15. fejezet - Óvatlan pillanat?

- Edward? – szólalt meg értetlenül. – Mi a baj?

- Kutya – morogtam magamnak úgy, hogy Bella nem hallhatta. – Mennem kell, és neked is. Menj balra, a quileute-ek földjére – utasítottam Bellát határozottan. Zavarodottan nézett vissza rám.

- De hát miért? Mi történt, Edward? – kérdezte újfent, s annyira meg akartam volna mondani neki. Csak egy gond volt: nem tehettem. Nem láthattak meg vele, noha biztos voltam benne, hogy Ephraim már tudja…

- Menj… - mondtam újra. Egyszerűen megfordulhattam volna, s egy szemvillanás után már mérföldekre járhattam volna. De nem bírtam csak így itt hagyni. Nem akartam. Hallottam, hogy szívverése felgyorsul, s szaggatottan veszi a levegőt. Megijesztettem.

- Kérlek, Edward… - suttogta, s egy tétova lépést tett felém. A szállingózó hóban csokoládébarna szemei rám koncentráltak, egyenesen belefúródtak enyéimbe, s nem eresztettek. A léptek csak egyre erősödtek, az idő fojtogatott.

- Mennem kell – hátráltam el tőle, s mellkasom fájón szúrni kezdett, hogy itt hagyom. Bella nem szólalt meg újra, megfordultam, s eltűntem előle.

- Holnap is várni foglak – hallottam meg halk hangját, miközben futottam.

A ház felé tartottam, de a másik pillanatban irányt változtattam. Őrültséget követek el, de tudni akartam, hogy ki volt az, aki elválasztott most Bellától. Kíváncsiságom sokkal erősebb volt mindennél, amit valaha is éreztem. Tudni, látni akartam a léptek tulajdonosát. Egyre közelebb merészkedtem az előbbi helyhez, ahol ott hagytam Bellát. Hallottam őt, egyedül kóborolni arra, amerre mondtam neki. Legalább ezt megfogadta, ha mást nem is. Utána lopóztam, mintha csak vadásznék. Megpróbáltam kizárni elmémből ezt a tényt, de az undort ott éreztem belül magam iránt. Bellát követem, mint egy éhes ragadozó. Figyelmemet a határhoz közel érve egy fiú hangja terelte el.

- Bella? – kérdezte megdöbbent hangleejtéssel. – Mit keresel te itt? Vagyis ott… - zavarodott egy pillanatra össze, aztán megint folytatta. – Azonnal gyere ide! – parancsolta Bellának, pedig két évvel fiatalabb volt őnála. Engem idegesített, de én tudtam, miért mondta. A határnak azon a felén volt még Bella, ami a mi földünk, a Culleneké. S ez nem tetszett neki. Az ő gondolatai csak úgy üvöltöttek felém, nem úgy, mint Belláé. Minden egyes gondolatot hallottam, amik között érdekes is volt. Megbújtam a fák között, onnan szemléltem őket. A fiú tizenöt éves lehetett – ami illett a két év különbséghez -, hosszú, fekete haját egy szalaggal kötötte meg tarkóján. Bőre rozsdavörös, s a leglényegesebb, hogy meleg. Nem olyan hideg, s márványkeménységű, mint az enyém. Jacob Black szeme sötét volt, olyan, mint enyém mikor szomjúságommal küzdök, járomcsontja széles és tizenöt éveshez képest erős. Hófehér fogai kivillantak beszéd közben.

- Mit csináltál, Bella? – kérdezte újból. Miért pont a Cullenek földjén? – egészítette még ki gondolatban. Mikor Bella ránézett, eltűnt arcáról a szomorúság. Ez elterelte figyelmem. Szomorú volt, mert így hagytam itt? S Jacob Black ilyen hatással lenne rá? Azonnal elmulasztja Bella rossz kedvét?
Összeszorítottam éles fogaimat, s ajkaimat összepréseltem. A méreg átjárta testemet, egy kis féltékenységgel fűszerezve azt. A felém szálló szellőben megéreztem a jellegzetes farkas szagot. Arcom önkéntelenül rándult fintorba.

- Csak sétáltam – válaszolt Bella egyszerűen. Hangjából kiéreztem a csalódott színt, amit én okozhattam.

- De pont ott? Tudod, hogy az… már nem a mi földünk – dorgálta meg a Black fiú Bellát. – Gyere, menjünk haza! – karolta át vállát, s megfordulva elindultak. Gondolatai pedig Bella körül jártak, mire én elnéztem róluk. – Apa még találkozni akar veled, mielőtt dolgozni menne. – Ephraim találkozni akar Bellával? Kaptam rájuk ismét szemeimet. Miért? Meg akarja nézni nem-e tettem benne kárt? Épségben akarja látni őt? Elhúztam számat. De ha eddig engedte, hogy találkozzon velem - ami valószínűleg csak azért volt, mert nem akarta beavatni a farkasok titkába -, akkor most sem fogja megtiltani neki. És az ember úgy is azt teszi, amit a leginkább tiltanak. Ami bűnös, vétkes dolog, mint az én tetteim.

Még sokáig néztem kettejük alakját a hóesésben. A fiú helyében akartam lenni, hogy átkarolhassam Bellát, ilyen könnyen, semmi következmény nélkül. Lehunyva szemeimet, elképzeltem így magunkat, érezve forró testét a közelemben. Bella boldog mosollyal, szerelmesen tekintene rám… Aztán a kép hirtelen megváltozott. Arcáról eltűnt a mosoly, tekintete megkeményedett, vacogni kezdett karjaimban, s a végén eltávolodott tőlem. Mint egy rossz álomban, amit az emberek érzékelnek, egyre távolabb, s távolabb sodródott tőlem. Én csak kétségbeesetten kaptam utána, nyújtottam karomat, s futottam, de ő annál messzebbre távolodott tőlem, minél közelebb próbáltam jutni hozzá.

Megráztam fejemet, hogy kiűzzem fantáziám szüleményét. Még mindig hallottam Belláék lépteit, s a féltékenység újult erőre kapott testemben. Hatalmas késztetést éreztem, hogy utánuk menjek, átlépve a határt, s semmivel sem törődve a karjaimba zárjam Bellát. Gyengéden, óvatosan, hogy ne essen bántódása. Beszippantanám édes illatát, ami most szörnyen hiányzott. A részemmé vált, annyiszor éreztem már, annyiszor kísértett már meg. De én ellenálltam neki, s most ellenállok annak is, hogy megszegjem a szövetséget. Hogy veszélybe sodorjam a családomat… Újból nekiiramodtam a ház felé, csak futottam a hóesésben, próbálva minden gondolatot kirekeszteni fejemből. Már az sem érdekelt, mi lesz otthon. Újra látni akarom Bellát, újra érezni akarom őt, testileg is. Egy könnyed szökkenéssel átugrottam az erdőben kanyargó folyót, s egy pillanat múlva már a házunk előtt álltam. Azonban hátulról megközelítve osontam be, mintha nem hallották volna érkezésem. Egyenesen a szobámba akartam menni. Előre gondolhattam volna, hogy ez nem fog ilyen könnyen menni. Már a lépcső korlátján nyugodott kezem, mikor meghallottam Rosalie-t.

- Jól szórakoztál? – kérdezte gúnyosan. Megfordultam, s belenéztem a szemeibe.

- Mi közöd hozzá? – kérdeztem vissza mérgesen.

- Nagyon is sok – csattant fel dühösen. – Ha köze van a családhoz – morogta.

- Ez az én magánügyem – válaszoltam elfojtva haragomat. – Nem a tiéd vagy a többieké.

- De a családhoz tartozol – vágott vissza.

- Megismétlem, ez az én életem – hangsúlyoztam ki a szavakat. – Tudod, hogy nem tennék olyat, amivel árthatnék nektek. – Megfordultam, s otthagytam Rosalie-t. Miért? Akkor most mégis mit csinálsz? Egy embert szeretsz, akit bármikor megölhetsz! – üvöltötte utánam gondolatban.

Becsaptam a szobám ajtaját. Dühös voltam, mert Rosalie-nak megint igaza volt. De nem hagyom, hogy ilyesmi megtörténjen… Nem hagyom, hogy pont Rosalie hasson rám. Szeretem Bellát, de ha kell, eltűnök az életéből. Ha kell, soha többé nem találkozom vele. Azonban még nem készültem fel erre. Még csak most ismertem meg, nem bírom elereszteni őt. Hogy eltereljem gondolataimat, a többiekét kezdtem figyelni. Pontosabban, mit csinálnak épp. Carlisle még nem volt itthon, ahogy Alice és Esme sem. Valószínűleg a városban vannak, az idő megengedi. Emmett és Jasper sakkoztak, Rosalie pedig jelenleg egyedül durcáskodott. Ezen elvigyorodtam. Még mindig emészti az a tudat, hogy én egy embert választottam. Hogy ő nem bírt levenni szépségével a lábamról, míg Bella igen…

Még mindig vigyorogva léptem a lemezlejátszómhoz. Kiválasztottam az egyik kedvenc lemezemet, s feltettem a lejátszóra. A zene, ami most el tudott lazítani, el tudta terelni gondolataimat. A könyvespolcomhoz léptem, s kihúztam egy könyvet, ami az emberi reakciókról szólt. Többször is tanulmányoztam már, de most volt kin beazonosítanom őket. Persze a könyv felettébb nem állt közelebb a valósághoz, mint gondoltam volna. De hogy is akarom én Bella reakcióit egy könyvből kiolvasni, amikor semmire sem úgy reagál, ahogy kellene? Aprót horkantottam, s egy mozdulattal becsuktam a könyvet, majd visszahelyeztem helyére.


Pár óra múlva a nappaliban voltam Emmettel és Jasperrel, amikor Alice hazaért Esmével az oldalán. Testvérem azonnal elmosolyodott, ahogy meglátott. Edward! Ugye minden jól ment? – aprót bólintottam félmosollyal ajkaimon. Alice lelkesedése felülmúlhatatlan volt. Tudtam, láttam – vigyorgott.

- Már megint gondolatban beszélgettek? – füstölgött Emmett, mikor meglátta Alice arcát.

- Elnézést, Emmett – mondtam vigyorogva. Mostanra Alice és én mindig így beszélgettünk, ha nem akartuk, hogy meghallják a többiek, s ez valamiféle szorosabb köteléket vont közénk.
Alice odaszökkent Jasperhez, s csókot nyomott szájára. Mellkasomat új érzés öntötte el. Talán… irigység. Azonnal Bellára gondoltam, hogy milyen jó lenne megízlelnem ajkait. Ó, nem! Ilyen nem juthat eszembe! Elfordítottam tekintetem róluk, s Esme felé fordultam. Beszélnem kellett Carlisle-lal, meg kellett tudnom, mikor jön haza.

- Esme, Carlisle ma meddig marad benn a kórházban? – kíváncsiskodtam.

- Éjszakára is, majd csak holnap reggel ér haza. Ügyeletet vállalt ma – nézett szemeimbe anyám.

- Értem. Akkor lehet, hogy benézek hozzá – álltam fel Emmett mellől.

- Menj csak, biztos örülni fog neked – mosolygott rám, majd megsimította arcomat, mikor elmentem mellette. A garázs felé vettem az irányt, az Alfa Romeómhoz. Rég vezettem, jó lesz újra beleülni ebbe a műremekbe. Felpörgettem a motort, s a következő percben már a kórház felé vezető úton száguldottam. Nem is értettem magamat, hogy eddig kibírtam e nélkül az érzés nélkül. A hó lassanként elállt, már csak a szellő és a kocsim sebessége kavarta fel az útról, ahol megmaradt. Mélyeket lélegeztem a friss, csípős levegőből, kitisztítva orromat, amiben még mindig éreztem Bella illatát. Most már soha nem fogom elfelejteni, belevésődött emlékeimbe, ahogyan forró, félelem nélküli érintései is. Nekem ijesztőek voltak ezek az új érzések, amiket soha az előtt még nem tapasztaltam meg, amíg nem jött Bella. Amíg nem ébresztette fel bennem a szunnyadó szörnyeteget és a szerelmest. Minden új érzelemhullám, ami végigsöpör testemen Bellához kapcsolódik. Nincs olyan dolog, ami ne kötődne valahogyan hozzá. A szövetség, a családom reakciói…

Túl gyorsan értem a kórházhoz, gondolataim köde teljesen elhomályosította időérzékem. Leparkoltam Carlisle kocsija mellé, s elindultam az épület bejáratához. Amint beléptem, ismerős gondolatok, s hang ütötte meg füleimet. Angelica boldog mosollyal arcán nézett végig rajtam, alig leplezve ámulatát.

- Edward Cullen! – mondta kacér mosollyal. – Már rég nem jártál errefelé – szidott meg játékos hangon.

- Igen, sajnálom Angelica – bársonyos hangszínem sóhajt váltott ki belőle, méz színű szemeim belefúrtam tekintetébe. Ezek a szemek… Istenem! Csukd be a szád, Angelica! – rótta meg magát gondolatban, mire megeresztettem egy vigyort. Alig bírtam elfojtani nevetésem.
Szólalj már meg, Angelica! Ne bámuld ilyen bambán – halkan kuncogtam.

- Carlisle-t hol találom, Angelica? – próbáltam meg neki segíteni. Ennyire rég látott volna, hogy elfelejtette milyen is vagyok?

- Ó… a 15-ös vizsgálóban… - nyögte ki zavartan, még mindig a szemeimbe nézve.

- Nagyon köszönöm – biccentettem felé, aztán elindultam megkeresni apámat. Még hallottam Angelica nővér lemondó sóhaját, s csodálattal teli gondolatait. Megpróbáltam visszafojtani nevetésemet, ne nézzenek a betegek bolondnak, de egy halk kacaj kitört belőlem. Jó érzés volt felhőtlenül nevetni. Míg a vizsgáló felé tartottam, elképzeltem Bellát, amint ilyen gondolatok szárnyalnak fejében. De nem illett a képbe, mert ő okosabb volt a többi nőnél, titokzatosabb és bátrabb. Azonban képzeletem – vagy inkább vágyaim -, tovább feszegette korlátait, Bellát különféle helyzetekbe kényszerítve, ami számára veszélyes volt. Szerettem volna, ha ő is úgy érez irántam, mint én ő iránta. De eszem ennek az ellenkezőjét akarta volna, hogy ne sodorjam ekkora veszélybe. Figyeltem a vizsgálók számát, mikor újabb gondolatok törtek utat fejemben. Egy gazdagabb hölgy ment el mellettem. Felhúztam szemöldökömet, mikor már hátam mögött volt.

Végre elértem apám tartózkodási helyét. Féloldalasan nekidőltem a falnak, nem akartam zavarni, amikor dolgozik.
Ahh… többszöri törés. Hogy lehet így elesni? Túlságosan is törékenyek, védtelenek az emberek… - zúgolódott magában Carlisle. Ő mindennap látja ezt a tényt, míg én minden egyes találkozással ezt növelem. Hogy elehetek ennyire önző? Csak magamra és az érzéseimre tudok gondolni. Carlisle kilépett a vizsgálóból.

- Edward – biccentett üdvözlésképp, s becsukta az ajtót. – Ugye nincs… semmi baj? – kérdezte aggodalmasan, ahogy rám nézett.

- Nem, nincs. Csak szerettem volna veled beszélni. Négyszemközt… - céloztam a családra, s éles hallásukra.

- Értem, most épp végeztem… egyelőre. Menjünk az irodámba – javasolta, miután bólintottam elindult én pedig követtem.

Szótlanul meneteltünk egymás mellett, azon gondolkodtam, mégis hogy fogalmazzam meg érzéseimet. Tanácsot akartam kérni apámtól így, hogy most már a családom is tudja a történteket. Carlisle még gondolatban sem kérdezte meg, hisz már tudta miről szeretnék vele beszélni. Nem esett nehezére pont neki kitalálni.

Az irodájába én léptem be utoljára, halkan becsuktam az ajtót. Carlisle leült íróasztala mögé, s intett, hogy én is foglaljam el az előtte álló két szék egyikét.

- Hallgatlak – emelte rám borostyán szemeit.

- Én… bizonytalan vagyok, és nem tudom meddig… találkozgathatunk így – kezdtem zavartan. Még magam sem tudtam, mit akarok ebből kihozni így, ilyen formában. – És a szövetség…

- Edward, szerelmes vagy belé. Kell ennél több? – mutatott rá egyszerűen a dolgokra. De nem volt ilyen egyszerű. – Én örülök neki, hogy végre boldognak látlak, a szövetséget pedig nem szegjük meg.

- Boldog? – horkantottam kétkedőn.

- Igen, annak. Tudod, hogy azt hittem naivan, majd Rosalie lesz a te párod. Nem akartam, hogy egyedül légy, magányosan, s amióta megismerted Bellát nem is látlak annak – mondta komolyan.
- De minden velem töltött perccel kockáztatom az életét – suttogtam megrendülve. Hogy nem látja Carlisle ezt? Minden emberi élet fontos, ezt még ő mondta!

- Valóban, de ellenálltál a kísértésnek, s egyre erősebb leszel tőle – nyomatékosította szavait hangsúlyával. – Bízom benned, melletted állok.

- Tudom, én csak… nem vagyok biztos magamban. – Gyáva vagyok és önző – szidtam magamat, mert ez volt az igazság.

- Ez nem igaz! – tiltakozott hevesen. - Értékes vagy Edward. És a legszebb dolog az életben a szerelem. Örülök, hogy Bellában rátaláltál.

- És mi lesz Ephraimmal? – kérdeztem utolsó ellenvetésem.

- Amíg a szövetség pontjait nem szegjük meg, addig ő sem fogja. Egyszer már megmentetted a lánya életét, ezt soha nem fogja elfelejteni – vetette fel Carlisle. Higgy nekem! Egyébként örülnék, ha egyszer bemutatnád Bellát. Ha úgy érzed… - egészítette ki gondolatban. Összeráncoltam homlokom, s megütközve néztem vissza rá. Jaj, ne nézz így. Esme is meg akarná ismerni.

- Nem hinném, hogy ez jó ötlet. Alig ismerjük egymást és… - Carlisle nem hagyta, hogy befejezzem.

- Majd ha már úgy érzed, itt az idő – bólintottam. – Holnap is találkoztok?

- Öhm… igen – húztam el számat, amikor arra gondoltam, ma ki vetett véget neki.

- Nem alakult jól? – vette észre Carlisle arckifejezésem.

- De igen, csak…

- Csak?

- Mindegy. Most megyek, ha nem bánod – álltam fel.

- Nem persze – mosolygott rám Carlisle, majd elhagytam irodáját. Örültem, hogy bejöttél – üzente még gondolatban, mire elvigyorodtam. A kijárat felé vettem az irányt. Már messziről hallottam Angelica gondolatait. Amint meglátott ezek a gondolatok másfele, vagy inkább más felé terelődtek. Egy mosolyt villantott rám, amit viszonoztam. Épp akkorát, hogy ne látszódjanak éles fogaim, amik megrémíthetnék. Megint Bella jutott eszembe, hogy őt még ezzel sem tudtam megfélemlíteni. Vajon mitől lehet ez? Mitől akar velem újra és újra találkozni?

- Viszlát, Edward! Remélem, mihamarabb jössz újból – kacsintott rám észrevétlenül.

- Viszlát, Angelica! – biccentettem kimérten, majd kiléptem a kórházból.

Mintha most gyorsabban telt volna az idő, mint idefele. Megmagyarázni azonban nem tudtam. Már besötétedett, lassanként előbukkant a felhők mögül az ezüstös hold. Amint beléptem a házba az idő azonban lelassult.



Tanulással próbáltam meg eltölteni az időt, ami még a találkozóig vissza volt. Szörnyen hosszúnak, s kínzónak tűnt, pedig már megszokhattam volna. Borús, felhős nap köszöntött ránk, ami Forksban nem is kirívó eset. Az erdőre nyíló ablakomból néztem a kanyargó, sebes folyót, miközben agyam már megint Bellán járt. Arra jutottam, hogy most még a találkozó előtt vadászni megyek, hogy a lehető legalacsonyabb legyen szomjúságom, ami a közelében úgy is fel fog erősödni. Nem bírtam magammal, kinn akartam lenni a szabadban, hogy minél közelebb érezhessem magam hozzá. Leszaladtam a szobámból, egyenesen a ház hátsó kijáratához. Esme megállított útközben.

- Drágám, egy szóra. – Invitáló mozdulatot tett maga felé.

- Igen, anya – mentem közelebb hozzá.

- Szeretném, ha tudnád, hogy támogatlak – mondta ki egyszerűen és elmosolyodtam.

- Tudom, ne aggódj – válaszoltam. Megsimította arcomat.

- Legyen szép napod, megérdemled – mosolygott rám, s elengedett.

Kiléptem az ajtón, s belevetettem magam az erdő sűrűjébe. Most nem játszadoztam, gyorsan végeztem áldozatommal, csillapítva gyenge szomjam. A fák sűrű lombja miatt, a hó itt még nem olvadt el. Elmosolyodtam, ahogyan eszembe jutott Bella csetlő-botló léptei. Karórámra rápillantva halk szitkozódás hagyta el számat. Tizenkét órát ütött a mutató. Futottam a rétre, az esélye annak, hogy Bella nem vár rám nagyobb erővel hatolt mellkasomba. Fél perc sem kellett, hogy odaérjek.

Már emberi tempóban léptem a kerek kis rét szélére. Bella már ott állt háttal velem szemben. Amint meghallotta jelenlétemet, megpördült, csokoládébarna szemeit belefúrta arany szemeimbe. Széles mosoly terült el arcán, s határozottan megindult felém. Én is elindultam, igaz bizonytalanabb léptekkel, mint ő. Már csak pár lépés volt köztünk, aztán az is csak centikre szűkült. Mély levegőt vettem, míg odaértem, felkészülve arra, hogy leállítsam légcserém. De Bella illata elenyészett most látványától. Egyszerűen gyönyörűnek láttam. Lassan belecsúsztatta kezét az enyémbe, s megszorította. Már olyan természetesnek tűnt, nem váratlan érintésnek. Hüvelykujjammal megsimítottam kézfejét, arcán halvány pír jelent meg, ami mosolyra késztetett. Valóban annyira messze esnének vágyaim a valóságtól? Amikor Bella így néz rám, s szabad akaratából érinti meg jéghideg kezemet? Hinni akartam, hogy nem!

- Szia! – szólalt meg rekedtes hangon. – Azt hittem, nem jössz el – folytatta, hangja megcsuklott.

- Itt vagyok, veled… - válaszoltam gyengéden.

- Most már – mosolygott.

- Nem lehetek mindig veled… Most sem szabadna – suttogtam határozottan.

- Még is itt vagy. Újra…

- Mondtam már, nem bírok tőled távol maradni. Hosszabb időre – sóhajtottam. A pokolban fogok égni, ha egyszer oda kerülök.

- Akkor ne is próbáld meg! – Heves hangja megdöbbentett.

- De muszáj lenne, az életedet kockáztatom! – tört ki belőlem keservesen, s kihúztam kezemet az övéből. Szomorúsággal teli szemei nem eresztették tekintetem.

- Inkább meghalok, mintsem távol legyek tőled – suttogta. Döbbenetem haragba váltott.

- Ezt nem fogom engedni! – tiltakoztam dühösen, s megjelent előttem az a kép, amit Alice látott. Nem akartam erre gondolni. Nem akartam, hogy Bella is olyanná váljon, mint én. Bella lehajtotta fejét.

- Sajnálom, nem akartalak feldühíteni – mondta halkan. Még ő kér bocsánatot, amikor nekem kellene! Mélyet szippantottam a levegőből, hagytam, hogy torkomat égesse az ismerős illat. Gyengéden megérintettem állát, s kényszerítettem, hogy felemelje fejét. Arckifejezéséből, s szemeiből tudtam csak következtetni gondolataira. Látnom kellett őket.

- Váltsunk témát. – Nem akartam újból elmerülni kínzó gondolataimban, élvezni akartam közelségét, amíg megtehetem. Kíváncsiságom újra lángra gyúlt. Lehet, hogy ezzel újabb kérdések sorát zúdítom magamra, de erősebb volt a vágy, hogy megtudjam azt, amit én akartam. – Tegnap… Ő volt… Jacob Black? – kérdeztem, hangomban akaratlanul is érezhető volt a féltékenység, amit iránta éreztem.

- Igen, ő – válaszolt Bella furcsán méregetve engem. Összeráncolta homlokát, valamin elgondolkodott. Nem vehette ezt is észre! A szégyen elöntötte bensőmet. Féltékeny vagyok egy emberre, aki ráadásul nem is áll olyan kapcsolatban Bellával. – Miért véditek annyira a határt? Jake is… - hirtelen hallgatott el. Valamire talán rájött.

- Nem mondta el? – kérdeztem gúnyosan.

- Nem. – Megkönnyebbült sóhaj, amit ő nem vett észre.

- Akkor talán kérdezd tőle. – Hangszínem ugyanolyan volt. Egyszerűen nem tudtam kontrollálni hangomat, idegesített Jacob Black. Túlzás lett volna azt mondanom, hogy gyűlölöm, hisz nem is ismerem. De ellenszenves volt már most, tekintve a körülményeket. Bella összeszűkült szemekkel nézett rám.

- Te féltékeny vagy? – kérdezte meg, ajkai mosolyra húzódtak.

- Én? Dehogy. Miért lennék? – morogtam. Végem, ennyire kiszámítható lennék?

- Nem tudom – vont vállat Bella. Láthatólag mulattatta a dolog. – Talán mondd meg te. – Nem tudtam mit mondani, sőt! Nem is akartam. Inkább csak sóhajtottam egyet, s magamban morogtam. Bella felnevetett reakciómon.

- Mi olyan nevetséges? – kérdeztem morcosan, s kivillantottam éles fogaimat.

- Semmi – nevetett még mindig. Összehúztam szemeimet.

- Nem félsz, hogy esetleg… - hagytam lógva a mondatot. Bella hirtelen hagyta abba a nevetést.

- Nem tudsz félelmetes lenni – mondta határozottan, s nagyon komolyan.

- Ezt nem kellett volna – vigyorodtam el gonoszan, majd hátrébb léptem tőle, s összegörnyedtem, izmaimat megfeszítettem. Kíváncsi voltam Bella reakciójára, így ugrásra készen állva vártam.

- Edward? – kérdezte bizonytalanul. Játékosan - s mindemellett óvatosan nehogy kárt tegyek benne -, ráugrottam, s ledöntöttem őt a hóba. Halk sikkantás hagyta el száját. Karjaimmal megtámasztottam magamat Bella teste mellett, arcunk túlságosan közel került egymáshoz, alig pár hüvelyknyire. Barna tekintete kábultan fúródott szemeimbe, éreztem forró leheletét arcomon. Hallottam gyorsuló szívverését, ereiben pulzáló vérét. Meg kellett volna mozdulnom, ott kellett volna hagynom, de nem bírtam. Az eszem zúgolódott, a szörnyeteg ujjongott, a lelkem… boldog volt.

Bella lassan megmozdította fejét, aztán rebbenve lehunyta szemeit. Légzésem kihagyott egy ütemet, ahogy szája közeledni kezdett enyémhez.