12. fejezet - Forró helyzet

HIDEG TESTEMBEN lávaként folyt végig a vágy, hogy elöntve elmémet testem egyetlen pontján csúcsosodjon ki… Agyam egy távoli zugában még érzékeltem Bella érintését, ahogy mellkasomon egyre lejjebb halad. Csípőjénél fogva magamhoz szorítottam, hogy keze testünk közé préselődött, míg enyémek átsiklottak fenekére. Zihálva váltunk el egymástól, szemeit még lehunyva tartotta, így még azokból sem olvashattam ki semmit.

- Bella – suttogtam szájától pár milliméterre. Az édes, rózsás illat újra fejbecsapott. Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas ütés után bódulatból ébrednék fel.

- Tes… Tessék? – rebbentette szempilláit, majd kábultan felnézett rám. Engedtem testünk szorításán, de csak annyira, hogy kezeit kihúzhassa.

- Ez… Nem lesz így jó. Nem szabadna… – akartam befejezni a mondatot, de Bella hozzám dörgölőzve ágyékomhoz nyomta ölét, aminek hatására csak egy morgásszerű nyögés szakadt fel torkomból. Ő viszont nem ijedt meg tőlem.

 
- Ah, pedig én másképp érzem – harapta be száját elpirulva, s most rendkívül örültem, hogy én az ilyesmire képtelen vagyok. Másra annál inkább…

- Csak… Csak adj egy kis időt – próbáltam meg gyöngéden eltolni őt magamtól, arcizmaim megfeszültek. – Megint a tűzzel játszol – morogtam lehunyva szemeimet, figyelmemet a bennem tomboló szörnyetegre, s vágyaim kordában tartására irányítva.

- Te hozod ki belőlem – súgta, miközben visszahátráltam az ajtó fele, míg hátam neki nem ütődött a fának.

- Akkor jobb lesz, ha ott maradsz – vigyorogtam rá, miután úgy éreztem kellően megzaboláztam sötétebb énem. Ezzel csak annyi volt a baj, hogy pont ez ellentettjét kívántam.

- Szerintem épphogy az ellenkezőjét kellene – nézett rám kihívóan, s megint az az érzés fogott el, hogy olvas a gondolataimban. Ismét végignéztem Bellán. Leírhatatlan látványt nyújtott… Ahogy mellkasa ütemesen emelkedett szapora lélegzetvételei során, ahogy csókomtól nedves ajkai csábosan várták a folytatást.

Tekintetemet megkeményítettem, ha most ellágyulok elvesztem uralmamat magam felett. Abba pedig nem akarok belegondolni, milyen következményekkel járhatna. Bella észrevéve határozottságomat, másik utat keresett „célja” eléréséhez.

Nem közeledett, hanem távolodott egészen addig, míg lábai bele nem ütköztek az ágy szélébe. Lassan ült le rá, majd kezeivel elseperve a ruha halmot megtámaszkodott háta mögött, s jobb térdét behajlítva felhúzta. Nem bírtam levenni róla szemeimet, a lenge szoknyácska lecsúszva alig takarta el Bella combjait, még a fehérneműjét is láttam kivillanni. Lemerevedve álltam az ajtónak támaszkodva, testem már átvette volna az irányítást felettem, ha elmém egy része még nem tiltakozna, s kapaszkodna a józanság hajszálnyi fonalába.

Bella azonban nem kímélt engem, játszadozva ide-oda lengette térdét, egyre többet engedve sóvárgó tekintetemnek. Sarkával hátrébb tolta magát az ágyon, s alkarjaira támaszkodva elfeküdt az azon.

- Nem jössz közelebb? Ott akarsz álldogálni egész délután? – szólalt meg rekedtesen suttogva, s ismét meglengette térdét, majd lábával vonzóan megsimította a másikat.

Most jött el a pillanat, amikor betelt az a bizonyos pohár, csak más értelemben… Nem bírtam visszafogni magam, érezni akartam őt, érinteni forró bőrét. A következő másodpercben már Bella fölött voltam, teste mellett támaszkodva arcunk majdnem összeért. Ő még sem ijedt meg, nem sikkantott. Csak a levegőt tartotta vissza tüdejében, s most lassan fújta azt ki.

- Elég közel vagyok? – súgtam félmosollyal ajkaimon.

- Még nem eléggé – nyögte, derekamra fonódó kezeivel, s felhúzott lábával átkarolva combjaimat a maradék légüres teret is megszüntette közöttünk. Persze úgy, hogy hagytam… - Így most már jó – nyalta meg ajkait, s csókra nyújtotta őket.

Én pedig nem álltam neki ellen, szenvedélyesebben, mint máskor megcsókoltam őt. Azonnal éreztem tenyereit, ahogy vállamat megsimítva, jobb keze nyakamra fonódik, bal keze pedig hátamra siklik. Heves bizsergés futott végig testemen, érintése alatt apró szikrák keletkeztek bőrömön, amik belülről perzselték vágyam fellobbanó tüzét. Lábaival bilincsbe zárta enyémeket, aminek következtében szoknyája felcsúszott, s csak kezeim voltak teljesen szabadok. Én még sem tudtam megálljt parancsolni magamnak, hideg tenyerem végigszaladt felhúzott, csupasz combján. Éreztem az apró remegést, ami egész testében megrázta, ennek ellenére ajkai mohón kaptak az enyémek után.

Úgy éreztem magam ebben a pillanatban, mintha a lelkemben dúló vihar egyszeriben kiszabadult volna, s tehetetlenül magával sodort volna. Felkapott az érzelmek förgeteges körforgásába kéjes gyötrelemben tartva egész lényemet, hogy átvegye az irányítást elmém felett. De azt nem engedhettem meg, nem hagyhattam, hogy agyamat beborítsa vágyaim sűrű köde. Elszakadtam Bella szájától, zihálva, lehunyt szemekkel próbáltam lenyugtatni magam.

- Bella… Kérlek, lassíts – suttogtam megránduló ajkakkal. Hallottam, ahogy feje visszahanyatlik az ágyra, szíve természetellenesen gyors ütemben dobolt mellkasában, ami mosolyra késztetett. Ráemeltem pillantásom, s szembetaláltam magam a leghívogatóbb, bódultabb tekintettel, ami valaha is csak lázba tudott hozni hosszú életem során először.

- Sa… Sajnálom – ejtette ki akadozva, s halvány pír jelent meg arcán. Azonban hangjában egyáltalán nem éreztem semmiféle bűntudatot. Elmém egy távoli kis zugában megfogalmazódott egy gondolat, de nem tudtam figyelni rá. Vagy csak nem akartam most azzal foglalkozni. Orromat, torkomat égette Bella rózsával keveredő édes illata.

Belefúrtam arcomat nyaka hajlatába, az ágyon elterülő barna hajzuhatagba.

- Bódító az illatod… - morogtam halkan füle mellett.

- Ühüm – emelte meg csípőjét, amennyire testünk közelsége engedte. Majdnem felnyögtem, csak nehezen sikerült magamba fojtanom.

- Teljesen megőrjítesz – súgtam rekedtesen, Bella beletúrt hajamba.

Vad dühöngés rázta meg bensőm képzeletbeli ketrecét, a bennem lakozó vámpír ki akart törni, s legyőzni a szerelmes férfit. Csatát vívtam saját magammal, csatát, melynek nem is én lennék győztese, avagy vesztese. Csak is Bella…

Már éreztem a győzelem mámorosan édes ízét, orrom Bella bőrét súrolta nyakán. Aztán ajkaim csókolták gyöngéden, minden milliméterrel egyre közelebb araszolva állához. Füleim érzékelték a visszafojtott légzést, ahogy számmal puszikat nyomtam mellkasára, míg blúza anyaga meg nem állított. Bella rám kulcsolódó lábai lassan bomlottak ki a fogásból, hogy aztán visszacsúsztassa őket az ágyra. Mintha csak kitalálta volna szándékomat, kicsit lejjebb toltam magam figyelve testi épségére, s megtámaszkodtam dereka mellett. Azonban először Bella is mozdult velem, így pedig a vékony blúz kivillantva sápatag bőrét felgyűrődött hasán.

Onnan néztem vágytól zavaros szemeibe, ami a bennem égő tüzet is csak szította. Nyeltem egyet, majd fenn tartva a szemkontaktust, jobb kezem felsiklott az ágyon nyakához, hogy onnan indítsam el kényeztető utamat forró testén. Csak leheletnyit érintettem ujjbegyeimmel csupasz bőrét blúza széléig, mégis libabőr keletkezett nyomán, majd kebleit már egész tenyeremmel simítottam át. Bella ebben a pillanatban egy másodpercre lehunyta szemeit, ajkait egy halk nyögés hagyta el. Riadtan kaptam el kezemet, s fektettem vissza eredeti pihenő helyére, az ágyra. Jeges rémület lett úrrá rajtam, lemerevedtem, hogy fájdalmat okoztam neki. Tüdőmben rekedt a levegő, hogy Bella még mindig nem nyitotta ki szemhéjait.

- Jól… Jól vagy? – kérdeztem meg aztán zihálva, ahogy a rózsás-édes aroma egyszeriben megcsapott. Bella nem válaszolt, s ezt rögtön úgy értelmeztem, hogy nem bír válaszolni. Talán, mert nem akar megbántani, vagy egyszerűen nem tud megszólalni. Nem bírtam elviselni, hogy mégiscsak fájdalmat okoztam neki.

Hagytam, hogy elragadjon a hév, s ezzel pont azt értem el, amivel testvére gyanúsítgatott. Hogy fájdalmat fogok okozni neki. El akartam húzódni tőle, de Bella rásimította jobb kezemre tenyerét, s visszahúzta mellkasára. Irányítva érintésem kebleire vezette tenyeremet, blúzán keresztül le egészen lapos hasára. Mindkettőnk légzése szaporán felgyorsult, szemeiben viszont láttam a szerelem kába hatását. Vagy inkább a vágy heves szenvedélyét. Ezt akartam hinni, de elmém túlságosan a valóságra összpontosított.

- Nagyon is… jól… vagyok… - suttogta aztán akadozva. Annyira ellent akartam mondani, s most megállni, amíg még tudok. Amíg nem okozok neki valóban fájdalmat azzal, hogy elvesztem uralmamat testem felett. De egyszerűen nem bírtam… Nem volt elég erőm, hogy abbahagyjam, hogy ne érintsem forróságtól bizsergő bőrét. Pedig tudtam, a lelkem legmélyén, de leginkább tudatom tisztában volt vele, mi is Bella igazi célja…

- Ne mocorogj, kérlek. – Apró fejbiccentés válaszként.

Ezek ellenére mégsem mondtam magamnak álljt, találkozásaink alkalmával magamra kényszerített gyötrelmes percek most fejtik ki hatásukat. Tudatomnál voltam, noha elhomályosította azt érzékeim, tisztában voltam önuralmam minden cseppjének. Testem önkéntelen válaszával már kevésbé. Szinte már fájón lüktetett egy ponton, s nem akartam, hogy Bella észrevegyen valamit is, ezért gyöngéden feje fölé emeltem jobb kezét, majd kis teret hagyva köztünk mellé feküdtem. Tenyerem még hasán pihentettem, most azonban lecsúsztattam bal oldalára, s csípőjét simítva áttértem combjára. Félmosollyal nyugtáztam gyönyörűséges sóhajait, amiket érintéseim váltottak ki belőle.

Ahogy haladtam combján lefele, úgy emelte meg lábát, s hajlította be, hogy elérhessem bokáját is. Lassan ereszkedtek le szemhéjai, megvonva engem tekintete csillogásától. Feje fölé emelt keze kis kört írt le az ágyon, majd finoman beleütközve támaszkodó kezembe felfutott vállamra.

- Bella… - szólítottam meg bársonyos hangon. – Ne mozogj, kérlek – nyögtem ki nehezen, ahogy ujjai beletúrtak hajamba.

- Nem… tehetek róla – suttogta gyötrődő hangon, kezét visszarakta feje fölé. – Kínzóan fáj, ha nem érhetek hozzád – mondta lehunyt szemekkel, emberi fül számára alig hallhatóan.

Ő nem láthatta, de mégsem bírtam elfojtani arcomra kiülő pimasz vigyoromat. Érdekes, s felettébb csábító képek jelentek meg előttem ennek a kis problémának a kiküszöbölésére – mert igenis folytatni akartam -, amiket soha nem tennék meg vele, elmém mégis előszeretettel játszott el a gondolattal. Azonban váratlan, irányító mozdulataitól megrémülten. Hogy nem hagyhatom abba, amikor csak én akarom, amikor úgy érzem, nem vagyok képes visszaszorítani ketrecébe a vörös szörnyeteget.

- Akkor talán jobb lesz, ha most hagyjuk abba – mondtam ki nehezen azt, ami lelkem vágyától a legmesszebb esett.

- Ne! – rebbentek fel szempillái riadtan. – Jó kislány leszek, ígérem – harapta be alsó ajkát némi bűnbánattal. Elmosolyodtam gyerekes hangnemén, mégis hittem neki, s a szemeiben látott vágyódás csak megerősített a folytatásban.

- Rendben – egyeztem bele, kezem lassan visszasiklott lábán a kiinduló pontra. Bella száját kéjes sóhajocska hagyta el. Nekem viszont – azon túl, hogy csak nehezen bírtam ennek a sóhajnak visszhangját kiverni fejemből -, eszembe jutott valami, ami kezdte elterelni figyelmem lentebbi, lüktető pontomról. Kíváncsiságom most előbújt rejtekhelyéről, s nem hagyott nyugtot tudatomnak. – Bella… Honnan tudtad meg? – kérdeztem rá lágyan, miközben kezem ismét bejárta a már megjárt utat forró lábán.

- Hm? – hallottam meg a gyönge hümmögést.

- Honnan tudtad meg, hogy megláttam az emléket? – fogalmaztam másképp türelmesen. Bella szívverése folyamatosan ott zakatolt fülemben miközben csöndben vártam, hogy összeszedje gondolatait, s válaszoljon. Közben tenyerem öntudatlanul cirógatta őt, s tért át lábának belső felére.

Bella tüdejében benn akadt a levegő, s csak is akkor vettem észre a miértjét… Gyorsan kaptam el kezem, vissza előző útjára.

- Ah… - nyögött fel, s kábán felpillantott rám. – Honnan? Hát… Ja… Jacobtól – bökte ki nehezen nyelve az oxigént. Feje fölött karja megemelkedett az ágyról, majd tehetetlenül visszahullott oda.

- Igen, ezt gondoltam – somolyogtam csúfondárosan. – Én a mikéntjére kérdeztem rá – vigyorogtam. Igazán tetszett, hogy ilyen reakciókat érek el Bellánál. Legyezte szerelmes énem hiúságát, még ha távol is álltak tőlem az effajta tulajdonságok.

- Óh… - formálta ajkaival, miközben próbáltam levenni szemeimet a szoknya széléről, s nagy figyelmet szentelve csípőtájéki simogatásának.

- Szóval? – ütöttem tovább a vasat vigyorogva, s figyeltem testén az érintésemre adott minden apró válaszát.

- Szóval… Öhm… Véletlenül tudtam meg… Vagyis… - vett mély lélegzetet, s visszafojtva élvezte kényeztetésem keblein.

- Vagyis? – kíváncsiskodtam. Többet akartam tudni, ennél is. Nem elégedtem meg ennyivel.

- Elmondta… - adta meg a választ két levegővétel között.

- Elmondta? – ismételtem meg döbbentem, kezem egy pillanatra megtorpant útján.

- Igen – zihálta. – Beszélgettünk és dühében elszólta magát… - mondta el egy szuszra, miközben én elgondolkodva játszottam ujjbegyeimmel köldökénél.

- Mit mondott pontosan? – tudakoltam bársonyos hangon. Bella bal keze teste mellett az ágyneműhuzatot markolta. Fájdalmat biztosan nem okozhattam most neki, hisz alig érintem csak, így felnéztem résnyire nyitott, bódult szemeibe. Mertem következtetni belőlük, hogy még ha fájdalmat is okozok neki, kéjes élvezetként tör ki rajta.

- Hogy hamarosan… úgysem leszel már az útban… - suttogta megfeszülve. Feje fölött pihentetett karja most megsimogatta arcomat. Rá emeltem pillantásomat, tenyeremet pedig megpihentettem hasán. – Én… úgy éreztem, hogy muszáj beszélnem veled. Mert… - akadt el, szemei megteltek gyötrelemmel, s kínnal, mintha most élné át őket. – Mert ha ezért valami történt volna, akármi… Abba belehaltam volna – súgta komolyan.

- Mi történhetett volna, Bella? – kérdeztem félmosollyal, leplezve zavarodottságom, hogy megérezte elhatározásomat. Még mindig nem értettem, hogyhogy ilyen jó megfigyelő, s érző? Nem tudhatta, ő mégis megérezte szándékomat.

- Nem tudom. Talán, hogy ne hidd azt, nem szeretlek – mondta kipirult arccal. Lágyan elmosolyodtam, majd följebb tornázva magam egy szintbe hoztam arcunkat. – Vagy, nehogy azt hidd, hogy többet jelent számomra, mint testvér – egészítette ki csöndesen.

- Most már minden porcikám tudja, hogy szeretsz – suttogtam, tenyerem óvatosan elindult hasáról egészen arcáig, miközben közelebb hajoltam hozzá. Lágyan csókoltam meg száját, orromba mélyen beszívtam rózsás-édeskés illatát, ami szinte már részemmé vált. Folyton ezt éreztem, még akkor is, mikor teljesen egyedül voltam.

Zihálva húzódtam el tőle, mikor újra csak egy pontra tudtam összpontosítani testemen. Magamban már kínomban röhögtem, hogy kifejezetten kínzom magamat közelségével. Mégsem tudtam megvonni magamtól fizikai érintkezésünket, ugyanis az még nagyobb sanyargatással ért volna fel jelen pillanatban.

- Érzem – kuncogott Bella, én pedig válla felett rejtettem el arcom hajába fúrva, s vele együtt nevettem halkan. Kicsivel arrébb toltam testemet.

- Csak egy kis időt adj – kértem csöndesen ismét.

- Nekem lenne más ötletem is – hallottam meg az erőtlen hangot, amitől megfeszültem. Már eléggé kiismertem gondolkodását, tudtam, mi járhat most fejében. De nem tetszett, sőt egyenesen irtóztam a gondolattól, hogy esetleg bánthatnám is.

- Bella, ne butáskodj – szóltam rá csöppnyi indulattal. – Amire te gondolsz, az soha nem lesz lehetséges, míg… – mondtam komolyan fülénél, de megakadtam a míg szócskánál. Hogy akartam befejezni? Még magam sem tudtam, csak kiszaladt számon, s mikor rájöttem, hogy milyen szót akartam használni megrémültem. Ember. Hirtelen lejátszódott előttem az a jelenet, mikor Alice-nek szinte megesküdtem, hogy nem fogom hagyni azt, megváltoztatom a jövőt. Lám, már sikerült egyszer, ami azt jelenti többször is megtörténhet…

- Nem butáskodom. Miért ne lehetne? – makacskodott Bella. Nem akartam vele vitatkozni, mégsem akartam, hogy azt higgye, nem kívánom őt úgy. Mert az nem lenne a valóság. Igenis gyötrelmes perceket élek át, ha nem érinthetem meg őt, de még akkor is, mikor vissza kell fognom magam a közelében. Mégis a szerelmem, a vágyódásam iránta legyőzi ezt a gyötrelmet, újra, s újra látni akarja őt, érinteni testét.

- Ez… ez képtelenség – nyögtem ki végül. – Ebbe nem gondoltál bele… - hitetlenkedtem.

- Nem, egyáltalán nem képtelenség – folytatta. – Úgy hiszed, nem? – kérdezte komolysággal hangjában. Megingott szilárd határozottságom, miszerint nem gondolta át ezt a lehetőségfélét. Hangja túlságosan az ellenkezőjét vetítette elém.

- Ugyan, Bella – mondtam némi gúnnyal. - Ilyen… Ilyenről még soha nem is hallottam – morogtam mérgesen.

- Hát itt az ideje – jegyezte meg, s éreztem lábát, ahogy végighúzza enyémen, keze pedig hátamról lassan lekúszik derekamon át fenekemre.

- Bella egyáltalán nincs itt az ideje és nem is lesz – mondtam határozottan, s próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a bizsergető érzést, ami érintésétől kiindulva nyugalmat nem hagyva egy pontba futott. Összeszorítottam fogaimat, hogy ne törjön ki belőlem a válasznyögés.

Nem akartam felnézni, nehogy szemeim elárulják a bennem vívódó parányi ellenvetést e határozottsággal szemben, amit pont az a lüktető, szűnni nem akaró érzés váltott ki bennem. Gyönge próbálkozást vettem észre karomnál. Bella át akarta gördíteni testemet, én pedig segítettem neki. Talán tudtam előre, mit akarhat, talán mérföldekre voltam cselekedetének kezdeményezésének kitalálásától. Önzően és erőtlenül nem akartam tenni ellene.

Hátamra feküdve néztem fel Bellára, aki combjaimon lovagló ülésben támaszkodott meg testem mellett kezeivel. Máskor sápatag arca most vörös színben pompázott, beharapott alsó ajkakkal egyenesen a szemeimbe nézett. Majd lassan mosolyra húzta száját.

- Bella… - Hangom egy kicsit fenyegetően hatott, mert tudtam, mit akarhat most tenni.

- Hm? – hajolt le arcomhoz, s megállt pár centire ajkaimtól. Kezeit megtámasztotta vállam felett. Mélyeket lélegeztem, ahogy teste hozzá ért kitüremkedő halmomhoz. De az oxigén sem segített… Csak eltelítette orromat a rózsás-édeskés illat.

- Ne… - Ennyit bírtam csak jelenleg kinyögni. Bella lassan csókot nyomott számra, miközben tenyere elindult mellkasomról egyre lejjebb testemen. Olyan érzésem támadt, hogy csatát vívtak a fejemben, szörnyű viharral a háttérben. Kínzó fejfájással érhetett volna véget, ha ember lennék… De fájdalom helyett „csak” kétség, s hitetlenség ütötték fel fejüket a vágy és szerelem mellett.

Azonban a „dolognak” mégsem én vetettem véget, s valahogy megnyugvással töltött el ez a tudat.

Kopogás nélkül rontott be az ajtón, s Bella ijedten ugrott egyet, amit egy halk nyögéssel jutalmaztam.

- Ó, bocsánat – szabadkozott Alice próbálva elfojtani vigyorát. – Megzavartam valamit? – kérdezte ártatlanul. Vagy jókor jöttem? – somolygott.

Bella hihetetlen gyorsan ült le mellém az ágyra, s pirulva, megigazítgatva szoknyáját elfordította tekintetét Alice-ről.

- Nem – feleltem szűkszavúan, miközben az ágy szélére ültem zavartan. Szerencsémre a közelben volt egy díszpárna. Egy szemvillanás alatt a kezembe markoltam anyagát, hogy ágyékomra terítve úgy tegye, mint, aki térdére könyökölve valami puha dolgot akar érezni. – Mondjad, Alice – néztem fel rá. Láttam rajta, hogy rendkívüli erőkifejtésbe telik neki visszafojtani vigyorra ránduló ajkait.

- Szükségem lenne Bellára – kacsintott rám aztán. Elhúztam számat, már megint az esküvő…

- Tőle kérdezed meg – mondtam.

- Még szép! – Bella mellé lépett, s leguggolt hozzá. – Bella ugye eljössz velem Port Angelesbe? Vásárolni szeretnék az esküvőre – nézett könyörgő szemekkel Bellára.

- Ó, öhm… Bocsáss meg, Alice, hogy ezt kérdezem, de miért nem Esmével vagy Rosalie-val mész? – kérdezte halkan.

- Mert Esme a kórházba akar menni Carlisle-hoz, Rose pedig… Nos ő Emmettel bezárkózott a saját házukba – vigyorgott.

Bella, mikor rájött, mire is érti ezt Alice csak egy „Ó”-t formált ajkaival, s elpirult.

- Saját ház? – nézett rám Bella kérdőn.

- Igen, nem rég kapták ajándékba Esmétől – feleltem, s azt kívántam, minél előbb válaszoljon valamit Bella. Tudtam, hogy addig Alice nem hagyja el a szobát.

- Ühüm, értem… - fordította vissza tekintetét Alice-re.

- Na, ugye elkísérsz? – nyüstölte testvérem őt a válaszadásra.

- El – sóhajtotta Bella.

- Igen! Tudtam, hogy nem hagysz cserben – lelkendezett, s puszit nyomott Bella arcára. – Hm, azt hiszem át kellene öltöznöd – húzta fel finoman az ágyról Bellát. Én pedig magamban elátkoztam Alice-t.

- De hát miért? – értetlenkedett Bella.

- Mert még mindig esik az eső és fog is – jelentette ki Alice, majd az ágyra nézve elfintorodott. – Nem, inkább úgy hiszem jobb, ha veszünk neked valamit. Ilyen… Ilyen gyűrött ruhákat nem vehetsz fel – nevetett magában.

- Vasaló? – húzta fel szemöldökét Bella. Alice felkacagott.

- Minek azt használni, amikor vehetünk újakat is? – Felsóhajtottam.

- Alice! – szóltam rá, hogy végre hagyjon magunkra.

- Ó, igen… Megyek is, lent megvárlak – mondta Bellának, s egy somolygást küldve felém kilibbent a szobámból.

- Na végre – morogtam halkan. Annyiból jó volt, hogy kissé elterelte figyelmem, s le tudtam nyugodni. Bella odakuporodott mellém, kezével felé fordította arcomat.

- Ne haragudj, nem bírtam nemet mondani – szabadkozott. – Alice néha…

- Túl lelkes? – fejeztem be mondatát, mire felkuncogott.

- Igen, ez jó szó – helyeselt.

- Összeszedem ezeket a ruhákat – morogtam felállva, mielőtt megint el nem önt a bizsergető érzés. Bella csalódottan fújta ki a levegőt, miközben én egy papírtasakba kapkodtam a ruhaneműket.

- Találkozunk ma még? – kérdezte.

- Természetesen én kísérlek majd haza. Bár… - léptem hozzá. – Szerintem hívd fel apádat, hogy kicsit később érsz haza, ahogy ismerem Alice-t.

- Rendben – bólintott. Összekulcsoltam kezeinket, majd az ajtó felé kezdtem húzni. Lementünk a földszintre, Bella felhívta telefonon Ephraim-ot, míg én Alice-szel beszéltem.

 
Tíz perc múlva már a garázsban álltunk.

- Lehet, nekem is veletek kellene tartanom… - mondtam elhúzva szám. Nem tetszett, hogy Alice el akarja tőlem „rabolni” Bellát.

- Nem, most nem lehet, Edward. Női kiruccanás lesz – vigyorgott a kocsim mellől, gondolataiból pedig végre kideríthettem, ő milyet is szeretne.

- Várlak vissza – sóhajtottam Bellának.

- Azt hiszem, ez csak Alice-től függ – kacagott egyet halkan. Mosolyogva hajoltam hozzá, s lágy csókot adtam szájára.

Mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kifújta.

- Szia – köszönt el, majd beszállt a kocsiba. Én pedig a garázs ajtajának támaszkodva néztem, ahogy az Alfa Romeo eltűnik a fák között.