8. fejezet - A sors fintora

- Edward? Mit szeretnél? – kérdezte tőlem.

- Csak beszélni veled – kezdtem, mire intett, hogy üljek le. – Arra gondoltam, esetleg lehetne-e, hogy… - akadtam meg egy kicsit. Carlisle bíztatóan mosolygott -… hogy nem-e segíthetnék neked bent a kórházban – fejeztem be egy szuszra, s kérdőn apámra emeltem szemeimet.

- Ó, öhm… - gondolkodott el Carlisle. – Tulajdonképpen megkérdezhetem, hogy miért szeretnél kisegítőként dogozni? Nincs hozzá meg a képzettséged még – tette az asztalra kezeit, s összefonta őket.

- Olyan képzettségem biztos nincs, mint neked – mosolyogtam rá -, de nagyon sokat tanultam tőled, meg a könyvekből is, és szeretném ezt a gyakorlatban is áttekinteni. Könnyebben le tudnék vizsgázni majd belőle – mondtam érvként.

- Vizsgázni? – döbbent le Carlisle.

- Igen, el szeretném majd végezni az iskolát – válaszoltam, s apám szemeiben mintha valami felragyogott volna. Talán a büszkeség, pedig ha tudná majdnem mit követtem el… Bár lehet, csak rosszul látom.

- Örülök, hogy így gondolod – bólintott. – De… - kezdte, azonban én közbevágtam.

- Kérlek, Carlisle… - tartottam a szemkontaktust, s hangom akaratlanul is kicsivel könyörgőbbre sikerült, mint akartam volna. Erre pedig felfigyelt.

- Edward, van valami más ok is, amiért ezt kéred tőlem? – kérdezte, hangjában aggodalom csendült. Haboztam. Mert egyrészről el akartam mondani valakinek, hogy könnyebb legyen, hogy ne érezzem ezt a mérhetetlen lelkiismeret furdalást, ami ha hagyom, lassacskán felemészt. S Carlisle volt talán az egyetlen, akivel ilyen őszintén tudnék beszélni, minden titok nélkül. Tudom, hogy nem fog elítélni, ahogy azt korábban sem tette. De mégis ott volt bennem a szégyenérzet, hogy el mertem képzelni, sőt tervezni, hogyan ölném meg azt a lányt… Akit hét éves korában egyszer pont én mentettem meg. Az élet ironiája.

Tudod, hogy bármit elmondhatsz – gondolta nyugtatóan. Történt valami?

- Semmi… Még… - hezitáltam, hogy folytassam-e.

- Nem értem… - jelent meg nyugtalanság aranyszín szemeiben, s nem tudtam tovább titkolni előtte.

- Érezted már valaha… - akadtam meg bizonytalanul -, történt veled olyan, hogy egy illat milliószor jobban hívogatott, mint a többi? – fejeztem be nagyon halkan, hogy csak ketten halljuk, s lesütöttem szemeimet. Éreztem, hogy a szégyen elönti arcomat is.

- Értem… - Ennyit mondott csak, miközben folyamatosan magamon éreztem tekintetét. De gondolatait… azt nagyon is hallottam. Egy fél perc múlva meg is szólalt. – Ez a kísértés tesz majd ellenállóbbá a későbbiekben – bólintottam, hogy tudom. Csak ne lenne ilyen szörnyen nehéz. - Azt gondolod, hogy a kórház segíthet ebben? – kérdezte most már nyugodtan. – Még jobban fogsz szenvedni, s azt nem akarnám – csendült fájdalom a hangjában. Összeszorult a szívem.

- Talán… talán az emberek közelsége jobban eltereli a figyelmem arról az egyről… - válaszoltam kétségekkel teli hanggal.

- Tudod, hogy nem muszáj itt maradnunk… - kezdte Carlisle. – Csak kérned kell, s költözünk. A testvéreid követnek szó nélkül – erre felhúztam egyik szemöldököm. – Jó, Rosalie talán mérgelődne, de ő is megtenné – húzta mosolyra ajkait.

- Ez annál bonyolultabb, mint hiszed – néztem fel rá most először, de a fájdalom, amit még szemeiben láttam, újra arra késztetett, hogy elkapjam tekintetem. Úgy éreztem, a pokol legsötétebb árnya vagyok Carlisle mellett.

- Oh… - lepődött meg egy szemernyit. – Mennyire?

- Nagyon is – nyögtem aggodalmasan. – Köze van a nem rég kötött szövetségünkhöz – suttogtam úgy, hogy csak apám hallja. Szerencsére a többiek mind el voltak foglalva valamivel. Carlisle mélyet sóhajtott.

- Akkor valóban bonyolult… De akkor még inkább szükséges lenne elmennünk. Nem így gondolod? Mielőtt egy embernek baja esik…

- Én… nem… - bizonytalanodtam el újra, s kezeimbe temettem arcom – …nem akarok egy gyáva féreg lenni, aki meghunyászkodik…
A büszkeség miatt Edward? - hallottam a számon kérő gondolatot. Egy ilyen érzésért soha nem kockáztatnék egy emberi életet…

- Nem. Nem arról van szó, sőt… nem is a gyávaságról. Igazából nem is tudom megmagyarázni, de úgy hiszem, többet nem fogok vele találkozni, s lesz annyi erőm, hogy a szövetség tudata visszatartson attól, hogy… - megakadtam, Carlisle bólintott, hogy megértette. Én pedig örültem, hogy még csak kimondanom sem kell a legrosszabb dolgot, amit elkövethetek a lánnyal.

- Rendben. Ma elintézem a kórház dolgot, holnap már jöhetsz is velem – mondta egy kis gondolkodás után.

- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.

- Mindenben számíthatsz rám – nyomatékosította azt, amit eddig is már tudtam.



Egy hét telt el azóta, hogy Carlisle-lal a kórházban „dolgozom”. Rendkívül sokat tanultam ebben az időben, s figyelmemet is az emberekre összpontosítottam, ami többször emlékeztetett Egyre, mint azt hittem volna. Mégis jobban éreztem magam attól, hogy segítek. Mintha az a bűntudat így enyhült volna, persze eltűnni sohasem fog. Ebben biztos voltam. A kórházban már jól ismertek, Carlisle elég nagy tekintélynek örvendett, amivel nem volt nehéz dolga engem segítőként felvenni a kórházba. Carlisle mindig csak nevetett magában, mikor én még vagy ezredszerre is meglepődtem azon, milyen könnyen teljesítik egy-egy kérésem a gyengébb nem képviselői. Azon kívül azonban nem sokat foglalkoztatott ez a tény.

Folyton csak egy ember járt az eszemben, egy barna szempár, ami fürkészően engem vizsgál a hold ezüstös ragyogása alatt. Csak arra voltam kíváncsi, hogy Ő vajon gondol-e rám? Vagy egyszer, csak is egyszer átfutottam fejében, mint egy emlékkép, ami egykor elhalványul? Vagy egy jelentéktelen este volt a számára, nem úgy, mint nekem. Szomjam már csak akkor erősödött fel bennem, mikor rá gondoltam. A többi ember szinte jelentéktelennek tűnt a szemeimben, vagy inkább a szörnyeteg vöröslő szemeiben. Éreztem, hogy a sok illat, ami szinte teljesen eltelíti orromat miden perccel elhanyagolható dologgá töpörödik.

Carlisle gondolata zökkentett vissza a valóságba. Utasított, hogy menjek távolabbra, mert olyan sérült érkezett, akinek nem bírták elállítani vérzését. Egy pillanatra ledermedtem, aztán apám felszólított most már hangosan is.

- Edward, kérlek, szólj egy nővérnek.

- Megyek – bólintottam, s amilyen gyorsan csak tudtam – emberi tempóban -, eltűntem az elfüggönyözött vaságytól. Néha nagyon is idegesítő volt ez a lassúság, no de ha emberek közelében vagyok muszáj.

A nővérpulthoz igyekeztem, miközben lélegzetemet visszatartottam bizonyos helyiségek előtt. Ahol tudtam, hogy a súlyosabb esetek – vagyis a vérző, vagy épp bekötözött emberek -, fekszenek. Folyamatos kísértésnek vagyok kitéve, de az illatot még el tudom viselni, a vér vörös látványát, friss, csöpögő hangját azonban semmiféleképpen nem akartam elviselni. Az már túl sok lenne. Betelne a pohár… Már csak egy kanyar, s elhagyom ezeket a szobákat kiérve a nővérek törzshelyére, a pulthoz. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el számat, amit csak én hallhattam, majd kiérve a kanyarból, s levegőt véve minden gondolatom, minden szerencsém egy másodperc alatt elpárolgott. A látványtól, s az édes illattól hirtelen kővé dermedtem. Ott állt, s Angelica nővérrel beszélgetett, hallottam, hogy felveszi az adatait. Valami baja van? Mi történhetett, amiért ide kellett jönnie? Miért tartja fájón a balkezét? Szomjúságomat hihetetlen erővel nyomta el az aggódás… Igen, aggódás, magam sem értettem, de határozottan ezt éreztem iránta, a kíváncsiság mellett persze.

Megfordulhattam volna, hogy ne kísértsem a sorsot még jobban, de lecövekeltem, s ott is maradtam. Tudni akartam mi baja van, mi történhetett vele azóta… Aztán észrevettek.

- Á, Edward! Jókor jössz, a kisasszony kezét meg kellene nézni. Pont neked való feladat – mosolygott rám Angelica, mire én halkan felnyögtem. Főleg azért, mert Bella Black felkapta fejét, s meglepődött, csokoládébarna szemeit egyenesen belefúrta az enyéimbe.
Nem tehettem semmit, megbabonázott tekintete csak úgy húzott maga felé. Égett a torkom, a méreg elfutotta számat, izmaim minden lépésnél megfeszültek a fehér ingben, ahogy közeledtem. Megköszörültem torkom, Bella még mindig engem nézett, szívverése felgyorsult, mikor tőle csak egy-két lépésnyire megálltam. Arcát elöntötte a pír, s most lekapta szemeit rólam. Fél tőlem? Ennyire ijesztő lennék most is? Az elkeseredés újabb érzése töltött el.

- Angelica, Carlisle hiányolja a nővéreket – mosolyogtam rá, amitől az ő szívverése is a kétszeres ütemre váltott, s gondolataiban folyamatosan egy mondatot mormolt.
Carlisle fia… Carlisle fia, és túl fiatal hozzád… Habár… annyira nem is – mosolyodott el a végére, majd egy kacsintás után elment szólni az egyik nővérkének.
Bella felé fordultam, s egy másodpercre csak néztünk egymás szemébe, éreztem, ahogy a torkom égett a szárazságtól, az illatától, de nem törődtem vele. Próbáltam kizárni tudatomból.

- Úgy látszik, mégis csak találkoztunk újra – szólalt meg kicsit rekedt hangon. Elfintorodtam, pedig mennyivel jobb lett volna neki, ha nem találkozunk soha többé. Kizárólag az ő érdekében. Nem tudom, meddig vagyok képes elviselni még az illatát.

- Igen – értettem egyet, nem túl kedvesen, mire ő fürkészőn nézett rám. – Egyedül vagy?

- Nem, csak… szóval az apám nem tudott bejönni – hadarta el egy szuszra.

- Az apák nem szokták itt hagyni a lányukat – jegyeztem meg. Főleg nem egy Black, aki tudja, hogy ki dolgozik itt a kórházban…

- Jó, tényleg egyedül vagyok itt benn – nyomatékosította a benn szót. Tehát a városban van valamelyik családtagja, mondjuk így. Mert ugye nem biológiai apja Ephraim.

- Értem. Gyere, keresünk egy szabad helyet – mondtam, majd megfordultam, s elindultam visszafele. Pontosabban Carlisle közelébe. Mély levegőt vettem mielőtt még elkanyarodtunk volna, de ez sem mondható szerencsés dolognak. Tekintve, hogy Bella illata betöltötte az egész kórházat. Szám megremegett, ahogy végigsöpört a száraz égés egész torkomban, hogy véget érjen a gyomromban egy üres, éhes érzésként. Bella a hátam mögött jött, hallottam egyenletes szívdobogását, pulzusát, amint vére lüktet ereiben. Ez ám a kínzás! Rosszabb a guillotinnál is. Ott legalább gyorsan meghal az ember, de én szenvedek. Sokáig… Bár inkább én, mint ő.

- Mi történt a kezével? – kérdeztem meg, amitől elfogyott a levegőm egy negyede.

- Csak egy szokásos baleset – vonta meg a vállát.

- Szokásos? – döbbentem meg. Ezt meg, hogy értheti? Nem szoktak az emberek csak szokásból baleseteket elszenvedni.

- Aha – bólogatott. Nem túl bőbeszédű, amivel az őrületbe fog kergetni lassacskán.

- Muszáj tudnom, mit történt a kezével – próbáltam hatni rá, mint egy segédorvos. Sajnos a levegőm is elfogyott, ami nem lenne nagy gond, ha nem kellene még beszélnem. Fogaimon keresztül beszívtam az oxigént tüdőmbe, mintha éles fogaim megszűrhetnék Bella illatát. Magamban felvihogtam a reménytelen képzelgésen.

- Egyszerűen csak rosszul estem el, a kezemre rá – mondta kicsit durcásan Bella. Biztos nem tetszett neki, hogy el kellett mondania. – Egyébként orvos vagy? – kérdezte meg tőlem, mikor épp megálltunk egy ágynál. Hallom Carlisle gondolatait, tehát nincs messze. Ez a tudat pedig segített nekem abban, hogy ne tegyek semmit sem.

- Nem. Nem vagyok, csak segítek apámnak – árultam el kíváncsi tekintetének. – Üljön le – utasítottam, mire kelletlenül, de helyet foglalt a fehér huzatú ágyon. S most egy kis akadályba ütköztem. Hogy nézzem meg a kezét úgy, hogy ne érintsem meg? Jéghideg bőrömet nem lehetne nem megérezni. Bepánikoltam, még sosem jutott ez eszembe, hogy megkérdezzem Carlisle-tól. Hisz én nem is igazán nyúltam az emberekhez, inkább csak néztem apámat, vagy az egyéb eszközökkel tevékenykedtem. Ha bár… már úgy is egyszer megfigyelhette.

Elszántam magam. Lesz, ami lesz. Kicsit lehajolok, majd kinyújtom karomat, s óvatosan, leheletnyit megérintem duzzadt csuklóját. Rám néz, de nem szól semmit. Fejünk egy vonalban, nagyon közel van egymáshoz. Hallom szívének verését, ami egyre gyorsabb, s gyorsabb, sokszorozódó levegővételeit. Érzem meleg bőrét, ami nekem hihetetlen forrónak tűnik, s megpróbálom kizárni figyelő tekintetét, az ereiben pulzáló édes vérét. Annyira nehéz életben tartani, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okoz. Nem tudom, hogy ő fél-e tőlem. Nem akartam, hogy ezt érezze a közelemben, de akárhogy is, minden jel erre mutatott. De miért tűri akkor, hogy megnézzem a kezét? Miért nem akar mást?

- Hol fáj? Itt? – nyomogattam meg alig egy picivel jobban, mint az előbb. Féltem, hogy ha elvesztem önuralmam, már csak ezzel akkora fájdalmat tudnék okozni, ami a halálát okozná. Halkan felszisszent. – Itt fáj? – bólintott, de folyamatosan engem nézett. Elengedtem kezét, s felegyenesedtem. Kifújta a tüdejében tartott levegőt, mintha lemondóan sóhajtott volna. Vagy csak képzelődöm már…

- Nem tört el, csak rándulás. Rögzítjük, majd elmehet. És jegelni feltétlen kell – mondtam megállapításomat. - De egy orvos is megnézi azért.

- Én teljesen bízom a diagnózisodban – szólalt meg Bella határozott hangon. Nem tudtam mit mondani. Erre nem számítottam. Lesütöttem szemeimet, nem tudtam tovább belenézni barna tekintetébe. – Mintha múltkor még aranyszínűek lettek volna… - motyogta magának halkan megütközve, azt hitte, én nem hallom. Hátrább léptem egy lépést, mint, aki tart tőle. Felkapta fejét, végszóra Carlisle is megérkezett, aminek rettentően örültem.

- Nos, Miss Black, hogy van? – kérdezte Carlisle, miközben megnézte a lány kórlapját, amit Angelica írt meg a pultnál. Apám meglepetten rám nézett, de én a lányt néztem, aki azonnal felismerte Carlisle és köztem a hasonlóságot. Döbbent arckifejezése, s kikerekedett szemei csak is erre utaltak. Most biztos voltam benne.

- Semmi komoly… - válaszolt halkan.

- Diagnózis? – fordult most felém.

- Rándulás, rögzítjük, jegelés és pár hét múlva elmúlik – mondtam el egy szuszra, s megint csak fogyott a levegőmből. Carlisle észrevétlenül felhúzta szemöldökét, mintha valami furcsa lenne neki, de gondolatban nem mondott semmit. Óvatosan megnézte ő is a lány kezét, majd aprót bólintott.

- Tökéletes… röntgen nem is kell - mormolta Carlisle. – Edward, felkötöd a kisasszony kezét? – kérdezte, mintha ezzel próbára akarna tenni. Haboztam egy kicsit. Ha most azt mondom nem, akkor Bella mit gondol majd rólam? Hogy irtózom tőle, ami lássuk be annyira nem lenne messze az igazságtól, de nem akartam ilyen benyomást kelteni. Nem tudom miért, de egyszerűen nem… A közelében akartam lenni, amíg még lehet. Ezzel ellentétben viszont arra gondoltam, mi van, ha már nem bírom a közelében. Ha már nem tudom visszafogni magam. De erre is van egy jó megoldásom. A levegőáramlás leállítása. S akkor még vele lehetek.

Bólintottam, Carlisle látta rajtam a hezitálást. Baj van?
- Nincs semmi, de maradj a közelben… - mondtam olyan gyorsan, s halkan apámnak, hogy emberi fül ne hallja meg. Rendben – válaszolt gondolatban.

- További sérülésmentes napot kívánok, pihentesse és jegelje sokat a kezét – utasította Carlisle Bellát, majd otthagyott minket. Nagyot nyeltem, de szerencsére nem hallatszott. Elmentem a legközelebbi kis szekrénykéhez, amiben a fáslikat, s egyéb olyan dolgokat tartottak, amik nem voltak veszélyesek. Megkerestem a pólyákat, majd visszasétáltam a lányhoz, aki folyamatosan engem nézett, s mikor tekintetünk összekapcsolódott arcát megint elöntötte a pír, és azonnal lesütötte szemeit. Jót vigyorogtam ezen magamban. Valamiért nagyon tetszett, hogy én miattam pirul el. Miattam önti el arcát ez az édes, kívánatos szín.

Odahúztam az ágy elé egy széket, majd leültem. Óvatosan kezembe fogtam karját, s elkezdtem a fáslival bekötözni a csuklóját. Bella figyelte a műveletet, szemem sarkából néztem vonásait, hátha ki tudok deríteni valamit, mi játszódik le most a fejében. De semmi… Semmi gondolat, semmi reakció, aztán hirtelen felszisszent.

- Bocsánat, fájt? – kérdeztem meg aggódva, mert azt hittem, hogy talán nem voltam elég óvatos. Rémült szemekkel néztem fel rá, de ő csak megrázta fejét. Hallottam felgyorsulni szívverését, ami semmi jót nem jelenthet. Ebben már gyakorlott voltam… Biztos, fájt neki, s fél, hogy bántani fogom. Mire másra megint a gyors szívdobogás? Szája milliméternyire szétvált egymástól, s kapkodni kezdte a levegőt. Most vettem csak észre, hogy önkéntelenül, de egy-két centivel közelebb hajoltam hozzá, mint a megengedett. Talán ezért rémült meg! Hirtelen lesütöttem szemeimet, s visszahőköltem. Hogy lehetek ennyire figyelmetlen? Ez akár az életébe is kerülhetett volna. Felelőtlen vagyok.

- Egyáltalán nem fáj – hallottam meg a halk, gyenge választ, szívének lassabb tempójával együtt.

Miután végeztem a fáslizással, s megpróbáltam csak annyiszor érinteni jéghideg bőrömmel, amennyire szükséges volt – nehogy még jobban megijesszem -, fogtam egy kendőt. Azt becsúsztattam a karja, s a teste közé, majd felhúztam a karja mögött és előtt. Kezeim hajszálnyit remegtek, amire Bella nem figyelt, de én nagyon is éreztem. Soha nem történt velem még ilyen, s próbáltam csak annak betudni, hogy pont annak az embernek a közelében vagyok, akinek a vére a legjobban csalogat engem. Mániákusan ügyeltem, nehogy még egyszer olyat tegyek, amivel félelmet kelthetek benne. A kendő végét felvezettem kecses nyaka mögé, amihez kissé közelebb kellett hajolnom. Most már egész testemben megremegtem egy pillanatra. Ilyen közel pulzáló véréhez… sápadt bőréhez, amit éles fogaimmal olyan könnyedén felmetszhetnék… Egy kis levegőt fújtam ki, nehogy észrevegye, hogy nem lélegzem, majd gyorsan megcsomóztam a kendő végeit, s visszadőltem eredeti helyemre. Ha még egy tizedmásodperccel tovább kell pár centire lennem a nyakától, elvesztem a fejem.

- Kész – nyögtem ki kicsit rekedtes hangon. Bella felnézett rám.

- Köszönöm. Akkor mehetek is? – kérdezte türelmetlenül. Látszott rajta, mennyire utálja a kórházakat. Meg tudom érteni, jobb is, ha minél távolabb van tőlem… Amennyire csak lehet. Black…ismételtem magamban monoton. Már nem sokáig tart, jutott eszembe, ami egyszerre fájt is és egyszerre volt megkönnyebbülés is.

- Igen – bólintottam feleletképp kérdésére, s hátracsúsztam a székkel, majd felálltam.

- Rendben, köszönöm – mormolta halkan, zavarban, majd ő is felállt. Tétován állt előttem, mintha kérdezne, vagy mondana még valamit. Szája szétnyílt, majd egyszerűen beharapta alsó ajkát, megfordult és most ő hagyott itt engem. Mint én akkor őt… Valamiért rettentően fájt… A fájdalom, hogy talán soha nem látom többet újult lánggal lobbant fel bennem, erősebben, mint a szomjam. De így lesz a legjobb. Neki és a családomnak is.

Elkezdtem a kijárat felé menni. Siettem, amennyire csak az emberek tempója erre lehetőséget adott, s most szörnyen idegesített, hogy ezzel a lassúsággal kell haladnom. Ki kellett jutnom a kórházból a friss, nedves levegőre, amilyen gyorsan csak lehet, talán Bella után, talán csak magam miatt. Nem mertem levegőt venni, tudtam, hogy a lány illata mindent körbeleng körülöttem a fehér épületben. Féltem, ha most beszívnám, utána mennék, s addig nem ereszteném, míg egy csepp vér is folyik az ereiben. Nem! Erre gondolnom sem szabad.

Már messziről hallottam Carlisle gondolatait, majd megláttam velem szembe jönni. Meg akart állítani, mert látta rajtam, hogy feldúlt vagyok, de kitértem előle. Zavart arccal néztem rá, s éreztem arany szemeiben a féltést.

- Carlisle, most… mennem kell… sajnálom… otthon találkozunk – mondtam neki úgy, hogy csak mi halljuk. Apám értetlen arckifejezéssel válaszolt, de nem tartott vissza.
Várlak otthon. Akármi történik is – üzent gondolatban, majd megfordultam, s továbbszedtem lépteimet a kijárat felé. Mintha menekülnék, vagy… ami még rosszabb követnék.

A nővérpult mögött ott állt Angelica, aki érdeklődve figyelt engem, mint minden más esetben, amikor elhaladtam előtte.

- Már mész is Edward? – kérdezte tőlem lehangoltan, mire egy pillanatra megtorpantam.

- Öhm… igen, muszáj mennem – válaszoltam futólag, majd kisiettem a kórházból.

Kint a szabad levegőn kifújtam a tüdőmben tartott levegőt, s frissel töltöttem meg. Még mindig éreztem orromban Bella illatát, ami borzongásra késztetett. Az emléke, s hogy milyen közel voltam hozzá egyszerűen lehetetlennek tűnt, s még is megtörtént. Alig pár perce. El se tudtam hinni, hogy ekkora akaraterőm volt… Meg kellett néznem, hogy kivel van itt Bella. Nem mutatkoztam, bár az időjárás engedné, én nem akartam, hogy esetleg Ephraim felfigyeljen rám. Még csak az kéne!

Nem láttam Bellát, nem is hallottam. Rám tört a pánik, hogy tűnhetett el ilyen gyorsan? Belenéztem az emberek fejébe, hátha valaki észrevette őket. Nem kellett csalódnom. Egy öregebb házaspár lépkedett az utca másik oldalán, akik fejében még mindig a megbotránkoztató jelenet élt. Láttam Bellát, akit megölel Ephraim, majd beszállnak a kocsiba. A házaspár még a régi szokások híve volt, s megbotránkozva nézte még mindig egy rézbőrű, egy quileute szabad mozgását a városban. Egyik fehér ember sem szerette a törzs tagjait a rezervátumon kívül látni, így már értettem, Bella miért egyedül ment Port Angelesbe.

Kezdtem megnyugodni, hogy láttam még egyszer utoljára Bellát, ha csak egy gondolaton keresztül is. Nagyot sóhajtottam, aztán elindultam a kocsim fele. Egy kis feltűnést keltettem az Alfa Romeóval, de úgy gondoltam, ennyit megengedhetek magamnak. Beültem az autóba, s felpörgettem a motort. Egy perc múlva már hazafele tartottam. Az autóban is gondolkodtam, ki máson, mint a lányon… Bellán. Vajon most már mennyi mindent tudhat rólam, ami családomra, s rám nézve szörnyű végeredményekkel járhat? Magamat okoltam, amiért ennyi mindent elmondtam neki, s megengedtem, hogy a közelében legyek. Ez volt a legnagyobb gond… De ez ellen már nem tehetek semmit, csak is azt, hogy többé soha nem találkozom vele.

Befaroltam a garázsba, s bevágtam a kocsi ajtaját. Még mindig feszült voltam, el kell mennem vadászni, még ha most nem is vagyok annyira szomjas, hogy ne bírnám ki. Bella illata miatt jóval a tervezett vadászatom előtt kell mennem…

- Edward? – állított meg Esme aggódó arckifejezéssel. Még nem volt ilyen, hogy előbb hazajöttem volna a kórházból.

- Semmi gond… csak vadászni megyek – válaszoltam póker arccal. Volt gond, de nem nagy. Legalább is még…

- Ó, menj csak – küldött felém egy kedves mosolyt, amit viszonoztam, majd eltűntem a hátsó ajtón. Végre szabadnak éreztem magam, ahogy az erdőben futottam, s átugrottam a folyót. Semmi kötöttség, semmi édes illat, ami az ösztöneimet csalogatná. Csak a vadaké, amiké jóval kisebb erővel hatnak rám, mint Belláé… Hegyi oroszlánt akartam keresni, aminek illata sokkal jobb, mint egy növényevőé. Mert az oroszlán is ragadozó, ahogy én… Csak egy vámpír sokkal erősebb…