9. fejezet - Végzetes baleset?

EGY HÉT TELT EL azóta az újabb találkozás óta. Carlisle-t mind eddig megpróbáltam kerülni, de ma ez valahogy nem sikerült.
A házban csak mi ketten voltunk, a többiek vadásztak. Szerencsétlenségemre…

- Edward, kérlek… - állított meg apám, láttam szemeiben az aggódást, a féltést. Egy sóhaj kíséretében megadtam magam.

- Mit szeretnél tudni? – kérdeztem lehangoltan.

- Ő volt az, ugye? – kérdezett vissza mindentudóan. Bólintottam. – Most már értem a szövetséges részt – mondta halkan.

- Tudom… de nem történt semmi – feleltem fájdalommal teli hanggal.

- Igen, és nagyon büszke vagyok rád – rakta kezét a vállamra, én pedig megütközve néztem rá. Nagyon jól esett, hogy ezt mondta, de egy részről nem érdemeltem meg.

- Kérlek, ne mondd ezt. Nem érdemlem meg – adtam a tudtára szenvedőn.

- De igen, Edward! – rakta másik kezét is vállamra, s kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Ekkora akaratereje egyiküknek sem volt, mint neked. Ennyi időn keresztül.

- Dehogynem. Neked volt, sőt van is, Carlisle – vetettem ellen.

- Attól még hihetetlen, amit véghezvittél – nyomatékosította.

- De félek, hogy nem fogom bírni. Talán el kellene mennem… - sütöttem le szemeimet, mert nem bírtam tovább tartani a kontaktust.

- Tudod, hogy nem tartóztatlak fel, ha menned kell, de nagyon hiányoznál. Nem csak nekem. Egyszer már szenvedett… - mondta nekem halkan, s jól tudtam, kire gondol. Esmére… Akit édesanyámként szerettem, s ő fiaként engem. Nem bírná elviselni, ha megint itt hagynám őket. Emlékszem arra az estére, mikor újra láthatott. A fájdalom újult erővel áradt szét bennem, ahogy emlékeimben megláttam Esmét. Ő volt a visszatartó erő, jelen pillanatban.

- Nem akarom újra megbántani… - suttogtam.

- Tudom. Dönts belátásod szerint – szorította meg a vállamat biztatásképp, majd magához ölelt, s megveregette a hátam. – De azért jól jönne még a segítséged a kórházban – próbálkozott még maradásra bírni. Úgy gondolta, már döntöttem magamban, pedig nem…

Nem bírtam ki, felnevettem.

- Rendben, megyek… - adtam meg magam sóhajtva.

Miután a család többi tagja visszatért a vadászatból, közös programként bekapcsoltuk a tv-t, s megnéztük a New York Giants és a Washington Nationals mérkőzését. A Baseball nem régóta vált az amerikaiak kedvelt sportjává, de jó időtöltés volt az unalmas napokon. Persze Rosalie mindig próbálkozott Emmett figyelmének az elterelésével, de ő ilyenkor csak a meccsre összpontosított. Rosalie persze ezen megsértődött, s olyankor engesztelhette ki. Alice és Jasper együtt lelkesedtek a gólokon, noha Alice nem lőtte le persze az eredményt. Már kezdtük róla leszoktatni, bár elég nehéz volt. Főleg nekem, mert én mindig láttam a gondolataiban, még ha nem is igazán akartam.

Rá villantottam szemeimet, mire bűbájosan elkezdett mosolyogni.
Bocsi, nem tehetek róla – mentegetőzött gondolatban, mikor megint megláttam a következő gólt a Giantstől. Elhúztam számat, mire kiöltötte rám apró nyelvét.
Emmett és Jasper érdeklődve figyelték a kettőnk közt lejátszódó néma jelenetet.

- Megint láttad a végeredményt? – sóhajtott fel Emmett. Nem igazán tetszett neki, hogy ilyen jól elvagyunk mi Alice-szel, főleg nem Jaspernek…

- Legyek olyan kedves, és mondjam el nektek is? – cukkoltam Emmettet, mire felkapta a vizet, de Jasper hamar elsimította érzéseit.

- Nem kösz, inkább megnézném – fintorgott Emmett, s figyelmét visszaterelte a meccsre.

- Na jó, én meguntam. Fent megtalálsz Emmett… - szólalt meg Rosalie, s felpattant Emmett mellől, majd eltűnt az emeleten.

- Mindig ezt csinálja… - sóhajtott fel Emmett, mire Alice és én felnevettünk. – Ne nevessetek, most mehetek kiengesztelni – állt fel ő is a kanapéról, majd felment szerelme után.

- Azért a meccset nyugodtan szeretnénk megnézni – szóltam még Emmettnek, mire válaszként kaptam egy medveféle morgást. Megint felnevettünk, de most Esme és Carlisle is velünk együtt nevetett.

Mivel már tudtam a meccs végét, ezért annyira nem volt izgalmas már. Tudtam, hogy a New York Giants 3-1 arányban megnyeri a mérkőzést, egy hazafutással. Csak néztem magam elé, vagyis a tv felé, míg Alice gondolata meg nem zavarta néma merengésem.

Még vissza van egy beszélgetésünk, amit behajtok egyszer rajtad – küldte gondolatban, s ennek jeléül megmutatott egy víziót, ami nagyon homályos volt, de magamat tisztán kivettem belőle. Nem voltam otthon, messze jártam Carlisle-éktól, de pontosan nem tudtam volna megmondani hol. Aztán egy másik látomás, ami már arról szólt, hogy újra a családom körében vagyok, de a hely megint csak homályos volt. Alice visszafordult Jasper felé, ezzel elintézettnek, s egyelőre lezártnak tekintette az ügyet.


A másnap elég gyorsan eljött, aminek rettentően örültem. Addig sem kell otthon ülnöm, ahol úgy érzem, mintha bezárva lennék. S addig sem tartok Alice-től, mikor bukkan fel, s faggat ki megint. Carlisle-t meggyőztem ma, hogy menjünk az én kocsimmal. Élvezte az utat, ahogy én is. Hiába mindketten szerettük a sebességet, s tetszett neki a Romeo nyitott teteje is. Mikor megláttam a nővérpult mögött Angelicát, felragyogtak szemei jövetelünk láttán.

- Jó reggelt! – köszönt Carlisle.

- Jó reggelt, Angelica! – üdvözöltem én is, s most jobban megfigyeltem gondolatait, amik csak úgy megsokszorozódtak látványunkra.
Apja fia… Na de Dr. Cullen se semmi. Kár, hogy van felesége… - szinte hallottam, ahogy lemondóan sóhajt, majd visszatér hozzám. Carlisle mondott neki pár dolgot, majd mentünk is az első beteghez. Nem bírtam megállni, hogy ne kuncogjak.

- Mi az? Min nevetsz? – érdeklődött Carlisle.

- Csak… Angelica gondolatain. Ha tudnád, mire gondol, amikor meglát… - nevettem, mire apám is elmosolyodott.

- Hm, azt hiszem el tudom képzelni… - jelent meg hamiskás mosoly arcán.

- Csak nem? – lepődtem meg.

- Nyíltan nem, természetesen. Ám kíméletes voltam vele, ne aggódj – kuncogott Carlisle is. Az a szerelem, amit Esme iránt érzett, olyan halhatatlan volt, mint ők maguk. S ez fogott meg engem a leginkább. Carlisle mindig is tisztelte az embereket, s érzéseiket, és soha nem fordult meg a fejében, hogy esetleg kihasználja valamelyiküket is. Hm… én vajon egyszer megtalálom végre a párom? Akit úgy szerethetek, mint Carlisle Esmét?

A nap folyamán behoztak egy lányt a kórházba lábtöréssel. Mikor megláttam csak is egy emberre tudtam gondolni. Hisz annyira hasonlított rá… Ugyanolyan sötétbarna haj, melyhez ugyanolyan barna szemek tartoztak, életkoruk is egyezhetett, illata azonban eltörpült az Ő édes aromája mellett. Hát persze, hogy ki más látná el, mint én? Bosszúsan vettem tudomásul, hogy Isten nem akar kedvezni nekem. Elég nagy fájdalmai voltak, mikor odamentem hozzá Carlisle-lal, ami valamiért idegesített. Talán csak mert Bellát láttam benne, s soha nem akartam volna, hogy Ő így szenvedjen.

- Kérlek, adj be a kisasszonynak fájdalomcsillapítót! – kért meg apám, s gondolatban még kiegészítette. Persze, ha nem gond. Észrevétlenül megráztam fejemet, hogy el tudom viselni a tű által okozott igen elenyésző pontú vér szagát. Ennyire nem lehetek gyáva féreg, hogy ettől is megfutamodok. Miközben beadtam a lánynak a morfiumot, folyamatosan néztem őt. Ezzel is terelve figyelmem vérétől. Nem tudtam levenni a szemem róla, annyira hasonlított Bellára. Úgy éreztem, hogy látnom kell őt, hogy megtudjam jól van-e, tekintve a „szokásos baleseteire”. Szörnyen éreztem magam, mintha belül két részre szakadnék… Mikor a lány észrevette, hogy néztem, gyorsan elkaptam tekintetem. Carlisle elment a röntgen felvételekért, míg a lány anyja a papírokat intézte. Egyedül maradtam vele, de ez korántsem jelentett akkora problémát, mint alteregója esetében. Előkészítettem a gipszet a lábára.

A művelet közben megint rajta felejtettem aranyszín szemeimet, amire most felfigyelt. Lebuktam, amit meg is említett.

- Miért néz folyton? – kérdezte meg, de hangjából nem éreztem semmi negatívumot. Sőt, gondolatai is arról árulkodtak, hogy még több figyelemben is részesíthetném. Nők…

- Csak nagyon hasonlít valakire – mondtam bársonyos hangon. Hallottam mi jár a fejében. Sajnálta, hogy ezt válaszoltam, s letörtem a büszkeségét is. Máshoz úgy látszik nem értek.

- Nagyon szerencsés lehet az a lány… - mondta nekem egy kicsit durcásan. Megállapítottam, hogy nem csak illatában különbözik Bellától. Ő sokkal bátrabb, s sokkal… rejtélyesebb volt számomra, mint ez a lány. Azonban megütköztem azon, amit mondott.

- Nem tudom, mire gondol – hazudtam szemrebbenés nélkül.

- Látszik, hogy mennyire belehabarodott – fonta keresztbe a karjait, miközben én megálltam a gipsz keverése közben. Belehabarodtam? Visszhangzott a fejemben ez a szó. Ez kizárt, egyszerűen lehetetlen. Nem is találkoztam vele annyiszor. Csak is a vérét kívánom, nem azért, amire ő gondolni mert. Magamban felhorkantottam. Egy vámpír beleszeressen egy emberbe? Az lenne az év poénja… Ugyan, nem szerettem bele. Ez lehetetlen. Csak a vérét kívánom, de azt nagyon. S arra is van magyarázat, miért bírtam megállni, hogy ne ontsam ki az életét. Csak is Carlisle az ok, na meg persze Esme. Vagy csak ezt magyarázom be magamnak? Tovább kevertem a gipszet, mire készen lettem vele Carlisle is visszatért egy nővérrel. Onnantól már átvette ő a lány lábának rögzítését.


Felsóhajtottam, ki kellett mennem a friss levegőre, hogy normálisan tudjak gondolkodni. A kijárat fele vettem az irányt. Azon a dolgon járt az eszem, amire az előbb felhívta a figyelmem az a lány. Pont ő, aki annyira hasonlított rá. De minek gondolok akkor ennyit Bellára? Miért törődök én az apró-cseprő emberi gondjaival, baleseteivel? Sajnos a válasz felét meg is kapom, mikor emlékeimben visszaköszön Bella fürkésző csokoládébarna szemei, s visszagondolok az ürességre, ami tőle áradt felém. Idegesít, hogy nem hallom gondolatait, mintha egy burok venné körül, amit nem tudok áthatolni. Idegesít, hogy úgy néz rám, mint aki átlát rajtam, mint aki tudja, mi vagyok. Frusztráló volt a tudat, hogy Black volt. Hogy a nevelőapja biztos, hogy mesélt neki a legendákról, amik az alakváltó farkasokról, s a hidegekről szól. Tehát lehetséges, hogy már tudja ki vagyok, vagy egyszerűen Ephraim mondta el neki. Nem. Nem is, hisz ő nem tudja, hogy Bella találkozott velem. A nővérpulthoz értem, de szerencsére Angelica most nem tartózkodott ott. Nem bírtam volna most elviselni sem a gondolatait, sem a megjegyzéseit. Egyszerűen semmit…


Kiértem a kórházból, s jól esően fellélegeztem. Éreztem orromban a friss hó szagát, szemeimmel ittam a szürke felhők látványát, majd tekintetemet végigjárattam a járókelőkön, akik csúszkáltak a jeges járdákon. Most nagyon zavart a sok gondolat, ami teljesen beterített, mint a szállingózni kezdett hó. Még jó, hogy nem esett annyira, így nem volt feltűnő, hogy el sem olvad a testemen. Odamentem az Alfa Romeóhoz, s a motorháztetőjére ültem, vigyázva nehogy behorpasszam. Alice és Rose biztos nem értékelné… Az utca másik oldalán egy sötét bordó Chevy állt. Csak azért figyeltem fel rá, mert elég rossz állapotú volt, ha jól állapítottam meg akkor esetleg 1923-as évjáratú lehetett. Sárosan, pár helyen hajszálnyit megkarcolt lakkozással. Szörnyen festett. Egy ilyen remekművet ennyire elhanyagolni… Bár meg vagyok én az Alfa Romeómmal, s a kétszáz feletti sebességével.


Tekintetem továbbsiklott a boltba, ahol megláttam Ephraim Blacket. Szám szétnyílt a döbbenettől. Felnyögtem. Ha ő itt van, akkor esetleg... Ah, ilyenre még gondolnom sem szabadna, de fantáziám azóta már a fellegekben szárnyalt, főleg, mikor megláttam annak tárgyát is. Lélegzetem elakadt, s megfeszültem. Ő is, mint más meg-megcsúszva lépkedett a járdán ép kezében egy szatyorral. Csak ő volt azonban az egyetlen, aki el is esett, egyenesen a fenekére. A szatyor tartalmából pár dolog kigurult, arcát pedig elöntötte a pír. Legszívesebben odamentem volna hozzá, s segítettem volna neki összeszedni, és felrántani a hideg földről, de visszafogtam magam. Felkötött karját feltartotta, hogy ne érje az ütés, így mikor felevickélt a földről, másik kezével tapogatta meg sajgó fenekét, s szedte össze az elgurult dolgokat. Belekuncogtam a tenyerembe, mikor meghallottam fájdalmas nyögését, s szitkozódását. A pillanatnyi ijedségem után, már csak nevetni tudtam. Ez a kis csúszás nem jár komolyabb sérüléssel. Ám érdekes, hogy a sok ember közül, csak ő esett el… Ez vajon mit jelenthet? Ennyire kis szerencsétlen? Még jobban nevetnem kellett. Szórakoztatott…

Elcsoszogott a Chevyig, s belekapaszkodott a kocsiba, nehogy még egyszer elessen, s a földön kössön ki. A szatyrot berakta a hátsó ülésre, majd kicsit bosszúsan bevágta az autó ajtaját, s megfordult. Kiszúrt, egyenesen belenézett a szemeimbe, ott állt ledermedve, engem bámulva. Minden kiszállt a fejemből. Most, így messziről olyan gyönyörűnek tűnt… Aztán különös hangra lettem figyelmes, de elraktároztam ezt a képet a fejemben. Egy Ford száguldott az úton, csikorgó gumijai nem fogtak a jégpáncélon, így a bevett kanyar helyett egyenesen továbbcsúszott a tükörsima jégen. Nem volt nehéz kiszámolnom, hogy a kocsi pályája hol ér véget… Pont arra tartott, ahol gondolataim, s fantáziám tárgya… a lány állt. Bella észrevette szemeimben a félelmet, s tekintete továbbsiklott a felé tartó kocsira. Nem! Őt ne! Csak ezt ne… A szavak nem hagytak nyugodni., zúgolódtak agyamban. Mi lenne, ha most a kocsi eltalálná törékeny testét, s édes vére kifolyna az útra? Elvesznék, örökre a pokol tüzében égnék el… Ezt nem bocsátaná meg nekem senki. De csak ezt a késztetést éreztem? Nem! Volt még valami. Nem bírtam volna elviselni, ha Bella meghal, s nem azért, amiért előszörre gondoltam. A mellkasomban furcsa szúrást éreztem.

Most eltűnt minden a fejemből, nem érdekelt semmi csak, hogy időben odaérjek hozzá. Gyorsan haladtam, emberi szem nem láthatott, még az én szemeimnek is minden csak egy elmosódott csíkká folyt össze. Bella még mindig szembenézett a halállal, mikor elkaptam derekánál fogva, s arrébb rántottam, le a földre. Csak most tudatosult bennem, hogy milyen törékeny, sebezhető ember is ő. Elszámítottam magam, s a gyorsaságom mellett a jég páncélján nem tudtam lefékezni kellőképpen, s így behorpadt a Chevy hátsó ajtaja, ahogy lerántottam Bellát, s nekiütköztem. Ez még nem lett volna akkora baj, de mikor elestem a lánnyal, hallottam, amint feje koppan a márványkeménységű jégpáncélon. Egy tizedmásodpercre lefagytam, ereimben meghűlt a vér, de most nem tudtam azzal foglalkozni, hogy jól van-e. A Ford összeakadt gumijai még mindig azon ügyködtek, hogy a lány élete elvesszen.

Körbeöleltem Bellát, hogy testemmel védjem a kocsitól, ami belém ütközve megint irányt változtatott. Ha azt hittem, ennyivel végre elintéztem a dolgot, rosszul hittem. A Ford ismét megpördült a jégen, s mintha csak mágnes húzná a lány felé. Most már nem hagyhattam, hogy megölje, noha ezzel a kis mentőakciómmal jóval nagyobb veszélybe kevertem, s lehet, hogy én öltem meg… Gondolni se mertem erre az esetre. S nem is volt rá időm. Káromkodva elengedtem Bellát, s mindkét kezemet a kocsi elé raktam, hogy megállítsam. Az akadályba ütközés miatt, az erőhatás belecsapott a Chevy oldalába. Éreztem a horpadt karosszériát, s az éles fém ajtót, ami a vállamba állt.

Felnyögtem. Az autó két keréken egyensúlyozott, ahogy én tartottam, s ettől még csak elengedni sem tudtam. A vezető még benne ült, hallottam ijedt, összefüggéstelen gondolatait. Mit csináljak? Ha elengedem, olyan lenne, mintha semmit se tettem volna. De ha itt tartom, Bella előbb-utóbb öntudatára ébred, s akkor hogy fogom ezt kimagyarázni? Legjobb megoldásként megpróbáltam annyival arrébb lökni a Fordot, hogy felkaphassam a lányt, s legalább kiugorjak vele a két kocsi szorításából. Az autó megingott a kísérletemtől, de annyi időm volt, hogy Bellát derekánál körbeölelve arrébb emeljem a Chevy elől, aminek hátuljába belecsapódott a Ford. Csak most jutottam el odáig, hogy el is gondolkodjak azon, mit tettem. Bella szemeit nyitogatva nézett fel rám, mint aki nem tudja hol van, s mi történt. Villámként csapott belém a felismerés. A családom… Vajon hányan látták a mentőakcióm? Amivel majdnem én öltem meg Bellát. Megborzongtam, karom még mindig Bella dereka körül, vaskapocsként zárult össze. Éreztem az illatát, de most nem volt jelentősége. Sokkal ijedtebb voltam most annál, hogy azzal foglalkozzam. Carlisle-ra, s a családom többi tagjára gondoltam.

Aztán éreztem, ahogy Bella fel akar kelni a földről, de én nem engedtem. Még csak az kéne, hogy ez miatt még rosszabbul legyen. Nem voltam már olyan hülye, hogy ne tudjak ennyit.

- Jól vagy? – kérdeztem meg aggódva, s egyenesen belenéztem csokoládébarna szemeibe. Még azt is elfelejtettem, hogy az udvariasság nem engedné meg a tegezést.

- Jól vagyok! – Hangja azonban nem erről árulkodott. Remegett, azt azonban nem tudtam eldönteni mitől. A tőlem való félelemtől, vagy az előbbi kis halál közeli élménytől. Bár én is az vagyok számára…

- Maradj lenn a földön! Alaposan beverhetted a fejed – mondtam neki lágy, de határozott hangon.

- Au! – válaszolt Bella meglepetten, s én nem bírtam ki, hogy ne nevessek.

- Erről beszéltem – fojtottam el a nevetésem. Hogy nem érezte meg, hogy beütötte a fejét? Ez hihetetlen!

- De olyan hideg… - panaszkodott, mire kuncogni kezdtem. Aztán hirtelen szemeiben fény csillant, s olyat mondott, amitől lemerevedtem.

- Hogyan… hogyan csináltad? – kezdte suttogva. – Az utca másik oldalán álltál… - hallgatott el megint zavartan, s összeráncolta homlokát, mint aki próbálja megérteni az előbb történteket, s egy értelmes mondatot összerakni.

- Itt voltam közvetlenül melletted – mondtam komolyan, s megpróbáltam hihetően hazudni. Ha most kiderül, mit tettem, nekem végem. De nem csak nekem, hanem a családomnak is. Újabb költözés, újabb magyarázatok… Bella még egyszer megpróbálkozott a felüléssel, de most már hagytam. Ha ilyeneket kérdez, biztos nem történt semmi a fejével, bár azért mérget nem vennék rá, amíg egy röntgent nem készítettek. Miután felült, eltávolodtam tőle, hallottam az emberek sikoltozásait, ijedt gondolataikat. Mind közül azonban egy volt a legfontosabb…

- De tudom, mit láttam… - makacskodott Bella. – S nem itt álltál.

- De igen, itt álltam, s elrántottalak az autó elől – keményedtek meg vonásaim. Miért ilyen makacs? Nem hagyhatom, hogy ezt higgye, s leleplezzen még jobban! Attól még, hogy egy Black, bárkinek elmondhatja az emberek között, a barátainak… Akárkinek…

- Kérlek… Bella – próbáltam meg bársonyos hangommal hatni rá. Hátha ezzel jobb belátásra bírom. Neve félelmetesen csengett hangomon, amitől elámult egy pillanatra. Láttam arcán, ahogy elbizonytalanodik, de akkor sem hagyta magát.

- De miért?

- Meg tudsz… bennem bízni? – kérdeztem akadozva, de hogy ezt miből gondoltam, végképp nem tudom megmondani. Reménykedtem, ez volt a jó szó. Ha megbízott bennem első látásra, beszállt a kocsimba, akkor most miért ne bízhatna meg még egyszer bennem?

- Megmagyarázod később? – ütötte a vasat tovább.

- Ígérem – csattantam fel elhamarkodottan. Túl gyorsan, ilyet nem tehetek. Nem mondhatom el neki több okból sem. A legfőbb ok pedig ott lebegett előttem: Volturi. Türelmetlen voltam, s ez lett a vége. Hallottam azt az egy gondolatot, ami a leginkább aggasztott jelen pillanatban.

- Rendben – mondta mérgesen, s végszóra megérkezett Ephraim Black megcsapva engem a farkasok bűzével…

- Bella! – kiáltott fel a férfi, majd mikor meglátott minden gondolata elszállt, s csak egy járt a fejében…