Újdonságok



Sziasztok! Ha találtok valami hibát a sablonban, a bejegyzésekben, kérlek írjátok meg nekem akár kritikában, akár e-mailben, hogy kijavíthassam. Régebbi bejegyzésekben is! Összegeztem a történetek címkéit, amit oldalt megtaláltok. :)
Közvélemény kutatás az új történetről oldalt. :)
(2012.08.19.)

Banner

Generate your flash banner free online


A menthető bannerem oldalt kicsit lejjebb megtaláljátok. :)

2009. augusztus 16., vasárnap

3. fejezet - Gyötrelem és költözés

MÁSNAP ROSALIE UGYANCSAK elment este. És én tudtam csak, pontosan miért is. Megint hagytam elmenni, sőt! Hagytam ölni… Egyrészről megértem, szörnyű, amit vele tettek, és most meg is van hozzá az ereje, hogy megbosszulja. Másrészről pedig, nem tudom felfogni, hogy csak a bosszúvágy miatt, hogy képes emberek életét kioltani. Persze én sem vagyok jobb, én is önkényesen szolgáltattam igazságot saját érdekem miatt. De mégsem tudtam ugyanúgy gondolni a kettőre. Miért? Talán magamat jobban vádolom, mint Rosalie-t a saját tettéért. Neki volt rá oka, még ha nem is a legjobb ok, de legalább volt. De nekem? Nekem semmi okom nem volt megölni azokat az embereket. Csak, mert szomjas voltam? Nem volt hozzá jogom, hogy megfosszam őket az életüktől. Isten úgyis elintézte volna egy idő után. De ilyenkor az is eszembe jut, mit tettek volna az embertársaikkal addig. Miattuk meghalt volna más. Ártatlanok… Ettől a gondolattól valamivel nyugodtabb lettem. Azért nem ártatlanokat öltem…

Alig hallható léptek suhogása törte meg a csendet. Most már meg tudtam különböztetni Rosalie-t Esmétől és Carlisle-tól. Nem vártam meg, míg a szobájába ér. Egyszerűen tudni akartam, hogy mi történt, és tudni akartam, hogy ő hogy van. Mégiscsak a családom részese, a testvérem lesz… Vagy lett. Bár ezt így még nem mondanám ki. A nappaliban állítottam meg megint, vagyis csak azt hittem. A kanapén üldögélt, magába roskadva, szemeit lesütve. Talán rám várt?

- Rosalie?… - szólítottam meg halkan. Mélyet sóhajtott. Leültem mellé, Rosalie pedig azonnal megmutatta gondolataiban, mi történt este. Láttam Rosalie-t épp egy ruha üzletben. Menyasszonyi ruhák közt lépdelt, s kiválasztotta a legszebbet, a legdrágábbat. Nem hagyott nyomot, amiért elkaphatnák a rendőrök. Túl gyors, és túl ügyes volt ahhoz. A hófehér mennyasszonyi ruhában kereste fel Royce-t. Nem láttam mást, mint egy ablaktalan szoba előtt álló két fegyveres őrt, akikkel Rosalie egy másodperc alatt végzett. Szemeiben bosszúvággyal, elszántsággal, haraggal telve egyszerűen és embereknek hihetetlen könnyen kilökte az ajtót, ami olyan vastag volt, mint a bank páncélterméé. Royce King a szobában épp csak el tudott hajolni a hatalmas tömegű ajtó elől. Elképesztően félelmetes volt Rosalie, ahogyan ott állt régi jegyese előtt, vöröslő szemekkel, márványkeménységű, áthatolhatatlan bőrrel, ami szinte egybeolvadt a ruha fehérségével. Royce King a szoba leghátsó részébe hátrált, miközben sikoltozott, mint egy kislány. Remegő lábai alig akarták tartani súlyát, arcát halálfélelem borította el. A férfi arca eszembe jutatta áldozataim képmását. Mintha csak őket látnám, némi külső változással.

Rosalie nem sietett, kiélvezte a férfi félelmét, reszketését. Kínozta már csak puszta jelenlétével is. S mikor már úgy érezte, Royce King megfizetett baltettéért, Rosalie a megnyugvó halálba küldte. Kicsit undorodva néztem végig a jelenetet. El sem tudtam képzelni, hogy ekkora bosszúvágy élt Rosalie-ban.

- Azt hittem… - kezdte Rosalie halkan -, hogy majd meg fogom bánni vagy nem fogom tudni megállni… De nem… - nézett a semmibe merően. – Élveztem a félelmét… a sikoltozását… a szomjúság eltörpült a bosszúvágy mellett - haltak el szavai, de én tisztán értettem.

- Rose…

- Nem, Edward. Nem fogom megbánni. Megérdemelte. Persze, ettől még a lelkiismeretem nem hagy nyugodni. De megérte… - nézett egyenesen a szemeimbe. Én pedig nem tudtam mit mondani. Megértettem… túlságosan is. Önkéntelenül indult meg kezem, hogy megsimítsam övét, mint egy vigasztalásképp… hogy én itt vagyok mellette, és nem ítélem el. Hogy is tehetném, pont én?
Rosalie hálásan mosolygott rám, aztán meghallottam egy kósza, nagyon furcsa gondolatot.
Edward… és talán, Rosalie!

Gyorsan visszahúztam kezemet, s már mögöttünk is volt Carlisle. Nehogy félreértse ezt a kis gesztust.

- Ó, sziasztok – tettetett, mintha nem tudta volna, hogy ott vagyunk.

- Szia – köszörültem meg a torkom kicsit zavaromban. Na meg nem akartam elmondani Carlisle-nak Rosalie tettét, ha csak ő nem mondja el. Hátrafordultam féloldalasan apám felé, arcán hirtelen eltűnt valami mosolyféle.

- Öhm… megzavartam valamit? – kérdezte Carlisle. Remélem igen… - kaptam el egy átsuhanó gondolatot. Egyik szemöldökömet felhúzva néztem Carlisle-ra, ő pedig gyorsan elterelte gondolatait, mintha…

- Nem. Semmit – válaszoltam gyanakvóan. Most már meg akartam tudni, hogy valóban rejteget-e valamit előlem, vagy csak képzelődöm. Rosalie kérlelő szemekkel nézett rám, s egy megkönnyebbült sóhajt hallatott, amit Carlisle nem vett észre. Csak nekem címezte…

- Akkor, nem is zavarok… - mondta Carlisle apró mosollyal szája sarkában.

- Esme már úgy is vár… - mondtam rávigyorogva, mire Carlisle kicsit zavarba jött, s inkább eltűnt szemeim elől.

- Ezt miért is mondtad pontosan? – kérdezte értetlenül Rosalie.

- Hát… csak, mert épp egy számomra nehéz korszakot élnek… - fintorogtam burkolt célzásomon, majd láttam, hogy Rosalie-nak is leesik, mire gondolok.

- Ó… - formálta ajkaival, majd vigyorra húzta száját, s rám nézett, de valahogy másképp, mint eddig.

- És… hogyhogy melletted még nincs egy… társ? – kérdezte, s kacéran hátradobta hosszú, szőke haját. A másodperc töredékéig elkerekedett szemekkel néztem Rosalie-ra. Hm… ő egy kicsit másként gondolta volna a kapcsolatunkat? Mert akkor…

Most meg mi van? Nem épp így szoktak rám nézni a férfiak, ha khm… ennyire közel vagyok hozzájuk… - kaptam el Rosalie gondolatát. Még nem szokott hozzá, hogy el kellene rejtenie egyes dolgokat előlem… Megkönnyebbült sóhajt hallattam, ezúttal én. Semmit nem akartam Rosalie-tól, vagyis semmi olyasmit, amire az előbb gondolt. Nem tudok másképp tekinteni rá, mint a… testvéremre.

- Öhm… még nem találtam rá – válaszoltam kicsit kitérően. Bár tisztáznom kellene még most, hogy nem tudok úgy nézni rá. Persze szép volt, vagy inkább úgy mondanám szebb volt az átlagnál, de ez nem igazán érdekelt.

Nem találtad meg… Na persze. De hahó, itt vagyok előtted, miért nem teszel valamit egy ilyen alkalomkor?

- Vámpír társat keresel, mint Carlisle… ugye? – kérdezte Rose, miközben közelebb húzódott hozzám. Én pedig gyorsan válaszoltam, hogy addig is eltereljem figyelmét arról, hogy a gondolatait olvasom. Amíg nem eszmél fel…

- Nem igazán keresek… - mondtam. Edward! Nem elég egyértelmű? Miért nem csinálsz semmit? – tanakodott magában, s egy pillanatig azt hittem, hogy valóban nekem mondja gondolatban, nem pedig saját magának. Rosalie továbbra is mosolygott, ami azt mutatta tényleg magának mondta. Nem nekem…

- Örökké élsz… talán nem lenne rossz, ha valaki melletted lenne – folytatta a beszélgetést, lábait keresztbefonta, s haját egyik vállára húzta. Egy aprót nyeltem kétségbeesésemben. Ilyenkor már a lábaim előtt hevernek…- hallottam meg bosszúságát, s végre megértettem. Nagy kő esett le a szívemről, hogy így mondjam. Rosalie sem akart tőlem semmit. Egyszerűen csak bosszantotta, hogy én nem úgy reagálok, mint a többi férfi. Akik hódolnak szépsége előtt, s azt kívánnák, bár a helyemben lehetnének. Hát igen… én csak menekülnék ebből a helyzetből, de így persze sokkal könnyebb már. Magamban nem tudtam elfojtani vigyoromat.

- Igen, lehetséges – válaszoltam gyorsan. – Ha most megbocsátasz, még összepakolnék – folytattam, miközben felálltam mellőle.

- Összepakolsz? – kérdezett vissza Rosalie értetlenül.

- Igen. Holnap el kell költöznünk, és nem szeretnék itt hagyni semmit sem.

- Ó, értem – sütötte le szemeit Rose. Nem akartam, hogy most egyedül legyen, marcangoló, önvádú gondolataival, de az előbbi jelenetet sem akartam megismételni. Így hangtanul magára hagytam, s a következő másodpercben már saját szobámban voltam. Megpróbáltam emberi lassúsággal összepakolni minden tárgyat, ami a helyiséget elfoglalta. Néha meguntam és gyorsítottam a tempón, de legtöbbször én is gondolataimba merültem. Már ha épp nem zavartak meg a két helyiséggel arrébbi szobából jövő hangok. Még emberi érzékekkel is hangos, hát még vámpír hallással!

Igazság szerint nem akartam elmenni innen, ebből a városból. Itt találkoztam vele, és – lelkem legmélyén, nagyon mélyen, akármennyire is eszem az ellenkezőjét diktálja -, még mindig reménykedem, hogy egyszer megtörténik. Hogy még egyszer láthatom csokoládébarna szemeit. De… ahogy visszaemlékezem rá, orromban megint érzem édes illatát, mintha megint ott lennék, s egy kósza szellő hozzám fújná azt, felszínre csalogatva belőlem a szörnyeteget. Akárhogy is próbáltam nem gondolni erre, mégiscsak mindig az eszemben forgott. Eljátszva azzal is, mi lett volna, ha nem blokkolok le akkor, ha nem köt le a kislány felől jövő üresség, s hatalmas bizalommal teli szemei. Most már tizenhét éves… biztos vagyok benne, hogy illatát bárhol, bármekkora távolságból felismerném. S követném is… Hogy azért, mert annyira hívogatna maga az illat, vagy mert kíváncsiságom nagyobb lenne, mint szomjam, nem tudom. De nem is akarom kipróbálni. Megtudni, hogy gyenge vagyok? Nem! Soha! Azonban, ha nem találkozom vele örök életemben még egyszer, akkor a szörnyeteg sem fog eluralkodni felettem. Mennyi az esélye annak, hogy épp vele futnék össze abban a városban, ahová épp megyünk?

Á, város… Már kiválasztottuk következő otthonunkat, nem messze egy erdőtől. McCleary egy elég szép kisváros, pár percnyire Capitol Forest-től, és még Olympia sincs a másik parton. De az sem telne sok időbe természetesen. Nem repesek az örömtől, hogy költözünk, azonban mit tehetek ellene? Semmit… Csak abban bízhatok, hogy ott, a más környezet talán eltereli a figyelmemet, az emlékeimet. És talán nem gondolok minden nap, minden órában arra az estére. Ahogy az emberek szokták mondani: az idő mindent begyógyít. Talán a furcsa, megmagyarázhatatlanul édes illatot, a kimeríthetetlen kíváncsiságomat is iránta? Nem hiszem, hisz az emlékeim száz év múlva is olyan tisztán fognak élni bennem, mint most, vagy mikor megtörtént.

A remény az, ami belülről szét akar szakítani. Már tudom, pokolian kínoz, talán még a szomjúságnál is jobban. Bár a kettő nem választható el élesen egymástól. Miért? Mert egyik felem az édes illat, a vér után húz, mintha csak egy kötélen rángatna, mint egy rongybábut… Hogy újra érezzem torkomban a száraz szomjúságot a legédesebb illat iránt. Másik felem pedig épp, hogy ezt megakadályozná, minél távolabbra akar kerülni Tőle, hogy ne gyengülhessen el, s ne tudhassa meg, valójában mennyit tűr el. Megálltam a mozdulat közben, s kinéztem a hatalmas ablakon, ami a közeli erdőre engedett gyönyörű kilátást. Szemeim a távolba meredtek, minden megerőltetés nélkül néztem a semmibe, a fák törzsei közt megbúvó apró állatokra. Nem is igazán rájuk figyeltem, csak kerestem, vártam egy jelre, talán egy isteni jelre, mintha az mindent megoldana bennem… Mindenre kapnék választ, ami idegesítően körbefonja lelkemet. De nem… Sem isteni jel, sem semmi más. Csak a sötét erdő a menekülő állatokkal, a fák leveleit megrezegtető gyenge szellővel, s megválaszolatlan kérdésekkel. Mélyet sóhajtottam, holott nem lenne szükségem levegőre, mégis egy apró szokás – kíváncsiságom mellett -, ami megmaradt emberi létemből.
Egy pillanatig csak arra összpontosítottam, hogy hol van most Rosalie. Elnyomtam Carlisle-ék szobájából jövő hangokat, s figyeltem a gondolatokat. Sajnos néha becsúszott egy-két nem kívánt is, aztán rátaláltam Rosalie-ra. Nem is lepődtem meg, hogy egy tükörbe nézegeti magát. Halkan felhorkantottam. Eszerint elég gyorsan túltette magát a történteken…


Egy hirtelen ötletből származó vadászatból visszatérve a házba, meg kellett állapítanom, hogy még mindig ugyanolyan helyzetek uralkodnak. Vagyis egy mérföld körzetén belül nem alkalmas nyugodt életet élni. De mivel éjfélig még volt pár óra, valamivel el kellett töltenem azt az időt, ami kicsit elnyomta a zajokat is. Leültem a zongora elé, bár magamban abban reménykedtem, lesz olyan hangos az én füleimnek is, hogy csak arra tudjak figyelni. Elkezdtem játszani rajta saját szerzeményemet, ami miről is szólhatna, mint egy titokzatos embergyerekről… Hirtelen megálltam, s elfintorodtam. Inkább komponálok, az talán jobban leköti az agyamat, gondolataimmal együtt.


Végre eljött az éjfél is. Nem szóltam semmit sem, csak morogva felkaptam régi szobám tartalmát, s követtem a többieket. Carlisle és Esme kocsival teszik meg az utat, ami jóval lassabb, mintha anélkül jönnének. Azonban apám kocsi szenvedélye rám is átragadt és meg tudtam érteni, miért nem hagy ott egy gyönyörű Bugatti 57S E típusú autót, amiből eddig csak pár darab készült. Az éjszaka sötét leple alatt tettük meg a mérföldeket Rosalie-val. Carlisle már tegnapelőtt elintézte orvosi kötelezettségeit is, fel is mondott, így a városban azt hiszik, már rég elköltöztünk. Nem engedhettük meg magunknak, hogy akár egy kósza ember is meglásson minket, az éjszaka pedig a miénk. A mi világunk, a mi „területünk”.

McCleary az erdő takarásában található kis városka volt, időjárása nekünk kedvezett, noha nem sokat mentünk emberek közelébe. Maximum Carlisle. Kétlem, hogy feladná munkáját, még itt a senki háta mögötti városkában sem. A város határának szélén egy ház állt, egyedül a többitől, szinte elszigetelve, mintha csak vámpíroknak lett volna tervezve. Poros, földes út vezetett a házig, ami nem túl nagy, de kétszintes volt, épp elég a célnak. A látszatnak, hogy rendes polgárok költöztek ide. Jól megnéztem magamnak kívülről is, majd belülről. Hallottam Rosalie gondolatait, s így meg tudtam előzni a szoba lefoglalásában. Mindig az én szobám nézett a kinti tájra, s ez sosem lehetett másként. Esme és Carlisle ezt már megszokták, de Rosalie még nem. Hatalmas vigyorral arcomon surrantam be Rose előtt a szobába, s csaptam rá az ajtót, ami szerencsére, nem ért hozzá. Nem, nem Rosalie-nak lett volna baja, csak az új ajtómat féltettem. Olyannyira üres volt minden, hogy visszavágytam előző otthonunkba. Persze bútorok azért voltak, hisz azokat nem akartuk elhozni. Csak a zongorát. Azt nem hagyhattam ott, egy ilyen értékes, antik darabot. S szó, mi szó, a szívemhez nőtt, noha Carlisle-nak nemigen. A nappaliban remek helyet találtam a hangszernek, pont beleillett a szoba összhangjába. Bár, ahogy ismerem Esmét, úgyis átrendezi. Erre a gondolatra mosoly jelent meg az arcomon.

- Min mosolyogsz? – kérdezte Rose.

- Csak azon, hogy Esme biztos át fogja alakítani a házat – vigyorogtam, mire Rosalie is elmosolyodott.

- Mennyi idő míg ideérnek kocsival?

- Talán reggelre itt lesznek – válaszoltam elgondolkodva. Carlisle sem szokott lassan vezetni…

- És miért nem fogja meg, és jönnek úgy, mint mi? Egyszerűbb, és gyorsabb lenne, nem? – tette fel a logikus kérdést.

- Csak mert Carlisle imád vezetni – feleltem egyszerűen.

- Ó, értem. – Egy pillanatig elgondolkozott. Elmehetnénk vadászni… körülnézni, milyen a környék.

- Mehetünk – mondtam automatikusan, pedig nem szólalt meg. Dühösen meredt rám.

- Megvárhatnád, míg kimondom – jegyezte meg gúnyosan, majd eltűnt, én pedig követtem.



Októberi, őszies idő köszöntött be McCleary kis városába. Az eget szürke felhők tarkították, eső szaga érződött a hűs levegőben. Fél év telt csak el, mégis úgy érzem, mintha már egy évtized lett volna. Az új otthon nem hozott megnyugvást, csak tanulást. Miután ideköltöztünk, megpróbáltunk új életet élni, mintha emberek lennénk. Kivettük részünket a polgári társadalomban, s többször is megjelentünk a városban, noha iskolába még nem jártunk. Furcsállták is a környékbeliek, mind életvitelünket, mind pedig néhai eltűnésünket. S ami számomra a legfurcsább volt, hogy tartottak tőlünk. Persze, ez még nem tartozott hozzá, mert minden normális ember fél az ismeretlentől, fél egy ilyen lénytől, még ha nem is tudják, mik vagyunk. De először szemeikben, s gondolataikban nem ez érződik, inkább ámulat, és csodálat, egyfajta képzeletük legszebb eszményi megtestesítőjeként néznek ránk. Ez is – mint a gyorsaság, hallás, erő -, hozzátartozik vámpír létünkhöz. Hívogató, csalogató, kitűnő szépség, elvarázsolás, ami a zsákmány becserkészéséhez szükséges. Ha… épp nem az állatokra vadásznánk. Rosalie meglepően jól bírja, s azóta sem vétett egyetlen hibát sem. Kicsit irigylem is ezért, de nem csak én hibáztam a múltban. Esme is, még átváltozása idején. Nem szeret erre emlékezni, de elfogadta, s megbékélt vele. Én még nem.

A szobámban tanultam épp. Egy hónapra rá, hogy berendezkedtünk, elkezdtem Carlisle-tól munkája felől érdeklődni. Kíváncsiságom hajtott, hogy még jobban megismerjem e szakma, s az emberi test rejtelmeit. S még jó gyakorlás is szomjúságom ellen. A kanapén eldőlve olvastam a szakkönyv sorait, mikor egy kétségbeesett gondolat törte meg a csendet.

Bírd ki! Muszáj, hogy megcsináld… Nem hagyhatod el magad…

Felpattantam a kanapéról, de nem tudtam, mit csináljak. Rosalie nem lehetett messze, de el nem tudtam képzelni, mi történhetett vadászat közben. Csak reméltem, hogy nem az, amire gondolok. Egy ártatlan ember…

Már csak pár méter… Edward! Edward ha hallasz, hívd azonnal Carlisle-t!

Egy tizedmásodpercre lemerevedtem, majd lefutottam a nappaliba, ahol Carlisle és Esme tartózkodott. Arcom elárulta nekik, hogy halaszthatatlan az ügy.

- Rosalie… valami baj van… - nyögtem ki, s abban a pillanatban testvérem berontott a hátsó ajtón, az erdő felől.

6 megjegyzés:

Névtelen írta...

Ez a fejezet, meg persze az előző is nagyon tetszik! Juj, már úgy várom a következőt! :D

Freeb írta...

Szia Flori! :)

Örülök, hogy tetszett, és már jön is a következő, ahogy ígértem. ;) :)Pusz!

Névtelen írta...

Juj, most jön Emmett?! :D Remélem.*-* :P Na, majd kiderül. Mindjárt folytatom az olvasást. :P Amúgy a fejezet szokás szerint nagyon jó lett. :)
Üdv.: ewoO

Freeb írta...

Ismételten csak köszönöm ewoO! :)) Háát már gondolom tudod, hogy ki jön. ;))) Pusz!

Mese írta...

Szia:)
Úgy gondoltam, hogy nem a chatedet írom tele, hanem ideírok, ahol épp tartok.
Először is nem olvasok egyetlen twiglight fanfictiont sem, mert nem tartoznak a kedvenc könyveim közé. De persze nem rosszak, csak én jobban szeretem azokat a könyveket, amikbe kicsit több az izgalom és harc.
De az, hogy Edward szemszögéből írod és, hogy Bella is korábban él, az nagyon tetszik. A fogalmazásod pedig kivételesen szép. Alig bírom abbahagyni az olvasást, de azért más blogokon is számítanak rám... Ennek ellenére, ha tudok, akkor mindennap jövök olvasni.
Még a végén jobban fog a te írásod tetszeni, mint Stepheni-é.
Ha szeretnéd, majd később is írhatok, hogy hogyan tetszik a történet alakulása stb.
Persze semmi sem muszáj. Én nagyon szeretem, ha írnak az olvasóim kritikát, épp ezért fordított helyzetben én is mindig szoktam.
Puszi Mese.

Freeb írta...

Szia!

Juj, azt megköszönöm. Jobban szeretem itt megjegyzésben, mint chatben. :)
Váó, most aztán meglepődtem. Persze, jó értelemben, és nagyon örülök, hogy tetszik az alapfelállás. Talán a továbbiakban is tetszeni fog a történet alakulása.
Feltétlenül írjál kérlek, ha olvasod, és lesz időd rám. Szeretem, ha kapok visszajelzést, hogy jó-e, amit írok. És igen, ha olvasok valamit, én is hagyok kommentet, mert tudom, milyen érzés...
Szóval természetesen én csak örülni fogok, ha írsz! :) Jó olvasást!
Puszi

Megjegyzés küldése

 

blogger templates | Make Money Online