Újdonságok



Sziasztok! Ha találtok valami hibát a sablonban, a bejegyzésekben, kérlek írjátok meg nekem akár kritikában, akár e-mailben, hogy kijavíthassam. Régebbi bejegyzésekben is! Összegeztem a történetek címkéit, amit oldalt megtaláltok. :)
Közvélemény kutatás az új történetről oldalt. :)
(2012.08.19.)

Banner

Generate your flash banner free online


A menthető bannerem oldalt kicsit lejjebb megtaláljátok. :)

2009. augusztus 30., vasárnap

11. fejezet - Túl késő?

ErÉLYES KOPOGÁS törte meg a kellemes csöndet, Alice kitartóan dörömbölt ajtómon.

Betöröm, ha nem engedsz be! – hallottam meg gondolatát. Kelletlenül felálltam, s az ajtóhoz lépve elfordítottam a zárban a kulcsot.

- Mondjad – morogtam.

- Mit képzelsz Edward? Nem teheted meg! – csattant fel dühösen, én pedig meglepve pislogtam kitörésén. - Azonnal menj az erdőbe, ide tart – közölte, s kérdeznem sem kellett, látomásából rájöttem, kire gondol. – Edward! Hahó! – lengette meg előttem apró kezét. – Még mindig itt vagy? – kérdezte durcásan, dühösen rám villantva borostyán szemeit.

- Igen, amint látod… - dohogtam, gondolataim már máshol jártak. Vajon miért jön ilyen sebesen, kockáztatva testi épségét is… Miattam?

Mire vársz még? Beszélj vele! – unszolt kicsit kedvesebben. Sóhajtottam, majd Alice mellett ellépve lesiettem a lépcsőn, s a hátsó ajtón keresztül az erdőbe vetettem magam.

A sebesen kanyargó folyón túl aztán lelassítottam. Kellett egy kis idő, hogy gondolkodhassak, mert egyszerűen nem értettem, mi történhetett. Igen, úgy volt, hogy találkozunk – amit én másképp akartam most -, de attól még miért kellene összetörnie magát a nagy sietségben? Miért fut a szakadó esőben, a bokrok tépázó ágai közt? Bizonytalanul lépkedtem a sötét erdő belsejébe, az esőcseppek csak nehezen hatoltak át a fák sűrű lombjain, hogy aztán belevesszenek a sáros talajba.

Már hallottam őt, de nem akartam hinni füleimnek. Lélekszakadva loholt – már amennyire a sár engedte -, kabátjába folyton beleakadtak a kiálló faágak, hogy lassítsák őt, hogy egy-egy darab anyag foszlánnyal szegényítsék őt. Újra csak egy dolgon járt elmém, s ismét éreztem a lelkemet összefacsaró tövises indákat, amelyek kegyetlenül mélyesztették bele a bizonytalanság, a csalódás és a mérhetetlen fájdalom érzését.

Tényleg botor módon ostobának hittem őt, ahogy Jacob mondta? Azt hittem, hogy élete végéig, amíg megöregszik velem marad, s nem vágyik majd másra? Valami többre, szebbre, kellemesebbre, mint a velem eltöltött idő? Igen… Elvakított a szerelem, ez a bűnös, mégis gyönyörteli érzés ködbe burkolta agyam, s azóta sem szállt fel onnan, hogy attól függetlenül, józanul gondolkodhassak. Igen, hittem, hogy őszintének vélt szavai, s irántam érzett szerelme elég lesz álmai, vágyai leküzdésére. Én voltam a buta, hogy ilyet gondoltam. S most a csalódás sokkal erősebb minden másnál…

Ezek ellenére még élt bennem egy halvány reménysugár, ami úgy tört utat magának zavaros gondolataim sűrűjén, mint a szürke felhőkön átszakadt napsugár éltető csíkja. Táplálta szerelmemet, s a jövő egy vágyakozó képét bennem. Túl az esőcseppek dörömbölő hangján, csak hallgattam kapkodó légvételeit, izgalomtól heves szívverését, s egy dolgot kívántam csak… Ő boldog legyen, mindegy, hogy kivel, vagy épp mivel. Ő az én életem értelme, azt akarom, hogy mindig mosolyogjon…

Egy határozott döntés született meg elmémben, s reméltem, hogy Alice – ha látja is ezt -, megért majd…

Egyre közelebbről jöttek a sárban cuppogó hangok, s minden lépésem ezzel együtt lassult is, míg meg nem láttam őt. Még így is, ázottan, csapzott, arcába ragadó hajjal is gyönyörű látványt nyújtott. Egy dolog azonban elcsúfította az összképet, a félelemtől eltorzult vonások. Mozdulatai kapkodóak, ügyetlenek, kabátját is csak néha-néha húzta össze magán a nagy sietségben, mégis határozottan tartott felém annak ellenére, hogy nem is tudta jöttömet. S egyelőre így tartottam jónak.

Nehezen tartottam magam, hogy ne ugorjak azonnal elé, s óvjam meg még a sártól is, amibe most beleesett. Tenyere, térdei – számomra –, hangos csattanással értek a vizes talajba, aztán amilyen gyorsan el is esett, olyan iramban kelt is fel, hogy folytassa kíméletlen útját. Ökölbe szorítottam kezem, hogy hagytam… Hagytam, hogy szenvedjen. De kellett még egy kis idő, hogy erőt gyűjtsek elhatározásomhoz, s még egyszer utoljára hallhassam szívének dobogását, ahogy ereibe pumpálja édes, kívánatos – lehet –, utoljára érzett vérét.

Az esés ellenére ő rendíthetetlenül, mindenen átvágva tartotta tempóját az esőben, miközben én azon gondolkodtam, hogy meg fog fázni, hogy én ezt nem akarom, és nem engedhetem. Kabátja alatt fehér blúza átázva tapadt kebleire. Újabb botlás, most azonban nem a sárban, hanem az én karjaimban fél térdre rogyva kötött ki. Kezem derekát tartották, miközben ő vállaimon támaszkodott meg. Szája szétnyílt – izgalmában? –, s azon keresztül kapkodta a levegőt, mellkasa észveszejtően emelkedett, süllyedt, tekintetemet egy pontra vonzva. Szemei kikerekedtek, mintha nem akarna hinni abban, amit lát. Bennem…

Kiseperte előlük az arcára ragadt tincseket, de pillantását egy másodpercre sem vette le rólam, miközben én elkábultam erősen megcsapó illatától. Most tudatomnál kellett volna maradnom, mégis úgy éreztem minden másodperc, amit a közelében töltök figyelmem lankadásához, s a bennem tomboló bizonytalanság erősödéséhez vezetett. Nem akartam engedni ennek az érzésnek, azonban irányításom egyre csak csúszott ki kezeim közül.

- Edward? – suttogásnál is halkabban rebbenő szó ajkairól, ami kínzó gyötrelemként hatolt tudatomba hangszíne miatt. Olyan könnyednek, s ártatlannak tűnt… Csak néztem piros ajkait visszaemlékezve puhaságukra, forróságukra, amikor elsőre megcsókoltam őt… Amiről azt hittem, soha örök életem során nem tapasztalhatom meg ilyen szerelemmel lelkemben. Belemerültem az emlékbe, ami lelki szemeim előtt elevenedett meg, s taszított vissza a remény erőtlen sugarába.

Aztán csak azt vettem észre bódulatomban, hogy Bella gyönge erővel belenyomott háttal a sárba, s az ágyékomon ül. Kezei még mindig vállamon támaszkodtak, combjaival szorosan ölelte körbe csípőm. Riadtan néztem vissza szemeibe, miután pillantásom a felcsusszanó, vizes szoknyára esett, nem is beszélve feljebb leírt látványról. Nagyot nyeltem úgy, hogy ő nehogy észrevegyen valamit is.

Ha véghez akarom vinni elhatározásomat, akkor nem láthatja rajtam, mennyire kívánom őt. Mennyire megzavart még ez az érintkezés is.

– Nincs késő… - hallottam meg a megkönnyebbült sóhajjal kísért félmondatot. Értetlenül álltam a dologhoz, fejemben csak az járt, hogy meg kell tennem, s ha sokáig így maradunk csak meg fog fázni, de én sem tagadhatom majd le vágyam.

- Nem akarnál leszállni rólam? – hangom hatására Bella egész testében megfeszült, s pillantásom nem kerülhette el kebleire ragadt blúzát. Nagy levegőt vett, mintha hirtelen akart volna mondani valamit, de aztán visszanyelte, s összeráncolta homlokát. Csak figyeltem arcvonásainak játékát, miközben próbáltam rájönni, mit is akarhat. Újra nagy levegőt vett, elszánt tettrekészség csillogott csokoládébarna szemeiben, amik most még sötétebbnek tűntek a szürke homályban. Mint egy kísértés… Egy éjsötét szempár kísértése, még most is. Nem tudok szabadulni tőle, akármennyire is szeretnék.

- Nem! Addig nem, amíg meg nem hallgattál! – közölte határozottan, vizes haja előrehullott mellkasára, kis önuralmam visszanyerését nyújtva nekem. – Még nem késő… - motyogta magának még bíztatásképp?

- Nem késő? Miről beszélsz Bella? – próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy rajtam ül, testem azonban igencsak az ellenkezőjét érzékelte. Sokkalta érdekesebbnek bizonyult a kérdés, tekintve, hogy még mindig csak ürességet hallok felőle.

- Nem késő, hogy meggyőzzelek… - hajolt közelebb arcomhoz. – Hogy elmondhassam az igazságot. – Jobb keze vállamról megindult nyakam felé, fel arcomra, hogy ott aztán megpihentesse tenyerét. Szinte égette bőre az enyémet, az a forróság, ami áradt belőle izzítva indította be testem önkéntelen válaszát. Próbáltam uralkodni magamon, de szörnyen nehéz volt. Nehezebb, mint akármi más…

De ez a szócska – igazság –, megakadt elmém szitáján, mintegy kiszűrve a legfontosabb dolgot ebből a mondatból. Vajon ugyanarra gondolunk ebben a percben mindketten? Vagy Bella az igazságon pont annak az ellenkezőjét érti, amit én kívánok. Elhatározásom kezdett ingatag lábakon tovább egyensúlyozni, túl sok volt egyszerre mind testemnek, mind elmémnek. Érezni őt ennyire illetlen helyen, hinni, hogy meggyőzése csak döntésem ellenkezőjét váltaná ki… Mérhetetlen erős lavinát zúdított rám, s úgy éreztem fuldoklom, még ha oxigén nélkül is tudok létezni.

- Meg fogsz fázni… - szólaltam meg rekedtesen, s bár egy könnyed, fürge mozdulattal felkaphattam volna karjaimba, én még sem tudtam mozdulni. Magam sem értettem miértjét, de mintha végtagjaim nemet mondtak volna minden elmebeli parancsomnak, s csak is testem vágyakozását vették volna figyelembe.

- Ah, kit érdekel az most? – kiáltott fel szinte hisztérikus kacajjal.

- Például engem… - morogtam közbevágva.

- Edward, kérlek ígérj meg nekem valamit! – fogta hirtelen két forró tenyere közé arcom, miközben ökölbe szorítottam kezem, nehogy rásimítsam harisnyás combjára. Összeszorítottam fogaimat. Még nem tudtam, mire kellene ígéretet tennem – bár már sejtettem –, mégis agyam már a lehetőségeket mérte fel. – Edward! – szólított fel lágyan Bella, ujjai arcomat cirógatták.

- Mondjad – adtam meg magam, noha eldöntöttem, hogy csak akkor teszek ígéretet, ha úriemberhez méltón be is tudom tartani azt.

- Csak annyit kérek, hallgass végig. Ha tényleg őszintén szeretsz, hiszel majd nekem – mondta szapora légvételekkel. Csak meg kell hallgatnom, ez teljesíthető kérésnek hangzott, noha elhatározásom kezdett már porba hullani. Egy apró érv tartotta bennem döntésem tartóoszlopát…

- Megígérem, hogy végighallgatlak – mondtam komolyan. Bella nem nyugodott meg, kitartóan szorította lábait csípőmre.

- Tudom, mit láttál – hallgatott el egy pillanatra, megrázta fejét, aztán folytatta csak – Vagyis mennyi láttál. Ah, ha túlmagyarázom, akkor úgy hiszed majd, hogy Jake-nek van igaza… De ha nem magyarázom el kellően, akkor… - Jobb kezét homlokára szorította, miközben szorosan lehunyta szemeit – mintha nem tudná, hogyan is fogjon bele a folytatásba –, aztán hátratúrta vizes haját, tekintetét pedig az enyémbe fúrta.

- Bella… - próbáltam meg valamit kinyögni, de mutatóujját számra tette. Igazából nem tudtam, mit mondhatnék… Minden szó torkomra forrt, az érzések úgy kavarogtak bennem, mint egy ereje teljében tomboló vihar.

- Megígérted, hogy meghallgatsz – nyugodott le egy csöppet, ajkai megremegtek. – Tudnod kell, nem az történt, amit hiszel, amit Jacob mutatott! – A szavak mámorító felszabadultságot juttattak lelkembe, táplálva a reményt, ami egyre csak nőtt, gyarapodott. – Vagyis részben nem az történt. – Vonásaim önkéntelenül feszültek meg. Mi ez a játszadozás? Nem szenvedek még eléggé? Bella azonnal folytatta, mikor egy pillanatra álarcom meggyöngült falai mögé pillanthatott. - Igen, megcsókolt, de én megpróbáltam ellökni magamtól… Tiltakoztam! – Őszintének tűntek szavai, szívverése úgy dobolt mellkasában, mintha ki akarna szakadni biológia helyéről. Csak az okát nem tudtam megállapítani. Az igazságot mondja, s attól ilyen izgatott, hogy meg tud-e győzni róla? Vagy arra az izgatottság, hogy tovább gyötörjenek Jacobbal? Nem… Ez nem illett bele Bella jellemébe, a vele eltöltött idő másodperceibe.

Igen, próbálkozhatott a tiltakozással, éreztem is talán valami gyönge kis tolást az emlékben. Jacobbal szemben nem is lett volna esélye… De mi van ha mégsem így van?

- Nem… Nem bírtam őt… - mélyen szívta be a levegőt. – Nem volt elég erőm, hogy eltaszítsam magamtól…

A düh apró szele úgy tépte ki a bizonytalanság megvetett gyökereit, mint a forgószél a hatalmas, vastag törzsű fákat. Jacob akarata ellenére csókolta meg Bellát, s testi fölényét kihasználva nem is engedett addig, míg meg nem kapta, amit akart. A harag elemei erővel lobbant fel bennem, de kitörését csupán egy szó állította meg.

- Szeretlek, ezt tudnod kell még – mondta végül halálosan komolyan, majd szusszantott egyet, s mély sóhaj hagyta el ajkait. A hit a szerelemben újra átvette a hatalmat elmém, s testem felett is. Súghatott józanságom, dühöm akármit is, én mégsem tudtam – akartam –, figyelni rá. Jacob… Sunyi, álnok módon csak a neki kedvező részt mutatta az emlékből, s én voltam olyan botor, hogy neki higgyek. Ne pedig a kedvesemnek.

Felszabadultam, a szerelem felemelő érzése egész testemben kifejtette hatását. Finoman megragadtam Bella derekát, s ügyelve épségére átgörgettem magamon, így én kerültem felülre. Nem törődtem az óvatossággal, úgy hittem ezek után bármire képes vagyok. Még a szörnyeteg visszaszorítására is ketrecébe.

Bella meglepődött, de ajkain éreztem mosolyát, terve sikerének mámoros ízét. Finoman, mégis szenvedélyesen csókoltam őt, karjai nyakam köré fonódtak, hogy közelebb húzhasson magához. Alig engedtem csak neki, míg testünk leheletnyit nem érintkezett csupán. Alkarjaim Bella mellett a sárba préselődtek, az eső rázendítve, a fák levelein áthatolva áztatott minket. Mi mégsem törődtünk semmivel, csak egymással.

Visszatartott lélegzettel csókolgattam ajkait, s hallgattam nyögéseit. El sem tudtam volna képzelni nélküle az életemet – vagy akár olyat tegyek vele, amit ő nem akar –, én mégis azon gondolkodtam, hogyan bírhatnám ki hiányát. Hogy lehettem ennyire ostoba? Úgy határoztam, hogy csak is Jacobra és az emlékére alapoztam, s meg sem fordult a fejemben másik lehetőség. Egy részem már el is fogadta a Bella nélküli életet, másik részem hevesen tiltakozott ellene. Mert tudta, mennyi szenvedés után vetnék véget azoknak.

- Miért hajtogattad, hogy nem késő? – ziháltam a csók után, nem is a levegőhiány miatt. Egyszerűen csak hihetetlennek tűnt, hogy egy hajszál választott el elvesztésétől, s most mégis itt van a karjaim közt.

- Féltem… Hogy elvesztem a bizalmad, a szerelmed – suttogta.

- Örökké szeretni foglak, ezen semmi sem változtat – mondtam komolyan, aztán mellé guggoltam, s karjaimba kaptam őt. – Hazaviszlek és beduglak egy kád forró vízbe. Nem csodálnám, ha még tüdőgyulladást is kapnál… - morogtam neki. Bella felkuncogva bújt mellkasomhoz, miközben karjait nyakam köré fonta.

- Ha te ápolsz még az sem lenne baj… - súgta.

- Kérlek, ne viccelődj ezzel – feleltem nyugodtan. – Csukd be a szemed, nem szeretném, ha rosszul lennél – néztem le rá. Bella egy sóhajjal kísérve engedelmeskedett.

Futásnak eredtem a házunk felé, a folyót könnyedén ugrottam át, hogy a következő másodpercben lelassítsak a hátsó ajtónál.

- Kinyithatod a szemed – mondtam Bellának.

- Nem raksz le? – kérdezte némi reménykedéssel hangjában.

- Nem, így nem koszolunk össze semmit sem. Nem akarok takarítani, és Esme bizony ebben nem ismer kegyelmet – röhögtem, majd beléptem az ajtón, s felszaladtam az első emeleti fürdőszobához.

Hallottam ám! – magamban kuncogtam Esme gondolatán.

- Mi az? – nézett szemeimbe.

- Semmiség – állítottam gyöngéden talpra őt. A kádhoz mentem, s megengedtem a forró vizes csapot, mikor felegyenesedtem tekintetem megakadt egy kis cetlin.
Ez tetszeni fog neki, biztos vagyok benne.

Alice kézírása volt, egy üvegnyi habfürdő előtt. Ezek szerint ő már látta, tudta, hogy Bella itt lesz majd. Fejcsóválva süllyesztettem zsebembe a papírdarabocskát, majd a vízbe öntöttem a habfürdőt, s elzártam a csapot.

- Öhm… lehet ez meleg lesz, engedj még hozzá, ahogy neked jól esik. A szobámban várlak. Törülközőt… hm… - A helyiségben található szekrénykéhez léptem, s kivéve egyet a mosdókagylóra tettem. – Ééén most megyek – mondtam Bellának akadozva zavaromban, aki már levette vizes kabátját. Ő nem is vette észre – vagy inkább nem akarta észrevenni –, hogy fehér blúza teljesen átázva tapadt testére. Mikor rájött hosszas pillantásom okára, maga előtt zavartan keresztbe fonta karjait, s elpirulva lesütötte szemeit. Nagyot nyelve kerültem ki őt, majd egy félmosollyal ajkamon kisiettem a fürdőszobából.

Az ajtónak vetve hátamat mélyeket lélegeztem, s megpróbáltam kiűzni agyamból az előbb látott képet. De csak nem akart elszállingózni gondolataim közül, főleg, hogy füleim a bentről kiszűrődő hangokat figyelték. A víztől súlyos blúz és a szoknya kettősének csattanását a padlón, ahogy ázott harisnyáját lefele görgette lábszárán. Minden hanghoz társult egy kép is, ahogy elképzeltem a folyamatokat, ahogy én magam…

Egy pillanatra tenyerembe temettem arcomat, majd szaporán nyelve az oxigént, s egy váltás ruhát kiszedve a szobámban található szekrényemből, elindultam a lenti fürdőszoba felé. Tudtam, hogy várni fog valami a szobámban. Csak még azt nem, mi is. Ismertem Alice-t, ha már látta, hogy Bella nálunk lesz, s habfürdőt is vásárolt, akkor a ruházatot sem hagyta ki. Ebben biztos voltam.

A szobámba lépve azonnal megláttam a várt „kis” csomagot. Az legalább ágyam fele terítve volt különféle ruhaneműkkel, szinte minden alkalomra, s minden napszakra egy-egy darabbal. Természetesen női…

Végignéztem minden darabon, de csak egynél nyögtem fel… Annak ellenére, hogy Bella nem marad éjszakára – ami nem is lenne lehetséges –, testvérem mégis megajándékozta egy igen kihívó és csábító fehérnemű gyűjteménnyel, nem is beszélve a hálóingek széles választékáról. Talán mégsem kellett volna megnéznem őket, így bármelyiket is fogja Bella választani, én tudni fogom… S az bizony elmém képzelőerejétől függően nem lesz jó hatással testem egyes pontjaira. Mellesleg biztos vagyok benne, hogy ő is tisztában lesz ezzel a kis aprósággal.

Még a fürdés, s átöltözés után is lassan fél óra telt már el, hogy Bellát egyedül hagytam a fürdőszobában. Most végre – persze az ágyamtól minél messzebb a fotelemben –, meghallottam, ahogy kinyílt az ajtó, s Bella bizonytalan léptekkel elindult errefele. Halkan kopogtatott, mire elmosolyodva léptem a nyílászáróhoz, s tártam ki előtte. Újabb nyögés hagyta el számat, de szerencsémre emberi fülei nem hallották.

Testét körbecsavarva fedő, kebleinél betűrt hófehér törülközőben állt előttem. Arcán két vörös rózsa jelent meg kutakodó pillantásom révén. Pár perces késéssel ugyan, de félre álltam, hogy utat engedve neki beléphessen a folyosóról szobámba. Félig hajtottam be az ajtót, mintha ez segítene abban, hogy ne hallják itthon tartózkodó családtagjaim minden mondatunkat.

- Alice… Nos biztos látta, hogy szükség lesz ruhákra, s nem restelkedett be is szerezni neked párat – vigyorogtam a pár kifejezésen. – Én addig kimegyek, amíg felöltözöl – akartam kifordulni a szobából, de halk hangja megállított.

- Elég ha elfordulsz… - suttogta körbefogva testét, kerülve tekintetem.

- Rendben – köszörültem meg torkom, majd alig hallhatóan becsuktam az ajtót, s arccal afelé fordultam. Most kipróbálhatom akaraterőmet, mennyire vagyok ura önmagamnak egy ilyen helyzetben.

Füleimnek természetesen nem tudtam parancsolni, ahogy lelkemnek sem. Minden apró neszre, mozdulatra, amit hang kísért én felfigyeltem. Képzeletem pedig előszeretettel vetítette elém az egyre vágyfokozóbb képeket, jeleneteket. Görcsösen markoltam még mindig a kilincset, s most jobbnak láttam, ha inkább zsebeimbe rejtem kezeimet, nehogy az ajtóm lássa kárát megtartóztatásomnak.

- Ezt Alice mind nekem vásárolta? – hallottam meg hátam mögül a döbbent hangot.

- Igen. Mivel én nem hordok ilyen ruhadarabokat – próbáltam meg elviccelni forró helyzetemet.

- Még jó – nevetett Bella is.

Egy örökkévalóságnak tűnt az a tíz perc, amit így töltöttem el, az ajtó fehér festékét bámulva, hallgatva Bella – gondolom zavarában –, ügyetlen mozdulatait. A szobát ráadásul betöltötte a friss rózsa és az édes illat keveredése, ami testéből áradt felém. Csalogatva érzékeimet, hergelve a bennem megbúvó szörnyeteget.

- Kész vagyok. Megfordulhatsz – közölte Bella. Amint meg is tettem ezt, végigfuttattam rajta pillantásom. Mélykék blúzt választott, hozzá egy virágos, tavaszias szoknyát, felülre pedig egy fehér kardigánt vett még fel. – Nem tetszik? Tudom, hogy nem épp az időjáráshoz… – értette félre mustrálásom, s bizonytalanodott el.

- Ó, dehogynem. Sőt, nagyon… csábító – nyögtem ki, szemeim formás lábaira terelődtek. Bella megkönnyebbülve mosolyodott el.

- Az nagyon is jó… Cél elérve – jött közelebb hozzám pár lépéssel.

- Cél? – döbbentem le.

- Hát, ha ilyen nők vannak a közeledben, mint az a nővér, akkor ki kell tennem magamért – pirult el ismét, de újabb lépéseket tett felém.

- Kedvesem, te ázottan is gyönyörű vagy – bókoltam neki. Megnyalta ajkait, miközben kettőnk közt a távolság egyre csak csökkent.

- Látom, te is átöltöztél… - nézett végig rajtam beharapva száját, hogy elfojtson… Egy nyögést? A visszatartott levegő alapján erre tudtam gondolni.

- Muszáj volt, mivel belenyomtál a sárba – morogtam, de ajkam mosolyra görbült.

- Nekem is muszáj volt, az életem függött tőle. – Hangja olyan komoly színt vett fel, hogy egy másodpercre lemerevedtem. Úgy éreztem, mintha ő tudna olvasni a gondolataimban, s tudta volna, hogy milyen elhatározásra jutottam.

Bella kapva kapott dermedtségemen és megszűntette közöttünk a visszamaradt távolságot. Tenyereit mellkasomra simította, szemeit egy pillanatra sem vette le arcomról.

- Az életed? Sokkal nyugodtabb lenne nélkülem… - horkantottam magamtól undorodva. Miért nem tudom megadni neki ezt? Mert gyönge vagyok őt elhagyni? Igen… Pont ezért. Túlságosan önző vagyok.

- Nem! Tévedsz, Edward – tiltakozott hevesen, s amennyire tőle tellett egy kisebb lökéssel az ajtónak taszított. Megütközve néztem rá, tenyereimmel tompítottam az ütődést, hogy ne legyen baja az ajtómnak. – Nem tudok nélküled élni, Edward…

- Az a gond, hogy én sem – fújtam ki a benn tartott levegőt, tenyereim az ajtó kemény fájáról Bella puha derekára fonódtak. Elmosolyodott.

- Akkor mire vársz még? Csókolj meg… – halt el hangja, s arcát közelítette enyémhez.

Félmosolyt villantottam rá, s lehajolva ajkaihoz nyomtam jéghideg számat. Derekáról tenyerem lecsúszott keskeny csípőjére, aminek hatására egy másodpercre elszakadva tőlem kéjes nyögés hagyta el Bella száját. Éreztem kezeit, ahogy beletúrnak hajamba, s magához húzza fejemet, miközben testét az enyémhez préseli.

Hideg testemben lávaként folyt végig a vágy, hogy elöntve elmémet testem egyetlen pontján csúcsosodjon ki… Agyam egy távoli zugában még érzékeltem Bella érintését, ahogy mellkasomon egyre lejjebb halad.

7 megjegyzés:

Nóry írta...

Szija!!

Vártam hogy erre az oldaladra mikor fogod feltenni a második könyv fejezeteit, és most el is olvastam mind a kettőt ami (számomra) új volt.
Nem tudom hogy csinálod, de ne hagyd abba az írást, mert ez hihetetlenül jó, és kevés olyan fic van amit végig elolvasok. Többnyire elég rossz próbálkozások szoktak lenni, így néhány fejezet után abba is hagyom, de a tied...
Szavak sincsenek amik kifejeznék hogy mennyire tetszik. Várom a következő fejezeteket.

Üdv: Nóry

Freeb írta...

Sziaa Nóry! :)))

Örülök, hogy vártad. Hát igen, azért raktam fel napi kettőt, hogy utol érjem magam. S végre eljött ez a nap is egy kis változtatással. :)
Köszönöm szépen, sokat jelent nekem, hogy ezt mondtad. :)))) No meg persze nagyon örülök is neki.

Nem sokára jön a folytatás. :);)

Puszi! :)

Mazsolä írta...

Óhhh...király ez a feji!
Imádom amiket írsz!
Siess a folytival!!
Puszka Emily

Nóry írta...

Szióka!!

Nem akarlak sürgetni, és tudom hogy nincs is jogom hozzá, de már nagyon várom a kövi fejezetet. Remélem hogy ma olvashatok egyet, vagy holnap. Nem tudok betelni vele. Jó légy és sok sikert az íráshoz.

Pussz

Freeb írta...

Emily: Köszi szépen! :))) Örülök, hogy imádod! :D MIndjárt rakom fel a fejit, ami csak tegnap készült ám el. :) Puszi!

Nóry: Néha mondjuk nem árt a sürgetés persze mértékkel. :D Örülök, hogy várod, mindjárt felrakom. :))) Nem tudsz betelni vele? Ó, köszönöm hízelgő. :) Puszi! :)

Névtelen írta...

Áh, már megint függővég.. :'D Na, úgy tűnik, most sem fogok magamból értelmes hozzászólást kicsikarni, és bocsi, de egy ilyen fejezet után.. Szóhoz sem jutok.. :D Először arra gondoltam, hogy mára ez az utolsó, de így.. Azt hiszem olvasok még egyet minimum. :D Csak így tovább, ügyi vagy!:D
Üdv.: ewoO

Freeb írta...

Hát igen, azokból van egy pár... Bocsi. :$:D Semmi baj, örülök, hogy mindig írsz nekem! :) Akkor hatásos befejezés lett, ha szóhoz sem jutsz. Köszönöm! :) Szia!

Megjegyzés küldése

 

blogger templates | Make Money Online