Újdonságok



Sziasztok! Ha találtok valami hibát a sablonban, a bejegyzésekben, kérlek írjátok meg nekem akár kritikában, akár e-mailben, hogy kijavíthassam. Régebbi bejegyzésekben is! Összegeztem a történetek címkéit, amit oldalt megtaláltok. :)
Közvélemény kutatás az új történetről oldalt. :)
(2012.08.19.)

Banner

Generate your flash banner free online


A menthető bannerem oldalt kicsit lejjebb megtaláljátok. :)

2009. augusztus 26., szerda

19. fejezet - Kiderül az igazság

AZTÁN AGYAMBA BEVILLANT egy gondolat… A réten álltam, beszéltem valakihez… Ma történt meg…

Alice rontott be szobámba, a felhőkön átderengett a nap erőtlen sugarai.

- Edward… - Alice arca izgatott volt… És egyszerre ijedt. Nem kellett beszélnie, azonnal elém tárta látomását.

- Bella… - rémültem meg, s otthagytam Alice-t a szobámban.

A másodperc töredéke kellett csak, hogy az erdőbe fussak, s keressem őt. Soha életemben nem rémültem még meg így, mint most. Ahogy láttam őt a vízióban egyedül kóborolni az erdőben, könnyeivel küszködve, meg-megbotolva feldúlt állapotában. A látomásból nem lehetett pontosan kideríteni, hogy hol is járhat most. Kényszerítettem magamat, hogy figyeljem édes, egyedi illatát, ami annyira fojtogatott. Kifinomult szaglásomnak köszönhetően követtem illatának nyomait.

Ijedten kerestem őt, míg egy perc múlva meg nem hallottam csetlő-botló lépteit. Szaporán vettem a levegőt, mintha szükségem lenne rá. S végre meg is láttam őt a távolból. Mikor közelebb értem hozzá, lassítottam, nehogy ráijesszek. Ám amikor Bella könnyáztatta, csokoládébarna szemeit rám vetette, szemvillanás alatt előtte teremtem.

Ő még csak hátra sem hőkölt, megkönnyebbülten vetette magát karjaimba.

- Edward – suttogta arcát mellkasomba fúrva, szorosan fonva karjait testem köré. Gyöngéden simogattam haját, s hátát, hogy megnyugtassam. Pedig legbelül én sem éreztem magam annak.

- Bella, mi történt? Miért kószálsz az erdőben egyedül? – kérdeztem feszülten, hangomban érezhető volt a félelem.

- Én… el kellett jönnöm… összezavarodtam… - kezdte zavartan, miközben felnézett rám. – Csak… eljöttem, máshova nem tudtam menni – halt el hangja, könnyei kibuggyantak szemeiből. Mellkasom szúrni kezdett ettől a látványtól. Tudni akartam, ki tette ezt vele, ki bántotta meg így. Volt egy ötletem, s bizonyosan éreztem, hogy be fog igazolódni. Hűvös ujjammal letöröltem könnyeit.

- Ne aggódj, most már biztonságban vagy – suttogtam komolyan. – Kérlek mondd el, mi történt… - kérleltem halkan. Tudnom kellett, megőrjített, hogy nem tudom kiolvasni gondolataiból.

- Én… Nem is tudom igazából… Csak azt, hogy most már értem, mit hallgattál el előlem – fúrta tekintetét enyémbe. Bűntudatom támadt ettől a gyenge, mégis hatásos célzó mondat miatt.

- Ezt hogy érted pontosan? – kérdeztem tovább.

- Jacob… - Hangja erőtlen volt, mikor megszólalt. – Veszekedtünk, egész testében remegett… Talán a dühtől, nem tudom. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán halkan felhorkantott, mintha nem hinne el valamit. S most sem tudtam pontosan, hogy mennyit tudhat a quileute-ekről, a farkasokról.

- Bántott? – szűrtem fogaim közül, mikor végigfuttattam agyamban a lehetőségeket. S egyik sem tetszett igazán.

- Dehogyis… - kerekedtek el Bella szemei -…Soha nem bántana önszántából – tette hozzá határozottan. Önszántából nem, de mi van, ha akaratlanul?

- Akkor mit tett? – kérdeztem fojtott hangon. Bella lesütötte szemeit. – Át… átváltozott – bökte ki nagyon halkan. Felvetésünk, miszerint Jacob Black farkas… Helyesnek bizonyult azzal együtt, hogy Alice nem látja őket. A helyzet tovább bonyolódott. Vajon mire képes egy újonnan átváltozott farkas, ha egy újszülött vámpír hatalma ezerszer nagyobb társainál?
Szörnyű volt belegondolni, hogy Bella alig pár méterre állt csak egy feldühödött, hatalmas farkastól, aki bármelyik pillanatban…

- Én még… mindig nem értem…- vette szaporán a levegőt Bella.

- Mondd el, mi történt… azután, hogy átváltozott – próbáltam meg kideríteni nyugodt arccal, hogy Bella hogy is került ide, az erdőbe.

- A garázs előtt álltam… olyan gyorsan történt minden – folytatta, fel-felpillantva szemeimbe. Reméltem, hogy nem vette észre annak haragos csillogását Jacob Black iránt. – Vitáztunk, a következő pillanatban már egy hatalmas farkas állt előttem… Aztán apánk lépett elém, hogy… hogy védjen… - Hangjában enyhe kérdő élt éreztem. – Jake elfutott… Én pedig, egyszerűen nem bírtam ott maradni – halt el hangja.

Nem bírtam nem haragudni „testvérére”. Ha nincs ott Ephraim, Bella talán… Már nem élne, s ezt nem bocsátom meg neki. Még nem…

- Nem kellett volna idejönnöd…- szólaltam meg halkan. Mi van, ha ezzel még jobban feldühíti Jacobot, aki valószínűleg nem is tudja magát kontrollálni. Vajon Ephraim keresi, vagy hagyja, hogy lenyugodjon?

- Tessék? – nézett elkerekedett szemekkel rám.

- Úgy értettem, nem akarom, hogy Jacob még jobban haragudjon rád, miattam – próbáltam meg menteni meggondolatlanságom miatt kicsúszott kijelentésem.

- Én… azt hittem… - kezdte Bella majd megrázta fejét, s kiszabadult ölelésemből. Elindult abba az irányba, amerről jöhetett.

- Bella, állj meg! Nem úgy gondoltam. – De nem állt meg. – Kérlek, bocsáss meg! – Bella hirtelen torpant meg, mélyet sóhajtott, majd visszafordult felém.

- Egy feltétellel – mondta határozottan. – Ha mindent elmondasz a… A farkasokról – bökte ki.

- Én sem tudok sokkal többet nálad – válaszoltam, s Bella elé léptem. – És nem gondolod, hogy apukádtól kellene megtudnod? – kérdeztem szemeibe nézve.

- Nem. Én most akarom tudni, és remélem te nem fogsz hazudni nekem – mondta komolyan.

- Amit tudok, megosztom veled – mondtam halkan egy sóhaj után, majd megsimogattam arcát.

- Rendben – szusszantott.

- Gyere, Alice már biztos vár ránk – jutott eszembe testvérem, s átkarolva Bellát irányítottam őt házunk felé.

- Alice? Ezt hogy érted? – kérdezte hozzám bújva.

- Alice, nos… Ő már tudja, hogy hazafele tartunk – közöltem egyszerűen.

- De… Honnan tudja? – kíváncsiskodott Bella. Nem tudtam eldönteni, hogy elmondjam- e neki. Bár semmiképpen sem most, itt az erdőben fogom ezt megtenni.

- Nagyon jók a megérzései – tértem ki a válaszadás elől. Bella nem szólalt meg, csak pár perc múltán.

- Akkor… talán megoszthatnád velem… - hagyta lógva a mondatot. Sóhajtottam, csak most figyeltem fel a bennem tomboló szörnyetegre, ami a vérét kívánja, még most is.

- Tényleg nem sokat tudok róluk – kezdtem a legőszintébben. – Eddig úgy hittem csak hárman vannak – félve pillantottam le rá, milyen hatással vannak rá szavaim.

- Hárman? – lepődött meg. – Kik? – követelte a választ. Hezitáltam. – Megegyeztünk – emlékeztetett, mire felmordultam.

- Levi Uley, Quil Ateara és…

- És? – türelmetlenkedett, míg én azon gondolkodtam, hogy elmondjam-e neki az utolsó nevet.

- Ephraim Black – mondtam ki halkan. Bella megtorpant.

- Tessék? Apám… Apám farkas? – Szája szétnyílt döbbenetében, légzése hihetetlen ütemben gyorsult.

- Bella, jól vagy? – fordítottam gyöngéden fejét magam felé. Hatalmas csokoládébarna szemei csalódottan csillogtak az őt fojtogató könnyektől.

- Hazudtak… - szólalt meg suttogva. – Hazudott nekem… amióta, csak magához vett – sütötte le szemeit, hogy elrejtse fájdalmát.

- Biztos, hogy meg volt rá az oka, Bella – próbáltam meg megnyugtatni őt. – Csak védeni akart.

- Védeni? Mitől? Vagy kitől? – kérdezte kétségbeesetten.

- A felelősségtől, attól, hogy ilyen titkot keljen magadban hordoznod. Hogy az édesanyád elvesztése után amennyire csak tudja, szebbé varázsolja a gyermekkorodat, az életedet – mondtam komolyan. Tudtam, hogy még nagyobb fájdalmat okozik neki édesanyja említésével, de nem akartam, hogy ez a tény – hogy Ephraim farkas -, megváltoztassa nevelőapjáról a véleményét.

Sokáig nem szólalt meg, csak elindult újból. Következtetni tudtam csak, hogy azon gondolkodhat, amit mondtam neki.

- Most már négyen vannak – állapította meg - számomra egy évtizednek tűnő idő múlva -, halkan a földet nézve.

- Úgy tűnik – feleltem vontatottan Jacob Black arcával fejemben.

- És miért viselkedtetek úgy egymással? Miért baj, ha a földetekre lépek? – zúdította rám hirtelen kérdéseit, miközben felpillantott rám. Én pedig tanácstalan voltam, mennyit mondjak el neki. Nem tudtam tovább hazudni neki…

- Hát a vámpírok és a farkasok… Nem… igazán kedvelik egymást – fogalmaztam a legegyszerűbben és legkíméletesebben.

- Ó… - formálta ajkaival. – És a területkérdés? – ragaszkodott makacsul a válaszadásra.

- Nos… Amikor idejöttünk Forksba, akadt egy kis problémánk. – Nagyon nehéz volt úgy fogalmazni, hogy nehogy megbántsam Bellát, s olyat mondjak, ami fájhat neki. A családjáról. – Az egyik vadászat során… „összefutottunk” a farkasokkal és szövetséget kötöttük velük.

- Szövetséget? – kérdezett vissza meglepetten.

- Igen – bólintottam. – Amíg nem lépünk a földjükre, s nem oltunk ki emberi életet, addig ők sem lépnek támadásba ellenünk.

- Szóval ezért nem lépte át azt a határvonalat… - mondta halkan. Szemeiben a felismerés fénye csillant, ami gyönyörűvé tette arcát.

- Pontosan – erősítettem meg megállapítását.

Lassan haladtunk a ház felé, de egyáltalán nem zavart. Lelkem mintha a megkönnyebbülés felé haladt volna, ahogy elmondtam Bellának szinte mindent.

- Van még valami? – kérdezte tétován.

- Nem nincs, de meg szeretnélek kérni valamire – állítottam meg egy pillanatra, s magam felé fordítottam.

- Mi lenne az?

- Tudom, hogy úgy hiszed… Hogy nem fog bántani…

- Edward… - vágott szavamba, de ujjamat szájára raktam.

- Tudom, hogy önszántából nem bántana, de nem tudom mennyire tudja uralni a… farkas ösztöneit – mondtam halkan, de határozottan. – Kérlek, ne dühítsd fel, az ösztönök erősek… – fúrtam szemeimet övébe.

- Rendben… - nyögte ki kábultan, mire elmosolyodtam, majd újból elindítottam az erdőben. Talán sikerült megértetnem vele, mennyire fontos, hogy gondoljon erre is.

- Edward – szólalt meg kis idő múlva.

- Igen?

- A családod még mindig ugyanazon a véleményen van? – kérdezte bizonytalanul.

- Öhm… igen – feleltem. Talán csak Alice lett lelkesebb azóta…

- És ha nem… látnak szívesen? – Hangja halkan csengett. Felnevettem. – Miért nevetsz?

- Még mindig meg tudsz lepni – válaszoltam elfojtva nevetésem. Egyre közelebb értünk a folyóhoz, hallottam csobogását.

- Miért, most mivel leptelek meg? – kérdezte kíváncsian.

- Bella, azért aggódsz, hogy nem látnak szívesen. Holott azért kellene, hogy velem együtt hét vámpírral leszel egy fedél alatt – vigyorogtam azon, hogy nem érti nevetésem okát.

- Um, hát igen… Erre nem gondoltam – szaladt ki száján. Alig bírtam visszafojtani nevetésem.

- Nem kell félned, nem hagyom, hogy bajod essen – mondtam komolyan. Éreztem, ahogy teste megfeszül.

- A folyó… - állapította meg Bella, csak úgy magának. Mintha beazonosította volna, amit még előző találkozásunkon mondtam. – Hol lehet rajta átjutni? – kérdezte félve. Lehet nem is attól volt feszült, amit mondtam? Hanem, hogy hogyan jutunk át a folyón?

- Csak egy módon – vigyorodtam el.

- Rosszabb a futásnál? – kérdezte beharapva alsó ajkát.

- Nem - kaptam ölbe őt. Bella halkan sikkantva díjazta hirtelen mozdulatomat. – Csukd be a szemed – kértem lágyan.

- Miért?

- Mert nem akarom, hogy ugyanaz történjen, mint akkor – feleltem elhúzva szám. Nem bírtam volna elviselni, ha még egyszer olyan állapotban látom miattam.

- Ó… értem. Azonnal – mondta, s teljesítette is. Egy könnyed ugrással átlendültem a folyó túlpartjára, s elegáns landolás után felegyenesedtem. – Kinyithatod – súgtam Bella fülébe.

- Már a folyó túloldalán vagyunk? – nyitotta résnyire szemét, hogy megbizonyosodjon róla maga is.

- Igen – nevettem felszabadultan.

- Ne nevess – utasított durcásan.

- Gyalogolni akarsz még a házig? – kérdeztem, nem tudtam Bella mennyire lehet fáradt ettől a naptól. Sok mindenen ment keresztül mind lelkileg, mind fizikailag.

- Mi lenne a másik lehetőség? – De nem kellett válaszolnom, mert tudta. – Fáradt vagyok – sütötte le szemeit.

- Ha szeretnéd, mehetek lassan is – ajánlottam fel, hogy viszem.

- Um… nehéz vagyok – mondta halkan. Megint csak nevetnem kellett.

- Bella, ezt most komolyan mondtad? – indultam el vele karjaimban.

- Nem – vágta rá bosszúsan. – Elfelejtettem, hogy mekkora erőd van – folytatta kis gúnyos éllel.

- Igen, elég sokszor elfelejtkezel róla – róttam meg gyöngéden.

- Mikor érünk oda? – terelte gyorsan az előző témát.

- Nem sokára – feleltem feszülten. Egyre jobban aggódtam, mi lesz otthon. Alice biztosan már felkészítette a többieket a találkozásra, de ennek ellenére féltem. Nem tudtam, mire számítsak. Nem tudtam, mi fog történni, ha kiderül, Bella Ephraim nevelt lánya.

Mindenképpen el kell titkolnom ezt a tényt Rosalie és Jasper elől. Ők voltak, akik leginkább ellenezték ezt, veszélyesnek tartották. Bár nyilvánosan nekem még csak Rose fejtette ki véleményét. De Jasper sem volt rest végiggondolni egy pár lehetőséget. Tudom, hogy Alice nem hagyná, hogy tegyen valamit, s ez kicsit megnyugtatott. Emmettben nem voltam biztos. A legfontosabb volt számára Rose, s az ő álláspontját már tudom.

Már hallottam gondolataikat, mindenki otthon volt, még Carlisle is. S már most bántottak ezek a ki nem mondott vélemények, amik pont az előbb említett személyek agyában fogalmazódtak meg. Egyedül Esme volt az, aki feltétlenül és rendkívül bízott bennem. Boldogan gondolt ránk, s hogy végre megismerheti választottamat.

- Hamarosan ott vagyunk – figyelmeztettem Bellát. Hallottam, hogy szíve gyorsabban kezdett el verni mellkasában. – Félsz? – kérdeztem meg súgva.

- Nem – vágta rá azonnal. – Csak… izgulok – bökte ki nagyon halkan. Mosolygós ajkaimat hozzáérintettem homlokához, hogy megnyugtassam. Szívének dobogása kezdett visszaállni a normálisra, csak légzése hagyott ki egy ütemet.

A házhoz érve leraktam Bellát, előttem állva csodálta az épületet. Előrecsúsztattam kezemet derekát végigsimítva, s hasán megállapodott tenyerem. Halk sóhaj hagyta el száját.

- Gyönyörű, már így kívülről is – mondta mindvégig a házat figyelve.

- Köszönöm – motyogtam fülébe, elárasztva torkomat édes illatával. – Gyere, menjünk be – javasoltam. Bella mélyet sóhajtott, majd aprót biccentett belegyezése jeléül.

Lassan lépkedtünk fel a verandára a cédrusfák oltalmazó árnyékában, ott megelőzve Bellát kinyitottam a bejárati ajtót, s kezemmel jelezve előreengedtem őt. Bella átlépte a küszöböt, s beljebb ment a házban. Mindvégig mögötte voltam, majd leemeltem kabátját, s egy szemvillanás alatt felakasztottam. Derekára téve kezemet vezettem a nappali felé őt, ahol családom tagjai várakoztak. Megsorjáztak a gondolatok, feszült volt mindenki a találkozástól. Most rendkívül örültem annak, hogy Alice látta Bellát, s némileg felkészítette így a többieket. Hallottam, hogy a szobában csak Rosalie, Esme, Carlisle, Alice vesz levegőt. Jasper és Emmett nem akartak kockáztatni, de nem is hagynám.


Carlisle és Esme a zongora előtt álltak, míg Rosalie, Emmett és Jasper a kanapén ültek. Alice szerelme fejénél a háttámlán foglalt helyet, izgatottan lóbálva lábát. Alig bírta megállni, hogy azonnal ne támadjon le minket, amint beléptünk.

Megköszörültem torkomat, felkészülve bármire, ami ma még jöhet.

- Hadd mutassam be Bellát – szólaltam meg feszülten, arcom azonban nyugodt volt. Minden fej Bella felé fordult, félve pillantottam le rá, de látszólag még mindig nem akart menekülni, s nem félt egyáltalán.

- Bella, nagyon örülünk, hogy nálunk is üdvözölhetlek. – Apám óvatosan lépett közelebb hozzánk, s kezét nyújtotta Bellának, aki mosolyogva szorította meg apám jobbját.

- Nagyon örvendek, Dr. Cullen! – Bella hangja egyenletes volt, ahogy szíve dobogása is.

- Csak szólíts Carlisle-nek – mosolygott vissza Bellára.

- Rendben. – Én pedig kezdtem megkönnyebbülni, hogy eddig ilyen jól megy minden. Bár tudtam, hogy nem Carlisle-lal és Esmével lesz gond.

Anyám lépett Carlisle mellé, s nyújtotta kezét Bella felé.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek Bella. – Hangja tele volt melegséggel, s boldogsággal, ami felszabadultan öntötte el lelkemet.

- Én is nagyon örvendek, Mrs. Cullen – felelt illedelmesen Bella. Arca még mindig mosolyban csillogott.

Most már jöhetek én is? – hallottam meg Alice türelmetlen gondolatát, s már pattant is föl a kanapéról, hogy lerohanja Bellát. Figyelmeztető pillantást küldtem felé, de ő nem törődött velem. Kecsesen elélibbent, majd két apró puszit nyomott arcára. Elhúztam számat, előre láttam gondolataiban, hogy mit akar tenni.

Már értek mindent. Nagyon jó az illata…- jegyezte meg nekem, mire elfintorodtam.

- Szia, Bella. Alice vagyok – köszöntötte. Láttam Esmén és Carlisle-on is, hogy ledöbbennek Alice viselkedésén. Pedig előre tudták, hogy Alice nem fogja vissza magát, ilyen a természete. Talán feloldja azt a feszültséget, ami érezhető volt, míg Jasper nem befolyásolta.

- Örvendek, Alice. – Bella egész jól fogadta testvérem váratlan gesztusát. Kifújtam tüdőmből a levegőt.
Ne várd, hogy majd jó pofizzak – hallottam most Rose mérhetetlen ellenszenvét. Rávillantottam szemeimet.

- Bella, bemutatom a testvéreimet – indítványoztam én, mert nem bírtam elfogadni Rosalie illetlenségét. – Rosalie, Emmett és Jasper.

- Hello, Bella! – vigyorgott Emmett Rose háta mögül, mire ő olyan gyorsan pillantotta rá, hogy emberi szem azt nem láthatta. Emmett bűnbánóan nézett Rosalie-ra.

Bocs Edward. Nem akarom, hogy haragudjon rám – gondolta.
Bella vigyorogva intett testvéremnek, míg Alice visszament Jasperhez, s átkarolta nyakát. Bella arcán apró döbbenet suhant át. Éreztem Jasper jótékony képességét.

- Bella – biccentett Jasper is, de ott maradt a kanapén. Tisztes távolságot tartott Bellától, s ez így volt jó. Alice mindenképpen mellette akart maradni, én pedig Bellát nem akartam szem elől veszíteni egy pillanatra sem.

- Ha most megbocsátotok – állt fel Rosalie a kanapéról, miután Emmett fülébe súgott. Magamban horkantottam, nem akartam, hogy Bella valami rosszra gondoljon. Egy másodperc múlva már nem voltak a házban. Bella kérdő tekintettel fordult felém, szemeimmel jeleztem, hogy majd elmondom neki. Visszafordította fejét Carlisle-ra, és Esmére.

Hirtelen figyeltem fel Alice-re. Megmerevedett ültében, szemei üvegesen tekintettek előre. Most csak rá figyeltem, vele együtt néztem végig látomását. Felszisszentem, Alice nyugtatóan nézett rám.

Nem lesz semmi baj. Láttam volna.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Hű.. Lesznek itt még dolgok. :) Emmett meg tök rendes. :D Nagyon bírom. :) Rosalie.. Most olyan kis bunkó. :D Majd talán kimutatja a kedvesebb oldalát is egyszer. :P Nagyon jó fejezet lett ez is.
Üdv.: ewoO

Freeb írta...

Lesznek bezony. :))) Emmett aki mindenből viccet csinál, és mindig oldja a feszültséget. Legalább is szerintem .:D Szeressük azért őt is. :) Rose-nak még meg kell nyugodnia, hogy Bellába beleszeretett Edward. Hááát egyszer biztos. :D Köszi! Pusz!

Megjegyzés küldése

 

blogger templates | Make Money Online