17. fejezet - Vallomások

FESZÜLTEN VÁRTAM ŐT, pár méter, s szemtől szemben állunk majd a rét két oldalán. Mint két ellenség? Láttam sötét szemeiben az izzó gyűlöletet, hallottam lázas lélegzetvételeit.

Jacob Black határozott arccal, mégis óvatosan lépett a kerek kis rét szélére, tekintetét nem vette le rólam egy másodpercre sem.

- Jacob Black. Minek köszönhetem jelenléted? – kérdeztem zsebre dugott kezekkel.

- Hogy téged rendre utasítsalak, vérszopó! – szorította össze fogait. Felhorkantam.

- Hogy te engem? – eresztettem meg egy félmosolyt rá. – És mégis miben, ha szabadna tudnom?

- Hogy hol a helyed! – remegett meg hangja a haragtól. – Bellától a legmesszebb – ejtette ki annak a személynek a nevét, aki mindkettőnknek a legfontosabb volt a világon. Szám megrándult, de nyugodtan válaszoltam.

- Semmi közöd Bella magánéletéhez – mondtam ridegen. Tényleg nem volt köze hozzá, de igaza volt. Hányszor gondoltam végig, hogy Bellának az lenne a legjobb, ha soha nem látna. S ez most sem volt máshogy, csak nem bírom elhagyni. Nem bírom nélküle.

- Már hogy ne lenne közöm!? – izzottak fel szemei, egész teste remegett. Összeszűkült szemekkel néztem őt. – Bellát testvéremként szeretem, nem hagyom, hogy kárt tegyen benne egy vérszívó! – ziháltan vette a levegőt. Mintha próbálná magát lecsillapítani. Főleg nem te!
Fintor futott át arcomon. Annyira akartam, hogy ne legyen igaza, de sajnos az volt. Bármikor kárt tehetek Bellában, még ha nem akarok, akkor is. Ha csak egyszer veszítem el az önuralmam, akkor veszélyben forog az élete.

- Biztos, hogy csak testvérként? – fogalmazódott meg múltkori gondolatom. Jacob teste megfeszült, újból zihált. Jó fél percbe telt, mire meg tudott szólalni.

- A testvérem, a barátom. Nem fogok egy ilyennek, mint te magyarázkodni – hangja dühtől remegett.

- Te sem vagy jobb, kutya – jegyeztem meg gúnyosan. Egész teste rázkódott az elfojtott haragtól, s csak most figyeltem fel homlokán lecsorduló izzadságcseppekre. Furcsán húztam fel szemöldököm, aztán ismerős lépteket hallottam, amitől lelkem megkönnyebbült.

- Megöllek, ha Bella közelébe mész – suttogta, s ökölbe szorította kezét.

- Ha nem akarod, hogy Bella megtudja itt voltál, még most menj – mondtam nyugodtan, pedig belül igenis feszült voltam, ideges. Mi lesz, ha Bella itt találja testvérét? Önző módon arra gondoltam, mi van, ha Jacob Black hatással lesz rá, s elmegy vele. Ha többet nem láthatom őt itt a réten.

Jacob szája megrándult, gúnyos vigyorra húzódott.

- És mi van, ha megvárom? Van ellenvetésed? – kérdezte, de persze nem várt választ.

- Neked lesz rosszabb – vontam vállat türelmetlenül, de kívülről semmi sem látszott rajtam. – De a tegnapi viselkedésed után… - hagytam lógva a mondatot, amivel csak még inkább felszítottam haragjának tüzét.

- Mintha olyan jól ismernéd őt – válaszolt ironikusan. Valóban nem ismertem őt úgy, ahogy ő, ebben biztos voltam. De láttam tegnap, mennyire boldog volt a tudattól, hogy megismerhetem a testvérét, aztán így kellett csalódnia. Csalódott abban az emberben, akiről talán azt hitte, mindent megoszthat vele.

- Már mondtam, nem tartozik rád. Főleg nem az én magánügyeim – ütöttem meg a semleges hangszínt.

- Csak ne legyen a te magánügyed Bella! – kiabálta dühösen. Még jó, hogy az említett személy még nem volt annyira közel a réthez, hogy ezt hallja.

- Nem értem, mi bajod velem. Semmit sem tettem, vagy mondtam, amitől ennyire utálhatnál – jegyeztem meg.
Bőven elég, hogy létezel vérszívó! – hallottam az undorral teli gondolatot.

- Elég annyi, hogy nem hagyod békén Bellát – válaszolta hangosan, mintha nem tudná, hogy hallom gondolatait. Arckifejezésem ugyanolyan rideg volt, mint eddig, de iszonyodtam attól, hogy igaza van. Létezem, ezen nem tudok változtatni, csak az életvitelemen. És mindent megteszek, hogy ne váljak olyan szörnyeteggé, mint fajtám legnagyobb hányada.

- Egy ujjal sem bántanám őt – remegtek meg ajkaim, hogy akárcsak ilyen eszébe jut ennek a bolhafészeknek. Persze még mindig undorodtam magamtól, hogy képes voltam ilyenre gondolni azon a kocsikázós estén, de akkor is erősebb volt önuralmam, mint a szörnyeteg bennem. Inkább én szenvedjek, én haljak meg, ha Bellának csak egy haja szála is meggörbülne én miattam. Csak egy rossz lépés és a Volturi elintézi, hogy ne kelljen a lelkiismeret furdalásommal és a mérhetetlen szerelemmel élnem az örökké valóságig.

- Na ne mondd már – horkantott fel a Black fiú, kicsit oldva dühét. – Azt hiszed bármit is elhiszek neked, amit mondasz? – kérdezte gúnyosan.

- Nem azt mondtam, hogy hinned kell nekem – jegyeztem meg ugyanolyan hangnemben. Szemei a harag lángjában izzottak. Kiűztem fejemből fortyogó gondolatait, hogy a léptek zaját hallgassam. Már nincsen messze. – Még mindig meg akarod várni? – Jacob elgondolkodott. – Nem fog örülni neked úgy, mint tegnap – válaszoltam gondolataira.

- Hallgass el! – utasított engem, mire félmosolyra húztam számat.

- Gondold meg, mielőtt valamit kiejtesz a szádon, kutya. Nem csak erősebb, de idősebb is vagyok nálad, több tapasztalattal – szorítottam össze fogaimat.

Nem fog megakadályozni abban, hogy rád támadjak – felhorkantottam.

- Nem akarok kárt tenni benned, Bella miatt… Na meg persze magam miatt is. – És a családom miatt is. Hisz a szövetség elég gyorsan felbomolna.

- A saját érdekeidet nézed – morogta Jacob Black.

- Azt is – egészítettem ki. – Nem fogom miattad és a gyerekes viselkedésed miatt megváltoztatni több évnyi életvitelemet – vetettem oda, nehogy olyan sokra tartsa magát, hogy tőle megfutamodnék, mint egy gyáva kis féreg. Magamban elhúztam számat. Ahhoz nem vagyok gyáva, hogy itt merjem hagyni Bellát? Mert tudom, mennyire fájna most már a hiánya? Hogy így esélyt adjak neki a normális életre. Én mégis itt vagyok, és őt várom, miközben a testvérével társalgok. Ironikus… Jacob nem szólalt meg, gondolatban folytatta.

Már csak pár méter, s Bella ideér. Nem akartam, hogy megtudja testvére magánakcióját.

- Még el tudsz menni – figyelmeztettem, mire elhúzta száját. – Szerinted, ha Bella nem akarna találkozni velem, eljönne? – adtam meg a kegyelemdöfést. Ökleit erősebben szorította össze, hallottam ropogó ujjperceit, s ahogy körmei belevésődnek tenyereibe. Tudta, hogy ebben nekem van igazam, akármit tesz, vagy akármit is mond. Bella önszántából jön ide, hogy láthasson, nem kényszerítem. Joga van választani, mint minden embernek. És ő megtette… Jacob Black zihálni kezdett, aztán egy hirtelen mozdulattal megfordult, s beleveszett a sűrű erdőbe. Láttam suhanó alakját, hosszú sötét haját.
Még nem fejeztük be Edward Cullen!


Kifújtam a levegőt, a következő pillanatban a rét másik oldalán eltörtem egy fa törzsét. Kiengedtem indulatomat, dühömet, amit Jacob Black váltott ki belőlem. Hallottam, hogy a közelben Bella megtorpant a váratlan reccsenés hangjára. Két tenyeremet nekitámasztottam a pár lépéssel mellettem lévő fa törzsének, mélyeket lélegeztem a friss levegőből, miközben Bella gyorsabb tempóra váltott. Nem tudtam, mit hihet mi történt, amiért képes kockáztatni a testi épségét, s futásnak eredt. De ő nem törődött semmivel, azzal sem, hogy egy önző szörnyeteg vagyok, aki bármelyik percben megölheti egy rossz döntése következtében. Ő ide tartott, hozzám… Vajon Alice látná, s megakadályozná?

Apró botlás a hó alatt alattomosan megbúvó faágakban. A másodperc töredéke alatt Bella előtt teremtem, nem hagyhattam, hogy bármi baja essen, még ha az egy kis karcolás is lenne. Gyengéden tartottam karjaimban, miközben ő meglepetten fúrta szemeit mézszínű tekintetembe. Bele sem merek gondolni, mi történne, ha édes vérének illata terjengene a levegőben egy felsértett, ám elhanyagolható sebből. Azonban nem is ez volt a legnyomósabb ok, egyszerűen csak nem bírtam volna elviselni, ha csak egy karcolás is éktelenkedne gyönyörű bőrén.

- Edward… mi volt az a hang? – kérdezte rémülten. Nem válaszoltam azonnal, csak óvatosan felemeltem őt ölelésembe, s magamhoz vontam. Bizonytalanul karolta át nyakamat, fejét mellkasomhoz simította. Élveztem közelségét, hogy biztonságban érzi magát velem. Mert ezt akartam a legjobban, hogy soha ne legyen oka a félelemre… Tőlem. Nem érdekelt a torkomat kínzó érzés, amikor a karjaimban itt tartottam Bella törékeny testét. Összepontosítottam, hogy csak erre figyeljek, semmi másra.

- Csak elengedtem magam – próbáltam meg tréfálni, s eltitkolni Bella elől a találkozót. Nem válaszolt, nem kérdezett, ami aggasztott. Félve pillantottam le rá, miközben elindultam vele a rétre.

- Bella? – szólítottam meg halkan, mire felnézett rám.

- Tessék? – válaszolt kábultan.

- Jól vagy?

- Persze… én csak… szóval – szusszantott egyet kicsit mérgesen –, mindig elkábulok a közeledben – fejezte be végül nagyon halkan, s arcán két ellenállhatatlan kis vörös rózsa jelent meg. Felkuncogtam, olyan hihetetlennek tűnt, amit mondott. Legszívesebben most azonnal lehajoltam volna, s hozzáérintettem volna ajkaimat az övéhez, de nem akartam illetlen lenni. S nem akartam kockáztatni ennél jobban. Talán az egyre szaporább lélegzetvételei, s szívének gyorsabb ütemű dobogása a kábulattól történt? Azt hittem, szívem újból elkezdi pumpálni testembe a vért ennek a gondolatnak, vágynak hatására. Persze, ami nem lehetséges, az az is marad. Így csak képzeletem szárnyalt messze a valóságtól.

- Min kuncogsz? – kérdezte még jobban elvörösödve, lesütve szemeit.

- Semmin – válaszoltam még mindig mosolyogva. – Megmutathatok neked valamit? – súgtam fülébe, arcom súrolta meleg bőrét. Rémülten nézett fel rám, mire félmosoly bujkált ajkaimon. Légzése kihagyott egy ütemet. – Ne aggódj nem lesz semmi bajod. Megí… Nem – tiltakoztam gyorsan. – Megesküszöm rá – néztem komolyan szemeibe. Bella aprót bólintott.

- Bízom benned. – Elvigyorodtam, s futni kezdtem a rétre. Nem tartott egy percig, míg odaértünk. Olyan természetes volt nekem a futás, hogy nem is gondoltam arra, Bellára milyen hatással lehet. Görcsösen kapaszkodott nyakamba, s szorította magát mellkasomhoz, de szemei nyitva voltak. Sosem láttam Bellát ilyen rémültnek a közelemben, s ez megrémisztett.

- Bella… - szólítottam meg halkan. – Rosszul vagy? – kezdtem aggódni Bella arcára nézve. Falfehér volt, olyan… mint az enyém.

- Azt hiszem… nem – nyögte ki.

- Sajnálom, én… - Nem is tudtam, mit mondhatnák. Felelőtlen vagyok, hogy nem gondoltam rá. Ez is csak azt bizonyítja, hogy nem helyes, amit teszek. Lassan a rét szélén álló fatörzshöz léptem, s gyöngéden lelazítottam karjait nyakam körül, hogy leültessem. – Tényleg sajnálom – vettem két tenyerem közé arcát. Az ájulás kerülgethette, s gondolom szédülhetett is.

- Nem a te hibád – mondta nem túl sok meggyőződéssel hangjában, miközben kábán nézett rám.

- Lélegezz lassan ki és be, mély levegőt véve – utasítottam lágy hangon. Bella teljesítette, aminek hatására egy-két perc múlva arca kezdett visszatérni normális színébe, miközben én küzdöttem illatának megszokásával.

- Ez nem volt jó ötlet a részemről – sóhajtottam, s önkéntelenül simítottam meg kezeimmel arcát.

- Ne mondd ezt! – próbált meg tiltakozni gyönge hanggal. – Nagyon… izgalmas volt…

- Nem láttad még az arcodat, sápadtabb, mint az enyém… - mondtam keservesen, s el akartam húzni kezeimet, de ő rárakta sajátját jobb kézfejemre. Rávillantottam szemeimet, de nem hátrált meg.

- Máshogy is visszatérhet a színem… - ajkai mosolyra húzódtak. Felnevettem képtelen ötletén, hogy ilyenkor is képes… máshogy gondolkodni, mint a legtöbb ember.

Egy pillanatig tétováztam csak, aztán nagyon óvatosan, s lassan, felmérve önuralmam minden cseppjét hajoltam egyre közelebb arcához. Semmi olyasmit nem akartam tenni, amivel bánthatom, de nem bírtam ellenállni, hogy újra érezhessem ajkainak puhaságát. Szörnyű akaraterő kellett, hogy ne vessem rá magam, azonban minden megmaradt emberi méltóságomat összegyűjtöttem. Nem hagyhattam, hogy még udvariatlan is legyek, ennyire önző.

Bella rebbenve lehunyta szemeit, érzékien csábítva engem továbbra is. Leheletnyit érintettem számat az övéhez, miközben lecsuktam szemeim, aztán kicsit visszahőköltem. Mély levegőt vettem, ajkaim megrándultak, s visszatértek Belláéhoz, aki mozdulatlanul ült. Hallottam sóhaját, ami visszarettentett. Bella zihálva vette a levegőt, szemei csillogva bámultak rám.

A felhők oszlani kezdtek az égen, éreztem a nap sugarainak előbukkanását. Megköszörültem torkom, s felkeltem a földről. Bella rémülten kapott utánam.

- Maradj! – kért, s belecsúsztatta kezét tenyerembe. Arcán újfent megjelent a halvány pír, ami mosolygásra késztetett.

- Itt maradok – válaszoltam neki, s leültem mellé a fatörzsre. Tekintetemet az égre emeltem, figyeltem, hogyan játszadoznak a napsugarak a felhők mögött.

- Mondd el kérlek, miért volt… miért viselkedtetek úgy a múltkor? – kért csöndesen egy perc múltán.

- Sajnálom, de ezt nem tőlem kell megtudnod – válaszoltam, de nem néztem rá.

- Miért nem? – makacskodott. – Hisz, te vagy a… - hallgatott el hirtelen, mire ráemeltem tekintetem. Képzeletem újból működésbe lépett, befejezve ezt a titokzatos mondatot.

- Én vagyok a? – Hangomban kérdő éllel fordultam Bella felé.

- A… A mindentudó – bökte ki pirulva, hirtelen nézve el másfele. Félmosolyra húztam ajkaim, éreztem, hogy Bella nem ezt akarta először mondani.

- Ez így nem igaz – tiltakoztam.

- Ne tereld el a témát – nézett újból rám, mire elhúztam számat.

- Bella… Ha meg kell tudnod, majd meg fogod tudni. De nem tőlem – feleltem határozottan. Mindenképp meg kell adnom a lehetőséget Ephraimnak, hogy ő mondja el Bellának. Nem akartam ezzel is növelni az ellenem irányuló ellenszenvüket, haragjukat. Bella durcásan fújta ki a levegőt. – Mesélj nekem – kértem most én őt.

- Mit meséljek? – kérdezte meglepetten a váratlan fordulattól.

- Mondjuk mi a kedvenc színed? – adtam ötletet. Bella belefúrta szemeit az enyémbe, csak aztán válaszolt.

- Az aranysárga – pirult el megint.

- És miért pont ez a sok közül? – kíváncsiskodtam, miközben ő elnézett a fákra.

- Mert… mert ma ilyen színű a szemed – válaszolt csöndesen.

- Ó… - nyögtem ki, s szám mosolyra húzódott. – Hogyan tudunk találkozni ilyenkor? Úgy értem biztos jársz iskolába. Ugye? – váltottam újból témát. Annyi mindent akartam megtudni róla ebben a csekélyke időben, ami megadatott, amennyit csak lehet.

- Igen, járok, de most szünet van.

- Melyikbe?

- A rezervátum területén lévőbe. Apa azt akarta, hogy Forksban iratkozzak be egybe, de… - hallgatott el hirtelen, mély levegőt vett, aztán folytatta. Ittam szavait, mindent tudni akartam róla. S örültem, hogy beszél magáról. – De az amerikaiak még mindig rossz szemmel nézik a quileute-eket.

- De te nem születésedtől fogva tartozol a törzshöz – vetettem ellen.

- Ez igaz. Azonban amint meghallották, hol élek, elutasítottak. – Bella hangja keserűen csengett.
Annyira dühített az emberek viselkedése embertársaikkal szemben. Nem értettem, miért nem bírják elfogadni egymást, s tisztelettel bánni a másikkal. Szabad kezem, ami a fatörzsön nyugodott, most hangos reccsenéssel törte le a rönk szélét. Éreztem, ahogy Bella teste önkéntelenül összerezzen a hangra. Csokoládébarna szemeit rám emelte.

- Bocsánat… - szabadkoztam azonnal. – Nem akartalak megijeszteni, csak…

- Csak? – ismételte meg Bella, s óvatosan arcomhoz emelte kezét, hogy maga felé fordítsa. Tenyerét rásimította márványkeménységű arcomra. Bőre perzselte enyémet, de nem okozott fájdalmat, sőt! Részegítő hatása rémisztő volt számomra. Magamban megráztam fejemet, nem gondolhatok ilyenre, nem veszthetem el az önuralmam.

- Csak egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy képesek így viselkedni az emberek egymással… - fejeztem be halkan. Bella ajkai szétnyíltak, s lassan mosolyra húzódtak.

- Te vagy a legértékesebb ember… - suttogta, majd hirtelen elhallgatott egy pillanatra, aztán zavarodottan folytatta. - …vagyis vámpír. – Szív alakú arca most újból vörös színt öltött. Fél percig meg sem bírtam szólalni. Egyszerűen ledermesztett Bella kijelentése. Mozdulni sem tudtam. Nem értettem, hogyan tud ilyet mondani, amikor egy szörnyeteg vagyok!

- Bella – húztam el számat.

- Tess… tessék? – felelt kábán, még mindig szemeimbe nézve.

- Ne mondj ilyet, kérlek! – Ő azonban csak gyöngéden megsimította arcomat tenyerével.

- Már miért ne?

- Mert… mert ez távol áll az igazságtól – ellenkeztem.

- Nem. Ez nem igaz – tiltakozott Bella, s lassan közelebb hajolt hozzám. Hagytam, mert nem törődtem a fojtogató illattal, ami körbeölelt.

- Bella, értsd meg végre, hogy milyen veszélyes vagyok. Milyen… szörnyeteg… - suttogtam élesen. Bella szempillái megrebbentek, zihálva vette a levegőt, miközben ujjai arcomat cirógatták.

- Nem félek tőled. Túlságosan szeretlek… - szólalt meg váratlanul alig hallhatóan emberi fül számára. Szemei kábán fúródtak tekintetembe. – Um… ezt hangosan is kimondtam? – jött zavarba, mire szívverése felgyorsult.

- Nem mondanám, hogy hangosan, de, hogy nem gondolatban, az is biztos… - válaszoltam ironikusan, még mindig a mondat hatása alatt. Mintha egy édes álomból ébredne, Bella pillái megrezzentek, majd lesütötte szemeit. Forró tenyere csalódottan kezdett el lecsúszni arcomról.

Odakaptam kezemet, s rányomtam övére. Érezni akartam még őt. Lehunytam szemeimet, arcomat pedig belesimítottam tenyerébe. Még mindig nem tértem magamhoz. Hányszor játszott képzeletem ezzel a vággyal? Hogy Bella ugyanúgy érez irántam, mint én őiránta. Hányszor támadt bennem önző gondolat e érzés felől? Ahogy felrémlettek bennem azok a szörnyű képek is, amiket Alice látott. Bella holtan… Bella vámpírként. Megremegtem ettől a gondolattól. Mélyet sóhajtottam, s lassan kifújtam a tüdőmben felgyülemlett oxigént.

- Nem akarom, hogy bajod essen. Nem akarom, hogy olyan legyél, mint én, s nem akarom, hogy… többet ne láthassam, amint elpirulsz – suttogtam még mindig lehunyt szemekkel. Egyszerűen könnyebb volt így kiejteni a szavakat, mintha közben látnám Bellát, s szemei engem fürkésznének. Ha azon gondolkodnék, mi járhat most fejében kijelentéseim hatására. Azt vártam, mikor húzza ki kezét szorításom alól, s hagy itt. Pedig vallomása elég egyértelművé tette, hogy ez nem fog megtörténni, mert… szeret. Szeret, s ettől én boldognak érzem magam, a sok kellemetlenség ellenére is. Bella még mindig nem szólalt meg, s megőrjített a tudat, hogy nem hallom, miért.

- Ez… ez most mit jelent? – suttogta végül, egészen az arcomhoz közel. Kinyitottam szemeimet.

- Hogy… az oroszlán beleszeretett abba, akibe a leginkább nem kellett volna… A buta kis bárányba, akit bármikor… megölhet – ejtettem ki halkan, mégis keményen. Azt akartam, hogy tisztában legyen, milyen veszélyben van mellettem. Annak ellenére, hogy már hányszor emlegettem neki. Bella megrezzent, de tartotta a szemkontaktust. Szemei izgatottan csillantak fel. Másik keze lassan megindult arcomhoz, ujjbegyeivel végigcirógatott szemöldökömnél, szemem alatt téve egy kört húzta vissza számig, hogy megérintse hideg ajkaimat. Nem értettem a viselkedését. Meg kellene rémülnie, nem… belém szeretnie! El kellene futnia, élnie a saját emberi életét. De ő nem ezt tette, amit elvárna tőle az apja. Bella kiismerhetetlen volt számomra… S lehet, még Ephraimnak is.

- Félnem kellene? – motyogta megrészegülten figyelve engem. – Hogy ilyen buta vagyok és… szeretlek?

- Nem akarom, hogy félj – feleltem, majd tétován folytattam. – De azt sem, hogy ne szeress – mondtam olyan halkan, hogy nem voltam biztos benne, meghallotta. Azonban Bella szívének dobogása kétszeres ütemre váltott, ami bizonyította ellenkezőjét.