9. fejezet - Gyakorlás

EGY PILLANAT csupán – amikor meglátott engem -, amíg légzése kihagyott egy ütemet, s nem törődve semmivel, még a háta mögött jövő apjával sem, felgyorsította lépteit, hogy szoros ölelésébe vonjon.

Csak én láthattam a haragosan megvillanó, éjsötét szempárt. Gyöngéden karoltam át Bellát, s nyugtatólag simítottam hátát, míg Ephraim Black minden mozdulatomat egy morgással kísért. Majd Carlisle-lal pár lépéssel odébb álltak, nehogy Bella olyat halljon, amit nem tud megemészteni. Ephraim először ki akarta kérdezni Carlisle-t, csak aztán elmondani Bellának is.

Csak pár percig élvezhettem forró testét az enyémhez préselődni, Bella elhúzódva felnézett szemeimbe, kezei azonban még mindig derekamat fonták körül. Elmerültem aggódó, csokoládé barna tekintetében, még a mögöttem álló Angelica féltékeny gondolatait is kizártam fejemből.

- Mi van vele, és hol van most? – kérdezte kétségbeesetten. Ujjai görcsösen gyűrték össze a rajtam lévő fehér köpenyt.

- Bella… - sóhajtottam. – Talán Carli… - kezdtem habozva, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Kérlek, tőled akarom hallani – mondta határozottan. Nagyot nyeltem, ránéztem apámra és Ephraimra, majd belevágtam.

- Nem olyan súlyos – fogtam bele kíméletesen, Bella szemei felcsillantak. - De – nyomatékosítottam, hogy ne ámítsam -, a combnyaktörést nem lehet fél várról venni. Fekvőgipszben lesz több hétig és lehet, hogy műtétre is szükség lesz – mondtam halkan. Bella mélyet sóhajtott, miközben lesütötte szemeit, ajkai remegtek az elfojtott… sírástól. – Ne aggódj, kérlek. Carlisle a legjobb orvos… - próbáltam meg nyugtatni, s gyöngéden felemeltem fejét, hogy könnyes szemeibe nézhessek. Ephraimnak nem tetszett, hogy én mondtam el Bellának, noha hallotta beszélgetésünket.

- Azt tudom – suttogta Bella halovány mosolyt villantva rám. – Elkísérsz hozzá? – kérdezte reménykedve.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet… - sandítottam Ephraimra.

- Én meg úgy, hiszem igen – felelt tisztán, mire Ephraim beletörődően sóhajtott egyet, s aprót biccentett annak ellenére, hogy tudta, úgyis hallom minden gondolatát. Carlisle finoman bólintott, majd visszatért munkájához.

- Rendben – feleltem Bellának, aztán elindultam édesanyja szobája felé.

Bella mellettem jött, kezét belesimítva tenyerembe összekulcsolta ujjainkat, míg Ephraim a hátunk mögött tűrte lánya – szerinte –, hallatlan viselkedését. Jól eső, forró bizsergés futott végig karomon, kézfejemből kiindulva egészen tudatom apró zugaiba, s testem minden kis szegletébe. A fejemben Belláról a képek hirtelen megváltoztak a figyelem központjában egy ággyal, s kék selyemmel, ami szinte mindent beborított elmémben… Mintha szomjúságomra kék leplet borítottak volna, hogy az elnyomva vágyaimat izgassa, s erősítse fel. Gyöngéden megráztam fejemet, hogy kiűzzem agyamból Bella látványát. Nem gondolhatok ilyenre, most főleg nem!

Mikor elértem azt a szobát, megálltam előtte. Hallottam bent Jacobot, féltő gondolatait, majd ingerlékeny érzéseit is, hogy vajon mit kereshetek megint itt, Bellával…

- Megtalálsz majd, kedvesem… - súgtam Bellának, aki megszorította kezemet, majd apja után belépett a szobába. Jacob felállt, megölelte apját, aztán Bella mellett ellépve az ajtó fele jött. Úgy gondoltam itt az ideje, hogy eltűnjek haragos szemei elől, azonban ő elém állt.

- Tűnj már innen, vérszívó! – sziszegte arcomba, mire fintorba rándult arcom.

- Majd ha Bella azt mondja, eltűnök. De addig… – eresztettem meg egy gúnyos, határozott mosolyt, mire Jacob kezei ökölbe szorultak.

- Jacob! – Ephraim halk, mégis nyomatékos hangja megállította Jacobot, hogy akármit is tegyen. Elhúzta száját válaszképp. – Viselkedj! – Fia egy dühös, meghunyászkodó szemvillanás után belépett a szobába, s hevesen lobogó, tüzes tekintetét az enyémbe fúrva becsukta az ajtót.

Nem akartam figyelni gondolatait, nem akartam látni, átélni azokat az érzéseket, amikor Bellát ölelte. Hogy forróságtól izzó karjait kedvesem törékeny teste köré fonta… A féltékenység önkéntelenül, elemi erővel söpört végig rajtam, noha tudatom egy darabkája tisztában volt ennek bolondos hajlamával. Még sem tudtam uralkodni ezen az érzésen, teljesen elborította elmémet, s lelkemet tövises indákkal szőtte körül. Gondolataim borús fellegei alatt – amik hajszálnyira hasonlítottak a kinti időjárás viszontagságaihoz -, visszaindultam a kórház előterébe, hogy elterelve figyelmem ismét gyógyíthassak.



Másfél óra telt el azóta, hogy Bella bement nevelőanyjához a szobába. Másfél óra, amely alatt millió kis érv sorakozott fel bennem, egymással harcolva saját igazukért, s hogy átvegyék lelkem felett az irányítást. Kórlappal kezemben haladtam a folyosón a nyugati szárnyból átvágva az előtéren, Angelica vágyakozó pillantásaival követve. Épp annak a személynek apám által aláírt kórlapja volt nyitva kezemben, akit meghallottam a folyosó végéről befordulni. Csak nem egyedül volt…

Mr. Jankins jócskán középkorú férfiként, szigorú, kissé mogorva arckifejezéssel – amit megpróbált bájmosollyal leplezni egy-egy nővérke előtt –, tartotta felesége belékarolt kézfejét szorítása alatt. A nő mélyeket lélegezve, halvány-fájdalmas mosollyal tűrte a férfi birtokló, erős fogását. Újra láttam a hölgy elméjében azokat az emlékeket, amik úgy felkorbácsolták haragomat a férfi iránt. Még mindig nem tudtam megérteni, hogy képes ilyet tenni valaki egy nála gyöngébb, törékeny nővel.

Ismételten éreztem szétáradni magamban a dühöt, álarc mögé rejtve erre utaló vonásaim egyenesen Mrs. Jankins szemeibe néztem, így haladtunk lépésről lépésre mindig közelebb egymáshoz. Férje már messziről végigfuttatta rajtam szemeit, ösztönösen érezte, hogy jobb, ha távol marad tőlem.

- Mrs. Jankins… - szólítottam meg lágy hangon, mikor eléjük értem, majd férje felé biccentettem, felkeltve ezzel figyelmét.

- Bocsánat… – hallottam meg Mr. Jankins rekedtes hangját, ahogy próbálta kideríteni, ki lehetek. Vicces volt, ahogy magában küszködött a szavak mondatba foglalásával.

- Ó, még nem mutatkoztam be - segítettem ki fanyar készséggel, minél előbb a lényegre térve. - Edward Cullen – nyújtottam felé jobb kezemet, magamban undorral.

Nehézkesen, csak az illem szabályaitól vezérelve elengedte felesége kézfejét, hogy megszoríthassa enyémet. Talán jobban tette volna, ha illetlen lesz, mint sem elviselje kicsivel erősebb kézfogásom, amit indulatom váltott ki belőlem. Rendkívüli füleim segítségével hallottam meg a fájdalomtól elborzadtan beszívott levegő sziszegős hangját, ahogy összeszorított fogain keresztül tüdejébe juttatja az oxigént.

- Dr. Cullen a… ?- kérdezte fürkésző pillantással, maga mögött rejtve tornáztatott öklét. Szavába vágva feleltem.

- Igen, az apám – fejeztem be mondatát kijelentve, az elszörnyedés lángoló tüzével csillogó szemeimet megilletődött tekintetébe fúrva. – Látom, apám elengedte önt – mondtam megszólalni sem merő feleségének. Így hát én folytattam. – Ahogy megbeszéltük, pihentesse a kezét és kérem – fordítottam vissza egy figyelmeztető villanás erejéig tekintetemet a férjére -, vigyázzon magára! Nem szeretném – hangsúlyoztam a már most megijedt férjének címezve -, ha ilyen sérülésükkel kellene ellátnom magát – visszanéztem Mrs. Jankinsre, akinek lélegzete elakadt mondataim hatására, s kedves mosolyomtól.

Egyrészről megijedt, hogy esetleg sérüléseiből következtettem a valóságra, s hogy ezt még férje tudomására is hozva, majd ő issza meg a levét… Újabbi véletlennek álcázott balesettel, ha egyáltalán ilyen apróságokkal, mint álcázás ezek után törődni fog férje. Másrészről pedig csak úgy viselkedett, mint minden nő a közelemben…

Férje ellenben megütközve, gyanakodva méregetett. Első megérzése most beigazolódni látszott. Gondolataiban láttam magamat, ahogy fenyegető testtartásban felé fordulva egyértelműen neki szántam a mondataim mögötti rejtett utalást, s ő meg is értette. Hallottam, hogy nagyot nyelt, mikor elképzelt engem… Csak egy tizenhét éves fiú külsejével álltam előtte, mégsem tudta megmagyarázni még magának sem, miért fél tőlem. A sápadt arcom, a határozottság, ami áradt belőlem, de leginkább haragosan villanó, aranyszín szemeimben találta meg ijedségének okát.

A szem a lélek tükre, szokták mondani. És én bizony egy gyilkos, egy ragadozó vagyok…

- Férje biztosan vigyáz magára, igaz Mr. Jankins? - hangom bársonyos volt, azonban a halvány fenyegető él tisztán kicsendült belőle. A férfi akadozó lélegzettel bámult rám.

- Pe… Persze - rejtett felháborodást hangszínébe. - Ha most megbocsát a lányunk már nagyon aggódik az édesanyjáért... - került ki Mr. Jankins, erősen, mégis leplezetten szándékát magával rántva feleségét. Még hátrafordultam, s figyelemmel kísértem kettejük alakját, míg el nem tűntek szemeim elől. A férfi még egyszer utoljára félve visszanézett rám, pillanatra megtorpant, majd sebesen elhagyta a kórházat feleségével oldalán. Szabad kezem önkéntelenül zárult össze olyan erővel, hogy ha ember lettem volna, még meg is sebzem magam.

Tudtam, hogy most még nem jutott a férfi eszébe felesége megbüntetése, túlságosan meghökkent, tartott tőlem. Nem is azért, mert úgy hitte, én bánthatom. Hisz ő csak egy tizenhét éves fiút látott bennem, nem a vámpírt. Hanem mert tartott apámtól, s súlyos tettének elhíresztelésétől. Egy ilyen hír pedig gyorsan terjed az olyan kisvárosokban, amilyen Forks is. Undort keltett bennem ez az ember, ahogy gondolkodott, ahogy élte szánalmas kis életét. Egy nő sem érdemelne ilyen férfit, családja mégis hozzá kényszeríttette őt. Persze, ki tudhatja, mi jár a másik ember fejében, amikor a világnak csak egy álarcot mutatott.

Lassan haladtam el Mrs. Black szobája előtt, noha a folyosó másik oldalára húzódva próbáltam meg nem felkelteni a bent tartózkodó farkasok figyelmét. Orromon véve a levegőt a hátra maradt édes aroma megremegtette gyomrom tájékát, kínzó szomjúságot hagyva maga után. Az illat itt lebegett - a legerősebben -, fojtogatott az álló levegőben, menekülésre késztetve tőle, egyre távolabbra, s távolabbra űzve engem.

Befordultam egy elhagyatottabb, rövidebb folyosószakaszra, ahol már csak a takarítóeszközöknek fenntartott helyiség volt megtalálható. Szembe velem pedig az áldást adó nyitott ablak, melyen keresztül hűs, friss levegő áramlott az épületbe. Gyönge fuvallat rázott meg, szinte ijedten futottam az ablakhoz, hogy a párkányára támaszkodva mélyen beszívjam az esőszagtól terhes légáramlatot. Reméltem, hogy ha elmémből nem is, de legalább orromból kiűzhetem Bella illatának bódító, szomjúságkeltő esszenciáját.

Lehunytam szemeimet, s csak élveztem az arcomba csapó, szemerkélő esőt, de ez sem tartott sokáig. Tétova, távoli léptek hangzottak fel a folyosón, én pedig mosolyogva töröltem meg arcom. Megfordultam, háttal az ablaknak, s keresztbe fontam magam előtt karjaim. A kórlap még mindig ott lógott kezemben, gyűrődésmentesen, tökéletes állapotban. Hallgattam az egyenletes szívdobbanást, képzeletem pedig újfent működésbe lépve társította hozzá a képet. Nem is akármilyen képet… Nyögve ráztam meg fejem, hihetetlen, hogy azóta másra sem tudok gondolni, csak arra! Testem ösztönösen rándult meg a sóvárgó képek hatására, miközben megpróbáltam elterelni elmém – de leginkább egy testrészem -, vágyának látványokban való megtestesüléseit.
Hogy zavarba ejtetlenül tudjam bevárni azt a személyt, akiről szóltak ezek a gondolatok.

Közeledtével egyre hangosabban értek el hozzám lépteinek zaja, ahogy egyenletesen koppan cipőjének sarka a padlón. Lélegzetének ütemes ritmusa, s halk, csalódott sóhaja. Mert csak ennyit hallottam… Nem voltak gondolatok, epekedő belső megnyilvánulások.

Mielőtt azonban elmémet elárasztotta volna ennek az apróságnak az oka, Bella meglátott engem. Azonnal megtorpant, lágy mosoly bujkált ajkain, s egy megkönnyebbült, csöndes kis sóhaj szakadt fel torkából. Hozzám lépett, s úgy, mint mikor megérkezett a kórházba ölelésébe zárt. De ez az ölelés nem az aggódás miatt, a biztonság kereséséről szólt, csak is a hiányérzet kimutatásáról. Éreztem, s gyönyörűséges volt karjaimat hátára simítani, s magamhoz húzni. Arcát nyakam hajlatába fúrta, s mélyen beszívta a levegőt, egymás után többször is. Kezem önkéntelenül indult meg hátán, hogy gyöngéd simogatással cirógassam, s nyugtassam őt.

- Hiányoztál… - suttogta aztán fülembe, mintha több ezer éve, s nem csak pár órával ezelőtt láttuk volna egymást. Lelkem örömujjongásban tört ki e szócska hallatán. Tudtam, hogy így van, mégis hallva sokkal nagyobb hatást ért el nálam. A hirtelen fejbe csapó, édes illatáradat sem tudta megállítani a bennem tomboló szerelmes férfit.

Válaszként puszit nyomtam feje búbjára, mire kissé elhúzódva tőlem, felnézett rám. Tenyereit mellkasomra támasztotta.

- Tudom, kedvesem – kísértem félmosollyal mondatomat. Bella bágyadtan nézett szemeimbe, lélegzete mintha hirtelen megállt volna. – Lélegezz szerelmem! – szólítottam fel őt bársonyos hangon, némi csúfondáros éllel. Bella lesütötte szemeit, hallottam, hogy légzése visszaállt a normális ütemre, mire elvigyorodtam. Még mindig tetszett, hogy nem csak ő van rám hatással, de én is őrá. – Felébredt már édesanyád? – tudakoltam csöndesen.

- Igen… - fojtotta vissza könnyeit, s csak egy másodpercre nézett vissza rám. – Beszéltem is vele, aztán valami gyógyszert kapott, amitől elaludt – folytatta. – Attól a nővértől, aki a pultnál szokott lenni – mondta ezt már elhúzva száját.

- Angelicára gondolsz? – kérdeztem félmosollyal.

- Biztosan… Szőke, loknis haj, égszínkék szemek… - fintorgott egy hajszálnyit, mire elvigyorodtam.

- Miért fintorogsz? – tudakoltam kíváncsian. El nem tudtam képzelni okát. Bella arcán halvány piros rózsa jelent meg.

- Valahogy furán nézett rám, mint… - kereste a megfelelő szavakat -, mint aki keresztbe le akarna nyelni, hogy élek. – Halkan felkuncogtam.

- Ugyan, miért akarna? Kedves nő…

- Nem is tudom – tettetett értetlenséget Bella -, talán miattad – fúrta tekintetét az enyémbe.

- Miattam? – hökkentem meg. – Ezt nem értem.

- Jaj, Edward. Az útjában vagyok azóta, hogy… szóval, hogy megtudta… - vörösödött el újra. Vigyorogva megsimogattam arcát.

- Kedvesem, Angelica jól tudja, hogy nem való hozzám – mondtam komolyan. – De tetszik, hogy féltékeny vagy. – Vigyorom kedveskedő mosollyá alakult át.

- Nem vagyok féltékeny – durcáskodott. – Annyira – tette hozzá nagyon halkan, s elnézett szemeimből. Örültem, hogy kicsit eltereltem figyelmét mindenről, ami pár óra alatt lezajlott életében, ám ahogy a beszélgetés abbamaradt, láttam szemeiben az aggódást, a félelmet.

- Jól vagy? – kérdeztem gyöngéden, s finoman felém fordítottam arcát.

- Igen – felelt nem túl meggyőző mosollyal.

- És apukád hogy érzi magát? – emlékeztem Ephraimra. Szörnyű érzések kavarogtak bennem, amióta csak megláttam őt. Én biztosan összeroppannék, ha a szeretett nőnek valami baja esne. Persze ő is csak kívül mutatja magát erősnek, a gyermekei előtt.

- Egész… jól, a helyzethez képest – futott keresztül arcán halvány mosoly.

- Ennek szívből örülök – mondtam őszintén, noha szívem már rég nem pumpálta ereimbe vérem.

- Köszönöm – suttogta Bella, mély levegőt véve, hogy ne buggyanjanak ki sós könnyei. Ennek ellenére egy pislogás következtében az áttetsző harmatcseppekhez hasonlító könnyek, egy csíkban végigpásztázták arcának pirospozsgás bőrét.

Lassan lehajoltam hozzá, s abban a vékonyka kis vonalban végigcsókoltam orcáját, amit ő rebbenőn lehunyt szemekkel tűrt. Vagy… inkább élvezett. Kalandozó tenyerem ez alatt öntudatlanul járta be hátának ívét, le derekának oldalára, hogy onnan még lejjebb csusszanjon keskeny csípőjére. Szaporán nyeltem az oxigént, minél közelebb adtam óvatos csókot Bella szájához. Szívverése felgyorsult, ahogy kezem illetlen helyen fürkészte alakjának vonalát, miközben ajkaim rátaláltak végre övéire. Éreztem Bella simító tenyerét karomon, ahogy följebb haladva rásiklott tarkómra, s beletúrt hajamba.

Meg kellett volna rémülnöm az irányítás elvesztése miatt, el kellett volna húzódnom tőle, de a vágy, hogy tovább ízleljem ajkainak forró puhaságát behatóan fészkelte el magát tudatom mélyén.

S meg lett az ára határozatlanságomnak. Hátrálni akartam, de az ablak párkánya megállított benne. Bella nekinyomott, mire én gyöngéden lefejtettem időközben nyakamra kulcsolódott karját, s finoman eltoltam magamtól. Pihegve kapkodtuk a levegőt mindketten, csak nem ugyanazért, de ugyanabból az okból. Bella elpirulva harapta be végül alsó ajkát, miközben én még mindig próbáltam megregulázni a bennem felszunnyadt szörnyeteget. Megkeményedtek arcizmaim, s belekapaszkodtam a mögöttem lévő párkányba. A kezemben tartogatott kórlap egyik sarka meggyűrődve tűrte indulatomat. Csodáltam, hogy ennek ellenére még épségben van a párkánnyal együtt… Azonban nem akartam megijeszteni Bellát, ezzel a tudattal pedig könnyebben szorítottam vissza sötét énemet láthatatlan ketrecébe.

- Sajnálom… - suttogta Bella, mikor ellazultak vonásaim. – Csak már olyan rég… érezhettem – veszett el hangja a mondat végére.

- Az én hibám. Túl sokat engedtem meg magamnak… - mondtam komolyan. Mikor Bella rájött, hogy is értettem pontosan, még inkább elpirult. Tudatomban pedig felrémlett a kék szín, s örültem, hogy képtelen vagyok a pirulásra.

- Edward, kérlek… Ketten kellünk hozzá – rótt meg sóhajtva, s közelebb húzódott hozzám. Kis terpeszben álltam, Bella érzékeny ponthoz nyomta testét, mire magamban felnyögtem. Dereka köré fontam karjaim, s megpróbáltam elterelni figyelmem arról az egy pontról, ahol leginkább hatást gyakorolt rám. Most már nem csak szomjúságomon kellett önuralmat gyakorolnom…

- Na igen, de több önfegyelemre van szükség – mondtam ellenvetésként.

- De nem nálad – húzta össze szemeit. Felnevettem.

- Igen, mondjuk megkönnyíthetnéd egy kicsit a dolgom… - morogtam játékosan, s újra éreztem lüktető vágyam.

- És mivel könnyíthetném meg? Tudom, hogy beszéltünk már ilyenről, de hát nekem nincs vámpír memóriám… – suttogta tudakolva, s megnyalta ajkait.

Magamban azonnal rávágtam, hogy ha messzebb lennél tőlem. Akkor biztosan nem érezném azt a kínzó, mégis kéjes kis pontot. De ezzel csak az lenne a baj, hogy nem bírnám ki nélküle sokáig. És inkább ezt viselem el, mint hiányát. Beleborzongtam a gondolatba, abba, hogy távol van tőlem.

- Hát például rám hagyod az irányítást… - kezdtem mosolyt villantva felé.

- Um… ez nehezen kivitelezhető dolog – ráncolta homlokát Bella komolyan véve.

- Majd sokat gyakoroljuk – ígértem neki vigyorogva.

- Az jó lesz. Gyakorlás teszi a mestert… - incselkedett. – Nem kezdhetnénk most esetleg?

- Ó, szerintem lehetséges, igen. Úgyis vissza kell lassan menned – válaszoltam komoran.

- Igen – bólintott aprót, elszontyolodva.

- Akkor nincs sok időnk. Használjuk ki… - Derekánál fogva teljesen magamhoz húztam – aminek következtében ágyéka is hozzám préselődött -, de nem foglalkoztam azzal. Bella lassan simítva mellkasomat, jobb karját nyakam köré fonta, csokoládébarna szemeivel mindvégig fenn tartva a kontaktust kettőnk között.

- Ezzel még semmi gond? – kérdezte suttogva, közel ajkaimhoz.

- Semmi – nyögtem ki, megpróbálva leplezni lentebbi vágyamat. Rájöttem, az, hogy nem akarok azzal az érzéssel foglalkozni, még nem szűnik meg létezni… Bella tenyere közben tarkómat cirógatta, majd óvatosan hajamba túrt, ujjai eljátszadoztak tincseimmel.

- Éés… ezzel? – folytatta tovább akadozó lélegzettel, még közelebb hajolva. Éreztem forró leheletét, ahogy simogatja államat. Lehunytam szemeimet, kezeim gyöngéden derekát markolták, ott is blúzának vékonyka kis anyagát, ami elválasztott puha bőrétől.

- Semmi – feleltem súgva. Mélyen beszívtam bódító illatát, s figyeltem szívdobbanásait.

Bella nagyot nyelt, majd éreztem, hogy mellkasomon pihentetett keze tétován elindult fehér ingemen lefelé. Nagyon lassan, bizonytalanul érintve testem az anyagon keresztül, míg tenyerem öntudatlanul gyűrte fel Bella blúzának szélét, s hűvös ujjaim utat találtak forró bőrére. Egész testében megremegett, s kéjes nyögés tört fel torkából, ami arra bíztatott… Menjek tovább. Leheletnyit érintettem ujjbegyeimmel derekát, éreztem szoknyája szatén anyagát, ami megálljt parancsolt nekem.

Annyira figyeltem Bella válaszait bizonytalan tapogatózásomra, hogy tenyere biztosan haladt már övem környékén. A lélegzetem bennakadt, s felnyögve hörgő hangot hallattam.

- Ez… zel már gond van… - mondtam rekedtesen. Bella pirulva kapta el kezét, s visszasimította mellkasomra, míg én is kihúztam tenyerem blúza alól. Túl messzire mentem, megkóstolhattam a tiltott gyümölcsöt, s most fájó, gyötrő volt nem folytatni ízlelgetését. Egész testem megfeszült, csak egy pontom lüktetett sajgón szakadatlanul, egyáltalán nem törődve szomjúságoltó ösztönömmel.

- Rendben… akkor, akkor… - próbált meg zavarában valamit mondani, de nem igazán sikerült neki.

- Akkor még gyakorlunk - mosolyogtam rá. Nem akartam, hogy megijedjen, vagy féljen előbbi válaszomon érintésére.

- Pe… persze - fújta ki a benn tartott levegőt megkönnyebbülten. Hajammal játszadozó keze lecsúszott tarkómon át nyakamra, s körbefonva másik oldalt vállamon megpihentette.

- Nagyon ügyesen csináltad. Ezért viszont jutalmat érdemelsz… - eresztettem meg egy csábos félmosolyt, majd lehajoltam hozzá, s óvatos csókot nyomtam ajkaira.

- Ez finom volt - halt el Bella hangja, rebbenve nyíltak fel pillái, hogy kábulatból ébredt szemeit rám emelje.

- Egyetértek - vigyorogtam, hogy aztán meghalljam az újabb koppanó lépteket a folyosón erre közeledni. - Most azonban mennünk kellene, apádnak szüksége lehet rád… Jobban, mint nekem - mondtam csöndesen, miközben a léptek egyre csak közelebbről verődtek füleimbe.

- Igen, igazad lehet… - felelt, s láttam a bűntudatot átsuhanni vonásain. Velem volt ahelyett, hogy családja mellett lenne.

- Kedvesem, ne mardosson a bűntudat - kértem őt szelíden. - Kell egy kis magány, hogy feldolgozhassa az ember az ilyen helyzetet…

- Nem. Nekem te kellettél hozzá… - válaszolt pirulva, őszinte éllel. Elmosolyodtam, s ez a kis pár mondatos beszélgetés elég volt arra, hogy ránk találjon az a személy, aki még sok bajt fog okozni számomra. Előre hallottam…

- Bells? - Jacob összeszorított fogain keresztül, haragosan csattant Bella becézett neve. Bella ijedten ugrott egyet, s azonnal megfordult. Kezem derekán nyugodott, hogy érezze, mellette vagyok bármiben. - Már mindenhol kerestelek - panaszkodott Jacob dühösen. - Te meg itt vagy… Ezzel a… ezzel a…

- Jake! - szólt rá Bella erélyesen. - Kérlek, ne itt és ne most - mondta gyöngéden.

- Pont te kéred ezt tőlem? - háborodott fel. - Amikor te hetyegsz itt?

- Én… nem… - Bella alig bírt megszólalni. Nem akartam közbeszólni, de most már betelt a pohár. Nem hagyom, hogy akár szóban is, de bántsa szerelmemet.

- Elég legyen, Jacob! - vágtam közbe mérgesen, arcom ennek ellenére nyugodt volt. - Fegyelmezd magad!

- Te csak ne mondd meg nekem, mit tegyek! - csattant dühösen. Senkim nem vagy! - Gúnyosan elvigyorodtam.

- Még jó - morogtam válaszként.
Jacob pillantása kezemre siklott, s újból elöntötte őt a féltékenység, s düh keverékének lobbanó tüze. Engem is meghazudtoló csúfondáros mosolyt villantott felém.

Szánt szándékkal gondolt az emlékre… S én nem tudtam megakadályozni, hogy ne lássam…