12. fejezet - Az elválás

- Tudni fogja… - mondtam csak úgy magamnak, de Bella meghallotta. Rám kapta csokoládébarna szemeit.

- Ki és mit? – kérdezte, hangja kíváncsian csengett.

- Semmi – ráztam meg fejemet.

- De igen, hallottam. Mondd el – kérlelt, s közelebb jött hozzám. Egy ideig csak néztem szemébe. Lassan felemelte jobb kezét, s óvatosan az arcomhoz érintette. Most már nem lepődtem meg annyira, s nem is ért olyan váratlanul, mint első érintése. S ez még annál is jobb volt. Érezni meleg, bársonyos bőrét az arcomon. Nem gondoltam arra, milyen lenne ha megharapnám. Nem tudott hatni rám a szörnyeteg, túlságosan is élveztem ezt a rövid kis érintést. – Kérlek… - ismételte meg, majd tétován leengedte kezét.

- Nem az én dolgom ezt elmondani – sóhajtottam. Fájó volt a gondolat, hogy meg kell válnom tőle, hogy nem láthatom kitudja meddig. Ephraim tudni fogja, hogy velem volt. Érezni fogja a szagomat Bellán, s gondolni sem merek arra, mi lesz akkor. Bellát nem fogja bántani, de mi lesz a családommal? A szövetséggel? Csak reménykedni tudok, hogy Ephraim ezt nem veszi ellenséges cselekedetnek.

- Akkor kié lenne? – folytatta a kérdezősködést Bella. Semmit nem hallottam gondolataiból, még mindig titokzatos ködbe burkolva Bellát. Min járhat most az esze, amikor így néz rám?

- Egyszer talán megtudod – tértem ki a válaszadás elől. Bella elhúzta száját.

- De ha én most akarom megtudni? – próbálta kiűzni hangjából a durcás kisgyerekre hasonlító leejtést, de tisztán éreztem benne. Fél oldalas mosolyt csalt arcomra, egy pillanatra kihagyott a légzése, majd megszólalt. – Min mosolyogsz?

- Rajtad – válaszoltam nemes egyszerűséggel, és persze őszintén. Most talán először a legőszintébben.

- Ilyen nevetséges vagyok? – kérdezte daccal hangjában, mire még jobban elvigyorodtam.

- Nem, csak… - akartam mondani aranyos és gyönyörű, de inkább, megtartottam magamnak. Bella érdeklődően nézett rám.

- Csak? – jött megint közelebb hozzám. Mindig ezt csinálta, mikor ki akart szedni belőlem a választ. Ezt ma már megfigyeltem. S általában el is éri ezzel a célját. Nyeltem egyet.

- Csak… - gondolkodtam valami jó befejezésen -…késő van, és te még mindig itt vagy – mondtam nem túl értelmesen. De igaz volt végül is, a nap már alkonyodott az időközben kitisztult égbolton. Rejtélyes körvonalba vonva Bella alakját.

- Rendben… - sóhajtott Bella megadóan. – De csak egy feltétellel – húzódtak mosolyra ajkai, teste megborzongott.

- Mi lenne az? – nyeltem egyet, érezve a perzselő érzést. Bella lesütötte szemeit, arcán halvány pír jelent meg.

- Ha velem jössz… ha elkísérsz – suttogta rekedtes hangon. A tüdőmben akadt a levegő. Olyan jó volt ez hallani, mégis annyira veszélyes volt ez az apró kis kérés. S megint fellángolt bennem a védelmező szerep, amikor arra gondoltam, mennyi baja eshet Bellának ezen az úton, míg a határhoz ér. Egy darabig elkísérhetném, vigyázhatnék rá… De nem szabadna, nem hagyhatnám, hogy a kísértés még jobban eluralkodjon rajtam. Azonban minden ellenkező gondolat megszűnt agyamban, mikor Bella kérlelő tekintete elmerült enyémben.

- Ha csak ezen múlik… - nyögtem ki belemélyedve Bella szemeibe.

- Teljes mértékben ezen – mondta ugyanolyan halkan, s megint megborzongott. Hallottam, amint szívverése ütemesen egyre gyorsabban dobolt mellkasában, vére csak úgy zubogott ereiben. Összpontosítanom kellett, hogy másra tereljem figyelmem.

- Fázol? – kérdeztem aggódóan. A kabátom nem épp meleg, és vastag, de még mindig jobb, mintha megfázna.

- Egy kicsit – válaszolt, s karjaival átölelte magát. Szó nélkül fogtam a kabátomat, levettem, s közelebb lépve hozzá ráterítettem hátára. Bella mintha nem lélegzett volna, lehunyta szemeit, s mélyet szippantott a levegőből.

- Sajnálom, nem túl meleg, de… - akartam azonnal bocsánatot kérni a lehetséges, még a levegőnél is hidegebb kabátom miatt, azonban Bella hirtelen felnézett rám, s közbevágott.

- Köszönöm – mosolygott rám hálásan, én pedig gyorsan megnöveltem kettőnk között a távolságot. Vészesen kevés volt…

- Akkor indulhatunk? – törtem meg a csendet torok köszörülve, mire Bella bólintott. Megvártam míg megteszi első lépését, majd követtem. Felvettem az ő tempóját, s most egyáltalán nem idegesített Bella egyenletes ütemű menetele. Pár percig egyikünk sem szólalt meg. Nem is bántam, mert így egy ideig észrevétlenül nézhettem Bella alakját, hallgathattam légzését, szívverését, lépései alatt a ropogó havat. Azonban megint visszatértem a gondolatokhoz, s újból csak frusztrálni kezdett, hogy semmit sem hallok Bella kósza sejtelmeiből, megérzéseiből…Velem kapcsolatban. Kíváncsi voltam, most mi járhat a fejében.

- Mire gondolsz most? – kérdeztem feszülten. Bella nem nézett rám, az előtte elterülő hóréteget figyelte. Itt az erdőben, a fák sűrű lombjai miatt nem érte a földet a nap meleg sugarai, így a hó sem olvadt el.

- Miért vagy kíváncsi rá? – kérdezett vissza, s rám nézett.

- Csak… mert – billentettem félre a fejemet, s egy csábító mosolyt villantottam rá. Bella aprót botlott egy hókupacban, mire elkaptam derekánál fogva. Elvigyorodtam. Aranyos volt, mikor ilyen kis esetlenül bukdácsolt.

- Mert? – nyerte vissza egyensúlyát, s tovább lépkedett mellettem.

- Akkor nem mondod meg? – kérdeztem kitérve a válasz elől. Tudni akartam, s nem bírtam ki, hogy ne így legyen.

- Miért akarod tudni? – makacskodott.

- Mert szörnyen idegesít, hogy nem hallom – csúszott ki a számon.

- Hallod? – kérdezett vissza Bella.

- Mára elég ennyi rólam. Szóval mire gondoltál? – tereltem gyorsan, de tudtam, hogy Bella megjegyezte. Nagy sóhaj, aztán csöndbe burkolózik. Majd mikor már azt hiszem nem szólal meg, újra meglep.

- Részben – mondta habozás után. – Azon gondolkodom, hogy mi lehet az oka annak, hogy apám úgy viselkedett veled. – És puff, megint fején találta a szöget. Most megint hazudjak, amikor már elértem, hogy bízik bennem? Vagyis… inkább ő érte el nálam…

- És mire jutottál? – próbáltam meg tartani nyugodt álcám, várva válaszát.

- Igazából… - kezdte bizonytalanul - …még nincs rá tippem se – folytatta tétován. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el számat, de nem szóltam semmit. – Te tudsz valamit, amit én nem… - mondta megállapításként.

- Miből gondolod?

- Én… nem tudom. Csak… Érzem – vonta meg a vállát. Egyszerűen el nem tudtam képzelni, hogy miért volt ilyen jó megfigyelő, s ha az így van, miért nem vette még észre, hogy a nevelőapja farkas? Érdekes. Korán elvesztette édesanyját, korábban, mint én. Ő még csak gyerek volt, még fel sem fogta akkor. Ahogy azt sem, mi végezte ki anyja gyilkosait… Megint engedtem az érzéseimnek, s nem tudtam nemet mondani neki. Muszáj a tudtára hoznom, hogy többet nem találkozhatunk.

- És te min gondolkodsz? – törte meg a csendet Bella halk hangja.

- Azon, hogy tulajdonképpen még mindig nem tudom, miért akartál velem találkozni… - böktem ki egy teljesen más dolgot. Bella megbotlott, de most nem kellett elkapnom, bár már automatikusan mozdultam.

- Öhm… Már ne haragudj, de ha ez nem nyilvánvaló – fújtatott bosszúsan, miközben megállt, s egyenesen felém fordult. Értetlen arcot vágtam, mire arca kipirult a dühtől. Temperamentumos léptekkel újból elindult. Egy pillanatra lefagytam, megint nem tudtam, mire gondolhat Bella ezzel az elejtett kis mondattal. Meglepetten követtem őt, aztán ahogy ránéztem dacos, mérges viselkedésére elfogott a nevethetnék, de visszatartottam. Mégis csak dühített, hogy nem hallom, most mi jár az eszében.

- Talán ha egyenesen fogalmaznál, érteném is – vetettem ellen. Ha talán hallhatnám a gondolatait, akkor mindent értenék. Egészítettem ki magamban persze.

- Még hogy én fogalmazzak érthetőbben? – állt meg újból, arca ugyanolyan bosszús volt. – Nem te voltál az, aki meg akarta magyarázni nekem, hogy nem láttam, amit? – kérdezte éllel hangjában. Gyönyörű volt így, csak erre tudtam gondolni ebben a töred másodpercnyi pillanatban. Barna szemei összeszűkültek vigyoromra.

- Nem, csak is a te érdekedben tettem – húztam el a számat. Igazat mondtam, ő miatta tettem.

- Az én érdekemben? – hökkent meg Bella. – Nem tudom, miért lenne az, ha megpróbálja valaki bemesélni az embernek, hogy megőrült… - grimaszoltam feleletére.

- Nem kellett volna újra találkoznunk – morogtam. – Bella megtorpant, nem nézett rám, de lélegzete egyeletlenné vált, mély levegőt vett, majd tovább ment. Olyan bosszantó volt, hogy nem tudtam, mit miért tesz! Szörnyen idegesített. Halk szipogást hallottam. Bella sír? Vagy…

Meg kellett tudnom. Bella elé léptem megállásra késztetve ezzel. Csak azért sem nézett fel rám, így kénytelen voltam én tenni erről. Óvatosan, állánál fogva megemeltem fejét, így barna szemeibe merülhettem, amik könnyekkel áztatva néztek vissza rám. Elszorult a szívem – lelkem mélyén –, hisz már évek óta nem dobogott. Megríkattam…

- Sajnálom – suttogtam, s mivel Bella nem rántotta el fejét hűvös érintésemtől, felbátorodva alig érintve arcát, de letöröltem kicsorduló könnyeit. Bella ajkai résnyire elváltak egymástól, szaggatottan vette a levegőt, szíve hevesebben vert. Hirtelen, villámgyorsan léptem tőle el, megtartva a három lépés távolságot. Mély levegőket vettem, Bella illata így is – a szabad levegőn -, többszörösen csapott meg. Kockáztatom az életét, a családom „életét”. Fel adom… Nem tudok távol lenni tőle. Amennyire vonzott édes illata, annyira vonzott maga ő. A kíváncsiságom személyisége felé határtalan volt. Pokolra fogok jutni, de ha így lesz, legyen rá ok is…

- Miért csinálod ezt? – kérdezte suttogva. Megint értetlenül néztem rá. Fél perc erejéig néma csend volt köztünk.

- Én… feladom – nyögtem nehezen. Azt nem akartam elmondani neki, azért, mert végre rájöttem, hogy mit érzek iránta, de ennyit tudhat. Bella szemei kikerekedtek. Lehet egy kicsit félreérthető voltam. – Nem úgy – tiltakoztam gyorsan, egyet hátrébb lépve, felemelve kezeimet. Bella kifújta a benn tartott levegőt.

- Akkor nem értem… Megint – fintorodott el, mire elmosolyodtam.

- Föladtam, hogy megpróbáljam magam távol tartani tőled – mondtam komoly hangon. – Képtelen vagyok rá.

- Nem mindegy, hogy… - vetette fel.

- Igaz – bólintottam még mindig komolyan. – De most csak egy valamire gondoltam – jelent meg arcomon csibészes mosoly. Illata - egy percre is talán -, elhalványult egész személyisége, lénye mellett. Egy valami járt csak eszemben… Beleőrülök, ha nincs mellettem.

- És nem árulod el, melyikre? – kíváncsiskodott Bella. Felnevettem.

- Nem ám – nevettem, újból elindultam, mert már tényleg későre járt. Nem akartam, hogy Ephraim még jobban megorroljon rám. – Ha én nem hallom, miért könnyítsem meg a te dolgod? – tettem fel a költői kérdést, amivel megint elárultam valamit. Ami már egyszer kicsúszott számon. Bella mellett túlságosan önmagamnak éreztem magam, mert szinte minden titkot, ami velem kapcsolatos, magától talált ki. Mintha egy kapocs lenne kettőnk közt, ami nem akar sehogy sem elszakadni. Főleg nálam nem… Hallottam Bella halk morgását, ami megint mosolygásra késztett.

Bella léptei visszhangzottak mögöttem. Vajon otthon mi lesz, ha hazamegyek? Alice mindent látott, s mindent elmondott? Bízom benne, tudom, hogy ilyet nem tenne, de mégis bennem volt az érzés, hogy a családomat becsapom. Kivéve Carlisle-t. Ő az egyetlen, aki valamit is sejt ebből az egészből. Mert még ő sem tud mindent… Az érzéseimet nem ismeri teljesen, de sejtelme már van róla. Túl jól ismer… Bella nem szólalt meg, gondolataiba merülve lépkedett mellettem, míg én vigyáztam minden egyes lépésére. Egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni semmit, ami akár csak egy karcolást is ejthetne rajta. Magamban nevettem saját magamon. Közeledtünk a határhoz, s ennél tovább nem akartam menni. Persze ez sem volt így teljesen igaz. Egyedül Ephraim miatt nem akartam csak. Ha lehetne, Bellával lennék…
Hirtelen álltam meg. Bella majdnem belém ütközött. Még idejében elkaptam, hogy ne érje kemény testem. Amilyen törékeny ember, sokat ártanék neki.

- Miért álltunk meg? – kérdezte belenézve szemeimbe.

- Mert tovább nem mehetek – mondtam egyszerűen. Nem akartam ragozni a témát. Remélem nem fog kíváncsiskodni.

- Feltételt kötöttünk – emlékeztetett.

- Sajnálom. Egyszer majd megérted – mondtam. Bella szomorúan nézett rám. – Öhm… a kabátom? – próbáltam meg udvariasan visszakérni. Ephraim miatt leginkább… Mindig Ephraim.

- Ó, persze… - mélyet szippantott a levegőből, mikor levette kabátomat, s átnyújtotta. – Köszönöm – sütötte le szemeit.

- Szívesen. – El akartam menni, de a lábaim nem mozdultak. Mondani akartam valamit, de semmi nem jött ki a számon. Bella felnézett rám, s utoljára belefúrta csokoládébarna tekintetét az enyémbe. Nem tudtam megszólalni, elhátráltam előle, s megfordultam. Egy pillanatra lehunytam szemeim.

- Edward… - állított meg Bella gyenge hangja. Önkéntelenül is visszafordultam nevem hallatára. S ahogy kimondta… Ezt akarnám hallani minden másodpercben. – Ugye… találkozunk még? – kérdezte bizonytalanul. Egyik lábamról a másikra álltam, fejemet félrebillentettem.

- Nem… - kezdtem el mondani, hogy nem lenne szabad, de nem bírom, ki az ellenkezőjét. Bella közbevágott, mielőtt még kimondhattam volna.

- Holnap… ugyanott foglak várni… - mondta elpirulva. Elmosolyodtam előreláthatóságán.

- Azt akartam mondani… - hagytam egy kis hatásszünetet, s láttam rajta, mennyire furdalja a kíváncsiság - …hogy az lenne a helyes, ha nem találkoznánk, de azt nem bírnám ki – vigyorodtam el Bella megkönnyebbült sóhaja hallatán. – Bár apád ki fog nyírni…

- Tessék? – ráncolta össze a homlokát Bella.

- Hm? – kérdeztem vissza. Nem hallhatta, hisz emberi fül számára ezt túl gyorsan mormoltam magamnak.

- Láttam, hogy mozog a szád – mondta felhúzva egyik szemöldökét. Bella elől semmit nem tudok már eltitkolni… Önmagam vagyok vele, de egyben nagyon… emberi is.

- Csak levegőt vettem – hazudtam szemrebbenés nélkül. Bella nem válaszolt, de látszott rajta, hogy nem akarta elhinni a kis füllentésem.

Csak álltunk, egymással szemben. Úgy látszott, hogy egyikünk sem akar először elválni a másiktól. Vagy csak én szeretném, ha így lenne.

- Akkor… holnap – szólalt meg Bella egy mosollyal ajkán, amit én is viszonoztam. Ha Ephraim nem szabályozza le, vagy nem zárja be, vagy csak egyszerűen meggondolja magát, ami talán a legjobb lenne. Ha már én nem bírom magam távol tartani tőle, legalább ő legyen kettőnk közül az okos. Aki tartja a távolságot, aki megijed tőlem, s normális emberi reakcióként a lehető legjobban elkerül. Bella lassan elment mellettem, miközben tekintetét mindvégig az enyémbe temette. Fájó volt a gondolat, hogy talán most látom utoljára… Talán elgondolkozik, s rájön, hogy minél messzebb van tőlem, annál jobb neki. Annál tovább élhet. Nem néztem utána, behunytam szemeim, próbáltam kiűzni fejemből édes illatát, talpa alatt a ropogó hó jellegzetes hangját, szívverésének, légzésének ütemét.

Hirtelen pattantak fel szemeim, s kezdtem el futni, hogy az arcomba csapó friss levegő kifacsarja orromból illatát. De nem sikerült. Semmi sem hatott, a méreg már csak emlékére is újratermelődött számban. Úgy éreztem, csillapítanom kell bennem a szörnyeteget, hogy ne törjön ki ketrecéből. A vadászat után hazafele vettem utamat, miközben felkészültem egy lehetséges beszélgetésre. Már csak azt kellene kiderítenem, ki részéről. Alice vagy Carlisle? Mélyet sóhajtottam. Volt elég bajom, nem akartam most senkivel sem beszélni, csak egyedül lenni, gondolkodni… Mindenen, amit ma tettem, vagy csak átsuhant agyamon. Ezt így nem folytathatom, kockáztatom családom életkörülményeit egy újabb költözéssel. Kockáztatom a szövetséget, amit nem is oly rég kötöttünk a kutyákkal. Bella miatt… Az érzéseim miatt. Nem tudtam elképzelni, mi történne, ha testvéreim is értesülnének az én kis titkomról. Egy szerelemről. Megborzongtam ettől a szótól. Sosem hittem, hogy valaki így tud majd hatni rám. Hogy talán egyszer én is megtalálom azt a személyt, aki iránt ilyen mély, és őrült szerelmet érezhetek. Őrölt volt, mert egyszerre kívántam a vérét, s egyszerre magát Bellát… mint egy nőt. Elbizonytalanított, kitalálta szinte minden titkom, s mégsem öltem meg. Épp ellenkezőleg. Csak még inkább kíváncsibbá tett, arra sarkallt, hogy ismerjem meg az összes gondolatát, viselkedésének minden apró részletét.

Megálltam a veranda előtt. Rossz érzésem támadt, hogy hazudok. Hallottam a gondolatokat, a tv-t, Jaspert, Emmett-et, Rosalie-t és Esme halk dúdolgatását az emeleten. Elmosolyodtam, megnyugtató volt ezt hallani mindig és mindenütt. Tekintve, hogy mi várhat most rám leginkább Alice részéről. Biztos voltam benne, hogy látott valamit, a kérdés már csak az, mit. Eldöntöttem, hogy elmegyek a találkozóra, s még kitudja hányszor változtattam választásaimat a délután folyamán. Nem akartam most Alice-szel beszélni, de tartottam attól, hogy nem kerülhetem el. Elhúztam számat, majd egy sóhaj után beléptem a bejárati ajtón. Azonnal meghallottam Carlisle gondolatait, s mellette Alice-t. Nem teketóriázott, rögtön, amint egy lépéssel beljebb mentem a nappaliba, már előttem termett. Kecsesen elém libbent, s borostyán szemeit bele fúrta az enyéimbe.

Beszélnünk kell! Most! – üzente gondolatban. S karon ragadott, elkezdett húzni.

- Alice – morogtam kedvetlenül, de mázlim volt. Megérkezett Carlisle…

- Edward, kérlek gyere a dolgozószobámba – kért meg, de inkább hangzott egy jól irányzott utasításnak, hogy Alice ez ellen nem akart semmit tenni.

- Megyek – válaszoltam, s gyengéden kihúztam karomat testvérem szorításából. Alice szúrósan nézett rám, amíg Carlisle elfordult.
Most megúsztad. De következőleg nem fogod! – öltötte ki rám apró nyelvét, mire rávigyorogtam. Egy időre megmenekültem Alice kérdései elől, talán míg Carlisle-lal beszélek, de már így is megérte. Szükségem volt apám tanácsára, vagy egyszerűen csak apai aggódására.

A dolgozószobájába mentünk, én csuktam az ajtót. Gondterhelt arccal fordult felém.
Mi történt? – kérdezte gondolatban aggodalmasan.

- Semmi… csak – hezitáltam. Nem öltem meg, csak tudja mik vagyunk. Ez egy apróbb gond számunkra…
Csak?Edward…?

- Rájött – mondtam olyan gyorsan, hogy csak ő hallja, s végére hangom elhalt. Carlisle nyugodtnak tűnt, de szemei elárulták, hogy aggódik.
Hogyan? Azt hittem elsimítottuk a múltkor… - tűnődött.

- Félig… miattam, félig… a törzsi legendákból – válaszoltam. Apám az asztalához lépett, s leült székére. Helyet foglaltam vele szemben.
Ephraim Black tudja? Tudja, hogy…

- Nem tud szerintem semmit. Bár a balesetnél látott – húztam el számat. Minden az én hibám, ezt már nem tudom helyrehozni sehogy sem. Az nem számít. Amíg nem bántunk senkit és nem lépünk a földjükre – bólintottam.

- Sokkal fontosabb, hogy tudja… És ennél rosszabb, hogy… - elnéztem apám tekintetéből. Lehajtottam fejemet. Jobb, ha megmondom neki, mit érzek Bella iránt. Joga van tudni. -…hogy sokkal fontosabb nekem, mint hittem – fejeztem be kicsit burkoltan, de Carlisle is tökéletesen értette.
Tudom, Edward. A te döntésed, nem fogok megtiltani semmit. – Sosem tudtam, hogy bír ennyire bízni bennem. Én nem voltam ilyen magabiztos, nem voltam benne olyan gyakorlott, mint ő. Szomjúság és… a szerelem terén is értve.

- De mi lesz, ha… ? – nyögtem ki kétségbeesetten.

- Ne aggódj, semmi sem fog történni. Bízom benned – mondta komolyan.

- Az én hibám minden. Jobban kellett volna figyelnem… - temettem kezeimbe arcomat. Mintha egy vámpírnak fájhatna a feje.

- Edward nyugodj meg. Emlékezz, a kísértés tesz majd erőssé – mondta bíztatóan. Hinni akartam neki, de most túl nehéznek tűnt, túl kilátástalannak.

- Nem akarom kockára tenni a családom – mondtam bűnbánóan.

- Nem is kell. Követünk, ahova csak kell. Melletted állunk – nyomatékosította.

- Nem biztos, hogy ezzel mindenki így van – vetettem ellen, gondolva itt Rose-ra elsősorban.

- Ugyan, kérlek Edward. Tudod, hogy nem így van – ellenkezett határozottan. Persze, igaza van, de akkor is az én hibám lesz, ha megtörténik. Sóhajtottam.

- Igen, tudom… - néztem bizalommal teli tekintetébe. – Ha most megbocsátasz…

- Menj csak – bólintott Carlisle. Hosszú napod volt – kuncogott magában. Nem bírtam nem mosolyogni. Miután becsuktam az ajtót, egyenesen a szobámba mentem. Nem csaptam zajt, nem akartam felhívni senkinek a figyelmét.

Gondoltam, végre egyedül lehetek. Végre csak egy valaki járhat az eszemben, kielemezhetem minden apró rezdülését. De ez az álmom azonnal szertefoszlott, mikor kitártam szobám ajtaját.