5. fejezet - Rendkívüli ember, rendkívüli vámpír

- Kate… - szólalt meg Bella, de illetlenül közbevágtam.

- Nem próbáljuk ki, Bella – morogtam kitalálva, s megelőzve gondolatát.

- Azt hiszem eldönthetem, mit teszek saját magammal. Kibírok egy áramütést – súgta hevesen, válaszként én csak összeszorítottam fogaimat. - Kate, kérlek – fordult Tanya testvére felé.

Összeszorítottam fogaimat, hogy elfojtsam indulatomat. Nem is az idegesített, vagy dühített, hogy a családom és a Denalik előtt mondott nekem ellent, hanem, hogy ő maga keresi a veszélyt, a bajt… Ami amúgy sem szokta őt elkerülni…

Kate magában viaskodott, miközben engem nézett. Nem akart ellent mondani nekem, s úgy megérinteni Bellát, hogy nem engedtem meg. Hisz tudta, hogy ahogy ő, úgy én is mindent megtennék a szerelmemért. S ezt nem rejtettem véka alá sem. Azonban Kate Bellának sem akart nemet mondani, hitt a szabad akaratban, abban, hogy Bella saját életével azt csinál természetesen, amit akar. Így hát – érvei felsorakoztatásával, s küzdelmeivel nyert döntése után -, végül felállt, de addig meg nem mozdult, míg egy aprót biccentettem annak jeléül, hogy elfogadtam döntését és Belláét is. Persze rettentően nehezemre esett, hogy itt a karjaimban érje őt akármilyen apró fájdalom is, s én ne tegyek semmit védelme érdekében. Védelmező tudatom szúró érzésként hatolt lelkembe, annak ellenére, hogy nem tehet akkora kárt Bellában ez a kísérletezés.

Mégis úgy éreztem, hogy ami ellen már azóta harcolok, mióta Bellát megismertem, most ebben a kis próbálkozásban érvényesülve akarja felemészteni akaratom, de leginkább önuralmam. Visszafojtottam lélegzetemet, amikor Kate közelebb lépett hozzánk, s kezét lassan, óvatosan Bella karja felé közelítette. Bella önkéntelenül szorította meg térdén pihentetett kezemet, attól tartva nem fog ellenállni Kate képességének. Nem akarta kimutatni sem a családom, sem a Denalik előtt, hogy esetleg fél a váratlantól, az ismeretlentől. Belém kapaszkodott, ahhoz, aki a legközelebb volt hozzá, s aki – hitem szerint -, a legtöbbet jelentette számára.

Míg Bella az én kezemet, addig én a fotel karfáját szorítottam, próbáltam ügyelni rá, hogy épségben hagyjam - s kizárjam a helyiségben tartózkodók gondolatait -, amíg Kate keze hozzá nem ért Bella védtelen, csupasz bőréhez. Megmerevedve, megfeszült izmokkal vártam a gyötrő szisszenést Bella ajkairól, vagy a kezemet szorító gyönge emberi kezet. De semmi nem történt. Bella még csak meg sem rezzent, holott Kate hűvös ujjbegyei forró bőrét tapintották. Talán egy kis libabőr futott végig karján, ahogy a meleg és a hideg találkozásának pár pontja összpontosult testén.

- Ez hihetetlen… - Kate suttogó hangja az egész helyiséget betöltötte a szinte már tapintható csöndben. Csodálkozva rám pillantott, majd Bellára. - Semmit nem éreztél, Bella?

- Nem, semmit – felelt megdöbbenve magán, kis elégedettséggel ugyan hangjában. - Eddig mindenkin… ? - Bella nem fejezte be a mondatot, mindenki tudta, hogy mire gondol.

- Soha sem állt ellen még senki, akivel találkoztam – hitetlenkedett Kate, visszaereszkedve Garrett mellé. A szobában érezni lehetett a kíváncsisággal, s csodálattal, néhol irigységgel keveredő légkört. Még Garrett figyelmét is elterelte a vér illatáról, hisz még ő maga sem tudott szerelme képessége ellen tenni.

- Ez mit jelent? - ráncolta homlokát Bella, miközben légzése kihagyott egy ütemet.

- Azt, kedves Bella, hogy belőled igen rendkívüli vámpír lenne – jegyezte meg Eleazar komolyan. Olyan, akit a Volturi mindig is keresett... S te rátaláltál. - Egyértelmű célzás volt Eleazar részéről számomra, de én nem akartam most tudomást venni róla. Mélyeket lélegeztem, s Bellát figyeltem, aki szaporán nyelte az éltető oxigént, szívének dobogása őrületes ütemben gyorsult. Vajon rájött arra, amire Eleazar volt oly szíves felhívni figyelmét? Egy rendkívüli ember, rendkívüli lenne vámpírként is… Bella megragadta volna ezt az egy szócskát? Csak remélni tudtam, hogy nem.

- Elnézést kérek – állt fel Bella hirtelen. – Csak… Mosdóba megyek… - pirult el zavarában, mert minden szem rá szegeződött.

- Az emeleten, már tudod merre – segítette ki Esme gyorsan, kedvesen mosolyogva, hogy oldja a feszültséget. Bella aprót bólintott, majd elindult a lépcső felé. Hallottam szívverésén, s légzésén is, hogy mennyire felkavarta ez a társalgás. Vagy épp az, amit nem akartam, hogy még megtudjon, hogy rájöjjön. Néztem, ahogy lassan eltűnik az emeletet tartó fal mögött, csak füleim követték végig lépteit, míg be nem csukódott utána a fürdőszoba ajtaja.

Edward, beszélhetnék veled kint? – hallottam meg rögtön Tanya gondolatát. Kimérten biccentettem, majd apám felé fordultam.

- A szövetség, Carlisle – tereltem egy kicsit Belláról a beszélgetést. Apám bólintott, a többiek fejében Bella arcát láttam magam előtt, s tudtam, hogy mindenki érezte rajta a farkasok szagát. Tanyával az oldalamon a hátsó ajtón keresztül elhagytuk a házat, jó pár méterrel arrébb lépve a bent tartózkodóktól.

- Mondjad csak, Tanya – mosolyogtam. Nem mutatta, miről akar beszélni velem – bár már sejtettem -, mégis hallottam, hogy magában vívódik a témán. Lassan meneteltünk az erdőben kanyargó folyó fele, tekintetem a hét cédrusfára szegeződött, amik védelmezően körülvették házunkat, a Jamesszel vívott harc kidőlt fáira. Füleim a bentről kiszűrődő társalgást hallgatták családom és a Denalik között, ami most a farkasokkal kötött szövetségünkről szólt. Tudtam, hogy Eleazar az egyetlen, aki rájöhet Bella képességére, amin még én sem gondolkodtam el, miért is lehet. De így már… Teljesen más.

Nem akartam illetlen lenni, s hallgatni Bellát, így megpróbáltam a mellettem haladó Tanyára összpontosítani.

- Én nem akarok beleszólni az életedbe, Edward, de… - kezdte egy sóhajjal Tanya -, nem csak Bella van nagy veszélyben – mondta hevesen. – Te is! Ha ez a Volturi fülébe jut, Edward… - halkította le hangját, mintha a közelben épp a Volturi kémjei figyelnék minden lépésünket, s szavainkat.

- Tudom, Tanya – hárítottam szelíden, kezeimet zsebembe dugtam. – De honnan tudná meg?

- Nem tudom – felelt sóhajtva. – Előttük semmi sem marad titokban… - suttogta. Füleimet halk, kopogó léptek ütötték meg, ahogy Bella lejött az emeletről, s engem keresett a nappaliban. De én nem voltam ott. Hallottam az „Óh” – cskát, ami elhagyta ajkait, majd Carlisle útbaigazítása után, Bella elköszönve családomtól – miszerint, már úgyis haza kellene mennie -, a hátsó kijárat felé szedte lábait.

- Igen, sajnos ez általában így van – helyeseltem Tanya mondatára gondterhelten összehúzva szemöldökeimet. Igaza volt, de a remény továbbra is élni fog bennem, buja, szerteágazó ágakkal körbeölelve lelkemet.

Tudtam, hogy Bella errefele fog jönni, így nem féltem attól, hogy bármi baja eshet, vagy nem csókolhatom még meg, mielőtt elmenne. Úgyis elkísérem a határig, addig is kiélvezve minden pillanatot vele. Mosolyogva hallgattam még egyenletes lépteit, mérges szusszantását, amikor látótávolságba ért hozzánk. Tanya hirtelen döntéstől vezérelve megállt, s szembefordított magával.

- Nem akarom, hogy valami bajod essen – suttogta gyorsan, hogy csak én halljam, majd jobb kezével megsimította arcomat. Egy apró, kihívó félmosoly bujkált ajkain, tekintete egy pillanatra elengedte enyémet, s ránézett szerelmemre. Gondolataimban ennek hatására felidéztem Bella forró érintését. Annyira más volt, mint Tanyáé, annyira izgatóbb, s elsöprőbb ennél az érzésnél.

Bella volt nekem az élet az örök mindenségben.

- Tudom, Tanya – próbáltam meg gyöngéden visszautasítani gesztusát, de közelebb jött hozzám. Hallottam az egyre gyorsuló lépéseket, ahogy meg-megbotlik a talaj egyenetlensége, s az iram miatt. Tanya ismételten a közeledő Bella felé fordította tekintetét, s kezével végigsimította karomat, de csak aztán szólalt meg.

- Ne haragudj, Edward. Azt hiszem, Bella félreérthette – lépett hátrébb tőlem kecsesen, megigazítva szőke haját. Mosolya halvány bűnbánatot árasztott felém, noha ennél már jobban ismertem Tanyát. Sóhajtva fordultam Bella felé, arcán kipirult, elfojtott méreg látszódott. Hevesen dobogó szíve, s szapora légzése, mint egy pillanattal később kiderült, nem csak a tempójának tartása miatt volt.

- Edward? – állt meg karba tett kézzel, összehúzott szemekkel előttünk. Próbálta titkolni, mennyire dühös Tanyára, de arcjátéka mindent elárult nekem. Vigyorogva mentem hozzá közelebb, s derekára fontam karjaim.

- Igen, kedvesem? – mosolyogtam féltékenységén. Bella még mindig Tanyán tartotta szemeit, akinek tetszett ez a kis visszafojtott zöld szörnyeteg, ami ő miatta kelt Bellában életre.

- Haza kell mennem – súgta nekem Tanyát figyelve, mintha bármelyik percben attól tartana, hogy Tanya rám veti magát. S ő semmit sem tehetne ellene.

- Rendben, elkísérlek természetesen – válaszoltam magától értetődően.

- Visszamegyek a házba – lépett mellém Tanya. Elengedtem Bella derekát, Tanya egy puszit nyomott arcomra.

- Örülök, hogy újra láthattalak, Edward – mosolygott kacéran, majd egy szempillantás múlva már a házban ült Irina testvére mellett.

- Meghiszem azt – morogta Bella ismét karba font kezekkel, visszanézve háta mögé, ahonnan az előbb érkezett. Félmosollyal ajkaimon fogtam két tenyerem közé arcát, s hajoltam le hozzá, hogy egy csókot lopjak tőle, míg fel nem ocsúdik. Gyors, s minden problémamentes csókot. Rebbenő pillákkal nézett fel rám. – Nem… lehetne egy kicsit lassabban? – kérdezte kábán.

- Hm… eddig azt hittem, pont az ellenkezőjét akarod – vigyorogtam rá bizonytalanságom arcát bujtatva.

- Ezt most időm sem volt felfogni – nyalta meg ajkait vágyódva. Felnevettem, de készségesen teljesítettem kérését, lassan ajkaihoz érintettem hűvös számat. Résnyire nyitva ajkaimat, hagytam, hogy Bella forró sóhaja cirógassa őket. Füleimen keresztül vágyaimat fokozva csendült Bella őrületes iramban dobogó szíve.

Zihálva váltam el tőle, még mindig nem szoktam meg, milyen érzéseket vált ki belőlem bódító illatával, s lehetetlennek tűnő szerelmével. Ösztöneim minden alkalommal ádáz harcot vívtak egymással…

- Induljunk, kedvesem – fordultam irányba a folyó fele. Bella bódultan hagyta magát vezetni, karom derekán nyugodott, közel húzva magamhoz törékeny testét meneteltünk, míg el nem értük a folyót. Elhúzva számat emlékeztem vissza arra a kis „összeszólalkozásra” Jacob Blackkel. Önkéntelenül hajoltam le, hogy Bellát térdhajlatánál ölbe kapva átugorjak vele a folyó felett a másik partra. Hiába, könnyedén háríthattam volna minden megmozdulását Jacobnak, akár kárt is tehettem volna benne, annak ellenére, hogy farkas. Én még sem tudtam fájdalmat okozni neki, mert az Bellának is fájt volna. Azt pedig nem viseltem volna el. Úgy éreztem, ha Jacobnak fájdalmat okozok, olyan lenne, mintha egyenesen Bellát bántottam volna. A szövetség csak másodlagos vissza fogó erőként lebegett szemeim előtt akkor.

Gyöngéden talpra állítottam Bellát, s folytattuk utunkat a határ pereméig. Tudtam, hogy ha Jacobnak baja esik, Ephraim sem fogja vesztegetni az időt, s foglalkozni szövetségünk pontjaival. Az egyetlen fia, bármit megtenne érte, ezt kiolvashattam gondolataiból, mint, ahogy azt is, Bellát mennyire szereti, s félti tőlem. S képes volt engedni, nehogy elveszítse őt.

- Elmész majd az esküvőre? – zökkentett ki Bella gondolataim zavaros, szürke ködjéből. Tétováztam a válaszon, mert még magam sem tudtam, mit hoz a jövő, s mit is akarok pontosan.

- Illetlenség lenne, ha nem – feleltem, amit jelenleg a legjobb feleletnek tartottam.

- Igen, valóban az lenne – fintorgott orra alatt.

- Bella… - szólítottam meg bársonyos hangon, ujjaim kis köröket írtak le derekán. Még ruhán keresztül is éreztem az apró remegést, ami megborzongatta. – Tudod, hogy nem lehet.

- Mit? Honnan tudod, mire gondolok? – kérdezte meglepődve vagy… Talán érdeklődve?

- Egyszerűen kezdek belejönni. Nem is oly nehéz, mindig fordítva gondolkodsz, mint a többi ember – vigyorogtam le rá, próbálva humorral elterelni társalgásunkat.

- Szóval kezdesz belejönni? – hümmögött Bella. – Akkor mire is gondoltam? – folytatta gunyorosan.

- Nem jöhetsz az esküvőre – mondtam határozottan, s ahogy ránéztem arcára, tudtam, hogy erre gondolt valóban.

- De… - kezdte, azonban félretéve az illemet, közbevágtam.

- Semmi de, Bella – kezdtem ellent mondást nem tűrően. - Nem foglak egy ki tudja hány vámpírból álló társaságnak, még csak közelébe sem vinni – préseltem össze ajkaimat dühösen. Hogy képzelheti, hogy kitenném ekkora veszélynek? Épp elég neki az én szinte folytonos jelenlétem, s közelségem.

- Nem lenne gond, ha… - kezdett ellenkezni.

- Be ne fejezd Bella – mondtam keményen. - Hallani sem akarom – hárítottam még csak a gondolatát is, amitől még engem is kirázott a hideg. Ha csak elmémben is.

- Attól, hogy nem akarod hallani, még gondolok rá – válaszolt leheletnyi méltatlankodással hangjában, duzzogva, mint egy kisgyerek. A nyelvemen volt a csípős válasz, de nem akartam, hogy újból felmerüljön különleges képessége. Legalábbis a mai nap folyamán nem.

- Tudod jól, mi a véleményem erről – feleltem aztán nyugodtan, de a közelből jövő hangok ismételten csak felkeltették bennem a dühöt.

- Tudom, azonban valamelyik látomás be fog következni, a kérdés csak az, mikor. Nemde? – csöndesen jutottak el hozzám szavai, felszisszentem, ahogy agyam újra lejátszotta előttem a két látomást. Izmaim önkéntelenül feszültek meg. Hallottam az erdőből jövő mély morgást, a mérget, hogy nem tudja, miről van szó. Most már sohasem fogja egyedül hagyni velem? Ezentúl minden lépését követni fogja, ha velem van, ha nincs?

- Erről beszélt veled, Alice? – kérdeztem suttogva, a fák sűrűjét fürkészve. A zöld bokrok, s vastag, barna törzsű fák között néhol már láttam óvatlanul felbukkanni a szőrös bundát, alakjának termetes méretét. Bella pár pillanatig tétovázott, csak aztán válaszolt.

- Um… Igen, erről is – mondta végül motyogva. Úgy éreztem, valami titokról van szó közte s Alice között.

- És még miről? – tartottam szóval, míg hallgattam a haragos fújtatást, s a lopakodó dübörgéseket a talajon.

- Valamiről. Az Alice-re és rám tartozik – pirult el ismét, én pedig meghökkenve néztem le rá. - Jaj, ne nézz így. Ha nagyon akarod, úgyis kiolvashatod a gondolatai közül – morogta. Egyre kíváncsibbá tett ezzel a titokzatossággal, s még mindig nem jöttem rá, Alice milyen ajándékkal lepte meg Bellát. Csak egy apró megjegyzés testvéremnél, s biztos vagyok benne, hogy egy vigyázatlan pillanatban elém tárja gondolatban. Már előre rossz érzés támadt bennem, hogy ilyen eszembe jutott. Ennek ellenére a kíváncsiságom sokkal erősebben tombolt, viharként dúlta lelkemet…

- Ha Alice nem akarja, hogy megtudjam, úgyis elrejti előlem – fintorogtam, mire Bella felnevetett. Az erdőben egy másodpercre megtorpant leselkedőnk, majd egy vakkantás – ami tetszését fejezte ki -, múlva újra nekiiramodott.

- Akkor remélem résen lesz – motyogta lesütve szemeit.

- Azt hittem, nincs titkod előttem – jegyeztem meg epésen, ő még mindig fekete cipőjének orrát tanulmányozta. Egy halk vonyítás hallatszott a közelből, ami inkább tűnt egy kárörvendő nevetésnek. Elhúztam számat idegesítő jelenlétére, amiből persze Bella semmit sem vett észre.

- Nincs is! – tiltakozott aztán Bella hevesen. – Csak… csak még nincs itt az ideje, hogy megtudd – felelt.

Egyre közelebb jött hozzánk, gondolatai lassan kúsztak tudatomba, minden egyes lépéssel hangosabban dörömböltek fejemben. Újra akarta játszani a folyós jelenetet, újra össze akarta mérni erőnket. Nevetséges módon úgy hitte, hogy másodszorra Bella jelenléte nélkül egyértelműen az ő javára dőlne a harc kimenetele. Utálta a szövetséget, ami gúzsba köti kezeit vagy inkább mancsait. Ha az nem lenne, nem akadályozná semmi sem, hogy nekem rontson. Talán csak Bella…

- Rendben, értem – sóhajtottam, beszívva szerelmem testéből áradó édes illatot. Azonban mintha az most keveredett volna a farkasok bűzével. Önkéntelenül rándult meg arcom, s húzódott egy pillanatra ajkam fintorba. Eddig nem igazán figyeltem fel rá - nem oly sokszor -, noha ez természetes, hisz velük él. A Denalik is észrevették, s Carlisle magyarázatával meg is értették…

- Edward – szólalt meg Bella bizonytalanul.

- Hallgatlak, kedvesem – néztem szemeibe, amik most arcomat fürkészték, miközben fejemben üvöltöttek az utálatot kifejező gondolatok. Nehezemre esett nem figyelembe venni őket.

- Mit gondolnak most rólam a Denalik? – kérdezte még mindig fogva tartva tekintetemet, hogy aztán egy aprót botoljon saját lábában. Vigyorogva, s könnyedén tartottam meg őt, majd végigfuttatva lehetőségeimet, válaszoltam.

- Semmit – mondtam egyszerűen, de tudtam, hogy ezzel nem elégszik meg.

- Nem kell kifejtenem, ugye, hogy mire gondolok pontosan? – húzta össze szemeit mérgesen. Fintorba rándult arcom.

- Nem. Képzelem, min jár az eszed – mondtam csúfondárosan. – Mit mondjak, Bella? Legfőképpen Eleazar tudja ennek a „dolognak” a jelentőségét – fogalmaztam óvatosan, hisz az erdőben lófráló farkas még mindig hallgatózott. S igazán nem tetszett neki, hogy nem tudja, nem érti miről folyik társalgásunk. Igen, jó érzés volt idegesíteni őt, de elsősorban nem akartam, hogy a farkasok tudomást szerezzenek Bella képességéről, s a Volturiról. Legalábbis nem tőlem, s nem most… Minél kevesebben tudják, annál kisebb az eshetősége, hogy kiderüljön, s a Volturi fülébe jusson.

- Dolog? – kérdezett vissza Bella meghökkenve, teste megfeszült.

- Nem úgy értettem… - tiltakoztam hirtelen, s magamhoz húztam bűnbánóan. – Hanem arra, ami kiderült. – Bella teste enyhült, kis sóhaj hagyta el ajkait.

- Edward… Tudom, hogy már így is veszélyes – suttogta megborzongva. Még jó, hogy farkasunk azt hitte, az én jelenlétemre értette ezt Bella.

- Ne aggódj, Bella. Nem hagyom, hogy bajod essen. Vagy kiderüljön – súgtam fülébe, ő csak válaszképp mellkasomhoz vonta arcát, s mély lélegzetet vett. Éles vakkantás szerű horkantás szakadt fel a közelből, megcáfolva állításomat. Izmaim aprót rándultak, hogy elfojtsák dühömet.

Örültem, hogy Bella nem hallja emberi füleivel, ahhoz még messze volt tőlünk… Hogy nem tudja, mennyire nem bíznak benne, s mennyire gyűlölnek engem. Leginkább egy hozzá talán a legközelebb álló személy képében.

- Tudom – szólalt meg halkan. Izmaim elernyedtek, derekán tartott kezem nyugtatóan simította meg újból, s újból Bella testét.

- Van más is kedvesem, amin tépelődsz? – kérdeztem, mert úgy éreztem nem mondott el mindent, ami szívét nyomja. Vonásai gondterhelten húzódtak össze.

- Um… most már tényleg kételkedem, hogy valóban nem hallod-e a gondolataimat – nézett fel rám, visszahúzódva. Összeráncolta homlokát, szemei fürkészően fúródtak tekintetembe, mintha a lelkem legmélyére akarna belelátni, s kiolvasni onnan a választ. Mosolyra húztam ajkaimat, tekintete azonnal lesiklott rájuk, hogy utána sajátját beharapva piruljon el, s süsse le szemeit.

- Az arcod nyitott könyv számomra, elméddel ellentétben – feleltem.

- Pedig apám mindig az ellenkezőjét szokta mondani… - motyogta.

- Apád minden egyes nap, annak minden napszakának percét veled töltheti. Míg én ennek csak egy apró töredékét, amiknek alkalmával ki szeretnélek ismerni, megtudni, hogyan gondolkodsz, s hogyan érzel – súgtam füléhez közel. Most is hallhattam az elmaradhatatlan megjegyzést az erdőből, egy mély morgás kíséretében.

- Akkor úgy tűnik, egész jól haladsz.

- Korántsem úgy, mint szeretném – mondtam komolyan. – Most sem tudom, mi bánt – folytattam komoran, amit jelenleg nem csak én akartam tudni. Minden idegszálával Bellát figyelte, s feleletét kérdésemre.

- Csak… Túlságosan gyorsan telik az idő, főleg ha veled vagyok. És… - hallgatott el egy pillanatra. – És túl hamar elérkezik az egyik legrosszabb pillanat az életemben – fejezte be. Nem tudtam, mire érti, vagy esetleg hogyan. Azt mondta, főleg velem. Talán az elválásra gondolt, hogy milyen kevés idő adatott meg, míg egymással élvezhetjük jelentéktelen életünk?

A minket követő farkas sem tudta, hogy Bella mire gondol. Csak egy valami járt eszében, hogy megint velem van, s nem úgy néz ki, mint aki rosszul érezné magát a közelemben. Nem úgy, mint ő. Nem tudta megérteni, felfogni, hogy Bella képes engem szeretni. Én meg tudtam őt érteni, mert ugyan ezt gondoltam, noha lelkemet rendkívüli boldogság járta át, ha csak ez a szó megfogalmazódott agyamban. Szerelem…

Aztán hirtelen egy érdekes gondolat suhant át farkas agyán. Amire még soha nem kérdeztem rá Bellánál, mert egyrészt nem illendő. Másrészt nem akartam, hogy ezen is elgondolkodjon, vagy olyasmi jusson eszébe, ami Alice látomásával egyező dolog.

Azt akartam Bella mondja ki, mire gondol pontosan. – Mire érted ezt pontosan? – néztem feje búbját, ahogy lehajtott fejjel bámulta cipőorrát, s akörül az ösvény faágakkal beborított, néhol fűvel tarkított talaját, hogy léptei nyomán folyamatosan haladva egyre sűrűbb lesz az aljnövényzet is az erdő belseje felé közeledve.

- Hát, hogy oly keveset vagyok veled, s az is gyorsan elszáll. A napok őrületes iramban peregnek le emberi, gyönge szemeim előtt… - motyogta még mindig a földet fürkészve.

Egy szó azonban kitűnve a többi közül ragadt meg elmémben, elraktározva jelentőségét, beivódva gyökeret eresztve nyugtalanságomnak. Emberi… Újra éreztem azt a vágyódást az után, hogy hallhassam gondolatait. Amennyire vágyakoztam utána, olyannyira féltem is tőle. Hisz egyszerű lenne, mégis mennyivel bonyolultabbá tenné, tehetné – ennél is –, a helyzetet. Tudatom legmélyén természetesen tisztában voltam vele, mit is takar ez a mondatba gondosan belebújtatott kis szócska. Hogy azt a benyomást keltse, mintha csak véletlen ejtette volna ki ajkain, éppen csak megfeledkezve róla. S a kiolvasott gondolat csak megerősítette sejtésemet. Azt, mihez tértünk vissza újfent a mai nap folyamán. Nem akartam ismételten előhozni ezt az ügyet, nem most, amikor már egyszer – sőt többször is –, kifejtettem véleményemet, s az továbbra sem változott egy szemernyit sem.

- Még rengeteg időnk van, Bella – mondtam neki nyugodtan. Hogy élvezhessük a boldogságot, fejeztem be magamban még a mondatot. Bár… valóban karnyújtásnyira lenne csak?

Majdnem megtorpantam Bellával az oldalamon. Persze, hogy nem hagyta szó nélkül semmilyen mondatunkat farkas barátunk, azonban volt, amikor már én sem bírtam ezt elviselni…