25. fejezet - Utó-karácsonyi meglepetések

HÁROM NAP TELT EL AZÓTA, hogy nem láttam őt. Próbáltam figyelmemet elterelni a kórházban, ahol Angelica ebben egész jól segített. Gondolatai sosem hagytak kuncogás nélkül. Reggel volt, Carlisle-lal egész este bent voltunk a kórházban. A hó már nem esett, csak olvadt az utcákon a langyos időben. Szürke felhők tarkították az eget, mint mindig itt Forksban. Idén a karácsony ünneplés nélkül telt el, holott a család most először lett volna együtt az ünnep varázsában. Bár még mindig nem tartottam kizártnak, hogy Alice nem szervez egy kis ajándékozást, s erről más is eszembe jutott. Lépteimet Carlisle felé irányítottam az egyik vizsgálóba.

Már hallottam gondolatait, amik újra csak az emberek törékenységéről szóltak. Sokat tanakodott a Bellával való kapcsolatomon is, de mindig egy valamihez lyukadt ki, hogy boldognak lát vele. S neki ez volt a legfontosabb, amit már onnantól kezdve szeretett volna, hogy átváltoztatott. Addig álltam az ajtónak támaszkodva, míg Carlisle felém nem fordult. Arcán aggodalom suhant át, tudta, mit érzek ezekben a napokban, mikor egyszer sem láthatom életem szerelmét. Halvány mosolyt erőltettem magamra, hogy ne aggódjon értem, de persze nem tudtam őt átverni. Miután megvizsgálta betegét, kijött a helyiségből, hátrébb léptem, ő pedig becsukta maga után az ajtót.

- Miért kerestél meg, Edward? – kérdezte, miközben elindultunk újabb betege felé.

- Csak el szeretnék kéretőzni – mondtam, Carlisle meglepetten nézett rám. – Szeretnék előbb elmenni, lenne egy kis elintéznivalóm – folytattam, reméltem nem fog semmi rosszra gondolni. Mérlegelte szavaimat, de nem talált semmilyen ötletet, mit is szeretnék tenni. Bízott bennem, aminek rendkívül örültem.

- Menj csak. Otthon találkozunk – mosolygott rám. Még jó, hogy a saját autómmal jöttem ma.

Felkuncogtam. – Csak nem Alice figyelmeztetett? – kérdeztem vigyorogva. Carlisle csak megvonta vállát nem adva egyértelmű választ, s gondolataiból is eltűntette az erre vonatkozó sejtéseket, amikből tudtam volna. Vigyorral ajkain indult el következő betegéhez, én pedig játékosan megcsóválva fejemet a másik irányba szedtem lábaimat.

A nővérpulttól pár méterre, már magamban vigyorogtam, ugyanis ismertem már Angelicát… Mikor meglátott, egy pillanatra elállt a lélegzete, szívverése kétszeres ütemre váltott. Miért csinálja mindig ezt? – Mosolyogtam megint gondolatain. – Mintha egy angyal szállt volna le közénk… A járása is oly könnyed, a gyönyörű arca, s a fantasztikus illata, amit mindig érzek a közelében is csak erről árulkodik. Isten kínoz engem…- Odaértem a nővérpult elé, mire Angelica megköszörülte torkát, s lesütötte szemeit, mintha belemerült volna a kórlapok megírásába. Persze keze egy mozdulatot sem tett. Újabb nevető roham tört fel bennem, amit nehezen tartottam magamban. De az a szó is ott lappangott elmémben. Angyal… Magamban felhorkantam. Ha tudná, hogy korántsem vagyok angyal, sőt annak a lehető legrosszabb ellentéte. A született démon…

Lehúztam a fehér köpenyt, amit még tegnap adott nekem Angelica, majd feltettem elé a pultra.

- Köszönöm, Angelica – szólaltam meg bársonyos hangon, mire önkéntelenül is felpillantott rám. Tekintetét kábultan borostyán szemeimbe fúrta, légzése egyeletlenné vált.

- Nincs mit, Edward… - szólalt meg mély sóhaj után. Szedd már össze magad, Angelica! Folyton ezt csinálod, amikor megjelenik. Újabb mosoly részemről, hogy megpróbáljam elfojtani feltörni készülő nevetésemet. – Már mégy is? – kérdezte bágyadtan. - Dr. Cullen úgy tudom még nem végzett – mondta halkan-csalódottan, hogy elmegyek.

- Igen, van egy kis elintéznivalóm – feleltem kedvesen.

- Ó, sajnálattal hallom – szomorodott el, majd megeresztett egy mosolyt felém. – További szép napot kívánok neked, Edward – köszönt el. Ha már nem velem lehetséges…

- Úgyszintén, Angelica – vigyorogtam rá, majd megfordultam, s kiléptem a kórház ajtaján.

Az Alfa Romeómhoz mentem, s beültem, hogy elindítva felbőgjön az autó motorja. A városból kiérve ráléptem a gázra, s csak élveztem a szelet, ahogy hajamba kap a sebességtől. A legközelebbi város felé száguldottam, Port Angelesbe. Rég vezettem, s most újult erővel éledt fel bennem az érzés a sebesség, a szabadság iránt. Pár percig nem gondoltam az elmúlt napok történéseire, Bella hiányára. Pár perc csak, aztán újra éreztem a lelkemben felsajduló szenvedést. A családomra gondoltam, s arra, hogy mennyire igazuk van. Rosalie-nak és Jaspernek, akik az elejétől fogva háborogva léptek fel bolondságom ellen. A szerelmem ellen… Most már magam is megbizonyosodtam afelől, hogy nem bírom elhagyni őt. Még ha neki ez lenne a legjobb, akkor sem.

Port Angelesről is csak ő jutott eszembe, mikor először megéreztem illatát az úton. Amikor majdnem elvesztettem önuralmam… Újra felidéztem magamban azt az estét, minden pillanatot, amikor úgy hittem, vége van. Vége az eddigi életemnek. Most pedig… Akkor történne ez, ha még egy napig nem láthatnám. Leparkoltam az autóval a bolt elé, majd körülnézve az embereken kiszálltam. Ezernyi gondolat árasztott el, amikre egyáltalán nem akartam figyelni. Mégis akármit tettem volna, hallottam volna őket, nem úgy, mint Belláéit. Rosszindulat, gondok, szegénység, s még sorolhatnám az emberek agyában átfutó különféle gondolatokat.

Beléptem a kis üzletbe, ahol rajtam kívül csak egy férfi vásárló tartózkodott.

- Jó napot! – biccentettem az eladónő felé, s odaléptem a vitrines szekrényekhez, hogy körülnézzek bennük. Egyáltalán találok-e olyat, ami hozzá illik. Félmosollyal ajkaimon hallgattam a helyiségben tartózkodó két ember gondolatát.

Ki a fene ez? Jobb lesz távoltartani magam tőle. Még a szeme se áll jól.
Mesébe illő szépség, mint egy herceg…

A férfi gondolatai után szinte azonnal ki is ment a boltocskából. Ezzel ellentétben a hölgy, minden figyelmét nekem szentelte.

- Segíthetek valamiben, uram? – kérdezte, hogy ránézzek.

- Esetleg, igen – fordultam felé, majd lassan közelebb léptem hozzá. Újra belenéztem az üveges vitrinbe, és megláttam azt, amit talán kerestem. – Megkérhetném, hogy vegye ki azt? – mutattam rá, miközben bársonyos hangommal elkábítottam az előttem álldogáló hölgyet.

- Ter… Természetesen – nyögte ki zavartan, majd a pult alá nyúlt, s egy kis kulccsal kinyitotta az üveglapot tartó szegecset, majd felemelve azt, kivette a kis dolgot. Visszacsukta a vitrint, s lerakta elém a pultra. Gyönyörű volt, egyszerű, s ami a legfontosabb, hozzá illett. – Nagyon szép választás, ha szabad ezt mondanom. És nagyon drága is – egészítette ki gondolatban, mire elmosolyodtam.

- Valóban – hagytam rá. – Megkérhetném, hogy dobozba rakja? – kérdeztem belenézve kék szemeibe.

- Ahogy akarja – nyelt nagyot, szája elnyílt. Igazán szerelmes lehet ez a fiatalember… Megköszörültem torkom, mire köhintve arrébb lépett párat, hogy a másik szekrényből kivegyen pár dobozt. – Melyiket szeretné? – mosolyogva ráböktem a legtávolabbira, ami tőlem helyezkedett el. Nem akartam, hogy túlságosan ízléstelen legyen, vagy nem illő ahhoz, amit hordozni fog.

Figyeltem, amint az eladónő szépen belehelyezi a téglalap alakú kis dobozkába az előbb még előttem heverő kis dolgot, majd rápattintja annak fekete fedelét. Kifizettem az árát, majd zsebre vágtam a kis dobozt.

- Nagyon köszönöm – biccentettem egy mosoly kíséretében, majd elhagytam a boltot. Még hallottam az eladónő csalódott sóhaját.

Az autómhoz léptem, s a következő percben már hazafele tartottam. Még csak tíz órát ütött az órám mutatója, mikor hazaértem. Egy mély sóhajjal néztem a veranda újszerű állapotát, mielőtt beparkoltam volna a garázsba. Lassan lépkedtem a házba, Jasper, Alice és Esme a nappaliban ültek a tévé előtt. Emmett és Rosalie már nem voltak itthon.

- Edward! – Esme mosollyal nézett rám, majd egy szemvillanás után ölelésébe zárt, s puszit nyomott arcomra. – Carlisle? – kérdezte.

- Még bent van a kórházban, előbb eljöttem – titkoltam el kis kiruccanásomat Port Angelesbe.

- Ó, értem.

- Ha nem bánod, elmegyek vadászni – mondtam.

- Menj csak, drágám – mondta, s gyöngéden megsimította arcomat. Látom, hogy nehezen viseled. Sóhajtva adtam igenlő választ.

- Megvagyok, majd jövök – indultam. Látogass el a rétre is – hallottam Alice felszólító gondolatát. Összehúzva szemöldököm néztem vissza rá, de ő csak küldött egy mindentudó mosolyt. Nem mutatta meg látomását, amiben szinte biztos voltam, hogy valahol elrejtve elméjében ott lapult. Kiléptem a hátsó ajtón az erdőbe, még mindig Alice mondatán gondolkodva. Aztán hagytam, hogy ösztöneim elragadjanak a zsákmány vadászatára.


Több mint két órát töltöttem a vadászattal. Egy fa törzsén üldögéltem, néztem zsákmányom kiszáradt testét, miközben azon gondolkodtam, hogy menjek-e el a rétre. Vajon miért mondta ezt Alice? Tényleg látott valamit? Nem tudtam, lenne-e értelme odamennem. Így is kínzott a hiánya…

Felugrottam, s hirtelen döntéstől vezérelve mégiscsak elindultam a kerek kis rét felé. Egy perc sem kellett, hogy odaérjek, de ő nem volt ott. Nem értettem Alice-t, miért akarta, hogy idejöjjek, hogy csak erősödjön a lelkemben lévő űr, hasogasson a szúró fájdalom. Tudtam, hogy Alice nem mondta volna, ha nem lenne valami értelme. Nem okozott volna nekem fájdalmat… De akkor sem tudtam, mire gondolhatott, miért jöjjek ide. Csak a bűntudatot, a gyötrelmet éreztem, most még jobban, mint ezelőtt. Az emlékek kínzóan suhantak át agyamon, érintések, csókok, apró botlások.

Elképzeltem, ahogy hallom lépteinek dobbanását az erdőben a rét felé közeledni. Hallom szívének egyenletes ütemét, szuszogó légvételeit, ahogy néha-néha felszisszen törött bordája miatt. Csak álltam a rét közepén, s lehunyva szemeimet hagytam magam süllyedni képzeletem mély folyójába. Éreztem, hogy feltámad a szél, s felém hozta Bella édes illatát. Elmém játszadozott velem, mintha tényleg közeledne felém, mintha tényleg hallanám őt. Két tenyerembe temettem arcomat, majd mélyeket lélegeztem, s lassan leengedtem kezeimet. Rendkívüli látomást vetített elém képzeletem. Mintha Bella ott lett volna velem, éreztem orromban illatát, néztem csokoládébarna szemeit.

Nem akartam megérinteni, nehogy a valóságos álom szertefoszoljon egy csapásra. Olyan jó volt elhihetni magammal, hogy ott van velem, hogy újra láthatom őt. Nem bírtam volna ki, ha kiderül csak egy elmém általi játék, hogy tovább szenvedjek.

- Edward? – Bella hangja csöndes volt, s meglepetten ijedt. Pislantottam, hátha eltűnik előlem arcképe, de ahányszor rápillantottam, annyiszor ott volt előttem. Lassan felemeltem kezemet, s nagyot nyelve érintettem arcbőréhez. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, hisz nem csak elmém szüleménye volt. Tényleg itt állt előttem, alig fél lépésnyire. Féloldalas mosolyra húztam ajkaim.

- Bella… - súgtam gyöngéden. – Hogy kerülsz ide? – kérdeztem alig hallhatóan, s másik kezemmel is megérintettem őt.

- Látni akartalak. Hiányoztál – felelt csöndesen.

- Nekem is hiányoztál – suttogtam egyre közelebb hajolva hozzá, miközben hallottam szíve ütemének gyorsulását. Érezni akartam ajkainak puhaságát, hogy még egyszer meggyőződjem arról, valóság, s hihetek szemeimnek. Óvatosan nyomtam számat az övére, apró puszikkal kóstolgattam száját, majd résnyire nyitva hagytam, hogy sóhajai cirógassák ajkaimat. Kifulladva váltam el tőle, mintha a levegő létfontosságú lenne számomra. Örömmámor lett úrrá rajtam, s mosolyogva figyeltem Bella lehunyt szempilláit, amik remegve nyíltak fel.

- Otthon kellene pihenned - róttam meg bársonyos hangon, mert ezt kellett volna tennie, de másrészről örültem, hogy újra makacsul elszökött. Mert abban biztos voltam, hogy apja nem engedte el.

- Kellene, de nélküled nem bírom ki – válaszolt lesütve szemeit. Megsimítottam arcát, ami felvett egy kis pirospozsgás színt.

- Akkor is pihenned kell. Javaslom, menjünk haza, ha nem… - kezdtem félve pillantva rá. Nem akartam, hogy féljen vagy rosszul érezze magát azon a helyen, ahol James csak nem végzett vele. Ahol lezajlott az a szörnyű csata…

- Nem gond, ha szívesen látnak – harapta be alsó ajkát zavartan.

- Bella… Bella… - sóhajtottam vigyorogva, majd átkaroltam derekánál, s elindultunk a Cullen ház felé. – Megint elszöktél? – tudakoltam.

- Um, ennyire egyértelmű? – nevetett fel Bella, száját halk szisszenés hagyta el.

- Igen, egy olyan beszélgetés után apáddal, határozottan igen – nevettem én is.

- Úgy is tudja, hogy hol vagyok – mondta.

- Ez több, mint valószínű – adtam igazat neki, miközben eszembe jutott Alice. Ezek szerint valóban látta volna, hogy ma találkozhatok Bellával? Talán ezért mondta, hogy menjek el a rétre is… Biztosan így van, hisz nem csapott volna be. – Hogy érzed magad? – kérdeztem Bella arcára pillantva.

- Öhm…jól vagyok – nézett fel rám meglepetten.

- Nem szeretném, ha… - kezdtem tétován, mert nem tudtam, hogy Bella hogy érezheti magát a történtek után - …ha kényelmetlenül éreznéd magad. Vagy… - akadtam meg.

- Nem értem, mire akarsz kilyukadni. – Szemei értetlenül csillogtak rám.

- Felejtsd el, kérlek – mondtam végül gyöngéden.

- Nem akarom elfelejteni. Miről van szó pontosan? – makacskodott. Lassan sóhajtottam, miközben egymás mellett lépkedtünk az erdőben.

- Bella, majdnem megölt az a mocsok, és most odatartunk, ahol ez majdnem megtörtént – tört ki belőlem kicsit ironikusan, éreztem, hogy izmaim megfeszülnek a gondolatra és az emlékekre.

- Ó… - formálta ajkaival döbbenten, mintha csak most tudatosult volna benne az egész. Közelebb húzódott hozzám, miközben én azon igyekeztem, hogy ellazítsam magam.

- Nem muszáj hazamennünk – mondtam halkan. Bella mérgesen nézett rám.

- Ami történt, megtörtént. Nem lehet rajta változtatni. Megbirkózom vele – jelentette ki határozottan.

- De én nem – suttogtam alig hallhatóan.

- Kérlek, Edward, ne hibáztasd magad. Nem tehetsz róla, hogy olyan jó az illatom – mondta gúnyos-dühösen. Felhorkantam.

- De az az én hibám, hogy nem figyeltem eléggé – vágtam rá azonnal, hogy ő befejezte.

- Igen? – torpant meg indulatosan, ami következtében összeszorította fogait. Csak sejthettem, hogy a mellkasába nyilalló fájdalom miatt. – James akkor is megtalálhatott volna, s megölhetett volna – Felszisszentem a gondolattól is. -, ha csak az erdőben sétálok, mint szoktam. Szerencsém volt, hogy te és a családod megvédtetek az életetek árán is – szaporán vette a levegőt, ahogy a düh átjárta testét.

- Ha már én sodortalak veszélybe ez a legkevesebb… - morogtam.

- Amúgy is veszélyben vagyok mindennap. Még te mondtad, hogy jobban vonzom a bajt, mint mások – indult el újból.

- Hát, ez sajnos igaz – nevettem fel, s két lépéssel felzárkózva hozzá visszahelyeztem kezem derekára.

- Tudom – motyogta. Én azonban még mindig nem tudtam elfogadni a történteket, s azt, hogy mindennek én vagyok az okozója. Csend települt ránk, néma, sötét csend. Újból idegesíteni kezdett, hogy semmit nem hallok gondolataiból. Úgy szerettem volna ebben a percben is tudni, hogy mi járhat fejében. De nem hallom, így csak arcjátéka segíthet ennek kitalálásában.

- Mi van a testvéreddel? – kérdeztem meg magamban vigyorogva. Kíváncsi voltam, hogy Jacob Black beszélt-e azóta Bellával a kettőnk közti kapcsolatról, s hogy ő esetleg mit is érez mostoha testvére iránt.

- Mérges rám – felelt vontatottan. – Bolondnak tart, ahogy te – mondta gúnyosan.

- Hát valamiben, úgy látszik, egyetértünk – nevettem, mire Bella mérgesen mellkasomra akart ütni, aztán hirtelen meggondolta magát. Talán eszébe jutott, hogy neki jobban fájna, mint nekem. De persze úgysem engedtem volna, hogy megsérüljön egy ilyen kis semmiség miatt.

- Igen, ebben az egyben – motyogta Bella. Közeledtünk az erdőben kanyargó folyóhoz, már hallottam a csobogó vízcseppeket nekiütődni a köveknek.

- Most is akaratlanul változik át? – tudakoltam. Csak egy jelentéktelen kérdésnek szántam, visszaemlékezve arra az esetre, mikor Bella sírva rohant el otthonról, mert nem tudta mi történt. Csak utána nyilallt belém a felismerés, hogy a válasz milyen fontos lehet a farkasokról szerzett tudásunk tárházához. Úgy éreztem, kihasználom Bellát, s megfogadtam magamnak, hogy többet nem kérdezek olyat, ami a farkasokhoz köthető ilyen szempontból. Rossz érzés volt, elviselhető, de fájó. És nem akartam, hogy Bella ilyesmit feltételezzen rólam később. Kémkedek Ephraim Black után…

- Nem… Vagyis ha velem van, nem – válaszolt. Megkönnyebbültem, mert ez azt jelentette, hogy megtanulta magát kontrollálni, s nem veszélyezteti Bellát. De ez azt is feltételezte, hogy nagyon gyorsan elsajátította farkas ösztönei feletti irányítást. Ami meglepően tudatosult bennem.

- Nem fáj a mellkasod? – tereltem a témát, hogy eleget tudjak tenni előző fogadalmamnak.

- Egy kicsit csak – felelt érdeklődően nézve rám. Még nem szokta meg a gyors, hirtelen hangulatváltozásaimat.

- Hallod már a folyót? – kérdeztem bársonyosan.

- I… Igen – nyögte ki.

- Látod is már?

- Kellene? – kérdezett vissza.

- Hm… igen, most már… az emberi szemeid is láthatják – mondtam vigyorogva.

- Rendben, látom – morogta Bella. – Már a gyönge kis emberi szemeim is látják. – Felnevettem hanghordozásán. Pár métert téve kiértünk a folyó körüli kis tisztásra, s megállítottam Bellát.

- Mivel nem szeretném, ha belepottyannál a jéghideg vízbe és még meg is fázzál, át kell, hogy vigyelek – mondtam vigyorra húzva ajkaimat.

- Miért, olyan nagy teher ez számodra? – durcáskodott Bella.

- Nem, csak eltört egy bordád, emlékszel? – simítottam meg arcát kedvesen, mire mélyen kifújta a levegőt.

- Azt felejtettem el, hogy az orvostudományt gyakorlóval van dolgom – mondta gunyorosan. Félmosolyt eresztettem meg felé, majd körbefontam karjaim derekán, s felhúztam magamhoz, hogy arca az enyémmel volt egyvonalban. Illata kétszeres erővel csapott meg, éreztem, hogy bennem a szörnyeteg ujjong… De én nem engedtem neki.

- Így nem fáj? – súgtam a kérdést, orrunk hegye éppen hogy összeért. Bella kábultan megrázta fejét, szíve kétszeres ütemben dobogott mellkasában. Egyik kezemmel végigsimítottam karját, majd tenyerét felemeltem nyakam köré. – Kapaszkodj, és húzd fel a lábad – mondtam halkan, mire Bella behajlította lábait, s másik kezét is nyakam köré fonta. – Ó, és a szemeid is csukd be, tekintve korábbi rosszulléteidet – mosolyogtam.

- Inkább tovább nézlek – suttogta, s elpirulva nézett arany szemeimbe.

- Ahogy akarod. – Tettem pár lépést, majd óvatosan elrugaszkodtam a földről, s átugrottam a folyó túlpartjára. Bella nem mutatta jelét, hogy fájna valamije, vagy megijedt volna, esetleg rosszul viselné az ugrást. Csokoládébarna szemei bágyadtan fúródtak tekintetembe.

Gyöngéden talpra állítottam, de nem eresztettem el derekát.

- Jól vagy? – kérdeztem, hangom önkéntelenül is bársonyosan csengett.

- Tel… Teljesen – mondta, miután megnyalta ajkait, mintha kiszáradtak volna. Az önuralmam határán egyensúlyoztam… Kívántam Bellát, de nem a véréért. Ebben a pillanatban azt rendkívüli erővel nyomta el bennem egy sokkal erősebb vágy. Puha vörös szája hívogatóan nyílt el. Elhúzódtam tőle, mielőtt teljesen elvesztem magam felett az irányítást. Halk, csalódott sóhajt hallottam Bella felől, majd újra elindultunk a ház felé.

- Mikor kezdődik az iskola? – kérdeztem váratlanul. Az újbóli felismerés ostorcsapásként vágott fejbe. Tudnom kellett, hogy a szünet végeztével hányszor láthatom majd… Hány olyan napot kell túlélnem, mikor nem érinthetem meg, mikor tudom, hogy vele van.

- Jövő héten – válaszolt kedvetlenül, s fejét mellkasomhoz vonta.

- Jövő hét… - ismételtem szomorúan. Nagyon kevésnek tűnt az idő, amennyit még vele tölthetek az iskola kezdetéig, főleg hogy csak pár órát lehet velem. Zsebre dugtam kezemet, ami nem Bella derekán nyugodott. Csak most jöttem rá, hogy még mindig ott lapul a kis fekete dobozka. Megmarkoltam, nem tudtam, mit tegyek vele. Most semmiképpen sem akarom odaadni neki, majd talán ha hazaértünk.

- Edward – szólított meg egy pillanatra felnézve rám.

- Tessék?

- Alice… Alice hogy van? – kérdezte halkan.

- Hazudnék, ha azt mondanám jól. Megpróbálja feldolgozni a… a történteket – fogalmaztam kíméletesebben.

- Eddig semmire nem emlékezett az emberi életéből?

- Nem, semmire. De most már érti a miértjét – mondtam komoran.

- Szörnyű lehetett – suttogta.

- Igen, az is, hogy nem emlékezett, de az akkori élete is – sóhajtottam. - Ez történik, ha az emberek nem értik a körülöttük lévő dolgokat, s megijedve azoktól megpróbálják… megjavítani – húztam el számat az emberi lét határtalan bolondságán.

Bella csöndben hallgatott egy ideig. – Az emberi butaság végtelen – értett egyet.

- Valóban, te sem vagy kivétel – mondtam komolyan.

- Ó, igen visszatértünk emberi gyöngeségeimhez – felelt bosszúsan.

- Ne haragudj, csak még mindig nem tudom elhinni, hogy velem vagy – mondtam halkan egy sóhaj után.

- Pedig itt vagyok és szeretlek – válaszolt. – És örökké szeretni is foglak. – Hangja komolyan csengett. Egy puszit nyomtam feje búbjára. Mi van, ha ez a szerelem csak egy múló fiatalkori szenvedély, s majd pár hónap múlva elhagy engem? Én pedig magamba roskadva keresem fel a Volturit…

Nem akartam válaszolni, pár lépés múlva úgyis meglátja ő is a ház magasló falait, s tetőét. Lassan lépkedtünk, nehogy még jobban fájjon mellkasa az eddigieknél, így eltartott pár percig, míg oda nem értünk. Persze nem bántam, minél többet lehetek vele, annál jobb. S annál nehezebb lesz elhagynom őt, ha már kiszeret belőlem.

A hátsó ajtón mentünk be a házba, felkészítve magamat Alice és Esme kifakadó örömére, mind gondolatban, mind talán szóban is.

Mélyet sóhajtottam, ahogy meghallottam Alice gondolatait.

- Mi az? – kérdezte Bella észrevéve gesztusom.

- Készülj fel Alice ajándékára – súgtam fülébe. Bella fintorogva nézett rám. – Valami baj van? – kérdeztem.

- Nem szeretem a meglepetéseket – mondta nagyon halkan. Ó, hát akkor az enyémnek sem fog örülni. Egyre bizonytalanabb lettem, hogy adjam-e át neki a zsebemben lapuló kis dobozkát.

- Vágj hozzá jó arcot, rendben? – kértem őt, nem akartam most Alice-t lelombozni.

- Persze – erőltetett mosolyt arcára. Tudta, miért kértem, ebben biztos voltam. Szerencsére Alice még nem figyelt ránk, így nem hallotta beszélgetésünket. Csak most hozta le ajándékát az emeletről, Esmével az oldalán. Carlisle, Jasper is a nappaliban vártak ránk, egyedül csak Rosalie és Emmett nem volt még itthon. Kihasználták, hogy van egy olyan hely, ahol kettesben lehetnek.

Beléptünk a nappaliba, Esme és Carlisle boldog mosollyal fogadtak minket. Alice háta mögé dugott kezekkel rejtette el Bella szemei elől meglepetését. Azonban én tudtam, hogy már mást is előkészített nekünk, azonban pontosan mit, még nem tudtam. Felhúzva szemöldököm néztem rá, majd levettem Belláról a kabátját, s felakasztottam azt a fogasra.

Tetszeni fog neki – kacsintott rám Alice, miután visszaléptem Bella mögé.

- Bella, örülünk, hogy kellemesebb körülmények között újra láthatunk – szólalt meg Carlisle, s közelebb lépve Bellához óvatosan megszorította kezét. – Hogy vagy? – kérdezte, mint orvos.

- Köszönöm, jól – mosolygott Carlisle-ra, aztán Esme lépett apám mellé.

- Jó, hogy itt vagy Bella - puszilta arcon anyám. Alice már majd kiugrott bőréből, hogy végre átölelhesse Bellát, s odaadhassa ajándékát.

- Bella! – tessékelte arrább szüleinket, majd gyöngéden átölelte szerelmemet. – Van egy kis meglepetésem számodra – mosolygott, miközben háta mögül előhúzott egy nagyobb dobozt. Nem mutatom meg mit vettem – mondta gondolatban, majd újra Bellára nézett. – Szörnyen kíváncsi lennék, hogy mit szólsz hozzá, de csak akkor nyisd ki, ha egyedül vagy – kérte kedvesen. Rá fintorogtam, mire kinyújtotta rám nyelvét.

- Igazán nem kellett volna, Alice – pirult el Bella, miközben próbált mosolyogni.

- Dehogynem, Bella! Elvégre karácsony volt – vigyorgott, mintha mi sem történt volna azóta. Tudom, hogy te is vettél neki valamit…- nézett rám sandán. Álltam tekintetét, Alice elől semmit sem lehetett eltitkolni. S tartotta magát, nem árulta el mit rejt a doboz Bella kezében.

- Igaz – mosolygott kényszeredetten. – Köszönöm szépen.

- Nincs mit.

- Gyere Bella, menjünk fel a szobámba – néztem Alice vigyorgó arcát, majd megfordultunk, s a lépcső felé vettük az irányt. Még mindig figyeltem gondolataikat, leginkább Alice-ét. Aztán meg is lett az eredménye, egy apró, gyors gondolatfoszlány. Magamban felnyögtem. Mit fog gondolni Bella, ha belép a szobámba?

Félve nyitottam ki előtte az ajtót, s magam előtt beengedtem. Bella megtorpant a sötét színű ágyneművel fedett ágy előtt.

- Ó, öhm… Alice imád vásárolni – köszörültem meg torkomat zavartan, próbálva menteni a helyzetet. Bella megfordulva rám nézett.

- Igen, nagyon… nagyon szép az ágy – pirult el zavarában. Félmosolyra húztam ajkaim, gyönyörű volt, amikor elpirult. Közelebb léptem hozzá, kivettem kezéből Alice ajándékát, s leraktam az asztalra. Majd visszalépve hozzá megsimítottam arcát.

- Kipróbálhatnád, hogy oly kényelmes-e, mint amilyennek tűnik – súgtam gyöngéden. Bella arca még inkább vörösebb színben játszott, lesütötte szemeit.

- Ha gondolod – szólalt meg rekedten.

- Gondolom – toltam hátrébb az ágy felé - hallottam, hogy szíve hevesebben ver, mint általában -, majd mikor Bella lába elérte azt, megbotolva hátra akart rá esni. Megtartottam derekánál, s hátánál, majd óvatosan lefektettem az ágyra. Félig fölötte támaszkodtam könyökömön, bal kezemmel kisimítottam egy barna tincset arcából. Bella szaporán vette a levegőt, s én még inkább éreztem a vágyat, hogy ráhajoljak puha, nedves ajkaira. Így rendkívüli erővel öntött el édes, bódító illata, aminek hatására most vámpír ösztöneim hadakoztak emberi vágyaimmal.

Folyamatosan belenéztem Bella csokoládébarna szemeibe, amik most ijedten néztek vissza rám. Éreztem, hogy ösztöneim elsötétítik bensőmet, s gondoltam, hogy ez látszhat szemeimen is. Összeszorítottam fogaimat, s megpróbáltam visszaerőszakolni a kitörni készülő szörnyeteget a rácsok közé.

- Edward? – térített vissza Bella félszeg hangja ösztöneim mélyéről.

- Semmi baj – válaszoltam, amikor már úgy éreztem, hogy teljesen uralni tudom magamat. Bella szemei, s hangja mutatták nekem a helyes utat. Várt, türelmesen várt, hogy felkészítsem magamat, majd lassan, óvatosan közelebb hajoltam hozzá. Bella addig nem hunyta le szemeit, míg meg nem érintettem ajkait. Hűvös ujjaim kimelegedett arcát cirógatták, szám az övét kóstolgatta.

Apró csókokkal kényeztettem, s mikor úgy éreztem még belefér önuralmam megtartásába, szétnyitottam ajkaim. Kezem önkéntelenül indult meg Bella forró nyakán le átsimítva melleit, hogy megállapodjon csípőjén. Bella belesóhajtott a csókba, s hirtelen éreztem, ahogy tenyerét tarkómra simítja. Megijedve ugrottam fel, s hátráltam el a szoba legtávolabbi pontjára. Zihálva néztem vissza Bellára, aki szintén ugyanígy kapkodva a levegőt két tenyerét arcára szorította.

- Sajnálom – hallottam meg a suttogó hangot. Ökölbe szorítottam kezeimet, hogy magamba fojtsam ösztöneimet. Közel voltam ahhoz, hogy elveszítsem emberi létem darabkáit.

- Nem a te hibád – szólaltam meg gyöngéden. Csak is az enyém, mert önuralmam határain táncolok. De emberi, soha nem tapasztalt vágyaim, érzéseim sokszoros erővel törtek felszínre. Azt akartam, hogy Bella jól érezze magát, pedig nem adhatok neki meg mindent. Lassan leeresztette kezeit, s felkönyökölve rám nézett. Fel akarta tolni magát ülőhelyzetbe, de egy szisszenés kíséretében visszahanyatlott az ágyra. Egy szemvillanás alatt odaléptem hozzá, s dereka alá nyúlva felemeltem őt.

- Köszönöm – sütötte le szemeit szégyenkezve.

- Ne haragudj – mondtam komolyan.

- Tessék? – nézett rám értetlenül. – Miért?

- Mert nem tudom irányítani magam… - néztem el róla. Nem bírtam szemeibe nézni, a szégyen végigsöpört rajtam.

- És még én is megnehezítem – hallottam bűnbánó hangját.

- Hát nem könnyíted meg, de nem a te hibád – sóhajtottam felkuncogva, ismételve magamat.

- Mit tegyek, vagy mit ne tegyek, hogy könnyebb legyen? – kérdezte.

- Nos… Csak ne tégy váratlan, hirtelen mozdulatot – mosolyogtam keserűen. – Most már kezdek hozzászokni az illatodhoz. Ha tudnád, mit érzek ilyenkor… - sóhajtottam.

- Mondd el – kérlelt, s megcirógatta kézfejemet. Elgondolkodtam, hogy fejezzem ki az iránta összekuszálódott érzéseimet. Szörnyen nehéznek éreztem most, hogy szavakba öntsem azt, ami lelkem mélyén lappang.

- Össze vagyok zavarodva… - kezdtem egyszerűen -, az emberi érzelmeim és a vámpír ösztöneim folyamatosan harcolnak egymással, hogy melyik kerüljön a másik fölé. Kívánlak, de nem csak a véred… - fejeztem be komolyan. – A szomjúság… hihetetlen erővel táplálja a szörnyeteget, ami vagyok, de…

- De? – lehelte önkéntelenül közelebb hajolva hozzám. Mosolyogva figyeltem kíváncsiságtól csillogó szemeit.

- De emellett emberi érzéseim is rendkívül erősek irántad, amiket eddig még nem tapasztaltam – fejeztem be. Bella nem szólalt meg, csak hallgatott engem, s összeráncolva homlokát gondolkozott az elhangzottakon.

- Meg tudsz engem érteni? – kérdeztem suttogva. Még mindig hallgatott, mikor már azt hittem nem felel, mégis megszólalt.

- Meg tudlak… Vagyis próbállak megérteni. Tudom, hogy másképp gondolkodtok és… mások az elvárásaitok is… - mondta.

- Elvárások? – kérdeztem összehúzott szemekkel.

- Hát… um… szóval elvárások például a társatok iránt – mondta olyan halkan, hogy ha nem vámpír lennék, talán meg sem hallottam volna. Elpirulva sütötte le szemeit, én pedig felnevettem hanghordozásán.

- Bella, ha vámpírok megtalálják igaz szerelmüket akkor általában örökké vele is maradnak. S én már megtaláltam – suttogtam komolyan, miközben finoman felemeltem arcát. Ebben a pillanatban úgy éreztem, muszáj odaadnom neki az ajándékomat, amit ma vettem. Úgy hittem, még ha nem is szereti a meglepetéseket, oda kell adnom neki. Nem tartogathatom a zsebemben örökké… - Tudom most már – nevettem zavaromban -, hogy nem szereted a meglepetéseket, de… - hagytam befejezetlenül a mondatot, s becsúsztatva kezem zsebembe kihúztam belőle a kis fekete dobozkát. – De ezt át szeretném adni – mondtam ki elhalón, s felnéztem rá.

Bella kikerekedett szemekkel nézett a dobozkára, majd szemeimbe, egyre szaporábban véve a levegőt.

- Bella?