznem édes illatát. De ha ő nem érez így irántam, ha nem szeret, ahogy én őt? Nem bírtam elviselni ezt a gondolatot. Hinni akartam, hogy a tegnapi csók megváltoztatta a dolgokat…

Egy pillanatra lehunytam szemeim, amíg felidéztem magamban Bella puha ajkait, de ezt is valaki megzavarta. Felpattantam a földről. A léptek túl halkak, túl óvatosak voltak Bellához képest. Ahogy egyre közelebb ért a réthez már tudtam kivel állok majd szemben. Vicsorogtam, de ott maradtam. Nem akartam elhinni, hogy Bella nem jön el, hogy képes volt tegnap a szemembe hazudni ígéret kérésénél.

Feszülten vártam őt, pár méter, s szemtől szemben állunk majd a rét két oldalán. Mint két ellenség?