10. fejezet - Kínzó emlék

JACOB PILLANTÁSA kezemre siklott, s újból elöntötte őt a féltékenység, s düh keverékének lobbanó tüze. Engem is meghazudtoló csúfondáros mosolyt villantott felém.

Szánt szándékkal gondolt az emlékre… S én nem tudtam megakadályozni, hogy ne lássam…

Jacob Bellát keresve lépett ki a faházból, s tépte fel az ajtót, de a küszöbön hirtelen megtorpant. Bella a lépcsőn üldögélt, oldalát a tetőt tartó oszlopnak vetve. Hosszú, barna haja lágyan omlott le kardigánba bújtatott vállain, beborítva egész hátát. Jacob egy pillanat erejéig végigfuttatta szemeit rajta, ő kitartóan szakadó esőcseppeken keresztül előre, a semmibe bámult, a borús fellegeket figyelhette a távolban. Jacob egy mély levegővétel után halkan berakta maga után a bejárati ajtót és odalépett Bella mellé.

- Szia – szólalt meg Jacob, majd egy Bellától kapott mosoly után szorosan leült mellé a lépcsőre.

- Szia – felelt Bella is mosolyogva, karjaival átölelte felhúzott térdeit.

- Mit csinálsz itt kin? – érdeklődött Jacob szelíden.

- Csak… gondolkodtam – felelte Bella megrebbentve szempilláit. Újra a távolba révedt, mintha gondolatai ezer mérföldre járnának onnan. Talán a jövőn…

- Héj, Bells… - súrolta vállával Belláét játékosan. Kellemes, bizsergető érzés áradt szét vállától kiindulva egész testébe, hogy aztán gyomrában, mint a pillangó szabadon verdesve fejtse ki hatását. – Nekem elmondhatod – unszolta.

- Ezt… Ezt nem Jake – suttogta Bella válaszként. – Nem akarom, hogy megint dühös legyél.

- Megint róla van szó? Igaz? – gurult dühbe egy pillanatra, izmai megfeszültek.

- És ha igen? – nézett Bella Jacob éjfekete szemeibe.
Jacob minden haragja rögtön szertefoszlott, ahogy elveszett a csokoládébarna tekintetben. Úgy érezte, egyre csak húzza őt lefele a mélybe, hogy elsüllyedjen, s ne eressze mélységének fogságából.

- Nem értelek… - súgta aztán Jacob egy torokköszörülés után. Még mindig dühös volt, de megpróbálta elfojtani magában. Nem akarta szétzúzni ezt a pillanatot heves természetével, nem akarta, hogy Bella ott hagyja, amikor oly keveset vannak együtt mostanában.

- Hogy lehetne megérteni a szerelmet, Jake? – Sajgón fájt Jacob szíve e mondat hatására, s gyötrelmes volt ezt érezni nekem. Újra… Szörnyű, éles fájdalom hasított lelkembe, ahogy átéltem emlékét.
Szerelmes volt… S ő sem tudta megérteni, megmagyarázni szíve parancsát.

- Valóban szerelem lenne, Bells? Nem csak, hogy alig ismered, de… - Bella fejezte be helyette a mondatot. Noha Jake most nem pont erre gondolt.

- Vérszívó? Ahogy te fogalmazol… - húzta el fintorogva száját.

- Igen – felelte aztán. - Bella az ilyenek ellen harcoltak már dédnagyapáink, az őseink is – folytatta Jacob hevesen, kikerülve előző gondolatát.

- Nem, Jake. Csak a te őseid – válaszolt Bella csöndesen, s gyötrelemtől, fájdalomtól terhes szemeit fogadott testvérére emelte.

- Bella, a családhoz tartozol. Jobban, mint gondolnád – halt el hangja az utolsó szónál. Kicsit másképp értette, mint Bella értelmezte.

Bella szívből jövően elmosolyodott. – Szeretlek, Jake – súgta. Jacob keserűen elvigyorodott, s annak ellenére, hogy tudta nem úgy, mint a kedvesét, gyomra bukfencet vetett az izgalomtól, ettől a szavacskától.

- Én is szeretlek, Bells. – Hangja komolyan, mégis halkan csengett, Bella homloka egy pillanatra összeráncolódott, mintha nem akarna hinni saját fülének, s az eső kopogó zaja elnyomta volna suttogásukat.

Hatalmas mennydörgés rázta meg La Push-t, aminek következtében Bella teste aprót rándult. Az eső még inkább rázendítve ostromolta a környezetet, a ház mellett a víz egy szélesebb csíkban heves folyamként hömpölygött kis mélyedést kialakítva a földben. Viharos erejű szél tépázta a fák tavaszba nyíló rügyeit, s zöldes leveleit. Bella fázón húzta szorosabbra magán a kötött kardigánt és visszadőlt a faoszlopnak, mintha attól remélne egy kis oltalmat adó hőt.

- Fázol, Bells? – kérdezte Jacob aggódóan.

- Egy kicsit igen – ismerte be.

- Gyere ide – tárta ki jobb karját Bella háta mögött, s közelebb húzódott hozzá. – A vizes fától nem fogsz meleget kapni – röhögött fel zavarában. Bella halvány mosollyal ajkán Jacob testéhez nyomult, összegörnyedve, még mindig átölelte magát karjaival.
Jacob szíve meglódult mellkasában, ahogy Bellát átfogta csupasz karjával. Izgalom lett úrrá rajta, s légzése is szaporább lett… Hallotta Bella szívverését, érezte teste közelségét, ahogy hozzá préselődött. Önkéntelenül feszült meg, gondolataiba pedig lassan egy kép úszott be…

- Ez így kényelmetlen… - szólalt meg Bella halkan, kizökkentve Jacobot a képzelődésből. – De nagyon jó… - fészkelődött.

- Hát akkor másként kell megoldanunk – vigyorgott Jacob, majd bal kezével finoman Bella behajlított térdei alá nyúlt.

- Nem akarok még bemenni, Jake! – rémült meg Bella azonnal.

- Cssst, nyugodj meg. Nem megyünk be – mosolygott Jacob, s egy könnyed mozdulattal ölébe kapta Bellát, s szorosan átölelte törékeny testét. Bal tenyere Bella derekán nyugodott, nagy erőfeszítéssel akadályozva meg magát, hogy ne simogassa őt, másik kezét pedig vállán pihentette.

- Na kényelmesebb? – tudakolta Jacob rekedtesen Bella arcához közel. Bár már kezdte megbánni e testhelyzetet, tekintve milyen testrészén mocorog most is Bella.

- Um… igen, határozottan – pirult el halványan Bella, s egy újbóli mocorgás után fejét lehajtotta Jacob nyakának hajlatába. Jake ajkait alig halható nyögés hagyta el, majd, hogy leplezze ezt felnevetett. – Min nevetsz? – kérdezte durcásan Bella.

- Semmin – felelt gyorsan. – Csak… öhm…, hogy itt ülünk az esőben, amikor benn van a még kényelmesebb kanapé, meg az ágy… - megköszörülte torkát, hogy pont ez csúszott ki száján.

- Itt friss a levegő – vetette ellen Bella.

- És esik az eső. Különben is, van ablak is – morogta Jacob válaszként. Bella kuncogott, hűvösebb leheletével megcsiklandozta Jacobot, akin egy apró remegés futott át.

- Ez igaz – felelte. – Még mindig olyan furcsa, hogy ilyen forró vagy – váltott témát Bella.

- Nekem is, Bells. Elhiheted – mondta Jacob. – De azonnal gyógyulok – vigyorgott. – Ha mérges vagy rám és tányért dobsz a fejemhez, akkor sem lesz bajom – rázkódott meg teste a röhögéstől.

- Bolond vagy – akarta hasba ütni játékosan, de félúton meggondolta magát. Csak ő járna rosszabbul vele. - Miért lennék rád mérges? – húzódott el Bella, hogy szemeit Jacob tekintetébe fúrhassa.

- Azt nem tudhatom…- vont vállat Jacob. – Nézz a távolba, Bells. Szakadoznak fel a felhők – mutatott a part irányába. Bella elfordított a fejét, s Jake megkönnyebbülten kieresztette a levegőt tüdejéből.

- Villámok is cikáznak az égen – mondta csöndesen Bella. S mintha az időjárás csak erre a megállapításra várt volna, nagy robajjal mennydörgött az ég, fényes villám hasított keresztül a felhős égbolton.

Bella ijedten ugrott egyet Jacob ölében, amit a fiú egy nyögéssel jutalmazott…

- Bells… Megkérhetnélek, hogy ne… fickándozz? – bökte ki nevetős hangon, hogy ne legyen annyira kínos a helyzet.

- De… de persze. Ne haragudj – pirult el, s lesütötte szemeit. – Talán lassan be kellene mennünk. Egyre nagyobb vihar kerekedik…- mondta.

- Igen, úgyis hamarosan megyünk apával – helyeselt Jacob, majd Bellával karjaiban felállt. Bella ösztönösen fonta karjait Jacob nyaka köré, nehogy leessen.

Jacob még pár percig kiélvezte a pillanatot, aztán gyöngéden lábra állította Bellát, de nem engedte el őt. Derekán nyugtatta kezeit, s a csokoládébarna szemekbe nézett. Hirtelen ötlettől vezérelve finoman, mégis határozottan az oszlopnak taszította Bellát, aki még tiltakozni sem tudott, annyira meglepődött.

A következő másodpercben átérezhettem Jacob vágyát… Ajkai mohón, erőszakosan csókolták Bella száját, ízelték puhaságát. Egyáltalán nem olyan volt, mint a mi kis „próbálkozó”, puhatolózó csókunk… Csak gyönge kis toló próbálkozást éreztem mellkasánál, halk nyögések jutottak el füleimbe. Amit nem tudtam csak az, hogy azért hallom ezeket, mert élvezi… Vagy, mert tiltakozni próbál.

Egy örökkévalóságnak tűnt az a fél perc csupán, míg az emléket néztem, s éltem át. Heves, fájó érzések dúltak lelkemben, légzésem észrevétlenül gyorsult fel, s azt vettem észre, hogy kapkodom az éltető oxigént. Mintha szükségem lenne rá, mintha nem tudnék nélküle létezni…

Bella semmit sem vett észre, mi játszódik le Jacob és én köztem. Én pedig csak meredtem előre, az éjsötét szemekbe, míg Jacob arcán gúnyos kis vigyor terült el. Mintha fejbe kólintottak volna egy kőkemény, hatalmas szoborral, csak dőltem, merültem el az elvakult szerelem hitében, ami most kegyetlenül, lassan szivárgott el alólam, mint egy kiszáradó félben lévő meder, hogy én megvethessem lábam a valóság szilárd talaján. Hinni akartam, hogy van még remény, van magyarázat az emlékre, arra, amit én magam éltem át. De a lelkem már sajgón csak egy szavat pumpált tudatom felé: való. Valóság az, amit láttam… Agyam ennek ellenére nem akarta ereszteni azt a halvány reménysugarat, amit a szerelem elsöprő tüze táplált.

- Edward? – Bella aggódó hangja visszhangzott füleimben, s ébresztett rá arra, hogy nyugodtság álarca mögé bújtassam háborgó lelkem. Még mindig Jacobot néztem, egyszerűen nem tudtam elszakítani róla pillantásom. Az önelégült, vigyorgó arcáról, hogy igen, megmutatta nekem… hogy már mióta vezetnek az orromnál fogva. De ennek mi értelme lenne?

- Tessék… - feleltem Bellának, s nagy nehezen ránéztem.

- Minden… rendben? – kérdezte bizonytalanul. Hazudjak neki? Rejtsem el keserűségem, a féltékenységem, a megcsalatott szerelmes férfi őrjítő vágyát, hogy kárt tegyen abban, aki elvette kedvesét? Hogyan kérhetnék magyarázatot Bella emberi tettére? Csak hagyta, hogy ösztönei átvéve testét eluralkodjanak rajta. Nem okolhatom… Hogy képzelhettem, hogy velem boldog lehet?

- Igen, kedvesem. Minden rendben – színleltem bájos mosolyt végül, amivel legalább elértem Jacob meghökkent arckifejezését. Nem adom meg azt az örömöt neki, hogy lássa szenvedésem!

- Rögtön megyek, Jake… - próbálta Bella szépen elküldeni őt, s egy szúrós pillantást vetett rá.

- Csak oda is érj – morogta Jacob flegmán, fintorogva. Majd egy öntelt vigyort küldve felém, eltűnt a folyosóról.

Bella felém fordult, s gyöngéden elkezdett hátrafele tolni az ablakpárkánynak. Nem tudtam, mit akarhat, de valahogy nem is akartam ezen gondolkodni. Egyre csak az a csók járt a fejemben, de egy valamit nem értettem vele kapcsolatban. Miért van még mindig velem, miért érzem szerelmét, ha… Ha már nem jelentek számára semmit? Az az emlék valóban így volt teljes?

Finoman az ablak párkányának ütődött hátam. - Mivel egy napig minimum nem láthatlak, kell egy kis útravaló… - nyalta meg ajkait Bella, jobb tenyerét végigsimította mellkasomon, s tarkómnál beletúrt hajamba.

- Csak egy kérdés… - állítottam meg őt semleges hangommal. Kezem önkéntelenül simult derekára.

- Igen? – pislogott rám értetlenül. Nyeltem egyet. Vajon őszinte választ kaphatok?

- Miért vagy még mindig velem? – fogalmaztam kétértelműen. Ebből nem jöhet rá semmire, mi nyomja lelkemet, vagy, hogy esetleg valami köze lehet Jacobhoz is. Akár egy ártalmatlan kis kérdésnek is tűnhet az ő szemében, nem úgy, mint nekem. Nekem a választól függött minden.

- Hogy? Tess… Tessék? – ütközött meg kérdésemen, szája elnyílt döbbenetében.

- Csak egy egyszerű kis kérdés volt, Bella – mondtam.

- Miért? – gondolkodott el egy kis ideig összeráncolva homlokát. – A válasz is egyszerű… Mert szeretlek – mondta komolynak szánt hangon, szemeiből őszinteség áradt. Én mégsem tudtam, mit higgyek… Halvány félmosolyra húztam ajkaim, Bella – mintha megnyugodva -, egy kis sóhajt hallatott, majd lassan elkezdett felém közeledni.

Most az egyszer nem szomjúságom mérhetetlen vágya miatt voltam óvatos, s lassú, ahogy Bella ajkaihoz hajoltam. Talán az utolsó csókunk… A bennem élő szerelmes férfi ki akarta élvezni ezt a talán utolsó pillanatot.

Még mindig hihetetlen, s felülmúlhatatlan érzés fogott el, amikor ajkaink találkoztak. Forró szája puhán ízlelgette enyémet, miközben ujjai tincseimet markolták. Tenyerem derekáról megindult felfele, finoman, leheletnyit érintettem kebleit, hogy aztán én is tarkójára csúsztassam hűvös kezem. Még közelebb húztam magamhoz törékeny testét, éreztem, hogy Bella meg is lepődik tettemen. Olyan jó volt őt a karjaimban tartani, csókolni édes ajkait, érezni, hogy szeret.

De sajnos ennek a pillanatnak is eljött a vége, s lelkem gyötrőn követelte a folytatást, noha tudatom már beletörődött annak hiányába.

- Hiányozni fogsz, ugye tudod? – szólalt meg halkan, miután légzése visszaállt a normális ütemre. Mintha megérezte volna…

- Tudom, kedvesem. Nekem is nagyon, nagyon… - suttogtam neki, s még egy csókot nyomtan ajkaira, hogy tovább kínozzam magam. Noha ez a csók egyben a boldogságot is jelentette számomra.

- Megyek, Jacob még azt hiszi, hogy te marasztaltál… - forgatta meg szemeit.

- Menj csak, én úgyis Carlisle-hoz indultam – mondtam.

- Holnap találkozunk, remélem – búcsúzott, majd egy finom simogatás után eltávolodott tőlem. Még pár lépést velem szemben tett hátrafele, majd egy mosollyal ajkán megfordult és eltűnt a folyosóról.

Nem is vettem észre, hogy a kórlapon összezárult kezem, s gyűri a gyönge kis papírlapokat. Lelkem azt diktálta volna, hogy Jacobon töltsem ki haragomat, azonban elmém tudta az igazat. A fájó igazságot, ami miatt nem is haragudhatok Jacobra, de még Bellára sem. Eljött volna ez a nap is, amitől úgy féltem? Bella mást akar helyettem, s nem is akárkit? Azt mondtam Jacobnak, tudni kell elengedni szerelmedet, ha neki úgy lenne jobb. Úgy lenne boldogabb, nélküled. Most mégsem érzek kellő erőt magamban, hogy ezt akár véghez is vigyem.

Ellöktem magam a párkánytól és elindultam Carlisle irodája felé. Arcomon közönyös maszkkal meneteltem kínzó gondolataimba mélyedve, csak a hangos robajjal kísért villámcsapás zökkentett néha-néha ki ebből az állapotból. Mintha az időjárás egyrészt alkalmazkodna levert hangulatomhoz, másrészt pedig ellenem ügyködve felelevenítené a gyötrő emléket, hogy tovább sanyargasson, s fájón szorítsa lelkemet.

Hinni akartam, hogy az emlék még folytatódna tovább is, és Bella csak tűrte, anélkül, hogy élvezte volna a csókot. De honnan tudhatnám, hogy így van? Hogy csak Jacob űz velem tréfát, s mutat annyit az emlékből, amennyit ő akar… Vajon tényleg tudni akarom ezt?

Nem! Nem akarok még jobban csalódni, s végignézni az emléket, ahogy Bella és Jacob szenvedélyesen csókolóznak. Vakon azt hittem, az emlékben Bella kettőnk jövőjén gondolkodott el. Most már ebben is kételkedtem…

Carlisle irodája előtt megálltam, mély levegőt vettem, s megpróbáltam minden érzelmet eltűntetni arcomról. Apám túl jól ismert már, nem csodáltam volna, ha így is megérezné, valami nincs rendben velem.

Attól függetlenül, hogy tudtam, hallotta érkezésem, mégis halkan bekopogtam. Csak engedélye után léptem a helyiségbe, s a jól megszokott módon egyenesen az íróasztala előtti székekhez mentem.

- Végeztem mára – raktam Mrs. Jankins kórlapját az asztalára. Carlisle bőszen jegyzetelt valamit, egy pillanatra felnézett rám.

- Rendben, köszönöm a segítséged – mosolygott rám, majd lerakta a tollat a papír mellé. – Ez? – mutatott a kórlapra.

- Mrs. Jankins kórlapja. Nem tudom észrevetted-e a gyakori jelenéseit a kórházban… - újra éreztem magamban fellángolni a férje iránti dühöt, s még az undor is kerülgetett már csak attól, hogy rágondoltam.

- Igen – bólintott Carlisle. – Elég gyakorta.

- Tudom, hogy rögtön hozzád kellett volna fordulnom, de… - akadtam el egy pillanatra. – De amikor szembejött velem a férje oldalán, nem bírtam magamon uralkodni. – Carlisle önkéntelenül megrándult, s teljesen másra gondolt, mint amire utaltam. Persze bízott bennem, de… - Nem, olyat nem csináltam – mosolyogtam, mire Carlisle is megnyugodva megeresztett felém egyet. Túlságosan szerette Forksot, ezt tudtam. Nem bírtam volna elviselni, hogy miattam kelljen itt hagynunk, s megválnia kisvárosi munkájától.

- Akkor nem értem – ráncolta homlokát.

- Csak finoman, szóban megfenyegettem a felesége épségére való tekintettel. – Carlisle szája elnyílt döbbenetében. Azonnal tudta, hogy is értem.

Úgy érted a férje… ? – nem bírta befejezni gondolatát, fintorba rándult arca, s láttam a férfi iránt érzett utálatát is. Aprót bólintottam megerősítésként. Carlisle minden embert védett, s szeretett is, ennek ellenére sosem tolerálta – persze joggal -, az ilyen férfiakat.

- Azt hiszem butaság megkérdezni, de használt valamit a fenyegetés?

- Ó, igen. Legalábbis egy ideig nem fordul meg a fejében, hogy bántsa a feleségét – szorult önkéntelenül ökölbe kezem. – Tart az effajta hírnévtől, ami keringene a városban róla, nem beszélve a letartóztatásról… - mondtam fintorogva.

- Nos igen, ha ismét el kell látnom Mrs. Jankinst ilyen sérüléssel, hívom a rendőrséget – bólintott keményen, nyomatékot adva szavainak.

- Rendben.

- Bella hogy van? – tudakolta Carlisle aggódva. A feltörő emlék újabb sebet ejtett szétszakadó lelkemen.

- Tartja magát – feleltem aztán.

- Biztosan sokat számít Bellának a jelenléted – mosolygott halványan.

- Igen, biztosan – válaszoltam nem túl meggyőzően. Carlisle furcsállva nézett rám. Valami baj van? – gondolta önkéntelenül. – Minden rendben, a helyzethez képest.

- Ennek örülök.

- Mrs. Black hogy van? – tereltem a témát gyorsan.

- Jelenleg változatlan az állapota, de nem kizárt, hogy műtétre is szükség lesz – felelt. Láttam rajta, hogy mennyire sajnálja a történteket, pedig a farkasok sosem adtak okot arra, hogy Carlisle ilyen szelíden gondoljon s bánjon velük. Ezt csodáltam benne… - Adtam neki altatót, hogy addig se érezze Mrs. Black a fájdalmat.

- Értem. Most hazamennék, ha nem gond – álltam fel a székből.

- Nem dehogy. Később megyek én is.

- Elvihetem a Bugattit? Esmének majd mondom, jöjjön el érted…

Carlisle csak kinyitotta az asztal egyik fiókját, s hangos zörgéssel előszedte a kulcscsomót, hogy utána nekem dobja.

- Csak annyit mondj neki, hogy valamikor este megyek haza – vigyorgott. Jó lesz egy kicsit futni…

- Rendben – bólintottam, a kulcsot a zsebembe süllyesztve. - Akkor otthon találkozunk – indultam az ajtó fele. Mielőtt kiléptem volna még visszanéztem Carlisle-ra. – Nem tudod, Alice otthon van? – kérdeztem kíváncsian. Nem tudtam, hogy Alice miről tudhat jelenleg, s mennyit láthatott a mai határozatlan döntéseimből. Ezért nem is akartam most találkozni vele, s meglátni egy szörnyű jövőképet.

- Szerintem az esküvőt szervezi. Úgyhogy vagy Kate-éknél van, vagy az egyik nagyobb városban – mosolygott Carlisle. – Miért kérdezted?

- Csak kíváncsi voltam – vontam vállat. – Szia – köszöntem el, majd kisiettem irodájából. Emberi tempóban tettem meg az utat a kórház előterébe, mégis sokkal gyorsabbnak tűnt annál. A farkasok és Mrs. Black szobája előtt amúgy sem tétováztam, minél előbb ki akartam érni a kórház épületéből, s végre egyedül lenni…

A nővérpultnál Angelica magába mélyedve irogatott valamit, észre sem vette jöttömet, ami igen meglepő volt tőle.

- Sok a munka? – kérdeztem, hogy kizökkentsem monoton tevékenységéből. Angelica meglepetten nézett fel rám. Szíve hangosan dörömbölt mellkasában hangom hallatán.

- Ó, igen… Van bőven – mosolygott, míg én lehúztam köpenyem, s elé raktam a pultra.

- Akkor további szép napot kívánok! – mosolyogtam rá.

- Ne… Neked is Edward. Holnap is számíthatunk a segítségedre? – fogalmazott óvatosan egy kacér mosoly kíséretében.

- Nem tudom még. Ha kell, természetesen igen. Viszlát! – köszöntem el, majd a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Úgy menekültem ki az épületből, mint az űzött vad, mintha engem valaki vagy valami is üldözhetne… Az eső még mindig kitartóan ömlött az égből, a villámok fényes csíkokként cikáztam a felhőkből kitörve. A Bugatti előtt pedig egy alak körvonalai rajzolódtak ki, s látásomnak köszönhetően azt is láttam, kicsoda.

Mély sóhaj szakadt fel torkomból, de határozottan lépkedtem a Bugatti, s az alak felé. Megpróbáltam nem kimutatni belső vívódásaimat, nehogy észre vegyen valamit is.

- Mit akarsz? – kérdeztem Jacobot, aki unottan, öntelten vigyorogva támaszkodott az autónak.

- Csak kíváncsi voltam, hogy bírod – jött a gúnyos válasz.

- Ahogy láthatod, jól vagyok – mosolyogtam csak azért, hogy elhiggye. - Érdeklődésed felettébb furcsa és irracionális.

- Ilyen után nem – röhögött Jacob. – Ugyan… Tudom, hogy most legszívesebben széttépnél – lökte el magát a Bugattitól.

- Rosszul tudod – vigyorogtam gúnyosan. – Különben is azt hittem fontosabb az édesapád… - idéztem egyik „beszélgetésünkből”. Jacob arca megrándult.

Igen, de ha nem én kezdem… - hagyta lógva a mondatot gondolataiban.

- Akkor hivatkozhatsz arra, hogy megtámadtalak és te csak a szövetség megszegése miatt cselekedtél… Okos… - ismertem el. Jacob felhorkantott, noha nagyon is tetszett neki a hízelgés.

- Nem vagyunk olyan buták, amilyennek hiszel minket – mondta hevesen.

- Én ilyet soha nem állítottam – ellenkeztem.

- Nem, csak egy valakiről hiszed azt – felelte dühösen.

- Miért hinném?

- Mert úgy hiszed melletted marad örökké, és melletted fogja elvesztegetni az életét… De, ahogy láthattad, nem… - mondta mosolygósan a végét. Most elégeltem meg, kikerültem őt, s a kulcsot előhalászva zsebemből kinyitottam a Bugatti ajtaját.

- Fáj hallani az igazságot vérszívó? Nem bírod elviselni és inkább gyáván megfutamodva elmész? - Mély morgással fejeztem ki nem tetszésemet.

- Ne menj túl messzire Jacob Black…! – vetettem oda, majd becsaptam a kocsi ajtaját, s azonnal beindítva a motort elhajtottam. Padlóütközésig nyomtam a gázpedált, s minden lóerejét kicsikartam, kihajtottam a kocsinak. Carlisle biztos nem fog örülni neki, de most nem tudott érdekelni. Majd veszünk egy másikat…

Jacob megjelenésére nem számítottam, s nem készítettem magam fel. Szörnyű dühöt, bizonytalanságot, s féltékenységet éreztem, úgy hittem lassan szétszakad a lelkem a további csalódások, s kínzó szavak hatására. Annyira gondolataimba mélyedtem, hogy a hazafele út sokkal rövidebbnek tűnt, mint máskor.

Hevesen téptem fel a garázsból a házba nyíló ajtót, Esme már a nappaliban várt. Megnyugtattam magam, nem akartam, hogy még ő is szenvedjen attól, hogy engem ilyen állapotban lát.

- Edward szívem, Carlisle nem jött haza veled? – kérdezte kedvesen, s egy csókot nyomott arcomra.

- Nem. Üzeni, hogy valamikor este jön csak – erőltettem magamra mosolyt.

- Ó, értem.

- A szobámban leszek – mondtam, majd egy Esmétől kapott bólintás után a lépcsők felé vettem az irányt. Még hallottam anyám aggódó gondolatait. Tudtam, hogy a szüleim elől nem titkolhatok el semmit.

A szobámba érve megkönnyebbült sóhaj hagyta el számat, majd magamra zártam az ajtót. Persze senkit nem akadályozna meg családom tagjai közül, hogy ekkora kis törékeny zárocska megállítsa őket, ha be akarnak jönni. Mégis a tudat, hogy be van zárva, kellemes érzéssel töltött el. Mintha egyedül lennék, s ezzel a mozdulattal minden zavaró gondolatot, neszt, vagy bármi zajt is kizárhattam volna elmémből, hogy egyetlen egy gyötrő emlékre figyelhessek…



Már délután volt, a tegnapi időjárás mára is kihatva borult, szürke esőfelhőkkel zárta el a nap kellemes sugarait. Visszautasítottam Carlisle kérését, miszerint ma is tartsak vele a kórházba. Itthon akartam maradni, hogy gondolkodhassak, hogy ne találkozzak most Jacob Blackkel. Egész éjjel tűnődtem, mégsem jutottam semmire. A korábban magamnak feltett kérdéseimre még mindig nem találtam választ, már ha egyáltalán mindegyikre akartam is találni. Így, hogy még volt egy kis reményem Bella szerelmére sokkal elviselhetőbb volt a tudat. Nem bírtam az ellenkezőjére gondolni, de kész voltam őt elhagyni, ha úgy akarja…

Erélyes kopogás törte meg a kellemes csöndet, Alice kitartóan dörömbölt ajtómon.

Betöröm, ha nem engedsz be! – hallottam meg gondolatát. Kelletlenül felálltam, s az ajtóhoz lépve elfordítottam a zárban a kulcsot.

- Mondjad – morogtam.

- Mit képzelsz Edward? Nem teheted meg! – csattant fel dühösen, én pedig meglepve pislogtam kitörésén. - Azonnal menj az erdőbe, ide tart – közölte, s kérdeznem sem kellett, látomásából rájöttem, kire gondol.