2. fejezet - A Volturi története

FÜLEIMEN KERESZTÜL FÉKTELENÜL hatolt tudatomba szívének dobogása, ahogy egyre erőteljesebben pumpálja ereibe vörös vérét. Elsötétedő tekintetem nyakának sápatag bőrére siklott, ott is a halványan derengő, kidudorodó kékes erecskére.

Orrcimpáim kitágultak, ahogy levegővételeim során az édes illat elárasztotta bensőmet. Megremegtetett, miként végigperzselte torkomat, s kiszárította légcsövemet, hogy aztán szomjúságomat fellobbantva egy tátongó, üres kínt hagyjon maga után gyomrom tájékán. Éreztem a szörnyeteget, hogyan feszíti örvendezve ketrecének korlátjait, ami egyre gyöngébben, s erőtlenebbül tartja fogva őt. Szám megtelt a méreganyaggal, izmaim pedig megfeszültek, hogy bármikor támadásba lendülhessek. Tudatom elsötétedett.

Összeszorítottam fogaimat, mikor egész testemen átvette az irányítást az ösztön, az elviselhetetlen szomjúság. A szörnyeteg örömmámora, vágyakozása, hogy megízlelje ehhez az illathoz tartozó vér aromáját, szétterjedt bennem, gyomromtól egészen tudatom megmaradt kis emberi, ellenálló gondolataiig. A vér bíborvörös árnyalata lengett elmémben, teljesen elborította józan eszemet, légvételeim egyeletlenné váltak. Most már nem éreztem semmit, semmi mást, csak a hívogató vágyat, s a szörnyeteget, ami kitört ketrece vasmarkainak szorításából. Amibe olyan nagy erőfeszítések árán, több éven keresztül juttattam elmém erejével, s az életvitelem melletti kitartással. Csak egy pillanat volt… Sebes, emberi szem számára láthatatlan pillanat, s a vér íze végigfolyt számban, hogy aztán torkomon keresztül elérje végcélját… Kielégítve a vadászt, a szomjúságot.


Egy távoli zúgás, messzi, csöndes hang furakodott tudatomba. Mintha nem is evilági lenne, kísértetiesen susogott a mélyben. Elmém egy félreeső szegletében még érzékelte emberi mivoltom a gyönge kis zörejt. Leállítottam a légcserémet, hogy a vér illata ne ködösítse érzékelésem, s csak arra, a figyelmemet magára vonó morajlásra összpontosítsak. Nem értettem, mi az, s mit mond. Van-e egyáltalán értelme, vagy csak elmém játszik velem. Nem hallottam – ami rendkívüli döbbenetet okozott nekem -, hogy kinek vagy épp minek a hangja győzte le a szörnyeteget, s szólított fel a megállásra. Ez pedig még inkább érdeklődésem tárgyává tette, hajtott valami, hogy megtudjam mi az, s miért sikerült neki. Talán emberi érzéseim sarkalltak rá… Öntudatom ébredezni látszott, noha már azt hittem teljesen elveszett ösztöneim sűrű, ragadós mocsarában.

Ahogy egyre jobban törődtem a zaj felderítésével, minden pillanattal hangosabban érzékeltem azt. A távoli zúgásból már tisztán kivehető volt a hang. Egy ismerős, túl ismerős hang, ami lassan, alattomosan kúszott elmémbe, hogy felismerhesse azt. Egy szó, még mindig csöndes, de már kivehetőnek tetszett. Ám nem nagyszerű érzékű füleimnek, inkább a lelkemnek. Ha szívem nem sorvadt volna el akkor, mikor ilyen szörnyeteggé váltam, talán most az dobogna a hang súgó szavára. Melyben a saját nevemet fedeztem fel, azonban a hanglejtés már nem az enyém volt. Idegennek, mégis szörnyen ismerősnek is. A szörnyű szégyenérzettel, s a valóság erőteljes csapásával vágott fejbe a teljes, tiszta felismerés… Mikor végre belé hasított a kegyetlen helyzet légzésem árulkodón felgyorsult.

- Edward? – Most már értettem, tudtam mi, pontosabban ki volt a hang tulajdonosa, aki egyszeriben visszatartotta a felszínre tört szörnyeteget. Visszhangzott fejemben a remegő, dermedt hang, ami folyamatosan engem szólítgatott, s amit a lelkem ismert csak fel szomjúságom mérhetetlen kínjai közt. Mikor felfogtam, hogy csak képzeletem játszott velem újból, a szégyen, a gyöngeség markáns érzése futott át testemen. Megremegtem, s mintha visszatértem volna a valóságba, megint csak ott feküdtem féloldalasan Bella fölött, félig bal kezemen támaszkodva, másikon könyökölve. Pillantásom újra megtalálta ijedt, barna szemeit, amikben ott lapult az értelem fénye. Tudta, hogy küzdök magammal, küzdök az életéért, az életemért.

- Edward? – hallottam ismét hangját. Mélyet szippantottam a levegőből, hagytam, hogy megint perzselje torkomat illata. Visszaszorítottam a szörnyeteget oda, ahová való volt. Le a mélybe, vasketrecébe.

- Igen, kedvesem – suttogtam, amikor már úgy éreztem, hangom nem árulja el bensőmben lakozó zavart, s szégyent. Tudtam, hogy szemeim visszaváltoztak aranysárgára, s láttam Bellán a megkönnyebbülést vagy inkább… A csalódottságot minél erősebben kirajzolódni.

Szám megremegett, mert tudtam, miért látom vonásaiban ezt. Behajlítottam karomat, s feje fölé helyeztem, majd lassan közelebb hajoltam hozzá, s – talán azért is, hogy elrejtsem gyöngeségemet és félelmemet -, finoman belecsókoltam nyakába. Egy milliméternyivel sem arrébb, ahol a derengő erecske futott sápatag bőre alatt. Éreztem, hogy megborzong hideg ajkaim érintésétől, keze azonban karomat simogatta. Sóhaja érzékien hatolt fülembe, hogy más testrészeimre fejtsen ki hatást. Morgó hangot hallattam, annak ellenére, hogy nem akartam megijeszteni Bellát.

Nem mozdult. Nem mert, vagy nem akart, csak szívverése váltott kétszeres ütemre, míg én önmagamtól félve fojtottam vissza zihálásomat, hogy ő ne vegyen észre semmit mi zajlik le bennem.

- Ugye nem hitted azt, amire gondolok? – motyogtam fülénél, félig belefúrva arcomat ágyon szétomló hajzuhatagába. Apró vigyor jelent meg arcomon, persze ő nem láthatta, csak érezhette füle tövénél, ahogy szám simogatja érzékeny bőrét. Próbáltam elterelni figyelmemet a félelemről, ami hatalmába kerített. A félelem saját magamtól, s amire képes lehettem volna az elmúlt percekben, ha Bella hangja meg nem állít. Örültem, hogy most nem láthatja arcomat, nem voltam benne biztos, hogy sikerülne elrejtenem előle azt az undort, s ijedséget, amit magamtól éreztem. Hogy újból képes voltam ezt elképzelni, mint annak idején, amikor először találkoztam vele az úton. Undorodtam, sőt utáltam magamat ezért, s féltem, hogy csak kevesen múlott…

- Nem hiszek, csak gondolkozom – jött a gyöngén gunyoros próbálkozás.

- Akkor jó, addig nincs belőle semmi baj – kuncogtam nagyon halkan fülénél, hogy leplezzem továbbra is gondolataimat. Bal karomat feljebb húztam oldalán, majd vissza, le egészen csípőjéig.

- Mert abból nincs baj, ha te gondolkodsz, igaz? – jött a visszavágó csöndes, de éles hangleejtésben.

- Ezt mire értetted? – egyenesedtem fel, s újból könyökömre támaszkodtam, hogy belenézhessek szemeibe.

- Arra, hogy nem tudom, mi jár a fejedben, mikor… - kezdte tétován, arca vörös színben pompázott.

- Igen? – húztam fel egyik szemöldököm.

- Mikor olyanokat mondasz, mint nem bírnám nélküled. Ezt, hogy érted Edward? – nézett bele szemeimbe követelőzőn. Bella szembesített azzal, amit nem akartam elmondani neki. Hogyan értem én pontosan ezeket a mondatokat. Neki, lehet csak felszínesen tetszik, hogy nem gondolom őket annyira komolyan. Pedig ennek pont az ellenkezője az igaz. Mélyet sóhajtottam.

- Úgy értem, ahogy mondtam. Ha veled történne valami… - néztem el róla, de Bella jobb kezével végigsimítva arcomat visszafordította fejemet felé.

- Akkor mi lenne Edward? – suttogta. – Élnéd tovább az életed, amit én olyannyira felkavartam. - Hitetlenkedés ült ki arcomra, s minden más érzésemet elnyomta a hirtelen fellángolt düh. Hogy képzelheti, hogy nélküle tovább élnék? Egy pillanatra összeszorítottam fogaimat.

- Nem, Bella – szűrtem fogaim közül, próbáltam hangomból a düh apró jeleit is száműzni. – Akkor az egyetlen lehetőséget választanám, ami maradna eszemből, s akaratomból – keményedtek meg arcizmaim. Bella ajkai elnyíltak egymástól, biztos voltam benne, hogy érti, mire is gondolok. Csak a mikéntjét nem tudja még.

- Edward ezt nem teheted meg, soha! – féloldalasan felkönyökölt ő is, arcunk egy vonalba került. Hangja határozottan csengett egyszerre.

- Bella, ha veled valami történne, nem lenne miért élnem – súgtam komolyan.

- Nem, megtiltom, hogy ilyenre gondolj! Egyébként sem… A vámpírokat nem lehet… - Nem mondta ki azt a szót, de tudtam, mire gondol.

- Egyetlen lehetőség van csak, ami számomra megoldható. Nem könnyű, de… - Bella azonban nem hagyta, hogy befejezzem. Ujját ijedten számra rakta.

- Kérlek, Edward. Ez nem lehetséges… Biztosan nem…

- De… A Volturival nem lehet incselkedni következmény nélkül – hunytam le szemeimet egy pillanatra, hogy ne kelljen látnom Bella rémült tekintetét.

- Volturi? – kérdezett vissza, mintha rosszul értette volna.

- Igen.

- Mik, vagy kik azok? – gyúlt kíváncsiság, s az mögött félelem fénye szemeiben.

- Azt hiszem egyszerűbb, ha képeken keresztül mutatom meg – sóhajtottam megadón, majd eltávolodtam tőle és felkeltem az ágyról. Bella követett, az ágy szélénél felhúztam őt magamhoz, egy percre átkarolva derekát magamhoz öleltem, majd az ajtó felé irányítottam.

- Hova megyünk?

- Carlisle dolgozószobájába, a földszintre – feleltem.

Csöndben lépkedtünk egymás mellett, míg el nem értük apám szobáját.

- Carlisle nem fog… haragudni? – kérdezte halkan, miközben kinyitottam előtte az ajtót. Felkuncogtam.

- Dehogy fog. – Beléptünk a helyiségbe, s becsuktam az ajtót, hogy a képek, amik már évek óta a falakon lógnak Bella látókörébe essenek. Először körülnézett, szemei a másik oldalon helyet foglaló könyvpolcokra esett, aztán a szemközti falon, s az ajtó fölötti képekre.

- Ezek a képek Carlisle történetét mesélik el, amiben megjelent a Volturi is – kezdtem, Bella érdeklődve figyelt. – Hagyjam ki a sok részletet, s ugorjak hozzájuk, vagy kíváncsi vagy apám életére is? – Nem tudtam, hogy Bellát mennyire érdekelheti, s elijeszteni sem akartam az évszámok súlyos valóságával, amit talán fel sem tud fogni emberi elméjével.

- Kérlek, meséld el az elejétől – kérte, s közelebb jött hozzám.

- Rendben – mosolyodtam el keserűen. Dereka köré fontam karom, s az ajtótól balra, a fal fele fordítottam. Aztán elmeséltem az egész történetet, ami Carlisle-ról, s átváltozása utáni életéről szólt.

Bella figyelmesen hallgatott végig, érdeklődőn, kíváncsiságtól éhes tekintettel. Aztán pillantásom mesénk legfontosabb képére siklott. A Volturira… Elérkeztem ahhoz a részhez, amiért mindezt elkezdtem mesélni.

- Nos, ez a kép – mutattam a négy alakot ábrázoló, s a legnagyobb képre, ami a szobában található -, a Volturit jelképezi. Amire kíváncsi voltál.

- Carlisle is ott van… - jelentette ki mosolyogva.

- Igen, mellette pedig Aro, Marcus és Caius, a vámpírok vezetője, akik szabályokkal korlátoznak, s büntetéssel tartatják be azt.

- Miféle szabályok? – kérdezte halkan. Még mindig derekán tartottam tenyerem, s most Bella szapora légvételeit nyakamon éreztem. Most hasított tudatomba a felismerés… A szabályok. A Volturi soha nem tudhatja meg, hogy Bella… Hogy Bella tud rólunk. Soha nem engedném a Volturi közelébe őt.

Megköszörültem torkom, Bella furcsán nézett rám. – Nos védik a vámpírok létezését… - mondtam, s hogy Bella ne gondolkodjon el rajta, gyorsan folytattam. – És, hogy gyerkeket ne változtassanak át.

- Gyerekeket? – döbbent le, s szerencsére így elterelődött a másik dolog.

- Igen. Mert ők nem képesek uralni önmagukat, a szomjúságukat – mondtam csöndesen, miközben a szégyen újult erővel ütötte fel fejét lelkemben. Én sem vagyok jobb egy halhatatlan gyermeknél…

- Ők Itáliában élnek…? - kérdezte elrévedve.

- Igen.

- És… És hogy… - sóhajtott, majd még egyszer nekiugrott a mondatnak. – Hogy akartad velük megöletni magad? – Hangja az utolsó szavaknál elcsuklott.

- Ha tudnád, mennyiszer gondolkodtam ezen – suttogtam. – Végül is csak olyat kell tennem, amivel megsértem a szabályokat. Felfedem magam… - Nem akartam kimondani, hogy az emberek előtt. Egy ember előtt megtettem, de erről nem tud a Volturi, s nem is akarom, hogy tudjon.

- Felfeded magad? Mégis… mivel? Ugye, nem… - Bella nagyot nyelt.

- Nem – mosolyogtam, mikor rájöttem mire is gondolhat. – Nem ontanék ki emberi életet, hogy magamra haragítsam őket – feleltem komolyan.

- Én… Nem – motyogta Bella szégyenkezve.

- Cssst – vigyorogtam rá, jobb kezemmel végigsimítottam karját, majd hajtincseit gyöngéden eltűrtem fölé mögé. Féloldalasan tarkójára csúsztattam tenyerem, s lassan lehajoltam hozzá, hogy csókot nyomjak ajkaira.

- Um… ez finom volt – motyogta Bella kábultan, szemeit még mindig lehunyva tartotta.

- Nem kellene enned valamit már? – kérdeztem, mikor eszembe jutott, hogy az embereknek sokkal többször kell táplálkozniuk, mint nekünk.

- Még mindig nem vagyok éhes, csak a csókjaidra – bukott ki belőle, csokoládébarna tekintetét belefúrta enyémbe. Ismét elvigyorodtam. – Inkább sétáljunk egyet, ha jól hallom most nem esik az eső – terelte előző mondatának tárgyát.

- Ahogy akarod – biccentettem játékosan.

- Úgy akarom – vigyorgott Bella, és kihúzott Carlisle irodájából a hátsó ajtó felé, útközben felkapta iskolás dolgait.

- Add ide őket – kértem bársonyosan, s rámutattam a hátizsákjára.

- Miért?

- Hogyhogy miért, Bella? – döbbentem le. - Talán, hogy ne te vigyed? – kérdeztem ironikusan.

- Nem kell. Nem nehéz – hárított váll vonva.

- Bella…

- Mondtam, hogy nem kell – utasította el újból. Mélyet sóhajtva karoltam át vállát. Makacs…

- Néha nem jó, hogy ilyen makacs vagy – jegyeztem meg gúnyosan.

- Miért, van olyan, amikor jó is? – csipkelődött velem felpillantva rám.

- Igen… De csak nagyon kivételes helyzetekben – vágtam vissza önelégülten, ajkaimat vigyorra húztam.

- Akkor ezek szerint ilyen helyzetnek számít… mondjuk a beszélgetés apámmal – enyhe kérdő él volt hangjában.

- Például – értettem egyet elhúzva szám. Bella somolygott visszavágóján.

- Ha már itt tartunk – kaptam a témán. - Hogy viseli apád? – kérdeztem kíváncsian.

- Inkább nem beszél róla, tűri a makacsságom… - válaszolt aprót felnevetve. – Sokat meg nem találkozunk.

- Miért nem találkoztok sokat? – húztam fel szemöldököm.

- Hát reggel még alszik, mikor elindulunk az iskolába Jake-kel. Délután pedig legtöbbször ugye haza sem megyek. – Testvére említésénél megrándult szám. Minden eszembe jutott, amit mondott, mióta „megismertem”. És utáltam, hogy majdnem igaza lett.

- És este? – zökkentem vissza.

- Este pedig már nincs otthon… Járőrözik – felelt. Járőrözik, visszhangzott fejemben. A farkasok tehát este mindig védik a területet az idegenektől? Vajon már Jacob Black is az apja oldalán tartja szemmel a vámpírokat, mikor lépjük esetleg át a határt, vagy tér egy Forks közelébe?

Akármennyire is szeretné Jacob Black, nem fogom elhagyni Bellát.

- És a testvéred? – tudakoltam elrejtve hangomból az iránta érzett utálatomat. Már éreztem, amit ő is felém, azonban nálam nem a fajtája miatt. Csak is az egyéntől függött haragom tárgya.

- Um… Megint volt egy kisebb vitám vele – szomorodott el Bella, s lesütötte szemeit.

- Mi történt? – Simogattam meg vállát gyöngéden, a közelben hallani lehetett már a folyó zúgását, emberi fül számára is.

Bella mélyet sóhajtott. – Mikor iskola után el akartam jönni hozzád, Jake megállított először. Persze, tudta, hova igyekszem és nem tetszett neki. – Összeszorítottam fogaimat, ahogy hallgattam. – A fejemhez vágott mindent…

- Tessék? – döbbentem le. – Miket mondott, Bella? – gurultam dühbe.

- A Jameses ügyet… - rándult meg teste önkéntelenül, mire közelebb húztam magamhoz. - Hogy minden percben, amit veled töltök, veszélyben vagyok – halkult el hangja.

- Úgy látom, nem fog nyugton hagyni, míg el nem éri a célját – mondtam dühösen, fejemben újra záporoztak azok a gondolatok, amikre értettem ezt a kijelentést. Azonban ez csak egy sejtés volt még, nem akartam, hogy Bella tudjon róla.

- Célját? – torpant meg Bella és felnézett rám a választ követelve.

- Míg szét nem választ minket – feleltem komolyan mást, ami éppúgy igaznak bizonyulhat, mint előző gondolatom.

- Az nem fog sikerülni neki – jelentette ki határozottan, miközben újra elindultunk a pár méterrel odébb lévő folyóig.

Ott aztán megálltunk, én pedig egy ismerős hangra lettem figyelmes. Mancsok dobbanására az erdőben, nem messze tőlünk, már hallottam gondolatait is. Fintorba rándult arcom, de elrejtettem Bella elől, mikor felé fordultam.

- Szabad? – kérdeztem egy félmosollyal.

- Mit? – kérdezett vissza Bella értetlenül, sápatag arcán halvány pír jelent meg.

- Nem akarom, hogy belepottyanj a folyóba – kezdtem gunyorosan, majd bársonyos hangra váltottam -, tehát megengeded, hogy átvigyelek? – fúrtam szemeimet Bella tekintetébe, még mindig mosolyogva.

- Um… Igen – válaszolt kis késedelemmel. Gyöngéden lefejtettem róla zsákját – meglepő módon minden akadály nélkül -, majd miután feltettem vállamra, lehajolva felkaptam őt karjaimba. Nyakam köré fonta sajátjait, míg egy könnyed ugrással egy pillanat alatt a folyó túloldalán landoltunk. Puhán értem földet, majd lábra állítottam Bellát, aki azután sem fejtette le karjait rólam.

- Szeretnél valamit? – suttogtam kedvesen, miközben agyamból próbáltam kizárni az igen zavaró gondolatokat. Arcomra ismét visszatért a mosoly.

- Nem elég egyértelmű? – mosolygott rám Bella is, a szeretett pirulással szív alakú arcán. Fölnevettem, ahogy rám nézett, s ahogy kimondta…

- De, nagyon is – hajoltam közelebb hozzá lassan, s finoman magamhoz rántottam. Már hallottam a megszokott szívdobogást, s gyorsuló légzést, amit úgy szerettem, amit örökké akartam élvezni.

Tudtam, hogy itt van, s figyel minket, ezért még óvatosabban, kiélvezve minden pillanatot érintettem ajkaimat Bella szájához. Egyik kezemet elindítottam felfele, végig Bella testén gyöngéden súrolva kebleit, hogy tenyeremmel megcirógathassam arcbőrét. Belesóhajtott a csókba, mire elhúzódtam tőle. Vigyorogva néztem rá, hagytam időt neki, hogy légzése visszaálljon a normálisra.

- Gondolod, egyszer majd tudok annyira uralkodni magamon, hogy ne akarjon kiugorni a szívem a helyéről a csókodtól? – suttogta kábán.

- Ó, remélem nem. Tetszik, hogy ilyen hatással vagyok rád – vigyorogtam le rá önelégülten, s közben hallgattam a közelből jövő mérges gondolatokat.

- De azért már csekélyke önuralmam korlátoz, hogy ne vessem rád magam… - somolygott még inkább vörös színben pompázva.

- A gyakorlás sosem árt… - vigyorogtam, miközben ismét közelebb hajoltam hozzá. Bella lehunyt szemmel várta ajkaink találkozását, azonban megtorpantam egy bosszús gondolat miatt.