14. fejezet - Igazságok

- Na és a mostani családod? – kérdeztem. Kíváncsi voltam minden apró részletre, ami vele kapcsolatos.

- Ők… nagyon kedvesek, és szeretem őket. Testvéremnek tekintem Jacobot is – csillantak fel szemei, s testemben a féltékenység újult erővel söpört végig. Ki az a Jacob, és miért beszél így róla? Ilyen hangnemben. Szörnyű fájdalom söpört végig rajtam. Persze megértem, hogy a sok év alatt elfogadta testvérének, kötődik hozzá de, amit kiváltott belőlem ez a kis apró szócska… Összeszorítottam éles fogaimat.

- Jacob…? – kérdeztem értetlen hanggal. Bella bólintott. – Mesélj róla – kértem. Minél többet meg akartam tudni arról, milyen a kapcsolatuk. Irigyeltem őt, hogy minden nap Bella közelében lehet, sőt… Még ha hozzá ér, akkor sem veszélyezteti életét.

- Jacob… Ő… Azóta az este óta… ismerem őt, csak két év van köztünk. Igazi testvéremnek tekintem, a legjobb barátomnak – válaszolt gyengédséggel hangjában. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el számat. Csak a „testvére.” Ó, akkor Ephraim fia?! Nyílalt belém a felismerés. Bella felkapta tekintetét rám, kíváncsian fürkészett.

- Valami baj van? – kérdezte remegő hangon. Mitől ez a gyors változás most?

- Nem, semmi, én csak… Mindegy, folytasd kérlek – mondtam zavartan.

- Miért én meséljek, ha a te életed érdekesebb? – kérdezte.

- Egyáltalán nem érdekesebb, inkább unalmasabb – húztam el számat, s kezeimet zsebre vágtam.

- Nem nekem – mondta őszintén egy mosollyal ajkain. Elbűvölő volt, mikor ezt játszotta velem. Egy mosoly, halvány pír és bármit elért nálam.

- Neked veszélyes. Még mindig… - fordítottam el fejemet. Nem bírtam most a szemeibe nézni, amik olyan kíváncsian, fürkészően néztek rám, én pedig minden pillanatban csak az ő életét kockáztatom. Figyeltem a hóesést, a pelyheket, amik alászállva a fák ágain álltak meg. Szemem sarkából láttam, hogy Bella egyik lábáról a másikra áll, majd tétován felemeli kezét.

- Ne… - suttogtam, s rávillantottam méz színű szemeimet. Bella keze megállt a levegőben, de tiltásom ellenére csak azért is kezembe csúsztatta sajátját. Felszisszentem, de nem húzódtam el. Pedig kellett volna. Mert úgy lenne a helyes, a biztosabb. Rendkívüli érzés ez a forróság, ami Bellából árad. Most nem volt annyira meleg, mert az időjárás hidegebbé tette, de még így is elütött az enyémtől.

- Tudom, hogy nem bántasz. – S közelebb jött hozzám egy lépéssel. Lélegzetem elakadt. Kitéptem kezem övéből, a következő pillanatban már az egyik fa törzsénél voltam, annak oltalmazó árnyékában. Lábaim nyomot sem hagytak a friss hóban. Láttam, hogy Bella beharapja alsó ajkát, s ernyedten visszahúzza kezét teste mellé. – Tudom, Edward… - mondta halkan, mert tudta, hogy hallom minden szavát.

- Ne kísérts, Bella! Ne kísértsd a szörnyeteget, ami vagyok! – kiáltottam úgy, hogy hallja, hangom tele volt keserűséggel, s fájdalommal.

- Sajnálom – suttogta maga elé. Megint elöntött a bűntudat, mert megbántottam. De nem tudja, mire vagyok képes. Ez tiszta sor, nem normálisak reakció. Már rég nem lenne itt, ha mint a többi ember megijedne tőlem, s a lehető legmesszebbre elkerülne.

- Nem tudod, mire vagyok képes! – mondtam hangosabban. A fa egy nagyobb, vastagabb ágát letörtem, hangos reccsenéssel adta meg magát kemény, erős karomnak. Egy apró, jelentéktelen mozdulattal elhajítottam messzire. Hallottam, amint nekiütközik egy másik fának, s ledönti. Egyenesen Bella szemeibe néztem, vadság tombolt enyéimben, de kontrolláltam magam. Amilyen gyorsan itt termettem, olyan gyorsan megint Bella előtt voltam. Féllépésnyire álltam meg tőle, de ő egy tapodtat sem mozdult. Az utolsó lehetőség, az utolsó bizonyíték. Bella tartotta a szemkontaktust.

- Még mindig nem félsz? – suttogtam izgatottan.

- Nem – mondandója ellenére hangja elcsuklott, de kitartóan nézett szemeimbe.

- Megijedtél. Sajnálom, csak… - nem hagyta, hogy befejezzem. Mutatóujját szájára rakta, hogy jelezzen.

- Maradj mozdulatlan… - kért halkan. Kővé dermedve vártam, mit akar tenni. Nem volt elég erőm ahhoz, hogy ne várjam ki. Kíváncsi voltam, tudni akartam. Bella nagyon lassan, óvatosan - tanulva az előbbi kis incidensből -, emelte fel újból kezét. Lélegzetvisszafojtva vártam érintését. Győzni akartam magam felett, s nem engedni a bennem tomboló szörnyetegnek. Bella szívverése kétszeres ütemre váltott, apró, gyors légvételeket vett, majd ujjbegyeit hozzáérintette arcomhoz. Szám megrándult, de nem húzódtam el. Mintha apró tűzgolyók perzselnék arcomat, hihetetlen érzés volt. Még mindig nem mozdultam, élveztem a bűnös érzést. Bella ajkai elváltak egymástól, megnyalta őket csábítón, hívogatón. Jéghideg hüvelykujjamat végighúztam alsó száján. Meglepődtem, mert nem törődtem az égető érzéssel, amit néha megcsapó illata váltott ki belőlem.

- A tűzzel játszol – suttogtam, majd hátrébb léptem tőle. Nagyot sóhajtott.

- De ha olyan jó – pirult el és lesütötte szemeit. Ezen vigyorognom kellett. Az életével játszik, és ő ilyet mond! Már kínomban röhögök lassan, de nem teszem, nehogy furcsán méregessen… Ennél is.

- Ez egyáltalán nem lesz így jó – morogtam egy sóhaj után.

- Rendben, lépjünk egy kicsit tovább – nézett fel újra szemeimbe. Talán nem akart még egyszer ilyen elutasítást. Nem tudtam eldönteni, mire ez a témaváltás. – Milyen a családod? – kérdezte, s láttam rajta, hogy tényleg érdeklődik az életem felől.

- Még te sem meséltél róluk – ellenkeztem.

- De én már mondtam valamit. Most te jössz – vágott vissza. Félmosolyra húztam számat.

- Nem az igazi családom, de most már annak tekintem őket – kezdtem, s kis hasonlóságot véltem felfedezni kettőnk között e téren. Bella is valószínűleg ezen gondolkodhatott, mert elmosolyodott. – Carlisle… ő apám helyett is apám, és Esme… - jelent meg előttem arca. – Nagyon szeretem őket. – Bella nem szólt bele, csak hallgatott.

- Akkor most megint te jössz – mondtam gyorsan. Többet akartam tudni róla, ebben a kis időben, amíg vele vagyok, s élvezhetem közelségét.

- Ez nem ér – durcáskodott. Felnevettem hangszínén.

- Hol te, hol én mondok valamit az életemről. Ez elég tisztességes szerintem – mondtam bársonyos hangon, még mindig vigyorogva. Bella morcosan nézett rám.

- Rendben – bólintott sóhajtva. – De nem tudom, mit mondhatnék. – Azt tudtam róla, hogy bátor – amiért a közelemben van -, és nem szeret magáról beszélni, de én mindenre kíváncsi voltam, mivel tölti idejét.

- Nevelő apádról még nem meséltél – próbáltam meg ösztönözni őt, hogy beszéljen egy kicsit Ephraimról is. Vajon mennyit tudhat róla?

- Ó… hét éves korom óta figyel rám, s úgy szeret, mintha a saját gyermeke lennék – kezdett el mesélni. – Mostanában azonban… kevesebbet törődik velem. Kimerültebb és… - állt meg, majd felnézett rám. – De ez nem is lényeg.

- És ki mesélte el a legendát? – kérdeztem meg hirtelen. Egyszerűen tudni akartam, Bella teljesen magától jött-e rá. Meglepetten nézett rám, de válaszolt.

- Igazából ezeket a legendákat már gyerekkoromban is mesélték, de akkor is csak Jake. Mindig lefekvés előtt, rémtörténetnek szánva… - Bella elmosolyodott miközben a múltba révedt, én pedig megint féltékenységet éreztem egy ismeretlen fiú iránt.

- És most miért hitted el, hogy igazak? – kérdeztem keserű éllel hangomban. Egyrészről, ha Bella nem hiszi el őket, soha nem ismerhetem meg őt jobban, soha nem érinthetem meg bársonyos bőrét. S talán könnyebb lenne az élete… Másrészről így megismerhettem a szerelmet, amit elképzelni sem mertem magamnak azelőtt. Újra belenézett szemeimbe, mint akit most térített vissza hangom a jelenbe. Egy pillanatig elgondolkozott – nekem túl hosszú volt ez az idő -, aztán válaszolt csak, mikor már azt hittem, nem fog.

- Mert… itt vagy rá élő bizonyítékként – mondta nemes egyszerűséggel. Szám szétnyílt, kiengedtem a levegőt tüdőmből. Ennyire egyszerű lenne a válasz?

- És, amíg én nem jelentem meg, nem is gondoltál rá, hogy igaz lehet? – kérdeztem kicsit tétován.

- Hét évesen még azt hiszi az ember, hogy ilyen… hm… nem valóságos, képtelenség, hogy megtörténjen. És akkor még… nem is jut eszébe ilyen – elnézett szemeimből, majd folytatta. – És aztán megjelensz csak úgy a semmiből, még meg is mentesz… - suttogta, de még mindig a havas földet tanulmányozta. Arcán újabb, s mélyebb vörös rózsák jelentek meg, nem tudtam elfojtani mosolyomat. Olyan szép volt így, s erről eszembe jutott Alice látomása is. Nem fogom engedni, hogy az történjen. Mindig látni akarom pirospozsgás, szív alakú arcát, csokoládébarna szemeit. Újra csak azt éreztem, hogy mennyire kívánom, mint nőt. Nem csak a vére hajt már, szerettem volna, ha miattam pirul el, ha miattam gyorsul fel légzése. Mivel nem szólaltam meg, Bella felnézett rám, s belém fojtotta a szót.

- De még mindig nem tudom, miért mentettél meg – törte meg a csendet motyogva. Mélyet sóhajtottam.

- Azt hiszem, most már tudom, miért – fúrtam tekintetem az övébe.

- Miért? – kérdezte lélegzetvisszafojtva, s önkéntelenül is közelebb lépett egyet hozzám, mintha megbűvöltem volna. Arcunk pár centire volt egymástól. Hátrébb léphettem volna, méterekkel arrébb lehettem volna, mire egyet pislog. De nem tettem, valamiért fogva tartott.

- Nem bírnám ki nélküled, ha valami történne veled. Úgy érzem… meg kell, hogy védjelek. Még magamtól is – nyögtem ki őszintén. Lesz, ami lesz. Reménytelenül belészerettem. Egy emberbe, akit bármelyik percben megölhetek, ha nem tudok uralkodni magamon. De addig élnék én is. Értelmetlen lenne nélküle az én halhatatlan életem is. Mert most már ő volt az életem… Bella ajkai elváltak egymástól, s hirtelen összeesett. Körbefontam derekán karjaimat, gyengéden, épphogy tartva őt. A rémület szemvillanás alatt végigsöpört rajtam. Most sikerült elérnem, amit előző találkozásaink alkalmával akartam? Megijesztettem?

- Bella! Bella, szólalj meg, kérlek! – estem pánikba, egyik kezemmel végigsimítottam arcán, mire szemei rebbenve felnyíltak. – Mondj valamit! Jól vagy? – kérdeztem még mindig ijedten.

- Jól vagyok – nyerte vissza egyensúlyát.

- Biztos? Miért ájultál el?

- Azt hiszem… azt hiszem elfelejtettem levegőt venni – pirult el újra. A megkönnyebbüléstől felnevettem.

- Hogy lehet azt elfelejteni? – kérdeztem nevetve, miközben elengedtem őt. Bár nehezemre esett. Bella végigsimított kezemen, mikor elhúztam.

- Elég egyszerűen, ha valaki ilyet mond neked – motyogta az orra alatt. Egy pillanatra abbahagytam a lélegzetvételt, mert megint nem értettem semmit. Úgy akartam volna hallani most a gondolatait. Fél tőlem, azért volt mindez, vagy… ? Ugyan, ilyenre nem gondolhatok. Bella nem olyan, mint a többi nő. S ez az, ami igazán vonz hozzá. Illatán kívül, amit egyre jobban ki tudok zárni tudatomból. Most, hogy megint erre figyeltem, felfedeztem a kutyák szagát is Bellán. Eszembe jutott a múltkori találkozásunk, s hogy mit szólhatott ahhoz Ephraim. Bár, ha most itt van, akkor nem lehetett nagy felhajtás e körül a téma körül. Ephraim valószínűleg nem akarja beavatni nevelt lányát a családi kis titokba. Elhúztam számat. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy Bella rájött magától kilétemre, de ami a szeme előtt zajlik, több éve, arra nem.

- Mi a baj? – kérdezte Bella észrevéve gesztusom.

- Csak azon gondolkodtam, hogy miért nem veszed észre azt, ami a szemed előtt történik? – dobtam fel neki a találós kérdést. - Ha már rájöttél én mi vagyok… - hangom kicsit csúfondáros színt öltött. Persze, hogy nem tudta mit hordok itt össze, de így is volt jó. Csak a kíváncsiság hajtott, hogy ezt megkérdezzem, s hátha kitudok deríteni ezzel valamit Ephraimról is. De ezt esélytelenebbnek láttam…

- Mégis miről beszélsz? – Bella tanácstalanul összeráncolta homlokát, s kérdőn fúrta csokoládébarna szemeit az enyéimbe.

- Mindegy. Egyszer majd talán rájössz erre is – hárítottam kérdését. Valahogy máshogy kellene megtudnom, amit akarok.

- Edward! – durcáskodott Bella. – Mondd meg, ezt mire értetted – kérte, mint inkább parancsolta. Hangja kétségbeesést tükrözött. Megráztam fejemet. Bella mérgesen kifújta a levegőt. Tudta, hogy nem húzza ki belőlem sehogyan sem. Gyorsan – vagyis amennyire egy ember gyors lehet -, hátra lépett egyet, s lehajolt, hogy összegyűjtsön egy hókupacot. Mielőtt azonban felegyenesedhetett volna, hogy megdobjon a hógolyóval, én már ott sem voltam előtte. Messziről vigyorogtam rá, amint ott állt a szállingózó hóban, kezében a kis kupaccal. – Ez nem tisztességes így! – mondta kicsit hangosabban, de amint rájött, hogy nem szükséges, hangja elhalkult a monda végére.

- Az élet nem tisztességes – feleltem neki úgy, hogy meghallja emberi füle. Mérgesen felém dobta a hógolyót, de egy könnyed mozdulattal kitértem előle.

- Most én jövök? – kérdeztem meg suttogva, tőle alig pár centire. Bella szívverése felgyorsult, halkan sikkantott egyet, s ösztönösen elkezdett futni. Pedig előlem úgysem futhatna el… Igazából nem gondoltam komolyan, hogy megdobom egy hógolyóval. Nem akartam benne kárt tenni, még véletlenül sem.

- Miért futsz Bella? – kérdeztem nevetve.

- Mert utálom a nedves dolgokat! – kiáltott vissza s rám nézett, aztán egy újabb halk sikkantás után elesett és a hóban kötött ki. Azonnal ott termettem, Bella mozdulatlanul feküdt a hóban, feje oldalra billenve. Óvatosan megfordítottam testét. A félelem újból végigsöpört rajtam.

- Bella! – szólítgattam, s egyre közelebb hajoltam arcához. Mereven, lélegzetvisszafojtva vártam akármilyen reakcióját, a miből tudom, jól van. Nem figyeltem semmi másra, csak pirospozsgás arca volt előttem. Megbűvölt, olyan gyönyörű volt így. Hirtelen azonban egy hókupac eltakarta előlem látványát. Hallottam Bella csilingelő kacagását. Még mindig nem mozdultam, ugyanott térdeltem fölötte, a hópelyheken keresztül láttam mosolygó arcát.

- Ez… ez csak egy csapda volt? – motyogtam szégyenkezve, hogy bedőltem egy ilyen trükknek.

- Az ám. – Bella még mindig mosolygott. Óvatosan, lassan felemelte kezét, s homlokomról leporolta a friss pelyheket. Ment is volna tovább arcomon, ha nem fekszek el mellette a hóban, s nevetem el magam. Legjobb védekezés a támadás. Hiába, Bella még ezt is meg tudta csinálni velem. Annyira elvonta figyelmem, hogy legyőzte a leggyorsabbat… Leginkább ez nevettetett meg így. Bella velem kacagott, hangja édes volt, csak úgy, mint vére.

A hó még mindig ott volt arcomon, egy mozdulattal letöröltem, hisz elolvadni úgy sem fog. Oldalra billentettem fejem, egyenesen Bella szemeibe néztem. Fürkészte arcomat, mosolya még mindig ott bujkált ajkain. Kezeink egymás mellett nyugodtak, majdnem összeértek. Szinte így is éreztem melegségét, ami testéből áradt. Őrjítően fonta gondolataimat Bella köré, s indította el képzeletemet. De most nem a szomjúságom irányította a képeket.

Eddig soha nem tapasztalt érzés öntött el, s féltem tőle. Tartottam attól, hogy önakaratom, fegyelmezettségem egy pillanat alatt romba dől ettől az érzéstől. Féltem, de nem mozdultam. Nagyobb volt a kísértés, hogy ne tegyem tönkre ezt a percet, amikor Bella így néz rám. Olyan gondolatokat, vágyakat fogalmazhatok meg magamban, amit máskor nem szabad. De semmi sem tarthat örökké. Hirtelen villant be agyamba, hogy Bella esetleg megfázhat. Egy törékeny, sérülékeny ember.

- Meg fogsz fázni – szólaltam meg halkan.

- Nem számít – suttogta Bella. – Amíg velem vagy… - halt el hangja, mire szám szétnyílt döbbenetemben. Képtelen voltam a normális gondolkodásra, vagy arra, hogy megmozduljak. Ez vajon most mit jelenthet Bellánál? Azt, amit én annyira szeretnék, s ami annyira bűnös dolog számomra? Még mindig az életét kockáztatom, minden perccel, amit vele töltök. Önző szörnyeteg vagyok, de a legrosszabb, hogy most élvezem…

- Tényleg meg fogsz fázni – mondtam rekedtes hangon, s hirtelen felkeltem a hóból. Bella egy sóhaj kíséretében lassabban, de követte példámat. – Talán sétáljunk egy kicsit, hogy felmelegedj – javasoltam még mindig kis kábulatban előző mondata miatt. Bella bólintott. Kinyújtottam kezemet, jelezve, hogy követem, bármerre is menjen. Gondolataim visszatértek ahhoz az egyszerű kis mondathoz. Amíg velem vagy. Most idegesített leginkább az, hogy nem hallom Bella gondolatait. Mennyire könnyű lenne csak kiolvasni őket, s megtudni valódi tartalmát ennek a mondatnak. Hallgattam Bella talpa alatt a ropogó havat, egyenletesen dobbanó szívverését. Néztem hosszú, barna haját. Eddig a földet nézte mereven, de most felkapta tekintetét. Úgy bámultam az előttem elterelő hatalmas fákat, mint, akit rajtakaphatnak egy csínytevésen.

- Mesélj még a családodról… - kérte Bella, mikor rám nézett. – Kérlek. – Hangja ellenállhatatlan volt, barna szemei kíváncsian csillogtak.

- Mit szeretnél tudni? – kérdeztem.

- Amit te el akarsz mesélni nekem – mosolygott rám. Félmosolyra húztam ajkaim.

- Négy testvérem van, Alice, Rosalie, Jasper és Emmett – kezdtem az általános dolgokkal, amik néha unalmasak, de kellenek, hogy megismerjen. Ha azt akartam, hogy megismerhessen. – Először csak Carlisle és én voltunk a család tagjai. Aztán később mindig bővült egy taggal, akikből most már talán egy igazi család lett. – Hangom akaratlanul is bársonyosan csengett, ahogy rájuk gondoltam. Bellára néztem, hogy vonásairól valamire következtethessek fejében forgó gondolataira, de nem jártam sikerrel. Csak is a kíváncsiságot láttam rajta.

- És hogyan lettél… Szóval hogyan lettél vámpír? – szólalt meg halkan, mikor megálltam. Sóhajtottam, de folytattam a „történetet”.

- Carlisle változtatott át – válaszoltam, figyelve arcát. Féltem lehetséges következő kérdésétől.

- Megkérdezhetem… mikor? – pillantott rám Bella, s most először láttam szemeiben némi félelmet, vagy inkább csak tartott tőle, hogy nem akarom ilyenbe beavatni.

- 1918-ban, a spanyolnátha idején. – Bella felszisszent. – Nem igazán emlékszem rá, vagyis nem mindenre. Emberi emlékek… Elhalványulnak idővel – folytattam csevegő hangnemben. Szemem sarkából még mindig Bellát néztem. Elmosolyodtam, hogy még ez sem rettentette el tőlem.

- És melyik évben születtél? – kérdezte.

- 1901-ben – válaszoltam. Ha eddig nem hagyott itt, talán most sem fog.

- És mi történt a… - egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta -…az igazi családoddal?

- A szüleim már korábban meghaltak a járványban. Egyedül voltam, tizenhét évesen, betegen. A halálra várva, aztán jött Carlisle. Azt sosem felejtem el… - merültem el emlékeimben, átváltozásom pillanataiban. Szorosra zártam ajkaimat, ahogy végigsöpört rajtam a régi érzés, megcsapva még Bella édes illatával.

- Hogyan… ? – kérdezett rá azonnal Bella.

- Arról majd máskor. Túl… - kerestem a szavakat -…fájdalmas – nyögtem ki, mire Bella bólintott.

- Azt mondtad, te voltál… az első Carlisle családjában – bólintottam fél perces felszólalására. – Ki… - kereste a megfelelő szavakat -…másodikként?

- Édesanyám, Esme – feleltem egyszerűen mosolyogva. Bella is felfigyelt hangulatváltozásomra. Sokkal felszabadultabbnak éreztem magam, ahogy Esmére gondoltam. Mert tudtam, hogy ő mit akar nekem, s mennyire örül jelenleg a „boldogságomnak”. De ő nem tudta, milyen szenvedést kell kibírnom a szerelem miatt, s milyen veszélyben van Bella, amíg mellettem, a közelemben van.

- Mesélnél róla? – kérdezte, szemeiben szomorúság fénye csillant. Talán igazi édesanyjára gondolt, hogy nem emlékezhet rá hét éves korából. Vagy nem annyira, mint szeretne emlékezni.

- Esme a család szíve. Az ő szeretete tart össze minket. Mert őt senki nem akarja megbántani, még véletlenül sem. Igazi anyaként viselkedik és rettentően szereti Carlisle-t. – Hangomon érződött a mérhetetlen tisztelet, s szeretet iránta. Bella elmosolyodott, engem nézett.

- Most te is mesélhetnél – céloztam Ephraimra és Jacobra, akiket már ismerek. Igaz, Jacob Blacket még csak névlegesen. De már most féltékenységet érzek, amikor csak eszembe jut.

- Apámmal találkoztál, ha lehet így mondani – utalt a baleset idejére. Magamban kiegészítettem az erdőben történt eseményekkel is. – Ő talált rám azon az éjjelen, két barátjával Levi Uley-jel és Quil Atearaval. – Hm… ezek szerint kiderült, ki a másik két farkas is. Ezen elgondolkodtam. Csak hárman lennének? Vagy többen is vannak, csak nem mindegyikükkel futottunk össze?

- Min gondolkodsz? – térített vissza Bella hangja.

- Csak azon az éjszakán. – S többnyire igazat is mondtam. Mert kapcsolódtak a farkasok ahhoz az éjszakához. Nagyon is.

- Ami elmúlt, már elmúlt – mondta szomorkásan. Az arcára néztem, de ő előre meredt a semmibe. Nem voltunk túl messze a határtól, s ez megtette a hatását. Nem figyeltem eléggé, s közelebb merészkedtem, mint akartam volna.
Fülemet léptek zaja ütötte meg, de nem Belláé. Megtorpantam, s fejemet a hang irányába fordítottam. Beleszimatoltam a levegőbe, arcomra fintor ült ki. Bella is megtorpant, valószínűleg észrevette, hogy nem vagyok mellette. Hátrafordult felém.

- Edward? – szólalt meg értetlenül. – Mi a baj?

- Kutya – morogtam magamnak úgy, hogy Bella nem hallhatta.