23. fejezet - Küzdelem a szerelemért

AZTÁN EGYSZERRE TÖBB dolog történt, amitől félelem járt át. Bella keze a hajamba túrt, amitől először lemerevedtem, majd eltoltam magamtól. Az erdőből, nagyon messziről mancsok dobogása hallatszott, a gondolatokat azonban több mérföldről is ki tudtam olvasni. Viszont a sok között volt kettő, amik rendkívül kitűntek a többi közül. Az egyik figyelmeztetni akart, míg a másik szerelmem életére törni. A hátam mögé rántottam Bellát, aki kérdő, meglepett tekintettel tűrte hirtelen végrehajtott tettem.

- Maradj mögöttem – suttogtam halkan, határozottan, de tudtam, hogy ő is hallja. Kijátszotta társával a farkasokat, s most itt járkál az erdőben. Ám ennél is rosszabb, hogy rájött… Rájött, hogy mindennél fontosabb nekem Bella. Hallottam, hogy Alice közeledik a rétre, illatomat követve.

Edward, jól vagytok?

- Megvagyunk, Alice – mondtam hangosabban. Reméltem, hogy James nem próbál megtámadni minket, ha nem vagyunk egyedül. Azt tudtam, hogy jó vadász, nem vét hibákat.

- Edward, mi… mi a baj? – szólalt meg Bella zihálva. Tudta, érezte, hogy valami nincs rendben. Mellkasomba belenyilallt az a szúró fájdalom. Hogy tehettem ezt vele? Hogy veszélyeztethettem az életét, még annál is jobban, mint hogy vele vagyok? Nem bírtam válaszolni, nem tudtam, mit mondhatnék.

Edward, itt van – hallottam meg Alice zaklatott gondolatát. – Láttam… de hirtelen döntött, amikor már rég megtette a táv felét. És nem egyedül van, a társával jött. – Odaért hozzánk, ám még mindig gondolatban beszélt hozzám. Nem akarta megijeszteni Bellát, de így nem tudtam teljes mértékben Jamesre figyelni, aki még mindig itt bujdosott előlünk az erdő sűrűjében. A szürke felhők vészjóslóan borították be az eget.

- Szia, Bella – Alice mosolyt erőltetett arcára, hogy leplezze a helyzet súlyosságát.

A többiek az erdőben keresik őt, de a határ túloldalára nem mehetnek. – Aprót bólintottam. Izmaim megfeszültek, dermedten álltam Bella előtt.

- Edward? – Halk, kétségbeesett hang a hátam mögül.

- Pszt, Bella. Tartozom egy vallomással, de nem most. – Gyöngéden az oldalamhoz húztam, s óvatosan megszorítottam. – Bízz bennem, kérlek – súgtam neki. Bólintott, ami megkönnyebbülést váltott ki belőlem. De mihelyst elfordítottam fejemet arcáról, újból visszatért lelkembe a félelem.

Mit tegyünk, Edward? – Alice kétségbeesetten találgatott, mit tehetnénk. Újabb zaj jött az erdőből. Fogaimat összeszorítottam, itt van és minket figyel távolról. Nem támad még, de azt sem tudom kivenni gondolataiból, mikor fog. Ez a bizonytalanság belülről emésztett, s szította James iránti dühömet.

- Ha szerencsénk van, a farkasok segítenek – mondtam gyorsan, s halkan, hogy Bella ne értse, mit beszélek Alice-szel.

De James tudja, hogy nincs esélye ellenünk. Nem? – Bólintottam. – Akkor úgysem támad meg, nem veszélyezteti az életét.

- Talán, nem fog támadni. De el kell kapnunk. Tudja, hogy Bella… hozzám tartozik – mondtam Alice-nek. Egy apró emlékfoszlány James gondolataiban, amit nehezen vettem észre. Nagyon hasonlított valakire az a fekete hajú lány, akit láttam. De nem tudtam rájönni, kire is. Aztán gondolatai másra terelődtek, s elveszett az az egy. – Játszadozik velünk, amíg nem talál egy alkalmat… - rándult meg szám az elfojtott dühtől.

Alice hirtelen zihálni kezdett, halántékára szorította kezét, és szemeit szorosan lehunyta. Láttam Victoriát, James szerelmét, de a látomás megint csak homályos volt. Victoria mintha valakivel – vagy inkább valakikkel -, harcolt volna, támadásba görnyedve feszítette meg izmait, s várt. Vörös tekintete kétségbeesetten cikázott körbe, mintha valakik körül vették volna. Aztán hirtelen minden ködös lett, s Victoria már nem nézett vissza a látomásban.

Szaporán vettem a levegőt, úgy, mint Alice. Szemeimet tekintetébe fúrtam, merően néztük egymást.

A farkasok… - döbbent rá Alice.

Bella nyugtalanul figyelt minket, nem értette a dolgokat. Alice látomása után egy perccel hangos, fájdalmas üvöltés szakadt fel az erdőből. Mellkasomhoz vontam Bella fejét, de nem bírtam megakadályozni, hogy ne hallja. Victoria halála jobban megrázta James-t, mint hittem volna. Jobban szerette, mint azt kimutatta gondolataiban is. Érezte, tudta, hogy meghalt, hallotta a farkasokat az erdőben, s egyszerűen összekötötte a kettőt. Rettentően dühös volt a farkasokra, s ránk egyaránt. Bosszút fogadott, amit véghez fog vinni…

- Alice… - néztem testvéremre. – Kérlek, vidd haza Bellát, figyelj, hogy ne hagyj nyomokat – kértem. Muszáj volt most még James után mennem, amikor talán elkaphatom, s véget vethetek ennek az egésznek.

- Edward, szerintem… - kezdte Alice tétován.

- Most nem jön vissza – vágtam szavába. - Túlságosan dühös, hogy józanul gondolkodjon. S Bella veled van a legnagyobb biztonságban, látnád, ha James lépne valamit.

- Nem tudom, Edward – bizonytalanodott el Alice. Gyöngéden eltoltam Bellát magamtól.

- Kérlek, Bella, most menj el Alice-szel a házunkba. – Bella szólásra nyitotta száját, de mutatóujjamat ráraktam puha ajkaira. – Később mindent elmagyarázok, ígérem – pusziltam meg homlokát, majd Alice-re néztem. Mélyet sóhajtva bólintott, majd ölbe kapta Bellát. Nehezemre esett magam mellől elengednem, de tudtam, hogy Alice-szel lehet most a legnagyobb biztonságban. Ő képes meglátni Jamest, mielőtt odaérhetne. A mellkasomban mérhetetlen fájdalmat éreztem - hogy távol lesz tőlem Bella -, mintha szét akarna szakadni. Persze, tudtam, ez lehetetlen…

- Csukd be a szemed, Bella – súgtam még neki bársonyos hangon, majd Alice futva elindult a Cullen házba, én pedig azonnal az előbb hallott hangok irányába. Arrafele, ahol Jamest legutoljára hallottam. Egy-két helyen megálltam, s beleszimatoltam a levegőbe, amiben még éreztem James szagát. Fintorba rándult arcom, s dühösen követtem a szagnyomokat, hogy minél előbb rátalálhassak. Tudtam, hogy végeznem kell vele, mert addig nem nyugszik már, míg Bellát holtan nem látja. Bosszúja akkor teljesedik csak ki, ha én is – mint ő -, elvesztem életem értelmét, a szerelmemet. Csak ezt érezte elég kárpótlásnak Victoria elvesztése miatt. A vadászat már csak a második helyet foglalta el listáján.

A mi földünkön maradva folytattam az üldözést, apámékkal azonban még mindig nem találkoztam, pedig elég messze eljöttem. Furcsálltam, hisz ők is Jamest keresték, de nem volt időm ezen gondolkodni. Hajtott a vadászat, hogy megtaláljam Jamest, s minél előbb végezzek vele. Azonban a farkasok dübörgő mancsait hallottam, bár úgy tűnt, mintha csak összezavarodva kóborolnának az erdőben. Semmi cél, semmi nyom szerint. Hirtelen torpantam meg, az utolsó nyomot - James szagát -, egy fa törzse árasztotta magából, túlságosan is egyértelműen meghatározva nekem az utat, merre is menjek tovább. Miért van ez? Miért jelöli ki nekem az utat, amerre ő van? James ennyire nem figyelt volna, mikor menekülőre fogta a dolgot? Nem! Egy nyomkövető nem vét ekkora hibát…

Lassan kúszott tudatomba ez a szócska. Nyomkövető… Összeszorítottam öklömet, s mérgemben – de leginkább tehetetlen dühömben -, beleütöttem abba a fába, ami James szagával volt bedörzsölve, hogy aztán reccsenve adja meg magát öklöm ostromának. Nem vesztegettem az időt, azonnal megindultam a házunk felé. Miért nem jutott ez előbb eszembe? Hogy lehettem ennyire ostoba, hogy ne vegyen észre? Hamis nyomokat hagyott maga után, hogy átverve engem akár nyugodtan követhesse Alice-t és Bellát. Egyedül nézhessen szembe testvéremmel és egy törékeny emberrel. Ziháltam a dühtől, hogy ilyen bolond módon hagytam magam rászedni. Az én hibám lesz, ha most későn érek oda és Bellának, vagy akár Alice-nek baja esik. Alice… Nem értettem, hogy miért nem látta előre, hogy James mindenkit ki fog játszani…


Talán James már akkor eldöntötte ezt az egész tervet, mikor meglátott minket a réten. Vagy, mikor a farkasok megölték Victoriát. Már pedig, ha a farkasok a közelben vannak, Alice-t mindig fejfájás gyötri, látomásai pedig homályosak. Nem okolhatom őt emiatt, csak is én vagyok a bűnös. Nem bírtam most ezen gondolkodni, mikor Alice és Bella egyedül vannak Jamesszel. A félelem, s tehetetlenség sokszoros erővel kúszott lelkembe, hogy szétáradjon végtagjaimban minél gyorsabb tempóra ösztökélve. Messze mentem el a háztól, ami újabb lelkiismeret furdalást hozott magával, hisz ezért pár perc kellett, hogy végre odaérjek a házunk előtti kis tisztásra.

A látvány, ami fogadott szörnyű volt, s egyben ijesztő… Bella rémülten, zihálva véve a levegőt görnyedt Alice mögött, James őrülten, bosszútól mohó szemekkel készült a támadásra, minden másodpercét kiélvezve az áldozataiból kiváltott félelem miatt. Őrjöngő, vad kiáltás szakadt fel torkomból, nem gondolkodtam, csak Jamesre vetettem magam, hogy Alice-nek legyen ideje Bellát védeni. James hörögve métereket röpült hátra, felszántva a havas, sáros földet. Annyira el volt foglalva a tervéből adódó helyzet élvezetével, hogy nem gondolt olyasmire, rájövök az átverésre, s még idejében visszaérek.

- Alice, vidd innen Bellát! – szóltam rá Alice-re alig odapillantva rá, de mihelyst mozdult volna, James már el is lökte Alice-t az útból, s Bellára támadt újból. Ledöntötte őt a lábáról, hallottam Bella félelemtől elgyötört sikolyát, s bordája törésének hangját. A másodperc tört része alatt letéptem Bella testéről Jamest, s elhajítottam messze az erdőbe, ezzel is nyerve egy kis időt. Fülemet megütötte a fák sorozatos kidőlésének hangja, ahogy James kemény teste hozzájuk ütődött.

Alice kiabált valahonnan, mikor felsegítettem Bellát a talajról. Igazán nem is figyeltem rá, csak azt éreztem, ahogy James hátulról elkapta nyakamat, s teljes erejéből levágott a földre, hogy utána mordulva, éles fogait rám vicsorogva újabb ütést mérjen rám. Ledobtam magamról, még épp láttam, hogy Alice felkapja Bellát, hogy végre elvihesse innen, messze ettől, míg én lefoglalom Jamest. Tudta, hogy ezzel segíthet nekem a legtöbbet, ha most azonnal elviszi innen Bellát, hogy tudjam James nem árthat neki. Talán így van esélye Bellának, hogy életben maradjon, hogy ne essen bántódása. Az nem számít, hogy velem mi lesz. James úgy sem tud bántani annyira, amennyire azt elviselni tudnám, hogy Bella nincs többé. Akkor már úgysem akarnék tovább élni nélküle.

- Hova olyan sietősen? – hallottam meg aztán egy negédes, ismerős hangot. James mellett most már ott állt Laurent is. Összeszorítottam fogaimat, James rendkívül ügyes módon, talán tudta nélkül rejtette el gondolataiban, hogy Laurent is vele tartott. Vagy csak Victoria halála terelte el ennyire a figyelmem Jamesre? Nem! Azt tudtam volna…

Addig kell távol tartanunk Bellától őket, míg a többiek ide nem érnek. Tudom, hogy jönni fognak… - Alice zaklatottan gondolt a segítségre. Maga mögé utasította Bellát, aki remegve, nagyon lassan elhátrált testvéremtől. Senki nem mozdult, feszülten hallgattam Bella óvatos lépteit, ahogy talpa belesüllyed a földbe.

- Mindjárt más. Kettő, kettő ellen – szólalt meg James elégedetten.

Nem igaz, Edward? – Próbáltam nem kimutatni, de éreztem, ahogy a meglepettség elönti arcom vonásait. Látta rajtam, hogy nem értem, honnan tudhatja ő, s ez rendkívül mámorító hatással volt rá. Játéka új fordulatot vett. – Ó igen… - folytatta, úgy érezte egy kis magyarázattal kell szolgálnia, hogy még inkább sárba tiporhasson engem. - Amikor először találkoztunk, amikor először meghallottam a kis szerelmedet az erdőben… Utána elgondolkodtam, hogy honnan is tudtad a következő lépésem. – James hangja barátságosan csengett, amitől szám fintorba rándult, kezeimet ökölbe szorítottam. – És rájöttem – jelent meg arcán szenvedélyes, öntelt mosoly. - A képességedre, ahogy a kis testvérkédét is tudom. Ugye, kedves Alice? – nézett rá jelentőségteljesen, mosollyal ajkain. Alice mérgesen, s undorral telve hallgatta Jamest, mintha már egyszer elárult volna valamit neki, de én azt nem hallottam. – De nem ezért vagyunk most itt, hogy magyarázkodjak – villantotta ki éles fogait, mire Laurent is elmosolyodott mellette.

Mindketten meglapultak, megfeszítették izmaikat, mire morogva görnyedtem támadóállásba Alice-szel az oldalamon. Egyszerre estünk egymásnak, hatalmas mennydörgésszerű hangot kiváltva ezzel, mintha Isten az égben ezen a csatán mérgelődne, s lesújtana ránk, földiekre. Talán erre a hangra felfigyelnek majd a farkasok, mind pedig Carlisle-ék is. Ebben bízhatok csak. James azonnal felpattant a földről, ahogy én is, s újból ott álltunk egymással szemben. Szemem sarkából láttam Laurent és Alice hadakozását. Nem féltettem testvérem, de szörnyű volt ezt látni. Soha nem akartam, hogy miattam harcoljon a családom. És most mégis ez történt. James rám ugrott, s belenyomott a sáros földbe, nyakamat szorítva vicsorgott rám. Meg akart marni, de kitértem előle, s most én próbáltam meg lenyomni a földre. Azonban James megelőzte tettem, s ő hajított el egyenesen a verandának, ami rám dőlt az ütközéstől.

Csak tudatom egyik darabkájában érzékeltem Bella rémült halálsikolyait, s félelemtől gyors szívverését, ahogy James hirtelen előtte termett és megütötte őt. Üvöltöttem a dühtől, amit James iránt éreztem. Nekicsapódtam, s vele együtt repültem be a fák közé. A düh erőt adott nekem, hogy letépjen James kezét, amit egy fájdalmas, őrjítő ordítás kísért. Belemartam nyakába, majd másik kezét is letéptem. Újabb üvöltés részéről, aztán éreztem, ahogy fogai belevájódnak karomba. Éles fájdalmat éreztem azon a helyen, ahol megmart. Még emberi életemből emlékeztem ilyenre…

Ez idő alatt James újból nekem támadt, mint egy kétségbeesett vadász, aki tudja, már lassan vége mindennek. Könnyedén hárítottam próbálkozását, s egy mozdulattal kitekertem a nyakát, hallottam a csontok reccsenését. Undorral arcomon futottam vele ki az erdőből vissza a kis tisztásra, ahol már Emmett és családom többi tagja Laurentet égették el.

Emmett és Jasper azonnal lefogták Jamest, míg én visszamentem az erdőbe a két letépett kézcsonkért. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy Bella már nincs itt kinn, s nem kell látnia ezeket a szörnyűségeket. Hallottam, hogy Esme bent van vele a házban, s próbálja megnyugtatni őt. Tudtam, hogy most, aki a leginkább képes erre, az Esme. Néztem a lángokat, amik James testét nyaldosták, fülem visszatérő hangként üdvözölte üvöltését. Agyam ezernyi kis darabkája most csak egy valamire tudott gondolni: Bella biztonságban van.

- Edward? – Carlisle állt meg előttem, elzárva így szemeim elől a gyorsan összeszedett máglyát, James porladó testével együtt. – Edward? – szólongatott, amikor még mindig csak merőn néztem előre.

- Jól vagyok – hangom határozottan csengett annak ellenére, mi történt az elmúlt órában. A megkönnyebbülés szikrája kezdett éledni bennem, s a félelem parazsa már kialudni látszott.

- Mutasd a karod – fordította felfelé karomat. – Máshol nem sebesített meg? – kérdezte.

Némán megráztam fejemet. Tudtam, hogy ez a heg örökre ott marad majd karomon, ahogy Jasperen is. Lenéztem a kis félhold alakú sebre, aztán vissza Carlisle aggódó szemeibe, majd a felszálló lángokra néztem a háta mögött.

- Bella jól van? – szólaltam meg, mikor rábírtam magam a gondolkodásra. Most ő a legfontosabb, s a neki tett ígéretem.

- Valószínűleg egy kis agyrázkódása van, meg pár zúzódása, egy törött borda. De ezektől eltekintve, jól van – mondta őszintén apám. – Elláttam.

- Én most… - kezdtem, de Carlisle közbeszólt.

- Menj csak. Szüksége van rád – mosolygott, miközben megszorította vállaimat. Most van a legnagyobb szüksége rád. Hallottam még Carlisle-t, de nem akartam a többiek gondolatait hallani, arra ráérek később is. Nem siettem, nagy levegőket véve lépkedtem, emberi tempóban a házhoz. A veranda lépcsője még megmaradt félig, de inkább felugrottam a bejárati ajtóhoz. Esme már tudta, hogy jövök, de megvárta, míg meglátom őket.

A kanapén ültek, Esme gyöngéden ölelésébe vonta Bellát, aki hangtalanul könnyezett. Hallottam szipogását, ami facsaró tövisként fonta körül lelkem, s élettelen szívemet is. Esme egy mosollyal ajkán eltolta magától Bellát, aki rögtön tudta, miért. Anyám kettesben hagyva minket kiment a házból a többiekhez. Mikor Bella meghallotta lépteimet, felém fordult önkéntelenül állt volna fel, de egy szisszenés kíséretében visszahanyatlott a kanapéra. Azonnal hozzásiettem, s letérdeltem elé, onnan néztem könnyáztatta szemeibe.

- Edward… Semmi bajod? – simította végig arcomat, s én lehunyva szemeimet élveztem forró érintését. – Szerelmem – suttogta. Nem bírtam tovább elhallgatni előle súlyos hibám.

- Sajnálom, ne haragudj, Bella. Minden az én hibám – tört ki belőlem, s felnyitottam szemeimet, hogy lássam tekintetében a jól ismert, s szeretett felismerés fényét. Majd az utálatot, amit ki fog váltani belőle, s engem a pusztulásba taszít vele.

- Miket beszélsz, Edward? – nézett értetlenül Bella.

- Hát nem érted, Bella? – álltam fel, s elhátráltam előle. – Miattam támadt rád, miattam történt minden. James miattam vadászott rád… - halt el hangom a végére. Ziháltam, mintha szükségem lenne az életet adó oxigénre, míg Bella megtörölte szemeit. Újra fel akart állni, de arca fájdalomtól torzult el. – Maradj nyugton, kérlek – kértem csöndesen, s visszaléptem hozzá, majd leültem mellé a kanapéra. Kezeimet összekulcsoltam, de nem bírtam ránézni. Nem akartam látni arcán azt az undort, amit most magam iránt éreztem ebben a pillanatban.

- Edward, ne okold magadat, kérlek – hallottam meg halk hangját. – Jól vagyok, Alice is jól van. Semmi baj nem történt – folytatta. Megráztam fejemet, s arcomat beletemettem tenyerembe. Hogy nem érti meg? Veszélyeztettem az életét, majdnem… Majdnem én okoztam életének végét. Az utálat elemi erővel tört utat magának saját magam ellen.

- Bella, értsd meg! Meghallhattál volna, és az én lelkemen száradt volna – mondtam undorral teli hangon. Egész testemben remegtem, ahogy erre gondoltam, és Jamesre. Éreztem, ahogy a kanapé benyomódik mellettem, hallottam a mocorgást, s hogy Bella összeszorította fogait. Majd megéreztem kezét enyémen. Felemeltem fejemet, s ő maga felé fordította arcomat.

- Megmentettél újból, kérlek csak ölelj át és csókolj meg. Érezni akarom, hogy itt vagy velem – suttogta. Felsóhajtottam, s eleget tettem a kérésének. Egyrészről önző szörnyeteg voltam, s vágytam a csókjára, másrészről nem bírtam nem megtenni. Csak ennyit kért tőlem…

Óvatosan közelebb ültem hozzá és karjaimba zártam. Arcát belefúrta nyakamba, s mélyeket sóhajtott.

- Köszönöm – mocorgott, majd fülembe súgta ezt az egyszerű kis szócskát. Szája puhán érintette fülemtől arcom bőrét, míg el nem érte hűvös ajkaimat. Kezem önkéntelenül indult meg, hogy tarkójánál irányítsam őt. Illata újult erővel csapott meg, de lelkem legmélyére száműztem a bennem tomboló szörnyeteget, ami a James ellen vívott harcban a felszínt nyaldosta. Az érzés, ami elöntötte testemet ismét leírhatatlan s felülmúlhatatlan volt. A szerelem mindent elsöpört, amit csak lehetett, úgy éreztem emberi életem darabkái térnek vissza.

Elhúzódtam, Bella szaggatottan vette a levegőt, hallottam dübörgő szívét mellkasában. Még mindig lehunyt szemekkel lélegzett közel számhoz.

- Szeretlek – mondta, miután légzése visszaállt a normálisra.

- Tudom – mosolyogtam. – Én is szeretlek – súgtam, azt akartam, hogy tudja. Bella szemei hirtelen felpattantak, s meglepetten kerekedtek ki. Rémülten néztem, nem értettem, mi történt. – Mi a baj? – kérdeztem teljesen értetlenül.

- Csak… csak most mondtad ki először – pirult el zavarában. Kuncogtam, hogy ezt is megjegyezte.

Felsóhajtottam, a farkasok már biztos keresik Bellát. De így nem mehet haza, bár Carlisle ellátta, nyugalomra lenne szüksége. Ha Ephraim megtudja, mit tettem, megöl… Fintorba rándult arcom.

– Valami történt? – vette észre Bella hangulatváltozásomat.

- Haza kellene… menned – mondtam tétován, mert nem akartam most újból „elveszíteni”. Megint kibírni több napot, míg felépül, s újra láthatom. És Ephraim is a közelembe engedi…

- De akkor, mikor látlak megint? – görbült lefele a szája.

- Nem tudom, Bella. Talán, miután felépültél. De még mindig jobb lenne, ha… többé soha – suttogtam.

- Nem, azt nem akarom! – tiltakozott hevesen, s újból felszisszent, miközben egy hirtelen mozdulatot tett.

- Csst, nyugodj meg – kértem.

- Akkor nyugszom meg, ha megígéred, hogy mindig mellettem leszel – súgta komolyan. – Amikor lehetséges… - tette hozzá, mire elmosolyodtam.

- Addig maradok melletted, míg te az ellenkezőjét nem akarod – mondtam végül lágyan. Bella elégedetten sóhajtott egyet, miközben én a kintről jövő zajokat hallgattam. Nyolc mancs dübörgő hangját, ahogy a házunk felé közeledik. Egyiküket ismertem, mert már hallottam többször is őt, de a másik farkas ismeretlen volt számomra. Csak nem…? – Úgy hiszem, megoldottuk a hazatérésed – szólaltam meg, s felálltam Bella mellől. Kezemet nyújtottam neki.

- Ezt hogy érted? – kérdezte, miközben jobb kézfejét belesimította tenyerembe, s felhúztam a kanapéról. Összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat. Derekára csúsztattam kezemet, s az ajtó felé irányítottam.

- Hallom, hogy apád és még egy farkas közeledik a házhoz – válaszoltam kérdésére. Meglepetten nézett fel rám, de hagyta, hogy magammal húzzam ki a házból.

Nem siettek annyira, még körbejárták az erdőt, hogy semmi veszély se leselkedjen rájuk. Óvatosan lesegítettem Bellát a veranda megmaradt lépcsőin, le a máglya által hagyott fekete kör mellé. Carlisle-ék ott álltak, már ők is hallották a farkasokat. Nem akart egyedül hagyni velük, míg nem érzi biztonságosnak a helyzetet, s míg el nem rendeződik minden. Meg akart védeni bármi áron.

Bella mögé álltam, de nem távolodtam el mellőle. Tenyeremet előrecsúsztattam derekán, s hasára simítottam. Hallottam Bella gyorsuló szívverését, s halk sóhaját, ami apró félmosolyra késztetett. A két farkas egyre közelebb ért a házhoz. Óvatosan közelítettek meg minket, de gondolataik mindent elárultak nekem. S nagyon nem tetszettek, túlságosan is egybehangzóak voltak most. Tudtam ki volt a másik farkas… Elhúztam számat, pont rá számítottam a legkevésbé.

A két hatalmas farkas megállt előttünk egymás mellett. Ephraimot megismertem fekete bundájáról, s szemei dühösen megvillantak, ahogy észrevette Bellát és birtokló érintésemet. A mellette álló sárgás-vörösesbarna farkas, Jacob Black ennél dühösebben fogadta a helyzetet, azonban apja minden eltervezett tettét megelőzte. Persze fekete szemeit egy másodpercre sem vette le rólam.