7. fejezet - Átváltozás

HALLOTTAM, AHOGY magában fontolgatja mondataim súlyosságát, s a lehetséges következményeket. Heves természetét, amit már megismerhettem, most józanul fogta vissza tudata. Érzések, gondolatok kavarogtak benne. Megadtam neki a választást, a kérdés már csak az volt, hogy dönt…

Lassan kúszott az erdő sűrűjén át a sötétség, hogy beborítsa egész testemet, s az ösvény mentén, a körülöttem lévő bokrokat, fákat. Az apró termetű állatkák, bogarak egytől egyig azon szorgoskodtak, hogy lépéseimet kikerülve ijedten menedékeikbe húzódjanak. Számukra véget ért a nap, számomra csak most kezdődik el… Egy éjszakai, kitűnő vadásznak.

Jacob még mindig magában tépelődött, hisz remek alkalmat adtam neki, amit ő ki is akart használni. Azonban nem bírta kiverni fejéből előbbi utalásomat, miszerint mellette is veszélyben volt Bella…

Az elejétől nézhettem végig Jacob érzéseit átélve az akaratlanul felrémlő emlék révén, amikor Jacob Black először változott át farkassá. Elérve ezzel, hogy Bella szó szerint a karjaimba rohanjon…

Jacob Black keresztbe font karokkal támaszkodott a faházikó oldalának az ócska kis garázs mellett, s a távoli erdőt bámulta. Várt valakire… A közeli tengerpart felöl néhány csíkban szűrődtek csak át a nap alkonyodó sugarai a sűrű, szürke esőfelhőkön, hogy aztán azok is belevesszenek a messzi fellegekbe. Jacob türelmetlenül, lázasan dobolt lábával, míg vissza nem fordította fejét.

A távolban az erdő felöl egy alak körvonalai rajzolódtak ki, halvány derengésként csupán, Jacob szíve mégis meglódulva dörömbölt mellkasában, minden egyes lépéssel, amivel az alak közelebb ért hozzá egyre gyorsabban. Már tudtam, hogy ki ő, azonban Jacob szemei még nem látták. Csak érzései, ösztönei figyelmeztették, miközben a távolság csökkenésével egyre élesedett a kép, s fokozódtak Jacob légvételei is. Éreztem a fanyar, de nagyon gyönge szagot, amit a szél hozott magával. Jacob mélyeket szippantott a levegőből, mintha jobban érezhetné úgy. Izmai megfeszültek, egy halvány fintor suhant át arcán, s úgy csavarta orrát, mint, aki mindjárt prüszköl egyet.

Bella kabátzsebeibe dugott kezekkel, a földet tanulmányozva lépdelt a faházikó felé. Mikor felpillantva észrevette testvérét, bujkáló mosoly jelent meg szája szegletében, azonban Jacob arcvonásai hamar elfojtatták vele. Jacob lazán ellökte magát a háztól, s kezeit leejtve teste mellé pár lépést tett Bella felé.

- Jake? – küldött halvány mosolyt Bella, hangjában enyhe kérdő él lappangott.

- Hol voltál megint, Bells? – ölelte meg Bellát szorosan, vonásai újra fintorogva megrándultak, ahogy pár másodpercre belefúrta arcát Bella nyakánál hajzuhatagába. - Aggódtam érted – mondta komolyan, miközben elengedte őt. Egy sóhaj hagyta el ajkait, szíve meglódulva pumpálta ereibe vérét, ezzel együtt a lázat adó tűz is felgyorsulva öntötte el testét. Bella beharapta alsó ajkát, majd egy kisebb sóhaj után megszólalt.

- Tudod, hol voltam, nem? – kérdezte csöndesen, hangjában mégis érezhető volt az enyhe indulatosság. – Nem kell aggódnod értem. – Bella csak egy másodpercre hagyta abba. - Miért vagy ilyen forró, Jake? Beteg vagy? – küldött fürkésző-aggódó pillantást Jake felé, s lassan felemelte kezét, hogy megérintse őt.

Éreztem, hogy Jacob izgatottan, már-már lélegzet-visszafojtva várja Bella bőrének tapintását, amit már úgy megszokott, s szeretett. Féltékeny is voltam, noha ezt elnyomta egy sokkalta erősebb tudat, ész az érzés felett győzedelmeskedve. Tudtam, hogy Bella nem úgy érinti, mint szerelmét, csak is, mint a testvérét. S csak ez tartotta vissza a kis zöld szörnyeteget, hogy belevésse karmait lelkembe.

Aztán meglepettségemre, Jacob elhúzódott Bella keze elől. Nehezen sajgó szívvel, de megtette. Nem tudta elviselni, hogy előtte velem volt.

- Nincs semmi bajom – hárított indulatosan. - Hogyne kéne aggódnom, amikor folyton azzal a vérszívóval vagy!? – fakadt ki dühösen, s újra érezhettem azt a lángoló tűzvészt, ami bensőjét ostromolta. A csípős, télies szél, mintha csak Jacob lobbanékonyságából táplálkozna, rendíthetetlen erővel tépázta Bella sötétbarna tincseit. Jacob egész testét végigperzselte a benne lobogó, már-már fájdalmas tűz, lávaként jutott el minden egyes kis porcikájába, hogy belülről hergelje haragját, ösztöneit. Csak nézte az előtte álló lányt, s nem értette őt…

- Edward nem fog bántani – válaszolt már Bella is dühösen, s keresztbe vágta karjait.

- Mikor érted már meg? – szűrte összeszorított fogain keresztül, még nagyobb haragra gerjedve. - Ő csak a véredet akarja, arra vágyik, semmi másra! – Jacob félhangosan kiáltotta Bella arcába azt, amiről azt hitte, az igazság. Persze annyira nem állt tőle távol, mégsem ez volt a teljes valóság. Bella szorosan lehunyva szemeit elfordította fejét, szaporán véve a levegőt próbálta nyugtatni magát. Talán nem akart hinni a fülének, vagy csak ő is tudta, hogy Jacob az igazat mondja. Nem tudtam eldönteni, melyikre is gondolhat ebben az emlékben, ebben a pillanatban.

Jacob mélyen szippantotta be az oxigén dús levegőt, aminek hatására már erőteljesebben érezte azt a szagot, ami Bella felöl jött. Szája megremegett, hogy elfojtsa önkéntelen undorát, ami szinte ösztönösen tört ki belőle. Testén borzongató remegés futott végig, a belső, kínzó tűz végtagjaiból kiindulva felkúszott mellkasába, olyan fájdalmat okozva neki, amit én átváltozásomkor éltem át. De most…Most Jacob emlékén keresztül újból éreztem ezt a kínzást.

- Ez nem igaz! – Bella hevesen válaszolt, mintha semmit sem vett volna észre, mi játszódik le fogadott testvérében. – Szeret, Jacob! Érzem… - csuklott el hangja, aztán könnyes szemekkel pillantott Jacob arcára. Talán megerősítést akart valakitől, hogy valaki támogassa őt, vagy csak egy újbóli ellenvetést, ami azt súgná neki. Nem éri meg, nem így van! Jacobtól várta, akit még a legjobban szeretett ezen a világon.

És ez a szócska – szeret -, indított el valamit Jacobban… Heves indulatként folyt a forró láva egyenesen a szívéhez, hogy szúró tövisként körbeölelje, kegyetlenül belemarja őket. Ökölbe szorította kezeit, hogy ne kapjon akaratlanul is szívéhez, hogy ne látszódjon gyöngének. A fájdalom elemi erővel sújtott le rá, mint a hirtelen haragra ébredő, mennydörgő Isten a földiekre. Hideg szél söpört végig La Pushon, a hatalmas, erős fák lombjait marcangolva akarta megmutatni erejét, miközben Jacobban is tombolt a vadság. Egész testében megremegve a sejtjei iszonyatosan sajgó fájdalom kíséretében apró darabokra hullottak, hogy aztán, mint egy robbanás, újra összeálljanak. Egy egészen más érzéssel, érzékekkel, s alakkal.

Bella rémülten hátrált egy lépést, légzése kihagyott egy ütemet. – Jake? – szólalt meg csöndesen, mint aki nem hisz a szemének, mi történt az előbb.

Jacob válaszolni akart, de csak egy morgásra futotta neki, amivel megijesztette Bellát. Nem akarta, mégis megtette, s még ő is megijedt magától. A nemrég még csak enyhe, fanyar szag most rendkívüli intenzitással hatolt Jacob farkasi tudatába, hogy aztán ösztönösen mozduljon, Bellával együtt. Azonban mielőtt Jacob bármit is tehetett volna, a közelből dörömbölő léptek hangja érkezett, s Ephraim Black Bella elé állt védelmezőn. Vagy inkább, mint egy vezető.

Jacob visszatántorogva ismerte fel apja illatát, s tudat alatt iszonyatos bűn kavargott benne, hogy mit akart tenni. Ha apja nem lép közbe, mi történt volna…

Egyenesen apja éjsötét szemeibe nézett, amikben ő csalódottságot, s egy kis félelmet olvasott ki a büszkeség mellett. Aztán Bellára tekintett, sokkal részletesebben látta arcának minden egyes kis vonalát, a rémülettől remegő szájat. Azonban még mindig érezte az érzékeit felborzoló szagot.

Halk nyüszítést adott ki, majd megfeszítve izmait, szégyenérzettől lehajtott fejjel elfutott a garázs előtt a tengerpart fele. Mancsai dübörgésével együtt szíve is egy ritmusban dobolt mellkasában. Csak pár másodperc telt el, míg a partra nem ért. A homokban aztán lelassította lépteit, s a kép itt hirtelen megszakadt… Hátrahagyva maga után minden érzést Jacobból. A szégyenérzetet, az ijedséget, a bűntudatot, a bizonytalanságot.

Annak ellenére, mit mondtam Jacobnak, mégis visszatartotta őt valami attól, hogy megtámadjon.

Ha megtehetném, nem haboznék vérszívó! – hallottam meg döntését. - Mivel apám kötötte azt a nyomorult egyezséget, én sem szeghetem meg – ismerte be kelletlenül, kiéreztem belőle a csalódottságot, hogy le kell mondania egy ilyen „ajánlatról”. De azt is tudtam, miért. Ephraim Black volt az Alfa a csapatban, ráadásul az apja. Ha a fia nem engedelmeskedne neki – ami szinte a lehetetlennel egyezett meg Jacobnál -, akkor hogy várhatja el a falka többi tagjától, hogy kövessék őt? Persze nem volt ilyen egyszerű, az Alfa leszármazás útján töltötte be posztját…

- Mondtam… Nincs itt most – feszítettem tovább a húrt. Úgy sem tennék benne kárt, s azt sem engedném, hogy ő sérülést okozzon nekem. Kíváncsiságom nagyobb volt józan eszemnél. Tudni akartam, Jacob meddig menne el.

Ajánlom, hogy ne hidd, gyáva vagyok! – kezdte dühösen. – Azonban sokkal fontosabb nekem az apám, mint egy alávaló vérszívó!

S lám, egy közös vonás mégis akad bennünk. Apánk – még ha nem is vérszerinti apám -, ugyanúgy fontos nekünk… Ugyanúgy nem tennénk kockára bizalmukat irántunk, még ha egy másik kedves személy „védelméről” is van szó.

- Nem hiszem – feleltem őszintén. Gondolataiból egyre jobban kiismerhettem őt, tudtam, hogy önfejű, heves, de ugyanakkor bátor is fiatal farkasként.

Felgyorsítottam lépteimet, hogy aztán futásból ugorjam át a szélsebes, duzzadó folyót, s térjek haza otthonomba. Hallottam, hogy Jacob is beletörődve sorsába futásnak eredt, mancsai földrengésszerű hangot hallattak, ahogy a talajnak csapódtak.

A ház felé közeledve aztán lelassítottam, mély levegőt véve hallgattam egy pillanatig a benti társalgást családom és a Denalik között. Emberi tempóban tettem meg a pár méternyi szakaszt a lépcsőig, mindvégig a talajt nézve. Összehúztam szemöldököm, ahogy a hátsó ajtón keresztül beléptem a nappaliba. Alice túlságosan jó hangulatban volt, s sajnos már azt is tudtam, miért. Tanya fintorogva ült Irina mellett, azonban mikor meglátott felcsillantak szemei, s bűnbánó mosolyra húzta száját.

Minden rendben… ment? – kérdezte gondolatban bizonytalanul. Aprót bólintottam, hogy csak ő vegye észre.

Épp csak köszöntöttem mindenkit egy fejbiccentéssel, amikor Alice egy mérőszalaggal kezében hozzám lépett. Grimaszolva néztem ügyködését, hogy méretet vegyen rólam. Tanya zavarba ejtően járatta rajtam tekintetét, s én sajnos gondolatain keresztül ezt végignézhettem.

- Alice… - próbáltam meg leállítani, de persze hajthatatlan volt. Nem értettem, hogy ezt miért ne lehetne később is elintézni. S nem is akartam részt venni az esküvőn, akkor pedig mi értelme volt méretet venni? Tudtam, hogy Kate sem tenne szemrehányást nekem, ha inkább Bellával lennék… Kettesben… Az egész ház a mienk lenne… Nagyot nyeltem, mert már csak a gondolatra is kiszáradt a torkom, s a képzelőerőm azonnal működésbe lépve más testrészeimre is kihatott, figyelembe se véve Tanya vágyait.

- Emeld fel a karod, Edward – utasított Alice, amivel kizökkentett kellemes mélázásomból. Megköszörültem torkom, miközben ő maga már végre is hajtotta utasítását, elnézve nem törődöm hozzáállásomat.

Segélykérően pillantottam aztán Carlisle-ra, aki csak mosolygott Alice buzgalmán. Velünk már végzett. Csak te maradtál – üzente gondolatban, mire észrevétlenül elhúztam számat.

Nagyszerű, én szervezem az esküvőt! – lelkendezett gondolatban Alice.

- Igen, ez nagyszerű – bazsalyogtam kicsit keserűen, majd pillantásom Kate-re és Garrettre esett, míg Alice a másik kinyújtott karomat is derékszögbe állította a testemmel.

Megértem, ha nem jössz, Edward – Kate gondolata meghatározott céllal tört utat magának a többi elme szüleményei között. Nagyot sóhajtottam, tudtam, hogy Kate csodálatos ember – vagyis vámpír -, mégis jó volt tőle hallani. Így a lelkem is megnyugodott.

- Köszönöm, Kate – mosolyogtam rá. Alice végre levette méreteimet az öltönyhöz, így fellélegezve ültem le a kanapéra Tanya mellé. Ugyanis csak ott volt már hely. Alice Kate és Garrett elé libbent, s halk társalgásba kezdett velük az esküvőről, az elképzeléseiről, a pár kívánságairól.

- Épp a farkasokról beszéltünk – szólalt meg Eleazar.

- Mindent tudtok már? – kérdeztem. Eleazar elmosolyodott.

- Nos… egy dolgot még nem. Vagyis, azt mondta Carlisle barátom, hogy alakváltók, s bármikor átváltozhatnak. Tehát, akkor nem vérfarkasok – bólintottam hallva az enyhe kérdőélt hangjában. – Ez lenyűgöző – ámuldozott. - Még nem hallottam róluk.

- Igen. És míg a mi testünk hideg, addig ők még ebben is az ellentéteink. Forró, az emberi test hőjénél is magasabb hőmérséklettel rendelkeznek. – Carlisle aprót bólintott, gondolataiba révedve, míg Eleazar újból elcsodálkozott.

Tanya hátradőlt a kanapén, s keresztbe tette lábát. Szemérmetlenül rövid szoknyája alól kivillantak sápatag térdei. Lábszára csak pár milliméternyire volt enyémtől, én ennek ellenére rá se hederítettem, amivel ismételten megsértettem önérzetét. Szörnyen restelltem, de ismertem már Tanyát…

- És miért változnak át? Mi váltja ki? – Eleazar szemeiben kíváncsi fény gyúlt. A vérfarkasokat már ismerte, tudott róluk egy s mást, de az alakváltókról még csekély tudása volt.

- Ezt… még nem tudjuk – válaszolt Carlisle. – Már régóta élhetnek itt, s mi betolakodtunk a területükre.

- És azt sem tudjuk, miért kell a szövetségünket kockáztatni – szólalt meg Rosalie szemrehányóan, egyenesen a szemeimbe nézve. Emmett megpróbálta nyugtatni Rosalie-t, de lerázta magáról az ölelő kezeket.

- Ez nem tartozik ide, Rosalie – szorítottam össze fogaimat.

- Miért ne tarozna? – vágott vissza élesen. – Velük nevelkedett, olyan, mintha az ő vérük lenne. – Éreztem, hogy Jasper tartja kezében Rose indulatait, s befolyásolja a légkört, miközben hallottam a megdöbbent gondolatokat is. Leginkább Tanya felöl.

- Elnézést… - szólt közbe Eleazar. – Belláról beszéltek?

- Igen, róla – válaszoltam nyugodtan. De hát… - Hogy jön Bella a farkasokhoz? – fejeztem be Eleazar gondolatát. Mindenki kíváncsian engem figyelt, miközben Eleazar bólintott. – Bella vére… - hagytam egy kis szünetet -, nos jobban vonz, mint más emberé – fogalmaztam óvatosan, hangom halk volt. Eleazar, s minden Denali azonnal megértette, hogy ez mit jelent nekem. Hogy mennyire vágyom Bella vérére, mégis beleszerettem. Beleszerettem… zsákmányomba.

Tanya lábszára az enyémhez súrlódott, mintha nem lett volna elég az a sok gondolat is a fejében.

Elismerésem Edward a kitartásodért. A szerelem tényleg mindent legyőz – mosolygott rám Eleazar, nem is tudván, hogy mellette Carmen hasonlóra gondol.

- Kérlek, Rose… - Carlisle csitította testvéremet, mielőtt ő megszólalhatott volna újból.

- Ha most megbocsátotok… - indult el Rosalie a hátsó kijárat felé, miután Eleazar biccentett. Emmett egy vállrándítás kíséretében követte őt.

- Ne haragudjatok, Rose igazán védelmező, ha a családról van szó – mondta Carlisle, miközben Esme kézfejét simította ujjaival.

- Semmi baj, Carlisle. Már akkor tudtam ezt, mikor meglátogattatok minket - bólintott Eleazar, aztán felém fordult. – Ha megkérdezhetem, Edward, hogy áll a terved, miszerint tanulmányokat sajátítasz el?

- Még a terveim közt szerepel, de… - haboztam, visszaemlékezve arra az estére, ami fordulópont volt életemben. - Amikor megismertem Bellát, nem hittem, hogy ez lehetséges lenne – mondtam őszintén.

- Már van időpont is, hogy mikor?

- Nem, még nincs. Ki akarom használni azt az időt, amit Bellával tölthetek – adtam meg az őszinte választ. Tanya mellettem mélyen szívta be a levegőt, hogy aztán csalódottan fújja ki azt.

- Megértelek, Edward. Nem is akarod őt át…? – nem fejezte be gondolatát. Talán azért, mert szám önkéntelenül is rándult egyet, vagy mert egyszerűen nem is akarta.

- Nem tudom, még mit hoz a jövő, még akkor sem, ha Alice lát dolgokat – feleltem komolyan. Láttam, hogy Alice felkapja fejét.

Én viszont tudom, Edward – mosolygott lelkesen. El akartam mondani, hogy nem csak két választásom van, ami most felelevenedett az elméjében. Azóta sokat változott a helyzet.

- Kiszámíthatatlan a jövő… - merengett el Eleazar. – De reméljük, csak jót hoz magával, Edward – fejezte be. S minél kevesebben tudnak Belláról, annál több az esélye annak, hogy nem jut a Volturi fülébe – aprót biccentettem. - Kedves barátom, ideje indulnunk – állt fel végül Eleazar. - Nem szeretnénk a vendégszeretetedet kihasználni, s még hívatlanul is jöttünk – nevetett fel. – Úgy hallom Alice is kifaggatta Kate-éket, hogy mit is szeretnének. - Carmen megölelte Esmét, s egy arccsókkal búcsúzott el tőle, míg Eleazar kezet rázott Carlisle-lal.

- Ugyan, tudod, hogy bármikor szívesen látunk – felelt apám.

- Tudom, tudom – lépett hozzám Eleazar, s megszorította kezemet. – Minden jót kívánok.

- Úgyszintén – feleltem, majd Tanya furakodott látóterembe. Széles mosoly jelent meg arcán, miközben egy elszánt gondolat suhant át agyán. Összehúztam szemöldököm, mire bűnbánóan nézett vissza rám. – Tanya… - kezdtem, de mutatóujját számra téve elhallgattatott.

- Ne aggódj, Edward. Csak egy kis társalgás, de hagyom, hogy megeméssze a megjelenésünk – mondta nekem olyan gyorsan, hogy csak én érthessem a helyiségben tartózkodók közül.

- Nem igazán tetszik az ötlet – sóhajtottam.

- Meglásd, nem lesz ebből probléma – nyomott csókot arcomra, keze megcirógatta karomat. Nem szóltam, hagytam, hogy egy hirtelen fordulat – aminek alkalmával szőke hajának lengésével felém sodorta kellemes illatát -, s egy kacér kacsintás után kecsesen kilibbenjen a nappaliból.

Egy utolsó köszönés Carlisle, Esme, Jasper és Alice részéről, s az ajtó becsukódott a Denalik után. Egy mély sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben egy nagyon illetlen gondolat furakodott elmémbe. Küzdöttem magammal, hogy kiderítsem-e azt, amit már régóta titkolnak előlem, vagy továbbra is merüljek el a tudatlanság kíváncsi vízében. Mégiscsak Belláról volt szó… Zsebre dugtam kezeimet, s egy próbát azért megér felkiáltással magamban, ránéztem az ajtó felöl érkező Alice-re és Jasperre.

- Alice – szólítottam meg, mire megálltak előttem. Jasper már érezte kíváncsiságom mérhetetlenségét, s mosolyra húzódott szája.

- Tessék – csilingelő hangja egy pillanatra visszatartott elhatározásomtól.

- Csak azon gondolkodtam, amit mondtál. Láttál valami mást, amit még nem osztottál meg velem? – puhatoltam finoman.

Alice egy rövid ideig elgondolkodott, gyanakodott rám, de nem tudta, mit akarok ebből kihozni.

- Nem, semmit – válaszolt aztán összehúzva szemöldökeit.

- Kár, hogy nem látod Bellát - sóhajtottam. - Megkérdeztem volna, hogy hordja-e az ajándékát… – ejtettem el egy apró szócskát, amivel elértem a kívánt hatást. Alice akármennyire is próbált nem gondolni rá, visszarejteni az emléket tudatalattijába, mégis elég volt egy pillanat, hogy meglássam. Én másra értettem, ő… Megint másra. Jasper kezébe rejtette száját, hogy elfojtsa kuncogását.

Alice Port Angeles felé száguldott, már amennyire Carlisle Bugattijával tudott száguldani. Az eső hatalmas cseppekben hullott alá, hogy a szélvédőre esve folyamatos kis koppanással jelezze erejét. Alice mikor meglátta a várost hirdető táblácskát, izgatottan nyomta tövig a gázpedált, hogy minél előbb beérjen a város szívébe. A bolttól nem messze parkolt le a Bugattival. A járókelők esernyővel kezükben menekültek be a hozzájuk legközelebbi épületbe, meg ne ázzanak.

Alice egy mosollyal szája sarkában – izgatottságát leplezve -, nyugodtan lépdelt a szakadó esőben, aranyszín szemei a számára mókás embereket figyelte. A boltba lépve csilingelő csengő jelezte a vevő érkezését. Egy középkorú eladónő azonnal Alice felé vette az irányt, mikor meglátta, egy másodpercre megtorpant. Testvérem határozott céllal menetelt egyenesen a ruhák felé, míg a nő folyamatosan Alice-t nézte, ámulat, s irigykedés bújt meg vonásaiban.

- Segíthetek… valamiben?- szólalt meg az eladónő mézes-mázosan, mikor Alice egy lépésnyire volt csak tőle.

- Nem, köszönöm – hárította Alice tisztán, látóterébe akkor egyetlen egy ruhanemű került csak. Mintha egy égből jövő dicsfény világította volna meg a ruhadarabokat a boltban, Alice-t csak úgy vonzotta magukhoz. Alice pedig engedett a kísértésnek, lelkesen nézegette őket, míg…

- Óó, igen, igen… - Alice halkan felsikkantott, amikor meglátta azt, amiért jött. Bella kék, tökéletes ajándékáért.

A kép megszakadt, s egy nagyon dühös Alice állt előttem, még csak árnyéka sem volt az emlékbeli önmagának.

- Edward… - Jasper szerencsémre visszatartotta Alice-t, pontosabban lenyugtatta őt.

- Öhm… én most inkább… megyek – vigyorogtam rá Jasperre, aki derekánál tartotta Alice-t, hogy ne ugorjon rám, s teperjen le a földre. Ez nem ér! Direkt csaltad ki az emlékem!!! – hallottam meg Alice gondolatait, amitől bűnbánat fogott el, s magamban ígéretet tettem, hogy veszek egy autót neki kárpótlásul.

Most nem hagyatkoztam emberi tempóra, gyorsan tűntem el szobám felé. Egy kis egyedül létre volt szükségem, valamire, ami most eltereli elmémet.

Első utam a szobámban a lemezlejátszómhoz vezetett, hogy hallgatva a dallamokat ne Bella, a Volturi, a Denalik, de leginkább Alice ajándéka járjanak egyfolytában gondolataimban. Igazából nem is néztem, milyen lemezt választok ki, a lényeg az volt, hogy zongoradarab legyen. Óvatosan helyeztem a tűt a lemez belső sávjára, hogy egy kis sercegés után felcsendüljenek a hangok. Egy-egy leütésre lépkedtem az Alice-től ajándékba kapott ágyhoz, majd kényelmesen elnyúltam rajta.

Azonban most a zene sem segített… Ahogy megéreztem a puha takarót testemhez simulva, eszembe jutott, amikor Bellával feküdtem itt. Fejem fölé emeltem karjaim, s tarkóm alá csúsztatva összekulcsoltam őket. Lehunyva szemeimet emlékeztem vissza arra a pillanatra, annak is egy részére. Száműztem a szégyenérzetet, ami akkor fogott el képzeletem miatt. Akkor túlságosan is elvette eszemet a szörnyeteg, de most visszagondolva, újra átélve azt más érzések is kavarogtak bennem. Nem csak szörnyetegem tombolása, s vér utáni vágyódása.

Bella közelsége, forró bőrének tapintása, ahogy ajkaim nyakának ívéhez ért. Utólag is kellemes borzongás futott végig testemen, s ismételten befurakodtak elmémbe mai vágyálmaim és az az ajándék. Mi történne, ha kettesben maradnánk a házban? Lenne elég erőm, hogy ne teljesítsem kéréseit? Persze, egyet semmiképpen sem teljesítenék, de mást…

Elképzeltem, hogy Bella itt van velem, testét csak a lenge, selymes kis anyag fedné előlem, s én ugyanúgy belecsókolnék nyakába. Majd lassan, cirógatva bőrét egészen szájáig puszilnám, hogy hosszú, édes csókot nyomjak ajkaira. Kezeim öntudatlan vándorútra tévednének, hogy bejárják testét, hogy hallhassam gyors ritmusú szívverését, s szapora lélegzetvételeit. Hűvös tenyerem felgyűrné a gyönge, kék anyagot…

Ábrándjaim hatására lüktető érzés összpontosult egyetlen helyen testemen. Hirtelen fordulatot – még jó, hogy nem tört össze az ágy -, vettem, s belefúrtam arcomat a dísz gyanánt elhelyezett párnába. Mintha ezzel elterelhetném figyelmemet arról a pontról…