26. fejezet - Epilógus - Félreértések

BELLA KIKEREKEDETT szemekkel nézett a dobozkára, majd szemeimbe, egyre szaporábban véve a levegőt.

- Bella? Hallasz? – szólítgattam, mert még mindig zihált, s merően csak a kis dobozt nézte a kezemben, mintha fogva tartaná őt. Megremegett, majd visszanézett ijedt szemeimbe. – Ennyire nem szereted a meglepetéseket? – kérdeztem rekedten titkolva csalódottságom.

- Nem… Én csak… - kezdte motyogva, majd beharapta alsó ajkát. Valamit nem akart elmondani, én azonban tudni akartam.

- Csak? – feszegettem.

- Csak remélem nem az, amire gondolok – nyögte ki végül, s újra vetett egy pillantást az ajándékra.

- Mivel nem tudom, mire gondolsz – húztam el számat -, talán előbb nézd meg, kérlek – próbáltam hatni rá bársonyos hangommal. Nem baj, ha nem viseli, az sem, ha elajándékozza. Most már az övé, akár örökké… Azt tesz vele, amit akar. Halk sóhaj hagyta el száját, majd lenézett. Mély levegőt vett, s megsimítva ujjaimat kezébe fogta a fekete dobozkát. Hüvelykujjaival játszadozott a bársonyos anyagon, majd lassan felpattintotta annak fedelét, s mikor meglátta ajkai elnyíltak döbbenetében. Szemei ijedten keresték enyéimet, majd miután rájuk lelt hitetlenkedve újra lenézett. Mintha csak arról győződne-e meg, hogy valóságot lát-e.

- Edward… - csuklott el hangja. – Ez… ezt most nem gondoltad komolyan ugye? – tört ki belőle hisztérikusan és visszapattintotta a kis fedelét a doboznak, majd rám nézett.

- De komolyan gondoltam. Nem értem miért ne adhatnék neked ajándékot – keményedtek meg arcizmaim.

- Adhatsz… Bár nem szükséges, főleg nem egy… – állt fel mellőlem, lerakva a dobozt oda, ahol az előbb ült. Megszorította halántékát, mintha fejfájást okoztam volna neki ezzel a kis gesztussal. Nem értettem, mi változott meg ennyire hirtelen Bellában. Miért nem örül neki? Talán még sem kellett volna odaadnom neki, talán még most is minden olyan lenne, mint azelőtt. Talán nem gondolkodnék ennyit azon, hogy ez azt jelenti-e, hogy valóban szeret-e annyira, mint én őt. Alice vajon ezt látta ma? Hogy ma véglegesen elvesztem Bellát, vagy miért tette ezt velem? Magamba roskadva ültem az ágyon, s figyeltem Bellát. Megfordult, s rám nézett. Nem tudtam, mit mondhatnék neki.

- Most már a tiéd, azt csinálsz vele, amit akarsz – adtam meg neki a választási lehetőséget semleges hangon. Minden érzelmet eltűntettem arcomról, mereven néztem Bellát.

- Vagyis vagy igen, vagy nem? – kérdezte zihálva, kikerekedett szemekkel. Szíve majd kiugrott mellkasából.

- Tessék? Mi igen, vagy nem? – ismételtem meg értetlenül. Bella indulatosan visszalépett az ágyhoz, s felmarkolta a dobozkát. Idegesen felpattintotta újból a fedelét, s kivette az ékszert.

- Ezt akarod megtudni? Mit válaszolok? – ejtette ki kezéből a dobozt, aminek koppanását tompította a szőnyeg.

- Bella… - kezdtem, felhúzva szemöldököm. Már értettem mindent. Úgy éreztem hihetetlenül megkönnyebbültem, s csak vigyorogni tudtam már.

- Nem… Ebbe… Ebbe nem gondoltál bele Edward. Még csak tizenhét éves vagyok… És apám… - hirtelen felálltam, s hűvös ujjamat a szájára tettem, hogy belé fojtsam szóáradatát.

- Bella ez nem az, amire gondolsz – húztam félmosolyra ajkaim. Lám, kezdek belejönni abba, hogy kitaláljam mire is gondol, pedig nem is hallom…

- Nem? Ez elég egyértelmű szerintem – morogta hátrébb húzódva ujjamtól. Leeresztettem kezemet, s kivettem az övéből a gyűrűt.

- Valóban elég egyértelmű, de nem neked – vigyorogtam rá, amitől csak még inkább mérgesebb lett.

- Miért? Minden normális ember arra gondolhat, hogy te… hogy szóval olyan gyűrű – mondta határozottan.

- Úgy látom, most az egyszer akkor normális emberi reakciót váltott ki belőled – gúnyolódtam. Bella mérgesen kifújta a levegőt tüdejéből. – Egyébként… olyan gyűrűnek nem ilyet szánnék – súgtam neki bizalmasan.

- De ha ez nem olyan gyűrű – nyomta meg újra a névmást -, akkor… mégis milyen? – motyogta elbizonytalanodva, s arcán megjelent a megszokott pír.

- Csak egy egyszerű ajándék gyűrű, Bella. Gondoltam, veszek neked valamit utólagos karácsonyi meglepetésként – mondtam.

- Ó… - formálta ajkaival.

- Szóval elfogadod? – kérdeztem. - Nem tudok vele mit csinálni, persze Alice biztos örülne neki, de Jasper már nem hinném. Visszavinni pedig nem fogom – nevettem. Bella aprót bólintott. Egy lépést hátrébb léptem tőle, s felemelve jobb kezét rácsúsztattam a gyűrűt – természetesen a gyűrűs -, ujjára. Bella megint csak beharapta alsó ajkát, úgy nézte, ahogy gyöngéden ujjára helyezem az ékszert.

- Azért tetszik? – tudakoltam kíváncsian, most már félig-meddig megnyugodva.

- Um… Igen, gyönyörű – nézte megbabonázva kezét a gyűrűvel, míg képzeletem egy másik képet vetített elém. Vagyis… csak kiegészítve ezt a valóságot. A jövő egy vágya, ami soha sem teljesülhet be, Bella épsége miatt. Mert csak kétféleképpen történhetne meg, amik közül az egyiket teljesen egészében megvetem… Mélyen eltemettem ezt a képet agyamban, hogy ne kísértsen tovább.

Gondolataimból a telefon csörgése zökkentett ki. Esme vette fel a kagylót, én pedig figyeltem ki szól bele a vonal másik oldaláról.

- Ephraim Black vagyok. Bella ott van? – Próbálta elfojtani hangjából az idegességre utaló tónust, de én kihallottam belőle.

- Igen, itt van – válaszolt Esme barátságosan.

- Szeretnék beszélni vele – jelentette ki, miközben én elképzeltem dühös arcát.

- Egy pillanat. – Csak gondoltam, hogy Esme kezét rásimíthatta a kagylóra, hogy ne hallja Ephraim mit mond. – Edward? – szólt hozzám, hogy figyeltem-e.

- Megyünk, Esme – válaszoltam neki, Bella megborzongva ocsúdott fel réveteg hangulatából, s kérdő tekintetét rám emelte.

- Hova?

- Le a földszintre a telefonhoz – feleltem. – Apád keres már. – Bella felnyögött Ephraim említésére. Megpusziltam homlokát, majd kinyitottam a szobám ajtaját előtte. Sóhajtott, aztán kedvetlenül kilépett a helyiségből.

Lent a nappaliban csak Esme volt, ahogy gondoltam fogta a telefonkagylót, majd egy mosollyal ajkán átnyújtotta Bellának. Miközben elment mellettem, megszorította kezemet, hallottam boldog gondolatait. Nem bírtam megállni, hogy ne viszonozzam mosolyát, majd miután ő kettesben hagyott Bellával, a telefonbeszélgetésre figyeltem.

- Bella? – Ephraim hangja idegesen csengett.

- Igen, apu – válaszolt, elfordulva előlem, megvonva engem arcának látványától.

- Arról nem volt szó, hogy csak úgy, minden bejelentés nélkül odamész… A tudtom nélkül! – mondta keményen, próbálta elfojtani dühét, hisz ő engedte meg végül is. Csak nem ilyen formában.

- Majd máskor szólok, jó? – Enyhe gúnyt hallottam ki Bella hangsúlyából, ami egyszerűen vigyorgásra késztetett. Azonban nem akartam, hogy még jobban összevesszen Ephraimmal, ezért megkerülve őt lazán zsebre dugott kezekkel leültem a kanapé háttámlájára, ami közel volt a kisasztalra elhelyezett telefonhoz. Így már közvetlenül szemben voltam Bellával, teljes rálátásom nyílt arcára. Kíméletlenül belefúrtam tekintetemet csokoládébarna szemeibe.

- Máskor nem léphetsz ki a tudomásom nélkül a házból! Megértetted? – hallottam Ephraim indulatos, szülői parancsát. Bella nem felelt, elbambulva nézett szemeimbe. Halvány félmosolyra húztam ajkaim. – Megértetted? Figyelsz te rám? – csattant Ephraim hangja a telefonkagylóban.

- Értettem – morogta Bella, miután szempillái megremegtek, jeleként annak, hogy felébredt kábulatából.

- Most azonnal gyere haza, vagy én megyek érted! – utasította Bellát, aki elhúzta száját.

- Mondd meg neki, hogy elviszlek autóval La Push határáig – mondtam Bellának, mielőtt válaszolt volna. Aprót bólintott belegyezéséül.

- Edward elvisz La Pushba – közölte Ephraimmal is, hallottam a vonal másik végéről jövő mély morgást. – Autóval – tette hozzá.

- Nem lépheti át a határt – vágta rá apja mérgesen. Sóhajtottam, s szemeim forgattam. Bella elvigyorodott.

- Nem fogja, tudja – mondta apjának.

- Rögtön induljatok, amint letetted a telefont!

- Rendben. – Ephraim azonnal lecsapta a telefont a vonal másik végén.

Bella sóhajtva rakta le a kagylót. Fellöktem magam a kanapé háttámlájáról, majd leakasztottam Bella kabátját a fogasról, s hozzá léptem. Gyöngéden felsegítettem rá kabátját, majd elé álltam.

- Akkor mehetünk? – kérdeztem, mire bólintott.

- Jaaaj, nem! – kiáltott fel kétségbeesetten. – Fent hagytam Alice ajándékát – harapta be alsó ajkát. Elmosolyodtam.

- Egy pillanat és jövök – mondtam, aztán emberi szem számára láthatatlan sebességgel már a szobámban is voltam. Felkaptam Alice ajándékát az asztalról, s visszatértem Bellához. Egy pillanatig átfutott agyamon, hogy belenézzek a dobozba, de legyőztem kíváncsiságomat, hisz úriember ilyet nem tesz.

- Hú – lepődött meg Bella gyorsaságomon, amit egy mosollyal jutalmaztam. Hónom alá raktam a dobozt, majd átkarolva Bellát mutattam az utat a garázsba. Kinyitottam az Alfa Romeo ajtaját neki, majd megvártam, míg lassan beül, s elveszi tőlem a dobozt, amihez ragaszkodott. Mondván nekem úgyis a vezetésre kell figyelnem.

- Bella, én több mindenre tudok egyszerre figyelni – mondtam, miután összeszorítva fogait bekászálódott a kocsiba.

- Nem baj. Én kaptam – válaszolt, s ölébe rakta a dobozt. Megkerültem az autót, majd beszálltam és elindítottam a motort. Most az egyszer a kilométer per óra nem mutatott többet ötvennél. Így is döcögött az ösvényen az autó, ilyenkor Bella mindig lehunyta szemeit, hogy elfojtsa fájdalmát, amit törött bordája okozott. Láttam, hogy ujjai kifehéredve markolják a doboz szélét. Még jobban lelassítottam, amíg ki nem értünk az erdős területről a betonozott útra.

Szörnyű volt látni, hogy ennyire szenved, s miattam. Megint miattam. A bűntudat hulláma söpört végig rajtam. Ráraktam tenyeremet a – most már -, dobozon nyugvó kezére, mire ő megszorította azt, s rám nézett.

- Nézd az utat, légy szíves – kérlelt ijedt hanggal. Újra a megszokott sebességgel mentem, kikerülve a kisebb, nagyobb kátyúkat, repedéseket az úton, amik megdöcögtethetnék az autót.

Önfeledten felnevettem, csak aztán válaszoltam, miután lenyugodtam.

- Nem kell félned, Bella. A véremben van a vezetés, mint a futás – mondtam hencegve.

- Igen, azt is tapasztaltam már – felelt gúnyosan.

- Na látod. És nekimentünk egy fának? – kérdeztem vigyorogva.

- Nem – morogta.

- Mástól kellene félned – mondtam hirtelen komolyan. Bella először kérdő tekintettel nézett rám, aztán elnézett a mellettünk elsuhanó fákra.

- Ezt már megbeszéltük, azt hiszem elégszer – mondta kis csönd után halkan.

- Nem elégszer, de sajnos túl önző vagyok, hogy változtassak a dolgokon – nevettem magamon.

- Most mondjam azt, hogy örülök neki? – enyhe kijelentés volt a kérdő mondatában.

- Nem kellene – keményedtek meg arcizmaim.

- Edward, most már csak ezt fogod hajtogatni? – csattant fel, amivel meglepett. – Fogadd el, hogy örökké szeretni foglak – halkult el hangja, de határozottan csengett. Mélyet sóhajtottam. Igaza van egy valamiben. El kellene végre fogadnom, hogy engem választott, hogy szeret. Ha csak egy kis ideig is, akkor is szeret, s velem van.

- Örökké? – kérdeztem vissza, mikor rájöttem, mit is jelenthet ez a szó számára.

- Örökké – hallottam a döbbenetesen magabiztos hangot.

- Nem akarom megtudni, ezt hogy gondoltad – morogtam, agyamban megjelent Alice víziója Belláról.

- Pedig most az egyszer szeretném, ha hallanád – mondta mérgesen.

- Azt hiszem, így is ki tudom találni, mi jár most a fejedben. De még mindig remélem, hogy nem az – fújtam ki hosszan a levegőt. Ezt nem gondolhatja komolyan, ha tényleg… Nem akarhat ilyen lenni!

- De az! Sokat gondolkodtam ezen és már döntöttem is – felelt.

- Döntöttél? Miről Bella? – gurultam dühbe. - Hogy el akarod dobni az életed, miattam? Így is majdnem meghaltál szintén az én hibámból! – megborzongtam – s ő is -, mikor kicsúszott számon ez a szó.

- Veled akarok maradni… örökké – válaszolt halkabban, fájdalmasan. Ezek szerint így értette az örökkét.

- Bella, mindig veled maradok. Ez nem elég? – néztem rá egy pillanatra lágyan. Ujjammal megcirógattam kézfejét.

- Elég – mondta. – Egyelőre – tette hozzá suttogva, de én így is hallottam. Még mindig dühös voltam rá, de egyszerűen túl makacs volt. Nem tudnám megmagyarázni neki, hogy ez bolondság, amiről úgy hiszi döntött. Ezt… Ezt nem gondolhatta át teljes mértékben. Képtelenség, és már akkor megmondtam Alice-nek, mikor el akarta titkolni előlem látomását. Nem fogom engedni egyik víziójának beteljesülését sem. Bella halálát… és átváltozását sem.

- Sajnálom, ne haragudj, kérlek – suttogtam úgy, hogy ő is hallja. Éreztem, hogy válaszképp megcirógatja ujjával kézfejemet.

Most már el kell fogadnom, hogy… szeret. Valóban szeret. Még ezek után is, hogy majdnem meghalt miattam. Nem hagyhatom el, nem akarom elhagyni. Ő az életem, vigyáznom kell rá, meg kell védenem. Még magamtól is…

Csönd telepedett ránk, mindketten gondolkodtunk ezen a patthelyzeten, ami kialakult közöttünk. Aztán csak élveztem közelségét, forró érintését, ami még mindig olyan hihetetlen, de nagyon kellemes érzés volt számomra. A másik „gondot” későbbre halasztottam. La Push határához közeledve lassítottam, ahogy lekanyarodva a földes útra értünk. Bella halkan felszisszent.

- Nagyon fáj? – kérdeztem, még inkább lelassítva az autót.

- Nem annyira – felelt nem túl meggyőzően. – Köszönöm, hogy lassítottál.

- Nincs mit – mosolyogtam. – Így is szét akar tépni apád… - motyogtam inkább magamnak, miközben arra gondoltam, hogy ha még több fájdalmat okozok a lányának, már egyenesen a farkas falkával vadász le. Abba bele sem mernék gondolni milyen következményei lennének Bella „döntésének”, s annak, ha tényleg megtörténne. A szövetség azon nyomban felbomolna… De ez még csak az egyik hatása lenne.

- Tessék? – hallottam Bella hangját.

- Csak annyit mondtam, hogy nincs mit – feleltem természetesen.

- Nem, azt hallottam. Az után, mit mondtál? – kérdezte.

- Semmit nem mondtam, Bella – hazudtam egy kicsit. Nem szólt, mintha elhitte volna, de ettől rosszul éreztem magam. Átvertem, bár nem lényeges dologban, ami csak kicsit enyhítette az érzést.

La Push határának közelében félreálltam az autóval, s miután leállítottam a motort, kiszálltam. Kinyitottam Bellának az ajtót, s elvettem tőle a dobozt, hogy könnyebben ki tudjon szállni. Bevágtam az ajtót, majd visszaadtam Bellának az ajándékot. Pár lépést tettem vele az úton, majd megállítva őt szembefordultam vele. Észrevettem, hogy mocorog, majd zsebébe dugja kezét, s újból megfogja a doboz alját.

Megkerestem jobb kezét a doboz alatt, s gyöngéden felemeltem. A gyűrű nem volt már ujján.

- Csak azért vettem le, mert… Mert nem akarom, hogy félreértse – kezdett magyarázkodni elpirulva. Elmosolyodva raktam hűvös mutatóujjamat szájára.

- Megértem – suttogtam közeledve arcához, hallottam az ilyenkor már megszokott, heves szívdobogást. Finoman hozzáérintettem ajkaimat puha szájához, hosszan elidőzve érintésének forróságán. Aztán hallottam, hogy Bella kezéből kicsúszik a doboz, de mielőtt még leesett volna a földre, elkaptam. Vigyorogva nyújtottam át újra neki, arca sötétvörös színben pompázott. – Vigyázz magadra – kértem gyöngéden.

- Megpróbálok – ígérte. Mosolyogva nyomtam puszit homlokára, majd elindult haza. Az Alfa Romeo motorháztetőjére ültem, s keresztbefont karral néztem alakját. Vissza-visszapillantott lassú léptei közben, hogy itt vagyok-e még. Sokáig néztem őt, amikor ő már nem láthatott, csak aztán ültem vissza autómba, hogy hazaindulhassak.



Meglepően gyorsan értem haza, miután beparkoltam a garázsba beléptem a házba. Érdekes módon most senki nem tartózkodott a földszinten, azonban hallottam Carlisle-t a dolgozószobájában, Alice-t és Jaspert, na meg Esmét az emeleten. Apám szobája felé vettem az irányt, már rég beszéltem vele „négyszemközt”. Mielőtt kopoghattam volna, már bebocsátást nyertem a helyiségbe.

Halkan raktam be magam után az ajtót, majd leültem Carlisle-lal szemben.

- Örülök, hogy itt vagy Edward - elmosolyodtam.

- Nagyon szeretnéd tudni? – kérdeztem utalva gondolataira.

Kíváncsi vagyok, de akkor mondd el, ha te is úgy gondolod – mondta gondolatban.

- Úgyis hallotta szerintem az egész család – húztam el számat.

Ezt nem tagadhatom – nevetett magában Carlisle.

- Szóval azt vetted meg ma? – kérdezte mindentudó mosollyal. Bólintottam. És valóban nem annak szántad, aminek Bella gondolta?

- Tényleg nem – mondtam komolyan, hogy elhiggye. Megkönnyebbülten sóhajtott, mire érdeklődően néztem rá. Csak nem szeretném, ha… Ha fájna, ha esetleg úgy adódna, hogy visszautasít… - próbált magyarázkodni. – Értem Carlisle – nyugtattam meg mosolyogva. – Igazából másról szeretnék beszélni veled.

- Ó, természetesen. Mondjad csak – dőlt hátra székében.

- Meg tudtam valamit Bellától a farkasokról – kezdtem. – Igazából minden hátsó szándék nélkül kérdeztem rá.

- És mi lenne az?

- Azt tudjuk, hogy már Jacob Black is farkas, át tud változni. Hogy a farkasok vissza is változnak, amikor akarnak. – Carlisle bólintott. – A jeleit is tudjuk, és most már azt is, hogy Jacob Black már megtanulta uralni az ösztöneit – fejeztem be. Carlisle felhúzta szemöldökét.

- Azt mondod, hogy ennyi idő alatt ilyen fiatalon elsajátította az átváltozás feletti uralmát?

- Igen és ugye úgy látszik már a falka életében is részt vesz.

- Érdekes – gondolkodott el Carlisle. – Ezek szerint csak is az egyéntől függ és a géneitől… - ráncolta homlokát. - Nem tudhatjuk, mennyi farkas van igazából. Persze most jelen pillanatban négy, de akikben még ott van a gén. Ha természetesen ez attól függ – érvelt Carlisle. Bólintottam.

- Nem tudom, meddig feszítem a húrt Ephraimnál – mondtam utalva a szövetségre.

- Bellától is függ, ne aggódj, Edward. Látod, hogy a lányáért sok mindenre képes – mosolygott. Ahogy én is érted.

- Köszönöm – suttogtam.

Úgy látom Bellában megtaláltad a szerelmet, s nekem ez a legfontosabb. Karnyújtásnyira a boldogság, Edward!