24. fejezet - Titkok

A KÉT HATALMAS FARKAS megállt előttünk egymás mellett. Ephraimot megismertem fekete bundájáról, s szemei dühösen megvillantak, ahogy észrevette Bellát és birtokló érintésemet. A mellette álló sárgás-vörösesbarna farkas, Jacob Black ennél dühösebben fogadta a helyzetet, azonban apja minden eltervezett tettét megelőzte. Persze fekete szemeit egy másodpercre sem vette le rólam.

- Hagyd, hogy én beszéljek – súgtam Bella fülébe.

- Rendben, de szeretném tudni miről – mondta halkan.

Engedd el Bellát! – hallottam először Jacob felszólító gondolatát. Kihívóan néztem rá, de kezemet elhúztam, s leraktam testem mellé. Soha nem kértem Bellát, hogy akarata ellenére legyen velem, s most sem fogom ezt tenni. Bella azonban összekulcsolta kezeinket. Azt hittem, Ephraim lesz az első, aki majd felszólít engem, ezzel ellentétben a heves természet és a fiatalság megfontolatlanságot eredményezett.

Haza akarom vinni a lányomat! – jelentette ki Ephraim ellentmondást nem tűrő hangon. Gondolatai fegyelmezettek voltak, pedig kezdett rájönni az előle eltitkolt kapcsolatra, ami Bellát és engem kötött össze, a szerelemre. Az ő szemeivel figyeltem magunkat, ahogy Bella előttem állva kapaszkodik kezembe. Azokon az apró eseményeken kezdett gondolkozni, amikor Bella eltűnt otthonról, amikor megmentettem őt az autótól, s most, hogy lát minket… Kezdett beigazolódni számára sejtése.

- Nem tartóztatom fel, láthatod – feleltem. – Azonban megsérült, egy bordája eltörött – mondtam ki, Bella megremegett, miközben én vártam. Vártam apja reakciójára. Nem akartam elhallgatni Ephraim elől, hogy mi történt valójában. Persze, biztos voltam benne, hogy lépni fognak. Jacob felborzolt bundával vicsorgott rám, kivillantva így éles metszőfogait. Egész testében remegett az elfojtott méregtől. Ephraim felől mély, dühös morgás hallatszott, s egy megfontolt lépést tett előre. Nem akart támadást kezdeményezni egyrészről Bella miatt, másrészről mert csak ketten voltak jelenleg itt a farkasok falkájából. S persze az is fontos volt számára, hogy fia ne keveredjen bele egy ilyen harcba.

Szám megrándult gondolataikat olvasva, vagyis csak Jacob alaptalan feltételezésien. Apja más dolgokon gondolkozott már, ami Jacobnak kevésbé tetszett. A farkasok egyedi társalgásának hátulütője…

- Soha nem bántanám – feleltem gondolatára ingerülten. Jacob felvakkantott, kihallottam belőle az undort, amit irántam érzett.

- Bántani? – szólalt meg Bella meglepetten fordulva hátra, hogy rám nézhessen.

- A testvéred úgy hiszi, bántalak – válaszoltam kérdésére.

- Ez nem igaz… - tiltakozott halkan, fejét csóválva Jacob felé.

Jacob, menj el a kocsiért és parkolj le az ösvény végén – utasította Ephraim fiát. Jacob meglepetten nézett apjára, tiltakozni akart, de csak felmordulva nézett vissza rám, majd tétován megfordult, és eltűnt szemeink elől. Tudtam, hogy Ephraim mit akar, s ha Jacob emberi alakot ölt, akkor nem hallja már apja gondolatait sem. Mikor ez megtörtént, Ephraim belekezdett.

- Hova ment? – ijedt meg Bella.

- Csal a kocsiért megy – nyugtattam meg, hogy semmi bolondságot nem tervez Jacob. Még…

Úgy hiszem, nekünk van egy kis megbeszélnivalónk – hallottam apja gondolatát. Feszülten bólintottam Ephraim fojtott mondatára, mire ő folytatta.

Tudtam, hogy van valami, amit eltitkol előlem, de hogy ez… - hagyta abba hitetlenül. – Mióta? – kiáltott fel gondolatban hirtelen fellobbanó haraggal. – Mióta hazudtok nekem? Mióta tart… ez… ez a viszony? – Ephraim mély morgással kísérte elméje szavait. Szemei izzottak a dühtől, ahogy nekem is. Viszony? Ha egy kis viszony lenne kettőnk közt, akkor sem hagynám, hogy baja essen, hogy az olyanok, mint James a közelébe mehessenek. Egy védtelen ember életét sem kockáztatnám! – Válaszolj! Te, aki veszélyezteti a lányom életét! – üvöltötte, hangja ostorcsapásként csattant fejemben.

Összeszorítottam fogaimat, hogy ne mondjak olyat, amit megbánnék. Tudtam, hogy igaza van, de Bellának most szüksége van rám. Megígértem neki, hogy addig nem hagyom el, míg ő azt nem akarja. Még ha nekem később nehezebb is lesz az örök élet…

Mély levegőt vettem, hüvelykujjam Bella kézfején körözött, hogy megnyugtassam őt. Vagy… saját magamat.

- Egy-két hónapja – morogtam, megpróbáltam hangomba minden megmaradt tiszteletet belecsempészni, ami most nehezebben ment, mint máskor. Ephraim haragosan felmordult, miközben kiszűrtem családom felől jövő kíváncsi gondolatokat. Carlisle és Esme aggódott a leginkább, hogy miről beszélhetünk Ephraimmal. Vajon fog-e támadni, vagy csak elviszi innen Bellát? El messze tőlem, a vámpíroktól, a farkasok legendákba nyúló ellenségétől?

Bellát váratlanul érte a farkas felöl jövő hang, így apró remegés futott végig testén.

Ami szörnyen idegesített, hogy magam sem tudtam ezekre a kérdésekre még a választ. Elhatározásai inogtak, ahogy egyre több dolog derült ki.
Hogy merészeltetek átverni? – csattant fel gondolatban Ephraim, s dühös morgás szakadt fel torkából.

- Ez nem az! – ellenkeztem indulatosan. – Szeretem – suttogtam komolyan, hisz úgyis meghallja. S ezzel talán más irányt vesznek gondolatai, amik most különféle terveket szövögettek, hogyan végezzenek velünk. Aztán eszébe jutott a szövetség is, ami miatt még jobban haragra gerjedt, hogy saját ígérete tette cselekvésképtelenné. De ez az egyetlen kis szócska megállította, ledermesztette hirtelen.

Szereted? – horkantott fel gondolataiban. – Akkor miért bújsz most is gyáván a háta mögé? – Torkomból mély morgás jelezte feltételezése valóságtartalmát. Gyáva voltam, de nem azért, amire ő gondolt.
Jobb kezem még mindig Belláét fogta, így egy lépéssel bal oldalára álltam, s összekulcsolt kezeinket behajlítva derekánál átöleltem őt. Meglepetten nézett rám, mert nem tudta, mi történt.

- Edward?

- Semmi baj, csak apád egy jelzővel illetett – mondtam kicsit gúnyosabban, mint szerettem volna.

Soha nem találkozhatsz vele többet vérszívó! Ha megérzem rajta a szagod, esküszöm, hogy megszegem a szövetségünket! - vicsorította hófehér fogait rám. Tudtam jól, csak azért nem támad most, mert egyedül van, mert köti magát szavához, a szövetség pontjaihoz. S Bella pont a frontvonalban lenne, azt pedig soha nem hagyná.

- Ehhez Bellának is lesz hozzáfűznivalója – válaszoltam kihívóan.

- Tessék? Edward, miről van szó? – Bella türelmetlenül csillogó szemekkel nézett rám.

- Apád megtiltotta, hogy találkozzak veled – feleltem, a szövetségre tartozó mondatot kihagyva. Nem akartam, hogy Bella miattam akár megutálja apját, aki már hét éves kora óta neveli őt, s szereti, aki saját lányaként tekint rá. Ephraim összeszorította metszőfogait, nem tetszett neki, hogy elmondtam Bellának.

- Nem tilthatsz el! – tiltakozott hevesen Bella. – Bármit megtennék, hogy Edwarddal maradhassak, hogy találkozhassak vele – jelentette ki komolyan és határozottan. Ephraim újból megingott. Nem akarta elveszíteni Bellát, és tudta mennyire makacs, ha eltiltja tőlem, talán soha nem látja viszont. Ezt pedig nehezebben viselte volna el, mint azt, hogy egy vámpír szerelmes Bellába, és hogy a lánya is talán ugyanígy érez a vámpír iránt…

Bella szaporán vette a levegőt, hallottam apja gondolataiban, hogy még sosem mondott ellen a szülői akaratnak. Leszámítva azokat az apró eltűnéseket.

Ha bántani merészeled őt, akárhogyan… Nem foglak megkímélni! – ígérte végül Ephraim Black meghozva döntését.

- Nem fogom – mordultam. Soha nem okoznék Bellának fájdalmat… Gyengeség csak, hogy nem tudom elhagyni őt, de ez most nem tartozik ide. Bella mocorgott, mintha kényelmetlenül érezné magát, hogy nem tudja mire válaszoltam most. Éreztem, hogy keze szorosabban fonódik enyémre.

Ephraim Black felmordult, de nem válaszolt azonnal. Befejeztük a beszélgetést. – Bólintottam, hogy tudomásul vettem. – És most haza szeretném vinni végre.

- Ha megengeded – vettem elő bársonyos, s tisztelettudó hangomat -, az autóig elkísérném. – Bella rám pillantott, s mellkasomhoz simult. Ephraim észrevette lánya apró mozdulatát, talán kelletlenül, de ezért is hajlott az engedély megadásához. A hatalmas farkas fejet hajtott, majd elfutott az erdőbe.

Fellélegeztem.

- Nyugodtan menjetek be – mondtam Carlisle felé fordulva, aki bólintott. Hallottam, hogy Esme már azon gondolkozik, mi kell majd a veranda megjavításához, ahogy Rose szidott engem, s Jaspert, aki nehezen bocsátotta meg nekem Alice veszélyeztetését. Alice… meg kell tudnom mit mondott neki James, míg oda nem értem. De előbb még el kell búcsúznom Bellától.

- Elkísérlek az autóig – súgtam fülébe. Bella megborzongott, mire elhúzódtam tőle. Halk sóhajt hallatott.

- Másképp nem is gondoltam – mondta kábultan. Gyöngéden elindítottam az ösvény felé, szorosan magamhoz húzva, ügyelve, nehogy fájjon neki. Illata újra eszembe juttatott mindent, ami ma történt. Hogy el is veszíthettem volna őt, ha nem tudom megállítani Jamest, ha nem lett volna ott Alice, hogy segítsen. De Bella itt van velem, él, s ez a legfontosabb.

- Mikor látlak újra? – szólalt meg csöndesen.

- Amint meggyógyultál. Sok pihenésre van most szükséged – válaszoltam a tőlem telhető legnagyobb lelkesedéssel. Tudtam, hogy pár napig nem találkozhatunk, el kell viselnem hiányát, s lelkiismeretem záporozó haragját.

- Nekem csak rád van szükségem – felelte mondatomra, mire elmosolyodtam. Tudtam, hogy szeret, de annál jobban nem tudott, mint amennyire én őt.

- És nem is akarom apádat még ennél is jobban magamra haragítani – morogtam, mert közben hallottam a mancsok dobbanását a talajon, s a régi Chevy mély, dübörgő hangját az ösvény végén.

- Őt csak bízd rám. Soha nem tilthat el tőled – mondta ugyanolyan határozottan, mint az előbbi beszélgetéskor.

- Bella, kérlek, ne légy ilyen makacs. Tudod, hogy csak félt – feleltem. Igen, éppenséggel a makacssága mentett meg attól a szenvedéstől, hogy csak emlékemben éljen tovább. Ennek ellenére akkor sem akartam, hogy összevesszen Ephraimmal.

- Félt? – hökkent meg. - Kitől? Tőled? – kérdezte összehúzva szemeit.

- Igen, például tőlem – mondtam semleges hangon. – Meg az olyanoktól, mint James… - mordultam fel.

- Nem akarok emlékezni rá, felejtsük el – hallottam meg halk hangját. Nem tudtam mit mondani. Mellkasomba visszatért a szúró fájdalom, hallani Bella elgyötört hangját rosszabb volt mindennél. Megpusziltam feje búbját.

- Sajnálom. Sajnálok mindent, ami azóta történt, hogy megismertelek – suttogtam. Bella hirtelen megtorpant egy halk szisszenés kíséretében.

- Mindent? – kérdezte, szemeit tekintetembe fúrva. Mikor rájöttem, mire gondolhatott, félmosolyra húztam ajkaim.

- Buta, Bella – súgtam játékosan. – Azt nem, amire te gondolsz – kuncogtam fel, s közelebb hajoltam hozzá. Lassan hozzáérintettem számat nedves, forró ajkaihoz, majd visszahúzódtam.

- Azt hittem, nem hallod a gondolataim – nyögte ki kábultan, rebbenő pillákkal.

- Nem is – suttogtam nyakánál érintve selymes, mámorító illatú bőrét.

- Szeretlek – ejtette ki bágyadtan a szót.

- Tudom – vigyorogtam. – Gyere, mielőtt apád megbánja, amiket mondott – indítottam el újra az ösvényen. Nem szóltunk az út további részén, élveztük, hogy egymás közelében vagyunk. Tudtuk, hogy pár nap, vagy akár több is, míg újra láthatjuk egymást, míg újra megérinthetjük a másikat.


Nehezemre esett kizárni az erdőből jövő gondolatokat, a farkasokét és Jacob Blackét is. Türelmetlenség, düh uralta őket, amik mind rám irányultak, s fajtámra. Hazudnék még magamnak is, ha nem vallanám be, hogy rettentően mulattatott Jacob idegessége. Magamban vigyorogtam, miközben érezhettem a karom ölelésében Bella testét. Túl gyorsan közeledtünk még így is az ösvény végéhez. Amit élvez az ember, az őrült száguldással múlik el, élete fonalán örökre megőrizve őket emlékeiben…

Már láttam a régi, rozsdás Chevyt, s a benne ülő Jacobot. Hallottam, ahogy ujjai türelmetlen ütemmel dobolnak a kormányon és folyamatosan oldalra pillant, mikor látja már meg Bellát. Aztán, mikor farkas szemei észrevették, nem engedték alakját egy másodpercre sem. Ez már számomra volt idegesítő, hogy folyamatosan minket figyelt, s gondolataival ostromolt. Jól tudta, hogy hallom őket és nem kímélve vágta fejemhez az összes bűnömet, amit a mai nap folyamán Bella ellen elkövettem, akár akaratlanul is.

A kocsitól pár méterre gyöngéden megállítottam Bellát, tisztes távolságot hagyva Jacob és én köztem. Vigyorogva néztem rá, majd le Bellára, aztán lassan lehajoltam hozzá. Kis levegőket véve nyomtam hűvös számat az övéhez, s csókoltam meg kicsivel hosszabban, mint azt engedném máskor magamnak. Nem Jacob idegesítése miatt – bár az is kedvemre való volt jelen pillanatban –, hanem sokkal inkább azért, mert tudtam, mennyi ideig nem tehetem meg még ezt. Nem érezhetem Bella ajkait, forró bőrének érintését. Jacob a kormányt szorította, hallottam a bőr jellegzetes hangját, ahogy erősen markolja azt.

- Vigyázz magadra – kértem - bár inkább hangzott utasításnak - elhúzódva tőle, s megsimítottam arcát. Pirulva sóhajtott.

- Megpróbálok – felelt halkan, nem túl meggyőzően.

- Ne csak próbálkozz, kérlek – húztam félmosolyra ajkaim, de hangom komoly volt. Bella szívverése kétszeres ütemre váltott, próbaképp megsimítottam még egyszer arcát, mire kábultan nézett mézszínű szemeimbe.

- Szeretlek – susogtam, majd eltávolodtam tőle, s eltűntem emberi szemei elől. Csak távolról figyeltem őt, ahogy óvatos léptekkel a kocsi felé haladt. Hallottam Ephraimot, s nem akartam őt feldühíteni. De muszáj volt látnom, hogy Bella épségben megy el Jacobbal, s addig is belevéshetem emlékeimbe arcának minden rezdülését. A Chevy motorja hangosan felbőgött, s én csak néztem, ahogy egyre távolabb viszi tőlem életem szerelmét.


Miután már én sem láttam őt, elindultam vissza a házunkhoz. Még hallottam az erdőben kóborló farkasokat, ahogy a határ láthatatlan vonalán őrzik a területet. Aztán más dolgokra kezdtem figyelni. Legfőképp Rosalie és Jasper gondolataira, akik már az elejétől kezdve „ellenezték” szerelmemet. Tudtam, hogy igazuk van, már az elején tudtam. De most, hogy be is igazolódott, már sokkal jobban fájt, szúrt a mellkasom, ahogy Bella halálsikolya újra felidéződött bennem. Mint egy rémálom, egy ébrenléti, szörnyű rémálom, ami nem hagy nyugodni. Kínoz s mar, belülről emészt fel lassan.


Nem siettem haza, mégis hamar a házunk előtti kis tisztáson találtam magam. Az ég tisztulni látszott, ahogy a nap lemenőben volt nyugaton. Elhaladtam a fekete folt mellett, amit a máglya hagyott maga után, majd a verandánál egy pillanatra megálltam. Újra lejátszottam magamban, amikor testem becsapódásától széttört. Egy könnyed mozdulattal felugrottam a bejárati ajtóhoz, majd átléptem a küszöbön. Halkan raktam be magam után az ajtót, s egyenesen saját szobámba mentem. Nem akartam most Alice-t zavarni, azok után, ami ma történt. Majd később beszélek vele, hisz az idő úgyis a végtelenségig terjeszti karjait, körülfonva engem.


Mielőtt beléptem volna a szobámba, tudtam, hogy bent van. Mély levegőt vettem, sokkal többel tartozok most Alice-nek, mint amennyit vissza tudnék neki fizetni. Arca nem fürdött a jól ismert vidámságban, ami szinte Alice meghatározójává vált.

- Alice – szólítottam meg halkan, s leültem mellé a kanapéra. Lassan rám emelte sötétarany szemeit.

- Láttam, hogy beszélünk – mondta semleges hangon.

- Alice, én… - kezdtem, de nem hagyta, hogy befejezzem. Edward, kérlek! Tudod, hogy melletted állok, bármiben.

- Köszönöm – suttogtam. – Elmondod, mi történt, amíg oda nem értem? – kérdeztem.

- Inkább… megmutatom – felelt, majd gondolatban folytatta.

Újra a ház előtt voltam, de most Alice szemeivel láttam Jamest. Az önelégült arcát, ahogy végignéz testvéremen, majd szemei tovább siklanak Bellára. Alice jobb kezével Bellát szorította maga mögé, amikor James megszólalt.

- Hát nem kicsi a világ, Alice, kedves? – húzta mosolyra ajkait, s közben fejét oldalra billentette.

- Mire akarsz ezzel célozni? – Alice hangja határozott volt, de éreztem a bizonytalanságot benne. James ördögien elvigyorodott.

- A kis Alice valamit nem tud? – kérdezte tettetett meglepődéssel. Alice arca megfeszült, nem értette, s én sem, hogy honnan tudhatja ezt James. Egyértelmű célzás volt, amivel James rá akart ijeszteni Alice-re. – Ó, igen… Régi mese – folytatta csevegő hangnemben.

- Nem vagyok kíváncsi a mesédre – mondta Alice.

- Ó, erre nagyon is kíváncsi leszel. Biztos vagyok benne – válaszolt James, miközben lassan egy lépést tett előre. – Volt egyszer egy öreg vámpír, aki nagyon kedvelt egy emberlányt. Mondhatni, hogy ez az emberlány különleges volt, egy különleges képességgel. – James hangja alattomosan kúszott be Alice tudatába. – Látott bizonyos dolgokat, amiért egy elmegyógyintézetbe zárták. Meg kell valljam, nagyon íncsiklandó illata volt, még Belláénál is jobb. Ó, ne haragudj, Bella, a te véred aromája is felettébb kitűnő a többi emberéhez képest. – Szavai mézesmázos csengése undort keltettek bennem.

- Még mindig nem jöttél rá, Alice, kedves? – kérdezte mosolyogva. – Az hittem, ennyiből rá fogsz jönni – csóválta fejét jelképesen. - Akkor folytatom. Hol is hagytam abba? Á, igen, persze – nevetett fel. – Ő volt az egyetlen áldozatom először és természetesen utoljára is, aki kicsúszott a kezeim közül. Sajnos az öreg vámpír, akit a mese elején említettem, rájött, hogy a védencére fáj a fogam, s kiszöktette abból az intézetből, majd egyszerűen átváltoztatta. Már nem volt okom rá, hogy tovább üldözzem… - James még mindig Alice szemeibe nézett, miközben testvérem szaporán kezdte venni a levegőt.

- Látom, végre rájöttél – vigyorodott el elégedetten James. – Ó, bosszúból persze megöltem az öreg vámpírt – fejezte be még vigyorogva, visszaemlékezve arra a napra. Alice rámordult Jamesre. – Igazad van, Alice kedves. Nem ezért vagyunk most itt – görnyedt támadóállásba hirtelen. Aztán Alice Bellát védve megelőzte James támadását.

Zihálva vettem a levegőt, újra a szobámban ültem, Alice mellett. Fogaimat összeszorítottam. James tehet arról, hogy Alice-ből vámpír lett, hogy elvesztette emberi életét, s még nem is emlékszik rá. A düh újra elsöprő tűzzel lobbant fel bennem, pedig James már megkapta tetteiért a „jutalmát”.

- Az a… - fojtottam magamba az illetlen kifejezést. Majd mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam. – Alice… - fordítottam fejét magam felé. – Tudod, hogy számíthatsz rám, akármiben – mondtam komolyan. Alice elmosolyodott, s a nyakamba vetette magát, én pedig átöleltem őt. Azt akartam, hogy érezze, tényleg úgy gondolom, ahogy mondtam.

- Köszönöm, Edward – súgta fülembe, aztán elhúzódva tőlem összeborzolta hajam. Igazi testvérem vagy. – Állt fel mellőlem, majd kilibbent a szobámból, magányosan hagyva engem gondolataimmal a négy fal között.