1. fejezet - Gyötrődés

MIUTÁN VÉGEZTEM a harmadik gyilkossal, még vártam pár napot, míg visszatértem volna Carlisle-ékhoz. Nem akartam, hogy szemem eláruljon rólam mindent, amit eddig tettem. Tudtam, hogy apám megbocsát, s soha nem fogja felhánytorgatni nekem mit tettem a múltban. De én sokkal rosszabbul viseltem, mint ő, azóta a találkozás óta. Visszaemlékeztem Carlisle tekintetére, mikor az arcába vágtam, hogy nem akarom folytatni azt az életet, amit ő választott magának. A nem létező lelkemet elöntötte a keserűség. Megbántottam Carlisle-t, ahogyan Esmét is, aki úgy szeretett már akkor, mint saját fiát. Fejemben most is tisztán hallottam abban a percben felcsendülő gondolataikat, mikor kiléptem házunk ajtaján. Esme kétségbeesetten könyörgött, ne hagyjam ott őket, Carlisle csak annyit gondolt, hogy visszavár, mert tudja, egyszer megint ott leszek mellettük.


S apám megint csak nem tévedett. Most még gyorsabban futottam, mint ahogy szoktam. Először élveztem az esőcseppeket, amik jéghideg arcomba csapódtak, de ahogy a sebességem nőtt, már nem is észleltem őket. Pár perc elteltével ott álltam megint, ahol négy éve. De nem volt ugyanolyan, mint akkor. Azok után, amit tettem ezek alatt az évek alatt. Belenézni újra Carlisle aranyszín szemeibe, nem is beszélve Esméről. Noha tudtam, hogy visszavárnak – szinte mindennap -, s megbocsátják bűneimet, lehet… hogy én magamnak nem fogom. Mély levegőt vettem, éreztem a vágyott otthonom kellemes illatát, s már raktam is kezem a rézkilincsre. Azonban az ajtó meglepetésemre kinyílt előttem. A bentről kiszűrődő fényben Carlisle állt, mint egy valóságos angyal. Szőke, rövid hajával, fiatalos külsejével. Mögötte kicsivel hátrébb a meghatódott Esme. Örömmel teli gondolatai rögtön elárasztották fejemet - mihelyst meglátott -, egy kis megkönnyebbülést hozva ezzel rám. Talán hallották, hogy jövök, vagy csak megérezték…? Nem tudtam, de nem is érdekelt ebben a pillanatban.


- Edward… - szólalt meg apám hangjában a felszabadultsággal, megkönnyebbüléssel… s egy kis aggodalommal. Félmosolyra húztam számat, mikor Carlisle azonnal, szorosan megölelt. Mint egy igazi apa, aki oly rég látta elveszett fiát. Miután elengedett beléptünk a házba. Nem vettem le Esméről a szemem. Gyötört a bűntudat – egy lélek nélküli bűntudat -, hogy itt tudtam hagyni őt, aki az első perctől fogva saját gyermekének tart. Kicsit még mindig féltem, hogy mi lesz a reakciója. De ez rögtön elpárolgott, ahogy Esme szemei örömtől csillogva rám néztek, s anyai ölelésébe zárt. Úgy fogadtak, mint a tékozló fiút, aki végre hazatért hozzájuk.

- Úgy örülök, hogy hazajöttél – suttogta Esme fülembe meghatódva. Ha az én lelkem el is veszett, mikor átváltoztam, Esmé-é csak még érzelemdúsabbá vált. Emlékeimben felidéződött az az este, mikor Carlisle egy gyönyörű nőt tartva karjaiban tért haza, szemeiben kétségbeeséssel, de elszánt tettre készséggel. Munkája révén akkor már egy ideje ismerte, sőt szerette Esmét, s nem bírta elviselni, hogy élete szerelme szívének lüktetését soha többé nem hallhatja. Hazahozta, s megtette, amit velem… megmentette a halál karmaiból. Nem volt más választása, tudtam jól, mint ahogy nálam sem. Nem szóltam bele, nem ellenkeztem, csak vártam. S szerelmük azóta is rendíthetetlen. Kibontakoztam Esme öleléséből, s körülnéztem a házban.


- Látom még mindig ugyanúgy néz ki itt minden – még egyszer körülpillantottam, szinte ittam a látványt, s úgy éreztem valóban otthon vagyok… a családom körében. Mindent el fogok követni érte, hogy ez így is maradjon, mert nem akarom őket még egyszer megbántani. S talán, több esélyem nem is lenne.


- Igen, csak egy-két dologgal bővült a készlet – mosolygott Esme. Carlisle odalépett hozzá, s átkarolta. Jó volt látni őket, újra így együtt, nem csak vámpír létüktől, hanem szerelmüktől sugárzó arcukat. Pillantásom a nappali túloldali sarkára esett, ahol egy nagy, hófehér lepellel fedett… valami állt. Jobb szót nem találtam rá mérete miatt. El nem tudtam képzelni, mi lehet az. A lepel a földet söpörte, így semmit sem tudtam kivenni, mi állhat ott. Kíváncsiságomtól hajtva odaléptem ahhoz a tárgyhoz, s lerántottam róla a leplet, mintha csak egy titkot fednék fel. Elámultam. Egy mahagóni fából készült, antik zongora tárult szemeim elé.

- Valamelyikőtök megtanult zongorázni? – kérdeztem szüleim felé fordulva, de a választ már kiolvashattam gondolataikból.

- Ó, nem… - kezdte Carlisle mosolyogva. – Ajándékba kaptam, de csak azért fogadtam el, nehogy megsértsem a kormányzót, s költözhessünk. – Carlisle gondolatain keresztül láttam az akkori jelenetet. Dolgozószobájában ült, épp egy kórházi „jelentést” írt, mikor megszólalt a dallamos csengő. Mire emberi tempóban kiért a bejárati ajtóhoz, Esme már fogadta vendégeiket. Vagyis, akiket a kormányzó küldött. Nyolc ember várt türelmesen Carlisle igenlő válaszára, s mutatására hova helyezhetik az antik hangszert. Esme hátrébb húzódott, aranyszín szeme Carlisle-éba fúródott. Apám vissza akarta utasítani a drága ajándékot, de az egyik férfi előrelépve megakadályozta ebben.

- A kormányzó Úr azt a parancsot adta, hogy ne hagyjam visszautasítani ajándékát. Ha igen, azt sértésnek veszi személye ellen – mondta el a betanult monológot a vezető.
Carlisle nem tudott mit tenni, csak nézte, ahogy a nyolc ember becipeli az értékes zongorát a nappaliba, majd elhagyják otthonát.

- Nagyvonalú volt a kormányzó – jegyeztem meg egy mosoly kíséretében, hogy kizökkentsem mélázásából, s agyamban akaratlanul is már felidéztem régebbi zongoraleckéimet.

- Megmentettem a lányát, ahogy ő fogalmazott – válaszolt Carlisle.

- Mikor történt? – kérdeztem, hogy be tudjam határolni időben, bár nem akartam felszakítani ezzel az emlékeket bennük.

- Két éve – válaszolt most Esme.
Szóval azóta porosodik itt ez a gyönyörű darab… Vétek lenne így elpazarolni. Biztos kell majd egy mester, aki újra tiszta dallamokat csal ki belőle, de megéri. Valamennyi tudásom van-e téren, s időm, mint a tenger, hogy fejlesszem még e képességem.

- Ha most nem bánjátok… - fordultam ismét feléjük. Tudták így, különleges képesség nélkül is, mire gondoltam. Esme csak egy aprót bólintott. Szemei olyan melegséget sugároztak felém, ami szinte égette bőrömet. Ha volt lelkem, az most mérhetetlenül sajgott a sok bűntől, amit elkövettem. Egy szemvillanás alatt eltűntem régebbi szobámba. Nem csalódtam, minden ugyanúgy állt, ahogy akkoriban itt hagytam. Csak a gondos kezek takarítása látszott meg a helyiségen, sehol egy porszem, egy pókháló, ami rontana az összképen. Mintha a négy év alatt folyamatosan hazavártak volna. Tényleg szörnyeteg vagyok. Feltettem a kedvenc lemezem a lemezlejátszóra, helyére tettem a tűt, s ledőltem a kanapéra. Most az egyszer csakis saját gondolataim sűrű ködében merültem el. Minden mást kizártam a külvilágból. Szinte a legrosszabb rémálmom - ha egyáltalán aludnék -, kísértett folyton folyvást. S így, hogy tudom ez a valóság… csak még keservesebb. Azokra a csokoládébarna szemekre gondoltam, amik örökre belevésődtek az emlékezetembe.
Ha van Isten ebben a szennyezett, nyomorult világban, akkor nem engedi meg, hogy még egyszer találkozzam vele… Ahogy eszembe jutott az előttem álldogáló, félelmet nem ismerő kislány, újra éreztem orromban édes illatát. Ki akartam volna törölni fejemből az egész találkozást, hogy egyszer se essek kísértésbe, s keressem meg őt, mert akkor… nem tudnék uralkodni magamon, s végeznék vele. Azt pedig nem bírnám elviselni. A bennem lévő szörnyeteg hisztérikusan üvöltözött, követelte az illat tulajdonosának felkeresését. Nem, egyáltalán nem voltam szomjas, ezt a szörnyeteg amolyan csemegézésnek állítaná. Nem! Nem hagyom neki, hogy győzzön, s uralkodjon felettem. Döntöttem, akkor és ott. Méghozzá Carlisle élete mellett. Nem iszom több emberi vért, még ha rá is szolgálna valaki erre.

Nem játszhatom tovább az igazságszolgáltatót, így is már pokolra fogok jutni. Máshova nem is kerülhetnék vámpírként. Próbáltam elterelni gondolataimat a kislány képéről, ami belevésődött agyamba. A könyvespolcomhoz léptem, s keresgélni kezdtem, hátha találok valami olyasmit, amiben a zongorákról van szó, akár felépítéséről is. Tanítót kéne fogadnom, a pénzünkből telne rá, de attól félek nem sokáig húzná mellettem. Nem, erre nem gondolhatok. Semmi baja nem lenne… tőlem, csak ő nem bírná a közelemben. Ennyiről van itt szó. A könyvek gerincét olvasgatva tekintetem megakadt egyen. Eddig fel sem figyeltem erre, hogy itt van. Mindent a zongorákról. Ez tökéletes lesz most, hogy ne máson járjon az agyam. Majd lassabban olvasok, mint szoktam, és akkor talán még egy óráig is tudom húzni. Nem, nem lesz elég. Majd elugrom a könyvtárba. Ajkaimat vigyorra húztam. Észre sem fognak venni, s egy perc alatt megfordulok.


Pár óra elteltével sajnos észre kellett vennem, hogy valami más elfoglaltságot kell keresnem. Hamarosan hajnalodik már, első dolgom lesz - persze emberi időben, ha nem süt a nap -, hogy keresek egy mestert, aki újra hangolja a zongorát. Még el tudom viselni egy ember jelenlétét, hogy ne akarjam megölni. Tehát most kell cselekednem, amíg még el tudom fojtani magamban a szörnyeteget. Végre kibújtam a szobámból, hogy megnézzem Carlisle-t, és Esmét. Hallhatták, hogy jövök, mert ott vártak már a nappaliban.

- Szeretnél beszélgetni, Edward? – kérdezte Carlisle. Én csak megráztam a fejemet.

- Vagyis… - kezdtem. – A zongoráról lenne szó – folytattam. Esme és Carlisle mindentudóan mosolygott.

- Már elintéztük Edward – válaszolt Esme. – Reméltük, hogy kedvet kapsz majd hozzá - egészítette ki.

- Ó… - nyögtem ki elkerekedett szemekkel. – Köszönöm – pillantottam a zongorára, majd odaléptem a hangszerhez, s kipróbáltam. Eszembe sem jutott, hogy itt volt előttem, de hozzá sem értem. Pedig egyszerűen csak le kellett volna nyomnom egyik billentyűjét, s meghallottam volna tökéletes, csilingelő hangját. Még az első pár évben, miután átváltoztam vettem zongoraleckéket. Kíváncsi voltam, hogy az ujjaimban benne vannak-e még a mozdulatok. Kezeimet lassan a billentyűk fölé helyeztem, s lenyomtam az első akkordot. Mintha nem is magam irányítanám ujjaimat, ide-oda siklottak a billentyűkön.

Hallottam, hogy Esme a hátam mögé lép, s éreztem kezét a vállamon. Mindig szerette, amikor játszottam, örült neki, hogy ezzel is szórakoztatom, s lefoglalom magamat is. Órákig tudta volna hallgatni művészetem, ha lehet így fogalmazni. Carlisle elbúcsúzott tőlünk, s a kórházba ment. Imádta a munkáját, mindig is tiszteltem, és becsültem az önuralma miatt. Állandóan, a nap minden percében az emberek közelében tartózkodik, mégis, egyszer sem fordult meg a fejében, hogy esetleg egy véletlen folytán rátámad valamelyikükre. Mikor először rájött, hogy mivé vált, annyira iszonyodott saját magától, hogy föllázadt a sors ellen. S azóta is ő a győztes, ő irányítja azt, nem pedig fordítva. Nem tudtam soha elképzelni, hogyan bírja ezt így végigcsinálni. És már mióta! Ha Carlisle-nak sikerült, nekem miért ne menne?

- Miért hagytad abba? – szakított vissza a valóságba Esme szomorú hangja. Észre sem vettem, hogy már nem is játszom a darabot.

- Csak elgondolkodtam – válaszoltam halkan, de Esme így is kiválóan értette.

- Ne rágódj a múlton, Edward. Az már elmúlt – révedt el egy pillanatra Esme, s akaratlanul is meghallottam gondolatait, amikben egy gyermekről álmodozik. Sajgott a szívem anyámért, mióta megtudta Carlisle elméletét. Az után történt, miután elmentem. Úgy érezték elvesztették a fiúkat, s ez Esmét gyötörte a legjobban. Többször is próbálkoztak, hátha teherbe esik Esme, de soha nem valósult meg. Carlisle addig kutatott, szőtte elméjében az elméleteket, míg arra jutott… a vámpírnőknek nem lehet gyermekük. Kizártam Esme gondolatait. Éreztem minden fájdalmat, ami belőlük áradt. S erre én meg egyik pillanatról a másikra itt hagytam őt, ahogy Carlisle-t is. Elkezdtem újra játszani egy másik darabot. Megpróbáltam ezzel is jóvátenni bűnömet.

- Esme… - kezdtem halkan. – Soha nem gondolkodtál azon, milyen lenne az életed, ha Carlisle… nem változtat át? – kérdeztem. Erről még sohasem beszélgettünk, és kíváncsiságom hajtott, hogy mit gondolhat erről Esme. Tőle akartam hallani, nem pedig kiolvasni elméjéből. Nekem ugyanis már sokszor eszembe jutott, a ha lehetősége.

- Hm… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem futott már át bennem a gondolat – válaszolt pár másodperc múlva. – De ezen változtatni már nem tudok, se én, se Carlisle. És így tökéletes az életem, ahogy van. Itt vagytok nekem ti, a családom. Ez nekem bőven elegendő – mosolygott már mellőlem Esme, miközben megsimította arcomat. Abbahagytam a játékot, de nem néztem rá.

- Tudod, én már többször gondolkoztam azon, mi lett volna, ha Carlisle hagy meghalni… - suttogtam elfojtva dühömet. Nem. Nem apámra voltam dühös, csakis magamra. Lehetséges, sokkal jobb lett volna a világ nélkülem.

- Edward… - kezdte gyengéden Esme. – Miért lett volna az jobb? Hm?
Egy ideig nem válaszoltam. Nem akartam, hogy Esme megtudja mit tettem.

- Hidd el, talán, úgy jobb lett volna. Mi van, ha Isten nem véletlenül pusztított volna el…? Most meg semmi sem árthat nekem. Egy szörnyeteg vagyok, egy ragadozó – hadartam el mérgesen. Esme kihallotta hangomból, de nem haragudott rám. Miért nem haragszik? Itt hagytam őket, gyilkoltam… embereket öltem.

- Édesem, te arra teremtettél, hogy élj! Ha Isten el akart volna pusztítani, soha nem találkozol Carlisle-lal – magyarázta Esme teljes meggyőződéssel. Én azonban nem így gondoltam. Puszta véletlen, hogy én haldokoltam ott, ahol Carlisle gyógyítóként dolgozott. Csak egy áldozat voltam a millióból, aki a spanyolnáthában szenvedett. – Nem véletlenül választott téged, Edward… - fejezte be Esme gondolatmenetét.

Erre nem tudtam mit mondani. Tudtam, hogy Carlisle szeret, mintha saját fia volnék, de pontos okát még mindig nem tudtam, miért rám esett a választása. Csak azért, mert már árva voltam, s senkinek sem tűnt fel az eltűnésem? Megsajnált? Vagy mert ismert már addigra annyira, hogy engem akart fiának…? Nem sokra emlékszem azokból a percekből, amikor ott feküdtem a sok haldokló között. Csak egy valakire emlékszem tisztán… Carlisle-ra. Akkor is azt hittem, egy angyal, aki leszállt közénk a mennyből, hogy segítsen az utolsó percekben. Már akkor is elkápráztatott… aztán megtudtam, hogy vámpír. Mint minden ember, először nem hittem neki, hisz csak legendákban szokott előfordulni ilyesmi. De azt az érzést soha nem fogom elfelejteni… a harapást, s azt az égető érzést, ami az átváltozással járt. Szörnyű még visszagondolni is rá.

- Ha nem haragszol, most kicsit egyedül lennék – fordultam Esméhez, aki aprót bólintott, miután adott egy csókot homlokomra. Egy másodperc múlva már saját szobámban nézegettem a könyveim. Elhatároztam magam, hogy tanulással töltöm időmet, egyrészt figyelemelterelésként, másrészt pusztán műveltség szempontjából.


Egy hét telt el szörnyű kínok között. Már egyszer elmentem vadászni, ami inkább menekülés volt a világtól, az emberektől, mintsem szomjúság oltása. Vagy inkább csak egy embertől… Több regényt kiolvastam, többet zongoráztam, és még többet töltöttem az időmet a lemezjátszóm mellett. A zene volt az, ami a leginkább elterelte gondolataimat, mikor már semmi más elfoglaltság nem jutott eszembe. Most is vadászni készültem. Egyedül természetesen. Így ki tudtam élvezni a vadászat minden percét, minden pillanatát. Amikor menekül előlem a zsákmány, de én gyorsabb vagyok nála, erősebb. Részemről csak egy játék volt, egy szomjúságoltó. Az állat részéről a haláltól való menekülés.

Miután kiéltem ragadozó ösztöneimet, s már nem voltam annyira szomjas, mint azelőtt, visszatértem arra a helyre. Oda, ahol megváltozott az életem… Mintha még mindig éreztem voltam azt az édes illatot. Vagy már képzelődöm? Igazán nem tudtam eldönteni, annyira százszoros erővel élt emlékemben az illat. Újra átéltem azt az estét, újra, és újra, kínozva egyre jobban és jobban saját magamat. Nem tudtam nem rá gondolni. Arra a kislányra, aki meg akart érinteni, nem tudva mi történhet vele. Két kezemmel túrtam hajamba. Minek jöttem ide? El akarom felejteni, így aztán menni fog… Végigsétáltam azon az úton, amire a sikátor nyílt. Semmi nesz, semmi cipőkopogás. Jobb, ha még most megyek, mielőtt engedek ragadozó énemnek.

Egy perc múlva már ismét otthonomban álltam. Új ötletem támadt. Nem csak egyszerűen zongorázni fogok, de komponálni is. Noha még nem tudom, hogyan kell, de olyan nehéz nem lehet. S egy ideig biztosan lefoglal majd.

Tíz év telt el a találkozás óta. Azóta 1933-at írunk, de én még mindig ugyanolyan jól emlékszem arra az estére. A zongora előtt ülök, Esmére és Carlisle-ra gondolok, miközben agyamban, s ujjaimban egy dallam rajzolódik ki. Előttem egy kotta fekszik, amire az ütemeket jegyzem. Lágy, szerelmes, örökké tartó… pont mint az ő szerelmük. Esme itthon van, Carlisle azonban épp a kórházban, így kihasználom az alkalmat, s meglepem őket ezzel a kis ajándékkal. Nem lepődnek most már meg azon, ha egy újabb művel állok elő.

Ujjaim lágyan futnak a billentyűkön. Megállok a mozdulat közben. Az ajtó hangosan kivágódik, s Carlisle lép be rajta… csak, hogy nem egyedül.