Újdonságok



Sziasztok! Ha találtok valami hibát a sablonban, a bejegyzésekben, kérlek írjátok meg nekem akár kritikában, akár e-mailben, hogy kijavíthassam. Régebbi bejegyzésekben is! Összegeztem a történetek címkéit, amit oldalt megtaláltok. :)
Közvélemény kutatás az új történetről oldalt. :)
(2012.08.19.)

Banner

Generate your flash banner free online


A menthető bannerem oldalt kicsit lejjebb megtaláljátok. :)

2009. augusztus 30., vasárnap

Karnyújtásnyira a boldogság

1. fejezet - Kísértő szívdobbanás

A TAVASZ IS UGYANOLYAN borult, szürke felhőkkel köszöntött be Forksban, aminek talán a lakók közül csak mi, Cullenok örültünk. A kórház folyosóján lévő ablakon néztem ki a város utcáira, s az ott elhaladó emberekre, autókra. Most is csak egy ember járt agyamban, s a vele töltött percek minden pillanata. Tovább lépkedtem a következő beteghez, miközben a kórlapot olvasgattam. Férjes asszony, akinek bokája már egyszer eltört, be is volt gipszelve, s most megbotlott. Ugyanabba a bokába nyilalló szúró fájdalom – olvastam magamban Angelica betűit.

Egy pillanatra megálltam a vizsgáló előtt, majd egy kopogás után beléptem. Hallottam, hogy a hölgy légzése egy ütemet kihagyott, aztán ránézve meg kellett állapítanom, hogy mennyire fiatal. A kórlapjára visszanézve pontosan megtudtam, hogy húsz éves. Gondolataiban viszontláttam magam, de ő nem annak a szörnyetegnek tekintett, aki valójában vagyok. S akit még most is küzdve taszítok vissza ketrecébe.

- Jó napot! – csuktam össze a kórlapot, majd odaléptem ágyához. A kis füzetecskét leraktam az ágy melletti asztalkára.

- Jó napot! – Kacér mosolyra húzta száját, égszínkék szemeit végigfuttatta rajtam.

- Szabad? – fogtam meg a szoknya alsó szélét, hogy felhajthassam bokájáról és megnézhessem.

- Csak nyugodtan, doktor úr – mondta, miközben hosszú, loknis haját hátradobta kecses nyakáról. Láttam a lüktető, halványkék erecskét, hallottam zubogó vérét. Mélyet sóhajtottam, s elfordítottam tekintetemet.

Lehajolva lassan felhajtottam szoknyáját, vigyázva, ne érjek túlságosan bőréhez. Szívverése felgyorsult, ahogy egyre közelebb ért kezem lábához. Nehezen fojtottam vissza nevetésemet a fejemben zakatoló gondolatok miatt. Megfordultam, s a vizsgálóban lévő mosdókagylóhoz léptem. Forró vizet engedtem és alátartottam kezeimet, hogy ne legyenek annyira hűvösek. Szabad utat engedhettem vigyoromnak, míg háttal álltam a betegnek. Még mindig hihetetlennek tartottam, hogy a nők többsége így tekint rám, vagy akár apámra. Nekem csak egy személy szerelme számított, ahogy Carlisle-nak is.

Hány éves lehet? Tizenhét talán? – találgatott gondolatban. Őrá lenne szükségem a férjem mellett. Egy hozzám hasonlóan fiatalkorú férfira, aki… Akitől egyszerűn eláll a szavam…

Elrejtettem arcomról a mosolyt s a meghökkenést is, elzártam a meleg vizes csapot, majd megfordulva visszaléptem az ágyhoz. Ah… Hátulról is tetszetős, de elölről… - szinte hallottam hozzá a sóhaját.

Gyöngéden megfogtam duzzadt bokáját, hogy megtapintsam, hol is fáj neki. Mi ez a hűvösség…? – Először megijedtem, hogy emiatt félelmet keltek benne, de ahogy tovább figyeltem, megnyugodtam. - Mennyei érzés. Megkóstolnám, hogy ajkai is ilyen hidegek-e forró csókom után.

- Itt fáj? – köszörültem meg zavaromban torkom megnyomva egy pontot bőrén, s közben óvatosan megmozdítottam bokáját.

- Au… Igen – halk nyafogós hangot hallatott, amitől megborzongtam. Milyen kemény, erős keze van! Szemem sarkából láttam, hogy beharapja alsó ajkát. Máshol is ennyire… kemény?

- Elnézést – szabadkoztam azonnal, hogy kizökkentsem őt elmélázásából. Ránéztem arcára, ami most elpirult gondolatai hatására.

- Ó, ne aggódjon. Csak a dolgát végzi – mondta, miközben legyintett egyet, s mosolyt villantott felém. Kék szemeit belefúrta tekintetembe. Arany… De gyönyörűek!

Visszanéztem bokájára. Újból megnyomogattam, majd megmozdítottam, de rögtön hallottam, ha csak gondolatban is a jajveszékelést.

- Be kell gipszelni, eltört a bokája – mondtam felegyenesedve. Odaléptem a kisasztalhoz a kórlapért.

- Gipszelni? – szontyolodott el. – Azt is ön csinálja majd? – kérdezte némileg fellelkesülve, s felpillantott rám. Szemérmetlenül kihúzta magát, hogy egyenes belátásom nyíljon mély dekoltázsába. De csalódottan vette tudomásul, hogy egyáltalán nem érdekel.

- Nem, azt nem én fogom – válaszoltam neki, miközben felkaptam a kórlapot az asztalkáról.

- Sajnálattal hallom. – Hangja szomorúan csengett. Elindultam az ajtó felé, s miután megfordultam megéreztem egy pillanatra végigsimítja karomat. Megtorpantam, de csak megráztam rajta fejemet, s kimentem a vizsgálóból.

Itt hagyott? Engem itt hagyott? – hallottam meg a meglepetten felkiáltó gondolatot. Vigyorogva csuktam be az ajtót, s indultam el a nővérpult fele, hogy leadjam Angelicának a kórlapot.

Most már nem kellett sok időt kibírnom, hogy végre láthassam őt. Az iskola miatt csak délután találkozhattunk, ami miatt a délelőttjeim, s éjszakáim is gyötrelmesen lassan teltek el. Persze tudtam, hogy a legfontosabbak az életében a tanulmányai, s addig én is képeztem magamat. Azonban nehezen viseltem el hiányát, és hogy csak egy kevéske idő, amit vele tölthetek.

Lassan lépkedtem, meglepődve néztem Carlisle-t, aki szemben jött velem a széles folyosón. Nagyon vigyorgott, de gondolataiból nem tudtam kiolvasni miért.

- Miért vigyorogsz ennyire? – kérdeztem tőle mosolyogva, mikor oda ért mellém.

- Ó, majd meglátod. Meglátod – mondta sejtelmesen, s erőteljesen elrejtett előlem valamit. – Végeztél? – utalt a kezemben tartott kórlapra.

- Igen, épp most – feleltem.

- Jól van, menj csak haza ma – mondta.

- Öhm… - húztam fel szemöldököm -, rendben. Otthon találkozunk.

- Szia, Edward – köszönt el mindentudó mosollyal, majd továbbment eredeti célja felé. Még mindig néztem őt, majd fejcsóválva folytattam lépteimet Angelica felé. A fordulóból kiérve megtorpantam, s félmosolyra húztam ajkaimat. Figyeltem Angelicát, s az épp hozzá lépőt is.

- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – kérdezte Angelica kedvesen.

- Jó napot! Öhm… Edward Cullent keresem – hallottam meg bizonytalan hangját. Lezseren nekidőltem a falnak, onnan néztem őt. Hosszú, barna haját, amint eltakarja félig arcát, s csokoládébarna szemeit. Arcán halvány pír jelent meg nevem kimondásakor, mikor zavartan füle mögé tűrte tincseit. Angelica egy pillanatra ledöbbent.

Mi köze van ennek a lánynak, Edwardhoz?

- Ó, ha megkérdezhetem, honnan ismeri Edwardot? – kérdezte Angelica már nem éppen barátságos hangon. Ugye nem a szerelme? Ez a lány! - még mindig mosolyogtam gondolatain, mert tudtam, hogy nem mondja őket komolyan. Kiismertem már Angelicát. Viszont nagyon kíváncsi voltam, hogy mit fog felelni Bella erre a kérdésre. Ezt még mindenképpen meg akartam várni, aztán lépek csak hozzá.

- Um… a… a kedvese vagyok – nyögte ki, kis vörös rózsa piroslott arcának jobb oldalán. Elvigyorodtam válaszán, az érzés, ami elöntötte lelkemet megfogalmazhatatlan volt számomra. Talán teljességnek, elégedettségnek nevezném. S persze Angelica gondolatai sem voltak elhanyagolhatók. Kevésen múlott, hogy ne kezdjek el nevetni rajtuk ott a folyosón, temérdek beteg előtt.

A kedvese??? – Angelica ajkai elnyíltak döbbenetében. – Foglalt! Hát persze, hogy az! Egy ilyen férfi… - gondolta csalódottan.
Lassan elindultam, mintha csak most érkeztem volna oda, ahol álltam. Angelica elkezdte mondatát, de másképp fejezte be, mint akarta.

- Edward épp… Most jön – tájékoztatta Bellát, aki oldalra pillantott felém. Belenéztem szemeibe, amik csillogva néztek vissza rám. Légzése egyeletlenné vált, ahogy egyre közelebb értem hozzá.

- Végeztem, Angelica. Most mennék – mondtam neki, mikor odaértem. Aztán Bellához fordultam.

- Örülök, hogy látlak, kedvesem – használtam ugyanazt a szót, amit ő. Bella lesütötte kába szemeit, arca csak úgy izzott zavarában.

- Szia – motyogta, majd újból rám nézett. Angelica arrébb állt, hogy nyugodtan beszélhessünk.

- Hogyhogy itt vagy? – kérdeztem, miközben levettem a fehér köpenyt, s ráraktam a pultra. Küldtem egy mosolyt Angelica felé, amit viszonzott, majd elvette a köpenyt, s visszarakta a helyére.

- Csak… gondoltam bejövök, hátha itt vagy – mondta, furcsán nézve Angelicára.

- Gyere, hazaviszlek – csúsztattam kezem derekára, s az ajtó fele irányítottam. Már értettem Carlisle viselkedését.

- Haza? – kérdezte csalódottan.

- Vagy jobb szeretnél hozzánk jönni? – súgtam a kérdést fülébe.

- Csak egy kicsit veled szeretnék lenni, az mindegy hol – felelt halkan.

- Rendben – mondtam, majd kinyitottam előtte a kórház ajtaját. Emberi tempóban értem be őt, majd az Alfa Romeóhoz vezettem. Beültem én is, s beindítottam a motort, ami hangosan felbőgött. Jobb kezemet gyöngéden összekulcsoltam Belláéval, majd ő egyszerűen rásimította másik tenyerét is. Körbeölelve, s forróságba zárva így kézfejemet. Örültem, hogy Bella meggyógyult, leszámítva a kisebb zúzódásokat, amik a mindennapok során keletkeztek testén. Azok is akkor, mikor nem volt mellettem.

Rákanyarodtam az útra, s felpörgettem a motort, hogy elérjem azt a sebességet, amivel vezetni szoktam. Bella már kezdte elviselni, és nem igazán említette. Bízott bennem, vagy inkább a vámpír énemben, akinek gyerekjáték volt, hogy soha ne szenvedjen balesetet vagy kapják el a rendőrök.

- Hova viszel? – kérdezte kis idő után, ujjai cirógatták kezemet.

- Vámpírszállásra – mókáztam, Bella is elmosolyodott rajta.

- Játszol nekem majd valamit?

- Ha szeretnéd, igen – feleltem. Az utóbbi időben újra komponáltam, egyre több szólt Belláról, s az iránta érzett szerelmemről. Ő pedig imádta ezeket hallgatni az előadásomban. Mindig ott ült velem a zongoránál, s figyelte játékomat. - Apukád tud róla, hogy eljöttél hozzám? – jutott eszembe Ephraim. A szövetség még mindig fenn áll a két fél között, éppen ezért nem akartam a farkasok vezérét magamra haragítani. Ennél is jobban…

- Hát nem mondtam neki, de úgyis tudja – felelt tétován.

- Bella – néztem rá egy pillanatra, hangom elnyújtottam.

- Ne aggódj annyit, Edward. Apám jól tűri – folytatta, s én azon gondolkodtam, ha Ephraim-ra ezt mondta, akkor ki nem tűrheti jól.

- Apád… És Jacob? – kérdeztem rá, Bella ráharapott alsó ajkára.

- Ő már kevésbé – mondta pár perc után.

- Ezt hogy érted, Bella?

- Folyton csak egy dolgot hajtogat, aminek a lényege ugyanaz… - sóhajtott dühösen. – S már nem akarom azt hallgatni.

- Igen? És miket mondogat? – tudakoltam kíváncsian. Bella nem szólalt meg azonnal, csak nézte az erdő fáit, ahogy lekanyarodtam az ösvényre.

– Olyanokat, mint milyen bolond vagyok, milyen veszélyes… - hagyta befejezetlenül, s egy hirtelen váltást éreztem mondatában - …és játszom az életemmel – gondolom az lett volna a vége, hogy vagy... Pontosabban milyen veszélyes az a vérszívó rád. Ahogy megismertem Jacob Blacket biztos voltam benne.

- Soha nem lennék képes bántani téged – mondtam komolyan. – Előbb halnék meg.

- Edward, kérlek – sóhajtott ismét Bella. – Ezt nem akarom hallani… – csuklott el hangja. Nem szóltam, nem akartam fájdalmat okozni neki. De nem bírnám ki nélküle, nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy ő nincs többé. A kormányon lévő kezem erősen megmarkolta azt, ahogy agyamon átfutott egy szörnyű kép. Mélyeket lélegeztem, hogy lenyugtassam magam.

A házunkhoz érve egyenesen a garázsba vezettem az autót, hogy beparkoljak. Gyöngéden kihúztam kezemet Bella tenyereinek öleléséből, majd kiszállva megkerültem az Alfa Romeót, s kinyitottam a Bella felőli ajtót. Már tudta merre kell menni, így csak átkaroltam vállát, s felvettem emberi tempóját. A lakásba lépve Esme jött elénk köszönteni.

- Bella édesem – ölelte át gyöngéden Bellát, s mosolyogva egy puszit nyomott arcára.

- Esme – viszonozta a mosolyt Bella.

- Az iskolából jössz? – kérdezte kíváncsian.

- Nem egészen – pirult el Bella. – Bementem a kórházba – válaszolt.

- Á, értem. Nagyszerű ötlet volt – kacsintott Esme. - Nem vagy éhes vagy… szomjas Bella? – kérdezte.

- Ó, köszönöm nem.

- Rendben, akkor kettesben hagylak titeket – simította meg karomat, majd felment az emeletre.

- Akkor játszol nekem? – támadt a témára Bella, s húzni kezdett az antik zongora felé. Vigyorogva hagytam magam, hisz ha nem akarnám, nem tudná ezt megtenni.

- Amit csak akarsz – kaptam el derekánál, s fülébe súgtam. Bella megborzongott.

- Um… jó válasz – mondta, aztán leült a zongora elé, én pedig kis helyet hagyva kettőnk közt mellé. Felhajtottam a hangszer fedelét, miközben azon gondolkodtam, melyik dallamot válasszam.

- Történt valami? – kérdezte Bella.

- Nem, csak azon gondolkodom, melyiket játsszam – mondtam vigyorogva.

- Mondjuk olyat… - ráncolta össze homlokát – amit még nem hallottam. Biztos van olyan – nézett bele szemeimbe.

- Van – bólintottam. Amit csak alig három napja ihletett meg, s amiben azokat a kusza érzéseket öntöttem dallamokba, melyek első találkozásunk óta uralják testemet, eszemet.

Ujjaimat a billentyűk fölé helyeztem, s durván megkezdtem a mély akkordokat. Mélyek, s borongósak, amit akkor éreztem, mikor megéreztem Bella illatát, s azt hittem, hogy a legnagyobb bűnt fogom elkövetni. A ködös, zavaros gondolatok, amik akkor cikáztak fejemben most mind itt voltak ebben a dallamban. Aztán a melódia pár hanggal följebb emelkedett, egy szinten megragadva. Kifejezve azt a kettős érzést, ami majd szétszaggatott abban az időben. Tudtam, hogy el kellene hagynom őt, el kellene mennem messzire, de emberi ösztöneim ragaszkodtak hozzá, nem bírták elengedni őt.

Bella elrévedve hallgatta a dallamokat, szemei a semmibe meredtek. Tovább magasodtak a hangok, egyre lágyabb tónust kölcsönözve játékomnak, míg nem a ritmus felgyorsulva el nem érte a legfelső oktávot. A szapora váltásokkal, s az ütemmel szerettem volna érzékeltetni, hogy mit jelent nekem maga a szerelem és Bella szerelme is.

Hirtelen maradt abba a dallam, rövid, gyors légvételeket vettem, ahogy átéltem újra az emlékeket. Ujjaim még mindig a billentyűket érintették, lassan, végigsimítva azokat húztam le kezeimet térdeimre. Bella megszorította kezemet, mire én felnéztem rá. Másik kezét vontatottan arcomhoz emelte és ajkain mosollyal megcirógatta hűvös számat. Megnyalta sajátját, majd nyelt egy nagyot. Szívverése egyre gyorsabb ütemre váltott, mint én az előbb játékom során. Megpusziltam ujjbegyét, Bella rebbenve hunyta le szempilláit. Nem bírtam ellenállni, hozzáhajoltam, s megcsókoltam. Kezét megfogtam, hogy még véletlenül se tudjon váratlan mozdulatot tenni. Hosszan ízleltem ajkait, apró puszikkal kóstolgattam nedves puhaságukat.

Másik kezem megindult forró nyakának bőrén, míg ujjbegyeim bele nem ütköztek blúzának kivágásába. Lassan továbbhaladtam lefele épphogy érintve keblét, hisz már így is illetlenül viselkedtem. Szaporábban vettem a levegőt, ajkaim elnyíltak egymástól, s belélegeztem Bella forró leheletét, ami cirógatta hideg számat. Végigsimítva hasát, kezemet körbefontam derekán, s közelebb húztam magamhoz. Bella ajkait halk nyögés hagyta el, éreztem, hogy keze, amit tartottam elernyed, majd feje oldalra billen. Rémülten nyitottam ki szemeimet, hogy megbizonyosodjam a felöl, elájult. Derekáról kezem feljebb siklott hátára, másik tenyeremet pedig rásimítottam kipirult arcára, félig-meddig tarkójánál tartva fejét.

- Bella – szólítgattam bársonyos hangon. – Bella, kedvesem. - Hüvelykujjammal megsimogattam bőrét, mire szemeit szaporán pislogva rám emelte. Félmosollyal nyugtáztam kába, ködös tekintetét. – Megint elájultál – mondtam gunyorosan.

- Úgy néz ki – sóhajtott mélyet.

- Ellenállhatatlan varázsom késztetett rá? – vigyorogtam rá.

- Mondhatjuk – mosolygott Bella.

- Azt hittem már megszoktad – nevettem fel.

- Ezt nem lehet megszokni – pirult el még jobban.

- Ahogy ezt sem – simítottam meg felhevült arcát.

- Azt hiszem inkább a játékod volt rám ilyen hatással – próbálta meg menteni helyzetét.

- Ennyire elnyerte tetszésed?

- Gyönyörű volt, igen.

- Örömmel tölt el, hogy ezt mondod – mosolyogtam, majd felálltam. – Gyere, menjünk fel a szobámba.

- Rendben – ált fel Bella is, s előttem lépkedve a lépcső felé vette az irányt. A szobám előtt megkerültem őt, s kinyitottam előtte az ajtót. Hallottam Esme dúdolgatását a mellettünk két helyiséggel lévő szobából, s mellé boldogságtól teljes gondolatait is. Elmosolyodtam rajtuk, majd halkan becsuktam magam mögött szobám ajtaját.

Bella elnyúlt az ágyon, onnan pillantott rám. Nagyot nyeltem, ahogy végignéztem rajta, majd lassan elindultam felé. Bella laposakat pislogott felém, légzése gyorsabb lett minden egyes lépésemmel. Agyam zakatolni kezdett, képzeletem pedig veszélyes játékot űzött a valósággal, s Bellával.

A képek fokozódni kezdtek, mikor odaértem az ágy végéhez, majd összegörnyedve Bella fölé hajoltam. Bal combján végigsimítva rátérdeltem az ágyra mellé, hallottam szívének dobogását, ami egyre gyorsabban verte ütemét. Tenyerem követve csípője vonalát dereka mellett állapodott meg, ránehezedtem a puha fekvőalkalmatosságra. Képzeletem még tovább játszott a gondolattal… Kezem feljebb siklott keblein, hangos nyögést elérve Bellánál, majd lehajoltam hozzá, s szenvedélyesen megcsókoltam.

Egy pillanatra hunytam csak le szemeimet. Ezt nem engedhettem meg, még nem. Amíg nem tudom teljes mértékben uralni vámpír ösztöneimet, addig semmiképpen sem. Illata még mindig mámorító, bódító hatással volt rám, csak úgy, mintha első alkalommal érezném. Azonban megtanultam visszafogni magam, s azt a szörnyeteget, ami lelkem legmélyén lakozik.

Válla mellett könyököltem, s végignéztem egész testén, amibe finoman beleremegett. Mosolyra húztam ajkaim, bal alkarom hasán nyugodott, ahogy támaszkodó kezem felcsúszott oldalára.

- Kísértesz Bella – suttogtam gyöngéden, fogaimat azonban keményen összeszorítottam.

- Sajnálom – bukott ki belőle elpirulva. Önfeledten felkuncogtam hanghordozásán, amiben egyáltalán nem volt észrevehető a sajnálat apró szikrája sem. – Most épp mely fajta ösztöneidet? – kérdezte kíváncsian, csokoládébarna szemeit éhes tekintetembe fúrta, miközben jobb tenyerével végigsimította alkaromat, egészen könyököm hajlatáig, s míg rövid ujjú ingem engedte neki.

- Mindegyik ösztönömet – mondtam csöndesen, bársonyos hangom síron túli kísértésnek hangzott. – De jelenleg az egyik egy hajszálnyival erősebb a másiknál – folytattam. Sóvárgó, mohó szemeim nem tudtak betelni látványával, ahogy résnyire nyitott szája kívánatosan vonzott, hosszú haja szétterült az ágyon, felfedve előttem kecses nyakvonalát. Éreztem, hogy egy apró csepp a pohárban kezd túlcsordulni, s végigfolyik az üveg oldalán.

Füleimen keresztül féktelenül hatolt tudatomba szívének dobogása, ahogy egyre erőteljesebben pumpálja ereibe vörös vérét. Elsötétedő tekintetem nyakának sápatag bőrére siklott, ott is a halványan derengő, kidudorodó kékes erecskére.

9 megjegyzés:

Névtelen írta...

Juj, nagyon jó lett! :D Tetszik a vége, olvasom tovább! :D Bocsi, hogy megint nem írok semmi értelmeset, de teljesen a fejezet hatása alatt vagyok. :D Amúgy tetszett, hogy az előző 'könyv' utolsó mondata ennek a címe volt. :D Az ilyen befejezések, nem tudom miért, de tetszenek. :D Na, szóval ügyi vagy, olvasok tovább. :D
Üdv.: ewoO

Freeb írta...

Óh, nem baj az! Ebben az egy mondatban elmondtál mindent. :) A fejeuzet hatása alatt vaggyal. :D Köszi! :) Ám vicces, azt bartnőmtől vettem át, de tök véletlenül... De örülök, hogy tetszett. Szia!

Névtelen írta...

Nem tudom, hogy rá gondolsz-e, de én Spirit Bliss ficjénél olvastam ilyen, és már akkor is tetszett. :D
Üdv.: ewoO

Freeb írta...

Igen rá gondoltam. :D Ő nála volt, igen, és ami vicces volt, hogy amikor megírtam én ezt, eszembe se jutott akkor. Szóval tudatalatt, és még emléksze, bocsánatott is kértem tőle, hogy nem akartam ugyanúgy írni, csak... így jött. De megértő volt, szerencsémre nagyon jó barát. :)
Üdv! :)

Névtelen írta...

Ez tök jó. :D Azt nem tudom, hogy jó barát-e, nem ismerem 'személyesen', csak az írásai alapján, de nekem nagyon szimpatikus, és te is, és ilyenkor valami olyasmit kéne mondani, hogy szerencsés, hogy a barátjának tudhat, vagy fordítva, de szerintem mindketten szerencsések vagytok, mert - így, amennyire meg tudom állapítani egy-egy blog alapján (tehát kb. semennyire.. xD) - tök rendesek vagytok, és jó, hogy így összebarátkoztatok.. :D Még az agyatok is egyformán működik. :D Na, ez most olyan csöpögősre sikerült, meg nem is igazán van értelme, de azért remélem érted, hogy mit akartam kihozni belőle. :)xD
Üdv.: ewoO

Névtelen írta...

Na, jó.. Ezt a 'kb. semennyire'-t visszavonom, mert azért így válaszokból egész jól meg lehet állapítani, de azért migis más, ha valakit személyesen ismerünk.. Mármint érted.. :)
Üdv.: ewoO

Freeb írta...

Tényleg jó. :D Nekem van szerencsém személyesen ismerni, már jó ideje. De egyébként igazad van, mert nehéz azért így megismerni egy embert, bár nekem eddig ha mondhatjuk így, szerencsém van. Nem csak Bliss miatt, de mostanra van egy legjobb barátnőm is, akit itt ismertem meg a blogon. :) És ezért nagyon hálás vagyok ennek a blognak. Vagy ezért is. ;) Köszi, jah, egyébként igen, majdnem ugyanúgy. :D Vannak néhol eltérések, de jól megértjük egymást. :D Persze, hogy értem, és igen teljesen más, ha személyesen ismeri meg az ember a másikat. :)
Üdv! :)

Marcsi írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Marcsi írta...

Bocsi rossz fejihet írtam :)))

Megjegyzés küldése

 

blogger templates | Make Money Online