22. fejezet - Vadászat, mint játék

- Nincs más választásuk, ha meg akarják védeni az embereket – érvelt Carlisle. – Edward?

- Nincs más esélyünk. El kell pusztítanunk Jamest, vissza fog jönni. A kérdés csak az, mikor…

- De Carlisle – kezdte Rosalie, apám azonban leintette.

- Nem hagyhatjuk, hogy Bellának baja essen. Ugyanúgy tartozik Ephraim Blackre is, mint ránk – nézett Rose tiltakozó szemeibe, aztán visszafordult hozzám. – Még hallom őket, igaz messze járnak már. Induljunk, az ügy nem tűr halasztást – bólintottam, aztán követtem Carlisle-t. Egészen addig mentünk, míg meg nem találtuk szagukat James és két társa mellett. Észak fele tartottak, a farkasok egészen a város területéig követték őket. Visszaindultunk az erdőbe, kerestük nyomaikat, míg rá nem leltünk.

Tudtam, hogy még itt vannak a közelben, csak meg kellett találnunk őket. Figyelmemet azonban lekötötte Bella. Annyira látni akartam, hogy tudjam, nincs semmi baja. De azzal csak nagyobb veszélybe sodornám őt. S ez volt a legszörnyűbb, hogy minden miattam történt. Ha nem vagyok olyan felelőtlen, akkor most nem lenne semmi probléma, semmi veszély. Amíg esély van arra, hogy James visszajön, addig nem találkozhatok vele. Nem tehetem ezt, nem lehetek ilyen önző!

Végre meghallottam őket. A farkasok csak pár yardnyira futottak tőlünk, hallottam gondolataikat. Megálltunk.

- Edward? – szólalt meg Carlisle.

- Hallom őket. Nem túlságosan boldogok, minket okolnak… - mondtam válaszként.

- Akkor is beszélnünk kell velük – sóhajtott Carlisle. – Ephraim Black! Beszédünk van veletek! – kiáltott hangosabban. A farkasok felmordultak, de megálltak. Gondolatban vitatkoztak Carlisle felszólításán. Azonban Ephraim – az Alfa hím -, gyorsan eldöntötte a kérdést, a másik kettőnek pedig követnie kellett őt.

- Jönnek, Ephraim döntött – mondtam. Egy perc sem telt el, a három farkas előttünk állt az ösvényen.

- Üdvözlöm önöket – biccentett Carlisle, majd rám nézett, hogy folytassam, hisz én hallom csak gondolataikat. Az egyik farkas vicsorgott rá, de Ephraim csak felmordult, nyugalomra intve társát.

Miért akartak beszélni velünk?

- A három vámpír miatt, akik itt jártak – mondtam, megválogatva szavaimat. Igaz, hogy Ephraim Black tud valamit kapcsolatunkról Bellával, de azt nem, mennyire közül kerültünk egymáshoz. Nem akartam beavatni, hogy az én hibámból akar most James rávadászni, az ő nevelt lányára, akit mindennél jobban szeret.

Elmentek, tudunk róluk.
- Igen, de vissza fognak jönni. S mi nem tudjuk figyelni az egész területet úgy, hogy nem léphetjük át a határvonalat – fejtettem ki kicsit bővebben.

Ez segítségkérés akart lenni? – észrevétlenül elhúztam számat.

- Igen, mondhatjuk így is – feleltem vontatottan. Ephraim mérlegelte a dolgot, hallottam, hogy két társa gondolataiban hőbörög ez miatt. Feszülten vártam Ephraim döntését, reméltem, hogy ennyi elég lesz neki. S nem kényszerülök arra, hogy bevalljam tettem súlyos következményeként történt minden.

És nem csalódtam benne. Visszaemlékezett arra a balesetre, amikor megmentettem Bella életét. Hogy akkor mit mondott nekem.

Tartozom neked, Edward Cullen. És Ephraim Black senkinek sem marad adósa. Kissé meghajtotta fejét. Figyelni fogjuk a területet, ha visszajönnek elintézzük, s ti is tudomást fogtok szerezni róla.

- Hálás vagyok. – Nehezemre esett kimondanom ezt a szót, de Belláért bármire képes voltam.

Ephraim alig biccentett, majd mindhárom farkas beleveszett az erdő sűrűjébe. Felsóhajtottam, legalább ennyivel biztonságosabb helyen van Bella. De hogyan fogom La Pushban tartani, ha egyszer még egy napot sem bírt ki? Megígértettem vele, hogy maradjon otthon, biztonságban, s ő megszegte. Ennyire nem számítana a nekem tett ígérete? Miért tette…? Ez a kérdés visszhangzott csak fejemben. Most azonnal meg akartam tudni a választ. Hogy Bella miért szegte meg. Nem ítélhetem el őt így, míg semmit sem tudok.

- Menjünk vadászni, aztán haza – zökkentettek ki gondolataimból Carlisle szavai. Rám nézett, rettentően aggódott miattam. Jól vagy, fiam? – aprót bólintottam egy halk sóhaj kíséretében. Nem, egyáltalán nem vagyok jól. De minek zaklatnám fel még jobban őt, s főleg Esmét a nemleges válaszommal? Elég, ha csak én szenvedek, ha csendben őrlődöm magamban, hogy most is mekkora butaságot követtem el. Lemaradtam a többiektől, noha én voltam közülünk a leggyorsabb. Próbáltam kitisztítani fejemet a friss, oxigén dús levegővel, élvezni a futás minden másodpercét. Tudtam, ha hazaérek, csakis egy valamin fog zakatolni agyam.


Hazaérve azonnal a szobámba vonultam, mintha ezzel kizárhatnám a családomat. Halkan felhorkantam ezen a képtelenségen. Persze tudtam, hogy tiszteletben tartják magánéletem. Ám akkor sem tudtam kizárni tudatomból, hogy mindent hallanak, amit teszek. A lemezlejátszóhoz sétáltam, s felraktam rá az egyik kedvencemet. Visszaléptem a kanapémhoz, s ledőltem rá. Kezemet tarkóm alá csúsztattam, s a fölöttem lévő fehér mennyezeten egy szív alakú arc körvonala kezdett kirajzolódni. Szinte magam előtt láttam arcának minden rezdülését, minden apró zugát, mikor mosolyog, ajkainak puha vonalát.

Még mindig nem értettem, hogy lehettem ennyire felelőtlen. James vissza fog jönni, s addig nem nyugszik, míg meg nem találja Bellát. Amíg ki nem oltja életét. Tudom, kiolvastam gondolataiból… Nem bíztam a farkasokban, de nem azért mert lebecsültem erejüket. Egyszerűen csak úgy éreztem, én vagyok az egyedüli, aki meg tudja védeni Bellát, s távol tudja tartani James-t tőle. Látni akartam, hogy tudjam jól van. Mérhetetlen fájdalom hasított mellkasomba, amikor újból megjelentek előttem azok a képek, amiket James gondolatai alapján vetített elém képzelőerőm. Megborzongtam, talán még Alice látomásánál is rosszabb volt ez kép.

Halk kopogás hallatszott, Carlisle kért bebocsátást, bár már tudtam, mit akar. Nem is figyeltem fel a telefon csörgésére.

- Szabad – szóltam apámnak.

- Meg szeretnélek kérni valamire – kezdte, miután belépett, de már mosolyogtam. – Számíthatok rád? – kérdezte végül, hisz már úgyis tudtam, mit szeretne.

- Persze – álltam fel, s leszedtem a lemezt a lejátszóról. – Csak átöltözök.

Tudtam, hogy így lesz. Lent várlak – gondolta, majd el is tűnt szobám ajtajából.

- Jó, de az én kocsimmal megyünk – szóltam utána, s vigyorogtam magamban, mikor meghallottam apám nevetését.

Egy másodperc múlva lent voltam a garázsban, Carlisle a kocsim mellett állt, mosolyogva engem nézett, ahogy felé közeledtem.

- Megkedveltem ezt az autót – szólalt meg, miután beszálltunk.

- Talán le kellene cserélned azt a romhalmazt – vigyorogtam rá.

- Ne becsméreld azt a remekművet. Korához képest nagyon is jó kocsi – érvelt autója mellett.

- Igen, persze. Korához képest. Carlisle… - sóhajtottam egy nevetés után. Az erdei ösvényen újból eszembe jutottak a mai események. Mardosott a bűntudat, hogy minden az én hibám. Carlisle észrevette, hogy elcsendesedtem.

- Mind gondolkodsz, Edward? – kérdezte mindentudóan.

- A mai napon – adtam meg a választ semleges hangon. Mintha minden el lenne intézve.

Tudom, miért vagy ilyen csendes.

- Igen? – kérdeztem rögtön.

- Fiam, ismerlek. De kérlek, ne okold magadat. Nem te tehetsz arról, hogy James ilyen megrögzött vadász – kérlelt.

- Pedig én tehetek róla. Felelőtlen voltam – szidtam magamat fintorba rándult szájjal.

- Minden rendben lesz. A farkasok is nagyon segítőkészek – felhorkantam. – Miért, nem?

- De, persze – feleltem gúnyosabban. – És mi történt pontosan a kórházban? – tereltem a témát.

- Kicsit több a sérült egy baleset következtében – mondta csöndesen. Lassan fordultunk a kórház előtti kis térre, ami így is zsúfolva volt automobilokkal.

- Elég… tele lehet a kórház – jegyeztem meg savanyúan. Carlisle csak bólintott. Belépve a kórházba ismerős hangok ütötték meg füleimet. Angelica épp eligazította a betegek hozzátartozóit, s amint észrevett minket mosolyogva indult meg felénk.

- Dr. Cullen, Edward! – üdvözölt, mikor közelebb ért hozzánk. – Oly rég láttalak errefelé. Megfeledkeztél rólunk? – kacérkodott arany szemeimbe nézve, Carlisle szája vigyorra húzódott mellettem. Gondolatban már nevetett.

- Dehogy, Angelica, csak mostanában… nem értem rá – nyögtem ki bársonyos hangon, amitől Angelica szíve hevesebben kezdett dobogni. Ezen már nekem is mosolyognom kellett. Újra csak Bella jutott eszembe, amikor megcsókolom, s pirulva, felgyorsult szívveréssel viszonozza azt. Angelica gondolatai zökkentettek vissza a kórházi szagba. Fintor futott át arcomon, majd mély levegőt szívva tüdőmbe, leállítottam légcserém. Még éreztem az épületben kavargó vér rozsdás illatát.

- Ö… Örülök, hogy itt vagy. Elkél a segítség, főleg, ha ilyen… tehetséges fiatalember képében jön – nyerte vissza kacér hangját.

- Köszönöm – biccentettem mosolyogva.

- Angelica, kérem a betegek kartonját – köszörülte meg apám a torkát. Lehet máskor nem kellene magammal hoznom – hallottam Carlisle gondolatát. Kérdő tekintettel néztem rá.
Angelica, amint meglát, megfeledkezik a feladatáról… - vihogott fel magában.

- Nem tehetek róla, hogy ilyen hatással vagyok… egyes emberekre – fanyalogtam. Angelica semmit sem vett észre a kettőnk közt lejátszódó kis beszélgetésre.

- Ó, igen, Dr. Cullen. Azonnal – lépett a nővérpult mögé pirulva, s két kisebb kupac dossziéval tért vissza elénk. Figyelj jobban, Angelica! – szólította fel magát gondolatban. Mit gondolhat most rólad Edward…És Cullen doktor… - próbáltam elfojtani vigyoromat Angelica elől, de néha nagyon nehezen ment. – A könnyebb esetek és a súlyosabbak – adta Carlisle kezébe az egyik, majd a másik kupacot szemlesütve.

- Köszönöm, Angelica – nézett bele rögtön az első kartonba Carlisle.

- Segíthetek még valamiben, Dr. Cullen? – zökkentette ki apámat a kérdő mondat.

- Megkérném, hozzon Edwardnak egy köpenyt.

- Természetesen – biccentett készségesen, majd az egyik szekrényhez lépett a nővérpult mögött. Míg Angelica kulccsal kinyitotta a szekrénykét, addig Carlilse a kezembe nyomott egy kupac kartonlapot.

- A könnyebb esetek? – hangjában kérdő éllel nézett szemeimbe.

- Menni fog – válaszoltam, amivel fogyott levegőkészletem.

Tudom, hogy menni fog. - húzódott mosolyra szája.

Angelica egy köpennyel tartott ismét felém.

- Tudod, hol találsz meg, ha valamit nem tudnál – mosolygott rám Carlisle továbbra is, miután bólintottam elindult irodája felé, hogy felvegye saját, fehér köpenyét.

- Edward – nyújtotta át nekem mosolyogva a köpenyt Angelica, ujjai hozzáértek enyémeknek. Meglepetten nézett fel szemeimbe, s húzta vissza kezét, de nem szólalt meg. Nekem elegek voltak gondolatai is. Szerencsére Angelica képzelőereje messze állt egy olyan feltevéshez, hogy rájöjjön kilétemre.

- Köszönöm, Angelica – vetettem be bársonyos hangomat, aminek hatására minden értelmes gondolat kiszállt fejéből, halvány emlékeket hagyva maguk után. Ismét mosolyoghatnékom támadt. Lassan felvettem a köpenyt, ügyelve, hogy ne essenek ki a papírok kezemből.

- Sem… Semmiség – nyögte ki nagy nehezen válaszként, majd egy apró biccentés kíséretében elindultam a kórház nyugati szárnyába, ahol általában a könnyebb sérülteket szokták ellátni. Útközben kinyitottam az első kartont, végigfutottam a női, hurkos kézírást, majd lépteim a szobához irányítottam, ahol két másik beteg is várt az ápolásra.




Késő délután volt, a kezemben már csak pár karton maradt. Egész délután csak résnyire nyitott ajkakkal szívtam levegőt tüdőmbe, hogy beszélni tudjak. A kórházban terjengett a vér illata, felborzolva nyugodt kedélyeimet. A folyosón lépkedtem, miközben felnyitottam a következő karton keményebb borítóját. Ismerős gondolatokba torpantam.

Felpillantottam a nyitott kartonból, s szembe találtam magam Angelica mosolygós, kék szemeivel.

- Megsokszorozódott a munkám, annyi beteget kell elengednem – mondta nekem enyhe szemrehányással hangjában. – Nem is tudom, mire mennénk itt nélküled – mosolygott.

- Ugyan, csak ma segítek – ellenkeztem. Nem értettem, hogy bír ennyire… felmagasztalni, holott semmit sem tettem.

- De rengeteget – mondta hevesen. – De most sajnos mennem kell tovább. Már biztos várnak – sóhajtott lemondóan, majd nagy nehezen rászánva magát kikerülve engem elment mellettem. Ó, Istenem! Milyen jó illata van… - kaptam el egy kósza gondolatot, ami megdöbbenésre késztetett. Észrevétlenül megráztam fejemet, majd újból lenéztem a kezemben nyitva tartott kórlapra.

Hirtelen torpantam meg a folyosó kellős közepén. Úgy éreztem, hogy lelkem darabkái kettéválnak, s minden érzés hadakozik gondolkozó agyam ellen. Rendkívüli, mámorító öröm lett úrrá rajtam, de ezt az örömöt beárnyékolta a szűnni nem akaró, marcangoló önvád. Csak ez a név lebegett szemeim előtt, a fekete betűk szinte izzottak, ahogy mereven néztem őket.

Isabella Black.

Muszáj volt tovább olvasnom, hogy megtudjam, miért van itt. Látni akartam, hogy megbizonyosodjam róla, jól van, s semmi baja nincsen. De nem akartam megijeszteni azzal, milyen veszélybe sodortam. Talán jobb lenne, ha soha többé nem látna…

Bal csuklóba nyilalló fájdalom. Olvastam a kórlapon, ami egy apró mosolyt váltott ki belőlem. A szokásos baleset, nem épp szokásos helyzet miatt… Elindultam abba a szobába, ahol a kartonja alapján Angelica elhelyezte. A helyiség előtt megálltam, s kifújtam tüdőmből a levegőt, majd mélyet szippantottam belőle. Beléptem a szobába, ahol a hat, elfüggönyözött ágyon foglaltak helyet a betegek. Elhaladtam a függönyök előtt, de már hallottam, hogy hol van Bella. A legutolsó ágyhoz léptem, a függönyön keresztül átlátszott Bella törékeny alakja.

Felkapta fejét, mintha megérezte volna, hogy ott vagyok, s tudta volna, hogy én vagyok. Szaporán lélegzett, mikor az ágy végéhez álltam, s rám nézett.

- Edward – felállt az ágyról, hangja halk volt, erőtlen, de csokoládébarna szemei csillogtak az… örömtől?

Hozzáléptem, s karjaimba zártam. Olyan jó volt érezni őt, tudni, hogy jól van. Bella halkan felszisszent. Azonnal elengedtem, s elhúztam testem övétől, hogy rá tudjak nézni arcára.

- Bocsánat, ne haragudj – szabadkoztam.

- Nincs semmi baj, csak a csuklóm fáj – mondta egy eltorzult fintorral.

- Ó… - formáltam ajkaimmal, majd megkönnyebbülve nyomtam puszit feje bújára. – Akkor ideje lenne megnézni azt a csuklót – mosolyogtam, majd hátrébb léptem, s óvatosan a kezembe vettem bal kezét. Duzzadt volt, piros, s mikor gyöngéden megtapogattam Bella arca fájdalmasan rándult össze. – Ez ficam lesz – mondtam komolyan. Bella elhúzta száját.

- És azzal mit kell tenni? – kérdezte tétován.

- Helyre kell rakni – válaszoltam, figyelve arcát. De össze sem rezzent. – Nem lesz kellemes érzés… - jegyeztem meg.

- Gondoltam – mondta gúnyosan, mire elvigyorodtam. Megfogtam bal kezét, s alkarját. – Készen állsz? – néztem szemeibe.

- Um… mondjuk – bólintott kétkedve.

- Rendben. Háromra – mondtam, miközben megpróbáltam felkészülni Bella fájdalmas sikolyára. – Egy… kettő… három… - húztam szét csuklóját és karját, majd azonnal visszanyomtam. Hallottam, hogy a csont a helyére illeszkedett. Bella összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat, majd zihálva, rebbenő pillákkal szédelgett az ágy felé.

Elkaptam mielőtt összeesett volna, s gyöngéden leültettem az ágyra. Két tenyerem közé fogtam arcát, eszméleténél volt ugyan, de lehunyt szemekkel próbálta légzését stabilizálni.

- Nagyon bátor voltál – suttogtam füleibe, s számmal megsimítottam arcát. – Miért ficamodott ki a csuklód? – kérdeztem tőle. Tudni akartam, mi történt.

- Elestem… - nyögte ki.

- Ezt valahogy gondoltam, de mikor és… mi miatt? – ejtettem ki habozva. Bella percekig nem válaszolt. Őrjítő volt ez a várakozás. Türelmetlenül, de óvatosan emeltem fel fejét állánál megérintve őt. - Elmondod? – szíve hevesebben kezdett dobogni, nekem pedig újból levegőt kellett vennem. Édes illata fejbe csapott, égette torkomat, de én tartottam magam. Egyáltalán nem hatott rám úgy, mint mikor először éreztem.

- De ígérd meg, hogy nem leszel mérges – kért csöndesen. Ajkam megremegett, mert az ígéret szóról azonnal utolsó beszélgetésünk jutott eszembe. Ő is megígérte, de nem tartotta be. Kezeim lecsúsztak arcáról, de ölébe ejtett kezével megfogta enyémet.

- Megígérem – adtam meg magam. Nem bírtam haragudni rá, hisz minden az én hibám. Ha nem ígértetem meg vele, nem is bírja megszegni. Egyszerű, mégis bonyolult.

- Szóval ma… az erdőbe mentem… - kezdte el bizonytalanul. – Annak ellenére, amit ígértem neked – bökte ki nehezen.

- Igen? – tettettem az érthetetlent, hangom élesebben csengett. Bella bólintott. – Miért? – Csak ezt a szót ejtettem ki csöndesen. Bella szemei könnybe lábadtak hangomra.

- Csak… csak látni akartalak – suttogta. – Nem bírtam… nélküled – mondta még halkabban. Meglepetten néztem rá. Ennyi lenne csak? Miattam szegte meg ígéretét, amit… Amit én magam kértem? – Edward?

- És mi történt még? – zökkentem vissza gondolataimból.

– Apámék utánam jöttek, és haza kellett mennem Jacobbal – folytatta kicsit hangosabban, felbátorodva semleges kérdésemen. – Egyszerűen csak megbotlottam és elestem útközben – fejezte be a történetet. S nem is tudta, hogy én szinte mindent hallottam. De most Jacob iránt harag gerjedt lelkemben. Nem vigyázott rá eléggé. Bár… én mondom, amikor miattam van a legnagyobb veszélyben?

- Örülök, hogy nem esett más bajod – szólaltam meg. – Ep… Apád itt van? – kérdeztem, mikor rájöttem, hogy apja biztosan behozta kocsival őt.

- Igen a városban van. – Akkor jobb, ha nem lát meg Bella közelében, pont most.

- Mennem kell, még sok a beteg. – Nehezemre esett kimondani, de muszáj volt. Vele maradtam volna örökre, ha lehetséges lenne most, de jelen pillanatban ez volt a legtávolabbi vágyam, ami elérhetőnek bizonyult.

- Már? Maradj még egy kicsit – kérlelt, kezeit az enyém köré fonva, fogságba tartva.

- Muszáj mennem, Bella – ellenkeztem szúró fájdalommal mellkasomban. Majd a levegővétel miatt égető érzéssel torkomban. Nem akartam ott hagyni…

- Akkor holnap találkozzunk ugyanott, ugyanakkor – mondta hevesen.

- Nem, nem! – ráztam fejemet. Bella arca elkomorult. – Nem lehet, Bella – mondtam határozottan.

- Miért nem? Még itt vannak… a látogatóitok? – kérdezte csöndesebben. Egy pillanatig haboztam.

- Nem, már nincsenek – válaszoltam az igazat.

- Akkor miért ne lehetne? – nézett értetlenül rám.

- Mert még visszajönnek, Bella.

- Mikor? Holnap? – kérdezte makacsul.

- Nem. Vagyis… nem tudom – húztam ki kezemet az övéből, s megfordultam, hogy ne láthassa szemeimet. Mondjam el neki, s ijesszem meg, hogy soha többé ne akarjon látni? Hogy soha még csak a közelembe se akarjon jönni, mert veszélyes vagyok? Nem bírtam elengedni őt. Túl önző voltam ahhoz, hogy most megmondjam, miért nem szabad még találkoznunk, s elhagyjon. Most még nem bírtam volna ki hiányát. A tudatot, hogy veszélyesnek tart, s… Talán nem is szeret igazán. S minek nehezíteném meg ennél is jobban életét azzal, hogy egy megszállott, őrült vámpír vadászik rá? Mert én ostoba módon ugyanabban az ingben mentem el, mint amiben vele voltam. Minek szenvedjen, aggódjon ő? Elég, ha magamat sújtom ezzel a teherrel.

- Tehát nem holnap. És Alice úgyis látná, ha visszajönnének holnap – került meg engem és elém állt.

- Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem szemöldökömet ráncolva.

- Hogy találkozhatunk – felelt egyszerűen.

- Bella, kérlek értsd meg, hogy nem lehet – próbáltam meg meggyőzni.

- Márpedig én ott leszek, Edward. Ha te nem… - akadt a szó torkán egy pillanatra -…akkor addig fogok rád várni, míg el nem jössz – fejezte be halkan.

- Bella… - kezdtem megint ellenkezni, de nem hagyta.

- Ott leszek – vágott szavamba határozottan. Sóhajtottam. Túl makacs…
Füleimet hangos léptek ütötték meg. Ephraim közeledett.

- Mennem kell, jön apád – motyogtam. Gyors csókot nyomtam ajkaira, hogy Bella még csak fel sem fogta, majd eltűntem a szobából.

Hallottam Ephraim lépteit a folyosón dobbanni. Ellenkező irányba mentem, hogy még csak véletlenül se fussunk össze. Mikor úgy hallottam, hogy Bellával együtt a kijárat felé mennek, megkönnyebbültem, noha úgy éreztem, hogy élettelen szívemre ólomsúlyok nehezednek.

Miközben a következő beteget láttam el, agyam már a holnapi napon járt. El kell mennem a rétre, nem hagyom Bellát egyedül az erdőben. Amikor bármikor rátámadhat James… Tudtam, hogy Bella komolyan mondja, s ott lesz holnap, én pedig nem tudnám egyedül hagyni őt. Egyedül, védtelenül James-szel szemben…



Carlisle-lal éjszaka is benn maradtunk a kórházban, így hamar eltelt az idő, s nem volt időm a holnapon gondolkodni. Hazaérve azonnal Alice-szhez fordultam, hogy figyelje Jamest és két társát. Tudnom kellett, mikor akarnak visszajönni, hogy Bellát a lehető legnagyobb biztonságban tudjam akkor. S felkészülhessünk érkezésükre. El kell pusztítanunk James-t, mert addig nem nyugszik, míg Bella vérét meg nem ízlelte.

Mielőtt elmentem volna a rétre, újra letámadtam Alice-t, hogy látott-e valamit. De semmi. Vajon James még mindig úgy gondolja, nem lenne esélyük ellenünk? Miből gondolja, hogy megvédenénk? Csak a vadászterület miatt? Hisz akkor még nem kötötte az illatot hozzám, ahonnan érezte és talán ez volt a szerencse. Nem tudja, hogy bármit megtennék Belláért, s ha James visszajön figyelni fogjuk őt. Az erdőben futva körülnéztem, hátha találok valami nyomot, amit James hagyott hátra, vagy jelét annak, hogy visszajött. De semmit nem találtam, még csak szagot sem.

Mikor a rétre értem, Bella már ott várt engem. Kicsit késésben voltam, de minden az ő biztonságát szolgálta. Mikor meglátott minden bizonytalanság eltűnt arcáról, s mosolyogva hozzám lépett, majd ölelésembe bújt. Óvatosan megszorítottam, hogy érezze, mennyire is hiányzott, majd hátrébb húzódtam, hogy szemeibe nézhessek.

- Megint nem hallgattál rám – mondtam szemrehányóan, de szemeim lágyan cirógatták arcvonásait.

- Nem, ha láthatlak – válaszolt határozottan. - Már egy egész napon keresztül megfosztottál a csókodtól. Most sem kapok? – kérdezte szemlesütve, mire felkuncogtam.

- Azt hiszed, nekem olyan könnyű volt ez az egy nap? – kérdeztem vissza keserűen mosolyogva, majd mély levegőt vettem, s lassan kifújtam.

Nagyon óvatosan közelebb hajoltam ajkaihoz, jobb kezemet tarkójára csúsztattam, majd hűvös számat az övéhez érintettem. Apró puszikkal kényeztettem, szám résnyire nyitottam, ahogy a vágy újult erővel lobbant fel bennem. Illata felborzolta a szörnyeteg kedélyeit, s tombolva ösztökélt a továbbhaladásra. Éreztem Bella forró sóhaját csókom alatt, hallottam hevesebben dobogó szívét, ereiben zubogó vérét. Bella teljesen elvonta figyelmem, de nem mozdult, így kordában tudtam tartani vámpírösztöneimet, s emberi vágyaimat is, ami felülkerekedett a másik érzésen.

Aztán egyszerre több dolog történt, amitől a félelem járt át. Bella keze a hajamba túrt, amitől először lemerevedtem, majd eltoltam magamtól. Az erdőből, nagyon messziről mancsok dobogása hallatszott, a gondolatokat azonban több mérföldről is ki tudtam olvasni. Viszont a sok között volt kettő, amik rendkívül kitűntek a többi közül. Az egyik figyelmeztetni akart, míg a másik szerelmem életére törni. A hátam mögé rántottam Bellát, aki kérdő, meglepett tekintettel tűrte hirtelen végrehajtott tettem.