Újdonságok



Sziasztok! Ha találtok valami hibát a sablonban, a bejegyzésekben, kérlek írjátok meg nekem akár kritikában, akár e-mailben, hogy kijavíthassam. Régebbi bejegyzésekben is! Összegeztem a történetek címkéit, amit oldalt megtaláltok. :)
Közvélemény kutatás az új történetről oldalt. :)
(2012.08.19.)

Banner

Generate your flash banner free online


A menthető bannerem oldalt kicsit lejjebb megtaláljátok. :)

2009. augusztus 22., szombat

13. fejezet - Bonyodalmak

Gondoltam, végre egyedül lehetek. Végre csak egy valaki járhat az eszemben, kielemezhetem minden apró rezdülését. De ez az álmom azonnal szertefoszlott, mikor kitártam szobám ajtaját. Alice a kanapémon ült, lábait keresztbefonta, s játékosan lóbálta.

- Már vártalak – mosolygott rám, mire elhúztam számat, s bevágtam az ajtót. Szerencsére kíméletes voltam még vele, s a helyén maradt. Mondtam, hogy nem úszod meg – küldte gondolatban.

- Alice kérlek… - próbáltam meg hatni rá.

- Ez nem tűr halasztást, Edward – mondta suttogva. Megrémültem Alice hanghordozásától. – Itt már többről van szó, mint… mint a szövetségről… - nem értettem mire akar most kilyukadni. Gondolataiban sem láttam semmit, ami erre utalt volna, mintha valamire fel akarna készíteni, s eltitkolja előlem addig. Értetlenül néztem rá. Intett, hogy üljek le mellé. Nem nézett a szemembe. Aggódtam, vajon mit láthatott, ami így kiborította pont őt, a mindig vidám Alice-t.

- Mit láttál Alice? Bökd ki – nyögtem elkeseredetten.

- Tudod, hogy a látomásaim… a jövő változhat… de… - kapta rám tekintetét - …de egy valamit kristálytisztán látok. Nem tudsz távol maradni tőle – halt el hangja. Ez még annyira nem rossz, erre már magamtól is rájöttem.

- Sajnálom, de most mondjam azt, hogy ezt már tudom? – gúnyolódtam.

- Ez bonyolultabb ennél, de mint mondtam, változhat – ismételte meg az előbbit. Kutattam gondolatai között, erősen koncentrált, hogy valamit eltitkoljon előlem.

- Mi az? Mit titkolsz? – kérdeztem felhúzva szemöldököm. Alice lesütötte szemeit, majd egy víziót tárt elém, de éreztem, hogy ez nem az, amit úgy elrejtett előlem. Őt láttam, de nem egyedül. Lélegzetem elakadt. A látomásból tisztán kivehető volt gondolataim tárgya, Bella. Alice egy lépéssel Bella előtt termett, s gyengéden átölelte őt. A lány barátságosan fonta törékeny karjait testvérem köré, ajkain mosoly bujkált, barna szemei bizalommal, s őszintén csillogtak. Alice elengedte Bellát, de márvány fehér karját a lány vállán nyugtatta. Egy homályos folt sem fedte a víziót, tökéletesen egyértelmű volt az Alice és Bella közti barátság.

- Ez nem lehet… - temettem arcomat tenyerembe.

- Te is láttad – ellenkezett Alice derűsen.

- Meg fogom változtatni ezt a képet, Alice – mondtam hevesen, hiszen ez nem történhet meg. A következményeket tekintve biztosan nem! Még ha lenne erőm ahhoz, hogy ne öljem meg, még mindig ott van Ephraim és a szövetség. A családom, akiket soha nem fogok veszélybe sodorni az én hibám miatt.

- Megpróbálhatod – vont vállat Alice. Idegesített testvérem szkeptikus hozzáállása. Talán nem vagyok elég erős, talán nincs akkora akaraterőm, hogy megváltoztathassam a jövőt?

- Te mondtad, hogy változhat! – emeltem fel hangom, de szúrós pillantása apró lelkifurdalást váltott ki bennem. Még őt is megbántom, pedig azt végképp nem akarom.

- Igen, de én nem akarom, hogy megváltoztasd – válaszolt, amivel egy döbbent arckifejezést ért el nálam.

- És miért nem? Alice, ez nem lehetséges… - nyögtem hitetlenül. Hogy mondhatja ezt?

- Edward, a barátom, vagy is majd egyszer az lesz – mondta.

- De hát még nem is ismered… - vetettem ellen megdöbbenve.

- Még nem. Pontosan – mosolygott, de én még mindig megkövülten ültem mellette. Nem tudtam elképzelni, hogy ennyire ne érezze át ennek a súlyát.

- Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem keservesen. – Ez lehetetlen, nem történhet meg. Nem fogok tönkretenni mindent – álltam fel indulatosan, s az ablakhoz sétáltam. Nem akartam beletörődni Alice látomásába. S nem is fogok.

- Ez csak rajtad múlik, Edward… Az akaraterődön… - de nem hallottam igazán Alice-t. Döntöttem. Nem megyek el holnap, Bella majd vár rám egy darabig, aztán megunja, s elmegy. Soha többé nem látom, ahogy ő sem engem. Ez így lesz a legjobb. Megutál, ha eddig nem és éljük mindketten a saját kis életünket. A szövetség miatt nem fogom felkeresni, nem is megyek a határ közelébe, nem lesz veszélyben. Csak én fogok szenvedni…
Alice elhallgatott, nem figyeltem gondolataira. Túlságosan lekötöttek most sajátjaim.

- Nem! El fogsz menni, Edward! – szólalt meg hevesen. Nem tudtam eldönteni, hogy ő akarja, hogy elmenjek vagy…

- Nem fogok – keményedett meg a hangom.

- Azt te csak hiszed – mondta mérgesen, s megint erősen koncentrált valami másra. Most jelen pillanatban Jasperre. Valamit titkolt, még mindig, egyszerűen érzem.

- Mutasd, Alice… - mondtam dühösen, s felé fordultam.

- Nem tudom, mire gondolsz – hazudta, s szemeit az enyéimbe fúrta.

- Ó, de hogy nem tudod! – mentem hozzá közelebb. – Róla van szó még mindig ugye? Vagy a quileute-ekről? – kérdeztem feszülten, s a szavak elegek voltak ahhoz, hogy egy pillanatra kivillantsa látomását, amit én végignéztem.

- Nem! Ezt nem engedem! – tiltakoztam lassan az összeomlás szélén. A düh azonban erősebben tombolt bennem.

- Csak ez a két választás van, eddig… - mondta Alice. – Csak te döntesz.

- Igen, és pont ezért nem fogom hagyni, hogy miattam szenvedjen ő is és a családom többi tajga! – mondtam hangosabban, mint kellett volna. Mindenki itthon volt, tudtam, hogy ezt nem fogom már ennyivel megúszni.

- Nem lesz egyszerű, nagyobb akaraterődre lesz szükség, mint Carlisle-nak.

- Egyik sem fog megtörténni, Alice! Azzal a szövetséget is megszegném! Lehetetlen… - ismételgettem tépelődve. Gondolataimat azonban indulatos léptek hangja zavarta meg. A sértések szinte üvöltöttek fejemben, ahogy meghallottam őket. Idióta! Bolond! Felelőtlen! Rosalie berontott az ajtón, Alice felállva, karba tett kézzel állt, biztos már látta, hogy mi lesz ennek a vége. Zsebre vágtam kezeimet, már csak Rosalie hiányzott a mai nap.

- Hogy lehetsz ennyire… ennyire? – kereste a legjobban kifejező sértést. Szemei izzottak a dühtől.

- Ennyire? – kérdeztem nyugodtan tőle. Ennyire önző!

- Rosalie… - kezdte Alice, de Rose közbevágott.

- Ne próbálj meg nyugtatni, Alice – dühöngött továbbra is. – Mióta tart ez, Edward? Hm? És mikor akartad elmondani a családodnak? – Nem szóltam semmit, nem tudtam mit válaszolni. Egyfelől Rosalie-nak igaza volt. Felelőtlen vagyok, s egy önző szörnyeteg. Csak saját magamra tudok gondolni és Bellára. Hallottam, hogy Esme, Carlisle, Emmett és Jasper is felfigyel beszélgetésünkre. A következő pillanatban mindannyian ott álltak a szobámban.

- Rosalie, mi folyik itt? – kérdezte meg Carlisle nyugodtan, miközben kettőnk közé állt.

- Edward tönkre tesz mindent, amit eddig felépítettünk. Az életünk kezdett végre jól alakulni itt, de neki mindent el kell rontania. Egy ember miatt… - kiabált Rose. Carlisle magában felszisszent. Így már értem… De hogy derült ki? Erre addig nem tudtam válaszolni, míg bele nem néztem Rose fejébe. Persze, meghallotta beszélgetésünk utolsó pár foszlányát.

- Kihallgatott – morogtam.

- Ez nem kihallgatás volt! – ellenkezett testvérem indulatosan.

- Miért akkor mi? – kérdeztem szenvtelenül.

- Nem tehetek róla, hogy ilyen jó hallásom van – gúnyolódott. Elhúztam számat, s Carlisle-ra néztem. – Nem úgy értettem, Carlisle – vette észre pillantásom.

- Semmi baj, Rose – nyugtatta apám.

- Elmondaná már valaki miről is van szó? – zúgolódott Emmett, Rose mögé lépve. Kezét rácsúsztatta szerelme derekára, de Rosalie lefejtette magáról. Túl mérges volt rám jelenleg. Nem tudott mással törődni, mint velem, s tetteim következményeivel.

- Majd én – kínálkozott a feladatra azonnal Rose. – Edward volt olyan önzetlen, hogy valamivel kockára tette a nem oly rég kötött szövetségünket – mondta gúnyos hangnemben. Megrándultak ajkaim, de egy szót sem szóltam. Soha nem tenném kockára… Akarattal biztos nem. – Én csak tudni szeretném, hogy mivel, és persze, hogy mit látott Alice, amiért kettecskén beszélik meg, s nem az egész család előtt – folytatta kíméletlenül. – Azt hiszem, jogunk van tudni!

- Biztos meg volt rá az okuk, Rose – mondta gyengéden Esme, Carlisle bűnbánóan bólogatott, hisz ő volt az egyetlen, aki mindenről tudott. Most leginkább anyám miatt volt bűntudatom, mert hazudtam neki. Úgy szeretett, és fájt, hogy még neki sem mondtam igazat.
Rosalie Carlisle-t figyelte, összehúzott szemekkel vizsgálta arcát.

- Te tudtál róla! – tört ki belőle apám felé fordulva. Carlisle most először belenézett Rose borostyán szemeibe. – Mindvégig tudtál róla és elhallgattátok – sziszegte mérgesen.

- Rosalie, kérlek… - próbálta meg Carlisle menteni a helyzetet.

- Nem! Tudni akarom, mi történt! – mondta határozottan testvérem.

- Tudni akarod? – kiáltottam dühösen. Elegem volt, tudja meg, amit akar! Nem szólt, várt, míg lecsillapodom, vagy folytatom. A szövetséggel kapcsolatos részt kihagytam mondandómból. – Szerelmes lettem egy emberlányba, akinek a vérének illata az őrületbe kerget! – üvöltöttem. Rosalie meghökkenve állt, ahogy a többiek is. Jasper nem próbálta meg érzéseimet irányítani, csak Alice mellett volt. Nem folyt bele a veszekedésbe. - Most elégedett vagy? – kérdeztem.

- Szerelmes lettél… egy emberbe? – nevetett fel Rosalie. Még inkább feldühödtem, nem tetszett, ahogy Belláról beszélt. Lesajnálóan, lenézően. Elfintorodtam.

- Hűha, kemény fába vágtad a fejszéd – nevetett Emmett. De ő rá nem haragudtam úgy, mint Rose-ra. Mert Emmett természete ilyen volt, mindent olyan könnyedén fogott fel. Jasper is meglepődött, de nem nyilvánította ki véleményét. Nekem elegek voltak gondolatai is. Bőven…

Csak egy ember volt a szobában, aki kitűnt reakciójával. Esme… Minden gondolata örömmel, s megkönnyebbüléssel telt meg. Nyeltem egyet. Neki örömöt szereztem ezzel, hogy végre megtaláltam a szerelmet, amit ő és Carlisle már elképzelt nekem nem egyszer. Ahogy én magamnak is. Bár nem teljesen így. Apám is közel állt szerelme álláspontjához, de aggódott.
Bella nevelőszülői hátteréről ne mondj semmit – hallottam meg Alice gondolatát. Rákaptam tekintetem. Mielőtt azonban magamban megfogalmaztam volna, honnan tudja, már felesleges volt. Egy képet vetített elém, Bellával a középpontban, amint La Push felé tart.

- Egy ember – nevetett továbbra is Rose. Neki jelenleg ez volt a legnagyobb „gond”.

- Rosalie – szólt rá Carlisle. – Viselkedj, kérlek. – Apám szavára abbahagyta, de szemeiben még látszott, mennyire mulattatja a dolog. Azonban volt még valami gondolataiban, amit most nagyon mélyre akart elrejteni előlem. Miután eléggé kiélvezte szenvedésem minden pillanatát, felszínre tört hiúsága is. Nem tudtam türtőztetni magam, most én nevettem fel, s egyenesen testvérem arcába bámultam. Mindenki engem nézett, nem értették hirtelen hangulatváltozásomat. Rosalie féltékeny… ahogy ő mondta egy emberre.

- Mi ilyen nevetséges? – kérdezte meg Alice.

Rosalie bosszúsan villantotta rám tekintetét. Ha el mered mondani… - üzente még gondolatban, minden egyes szót kihangsúlyozva, majd dühösen kiviharzott a szobámból. A többiek értetlenül néztek rám.

- Semmi, Alice – válaszoltam, próbálva elfojtani nevetésem. Senki sem értette a viselkedésem. Edward! Mi volt ez? – megráztam fejemet Alice felé.

- Megnézem Rose-t – indult el Emmett.

- Miért nem mondod meg? – nyafogott Alice.

- Azért, mert sosem mondana egy nőről rosszat. Igazi úriember – mosolygott rám Esme.

- Anya, kérlek ne hozz zavarba - vakartam meg tarkómat. Esme gyöngyözően felkacagott.

- Sajnálom drágám, de csak az igazságot mondom. – Carlisle odalépett Esméhez, s magához húzta.

- Alice, Jasper hagyjuk magára Edwardot – kérte az említetteket. Lesz folytatása az ügynek? – kérdezte tőlem, engem nézve. Aprót biccentettem, épp hogy csak ő vegye észre. Félmosolyra húzta száját, majd megfordult, s Esmével az oldalán elhagyta szobámat. Jasper Alice-t is kihúzta szerencsémre, így végre tényleg egyedül lehetek. Mélyen kifújtam a levegőt. A fél igazságot már tudják, a többit meg még nem kell. Nem szeretném, ha Bellának baja esne, s ő általa a szövetségnek is. Tisztáznom kellett magamban pár dolgot. S ehhez most teljesen egyedül kellett lennem. Alice annyi dolgot a tudtomra hozott most, ami fejtörést okoz. Mintha a vámpíroknak fájhatna a fejük. Magamban felhorkantottam.

Most már végképp nem tudtam, mit tegyek. Egy dologban voltam biztos, de teljesen. Mert Alice-nek igaza volt. Megint. Ugyan is nem vagyok képes itt hagyni Bellát, nem vagyok képes figyelmen kívül hagyni kérését. S hiába lenne a tökéletes megoldás, ha soha többé nem találkoznánk, nem tudom megtenni. Minden alkalmat meg akarok ragadni arra, hogy újra láthassam, hogy újra legyőzhessem az iránta érzett szomjamat. Akartam őt… Sosem éreztem még ilyet soha, s nem akarom elveszíteni. Ha kell, szenvedek, ha kell, szembeszállok még Ephraimmal is. Túl bonyolult… Nem tehetem meg. Nem szeghetem meg azt a nyomorult szövetséget. Miért pont Bellát kellett befogadniuk a kutyáknak?! Egyfelől dühös vagyok rájuk, másfelől talán… hálás. Nehéz, de ha ők nem találták volna meg azon az estén, lehet, hogy Bella már nem élne. Rossz volt belegondolni, hogy mi lett volna. Elbírtam volna menni, s otthagyni Bellát akkor? Vagy én végeztem volna vele? Beleborzongtam. Irtóztam ettől a gondolattól, s utáltam magamat, amiért képes voltam ezt elképzelni. De az illata… még mindig körüllengett, s orromban kínzott emlékével. Ahogy Ephraim utált engem fajtám miatt, úgy én is őt, de Bella összekötött minket. Mert ő is megmentette, és én is kockáztattam a lebukást élete megóvásáért. Ha ők akkor este nem találják meg, most nem érezhetném ezt a gyötrő szerelmet Bella iránt.

Másfele tereltem gondolataim. Bella elvesztésének lehetősége sokszoros erővel szúrt mellkason. Magam előtt láttam arcát, csokoládébarna szemeivel, amik engem fürkésznek. Egy csepp félelem nélkül. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy nem ijed meg tőlem, hogy nem adja fel. Pedig hányszor megpróbáltam elbizonytalanítani, megfélemlíteni. De ő kitartott. Vajon meddig fog tartani ez a „lelkesedése”? Mikor ijesztem meg annyira, hogy egyszer pánikszerűen elrohan előlem? Ha holnap már úgy válik el tőlem, hogy többé látni sem akar?! Az életem értelme semmivé foszlana. Most megnyugtat a tudat, hogy La Push egy kis házában ott üldögél, épen, egészségesen. Irigységet éreztem azok a La Push-i fiatalok iránt, akik szinte mindennap láthatják őt, velem ellentétben. Tudni akartam, mit csinál szabadidejében, jár-e iskolába. Van-e „testvére”. A fejem tele volt kérdésekkel, s semmi válasz. Ki kellett kapcsolnom valahogy, s erre csak egy megoldást találtam. Felpattantam a kanapéról, a következő másodpercben már a nappaliban voltam.

Senki nem tartózkodott a helyiségben, így zavartalanul ültem a zongorához. Felnyitottam antik fedelét. Az egyetlen dolog, ami megnyugtatott. Annyi érzés kavargott most bennem, hogy muszáj volt „kiírnom” magamból. Egy dalban, amiről csak én fogom tudni, hogy róla szól. Persze kotta nem kellett hozzá, hisz a vámpírok emlékezete tökéletes. Mégis ott volt egy kottafüzet, a látszat kedvéért. Ujjaimat lágyan futtattam a billentyűkön, egy-egy dallamot próbálgatva, vissza-visszajátszva. Váltottam az ütemet, áthajlásokat tettem bele. Lenyűgöző volt a ritmusa, amiben megerősített Esme gondolata is. Elmosolyodtam, neki mindig tetszett, ha új dallamot komponáltam, s még sosem volt olyan, hogy rosszat mondott volna rá. Pedig semmi sem tökéletes, ahogy ez a dallamsor sem. A vége nem volt az igazi. Újra eljátszottam, de most megváltoztatva a hangokat. Így már sokkal életszerűbb, sokkal fájdalmasabb volt, ami jelenleg lakozik bennem. Minden kétségemet, minden érzésemet kifejezte ez az alkotás. De fellelhető benne a Bella iránt érzett szerelmem is…


Az idő valahogy most sokkal lassabban telt, mint ahogy megszoktam. Talán az annyira várt találkozó miatt, vagy talán csak eddig nem volt miért várnom a másnapot. Nem volt célom, nem volt értelme az életemnek. Túlságosan hittem abban, hogy nem ijesztem el Bellát. Azonban ennek az esélye mindig ott van, s ettől féltem ma is. Hogy nem fog eljönni, hogy meggondolta magát és a lehető legmesszebbre elkerül. Persze ezt sem én, sem a bennem lévő szörnyeteg sem akarta. Ma azonban nem megyek el vadászni. Tudni akartam, hogy mennyi akaraterőm van így. Szomjam minimális értékű jelenleg, de ha megérzem Bella illatát, ezerszeresére fog erősödni. Nem akarom kockáztatni életét, éreztem, hogy nem fogom bántani. Túlságosan is szeretem ahhoz, hogy megöljem, vagy olyanná tegyem, mint én vagyok. Megvannak a módszereim arra, hogy ne érezzem teljes mértékig illatát, amivel el tudom nyomni a szomjúság érzését. Akartam, hogy így legyen…
Az idő ma nekem kedvezett. A hó nagy pelyhekben hullott a földre, mindent beborított a fehérség.

Egy szót sem szóltam, csak kisétáltam a házból, egyenesen az erdőbe. Hallottam Esmét, Carlisle-t, s a többieket is. Rosalie persze rögtön tudta, hova tartok, de nem érdekelt. Már az erdőben jártam, szórakozottan felkavartam a szállingózó havat sebességemmel. Az időpontot nem beszéltük meg, de éreztem, hogy ugyanannyi lesz, mint az első találkozónké volt. A rétre érve nem tudtam, mit kezdjek magammal. Csak álltam, s néztem a rét különleges, természetes formáját. Egy sóhajjal lehuppantam a hóba, s elterültem benne. Testem ugyanolyan jéghideg volt, mint a hó, ami körülölelt, és jól esően simogatott. Percenként pillantottam órámra, de az idő csigalassúsággal telt. Fél tizenkettőt mutatott, s Bella még mindig sehol. Nem hallom csetlő-botló lépteit a ropogó hóban, nem hallom szusszanó légvételeit. Egyre türelmetlenebb, s idegesebb lettem. Féltem attól, amit magamban már megfogalmaztam ma. Mi van, ha nem jön el? Ha meggondolta magát, most, hogy végre beismertem magamnak, mit érzek iránta… Összetöri szívemet, amiről úgy gondoltam megfagyott vámpírrá válásomkor. Nem dobog, tehát hogy is érezhet ilyen mély érzelmet valaki iránt? Még mindig kételkedtem, de nem oly erősen, mint azelőtt. Eszembe jutott Esme, aki összetartotta szeretetével a családot, Carlisle, aki együtt érzett velünk. Ők voltak a család szíve és lelke. Nem tudtam elképzelni ilyen érzelmet magamban más iránt. De Bella… Ezt is megváltoztatta.


Hirtelen ültem fel a hóban, hogy az felkavarodott mellettem. Rászállt testemre, hajamba, de nem törődtem azzal, hogy leporoljam magamról. Meghallottam a legkívánatosabb zajt, ami lelkemnek gyógyír lehetett sebeire. Még messze volt a réttől, de én már figyeltem rá. Mégis eljött! Annak ellenére, mi vagyok, hallom lépteit, apró sóhaját, dobogó szívét. Mennyei hangok füleimnek! Mire tizenkét óra lett, Bella már csak pár méterre volt a kerek kis réttől. Még mindig ott ültem, egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Utolsó pillanatban, mikor Bella megláthatott volna, pattantam fel, s poroltam le magamról a pelyheket. Mikor meglátott szíve kihagyott egy dobbanást, elmosolyodott, s egyenesen felém irányította lépteit. Arcát a hideg pirosra csípte, hosszú barna haja kilógott kalapja alól, így a hó kedvére áztathatta. Mikor elém ért, megállt, s szemeimbe nézett.

- Szia! – szólalt meg rekedtes hangon.

- Szia. Eljöttél… - sóhajtottam, gyengén érzékelve édes illatát. Meglepődtem, hogy most nem hat rám úgy, mint első alkalommal.

- Mondtam, hogy itt leszek, és várni foglak – mondta komolyan, majd elmosolyodott.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül. Ha hallanám gondolatait, nem kellene ilyen kérdéseket feltennem. Vajon most min mosolyog? Nem szólt semmit, lassan, óvatosan felemelte jobb kezét, szemeimmel végigkövettem útját. Lélegzetem elakadt. A fejem búbjáig nyúlt, s kicsit beletúrva hajamba kiseperte a havat. Visszahúzta kezét, s lesütötte szemeit.

- Köszönöm – motyogtam magam elé.

- Semmiség – felelt Bella erőtlen hanggal. Zsebre dugtam kezeimet, mert szörnyű késztetést éreztem arra, hogy felemeljem Bella állát, s úgy láthassam csokoládébarna szemeit. Legalább tekintetéből ki tudnék olvasni valamilyen reakciót. Muszáj volt valamivel előrukkolnom, hogy felnézzen rám.

- Nem történt semmi… öhm… otthon? – nyögtem ki zavartan. Egyrészt tudni akartam Ephraim viselkedéséről is. Mit tudott meg, vagy mit mondott el Bellának. Másrészről ezzel elértem első célomat is. Bella felkapta tekintetét rám. Furcsán méregetett.

- Ezt hogy érted? – kérdezte meglepetten. Egy tizedmásodperc erejéig elgondolkodtam, mit is mondjak most.

- Csak arra értettem, hogy nem értél-e haza későn? Veszélyes egyedül bóklászni. Főleg az erdőben… - hazudtam, s most először szörnyű fájdalom nyílalt miatta mellkasomba. Hogy Bellának hazudok…

- Ó… öhm… Nem. Időben hazaértem – válaszolt szűkszavúan, amivel az őrületbe fog még kergetni. Ha nem előbb az illatával, s a némasággal, ami körülölelte őt.

- Senki nem aggódott érted? – kérdeztem feszülten. Hátha ki tudok deríteni valamit.

- Kellett volna? – kérdezett vissza, mire elhúztam számat.

- Hát nem is tudom. Végtére is, nem vagy egyedül egy vámpírral, akinek bármelyik percben eltűnhet az a csöppnyi kis önuralma is… - ironizáltam röhögve. Kínomban röhögve…

- Eddig is bánthattál volna – ellenkezett Bella heves, de suttogó hangon.

- Épp ez az. Még nem múlt el a veszély. Soha nem is fog – morogtam. Még mindig nem értettem, hogy lehet ennyire… Ennyire nyugodt.

- Nem félek – válaszolt Bella.

- Szóval… inkább kezdjük elölről – próbáltam visszaterelni beszélgetésünk fonalát. – Mondjuk a családnál. A nevelőapáddal már találkoztam… - fintorodtam el emlékeim hatására.

- Igen. De nem igazán szeretek a családomról beszélni – szomorodott el, és megint lehajtotta fejét. Belém nyílalt a felismerés. Az igazi családját egyáltalán nem ismerte… Hogy lehetek ennyire érzéketlen?!

- Sajnálom, én nem… - meg akartam érinteni arcát, megsimogatni, hogy tényleg így is gondolom, mint mondtam, de amint elindítottam kezemet, vissza is húztam. Bella észrevette.

- Tudom, csak nem is ismertem őt – nézett el a hóval fedett fákra.

- Na és a mostani családod? – kérdeztem. Kíváncsi voltam minden apró részletre, ami vele kapcsolatos.

- Ők… nagyon kedvesek, és szeretem őket. Testvéremnek tekintem Jacobot is – csillantak fel szemei, s testemben a féltékenység újult erővel söpört végig.

6 megjegyzés:

erika írta...

jajj ez nagyon tetszik :)
imádom, hogy bella nem olyan félénk, mint meyer könyvében, és hogy alice olyan levakarhatatlan :)
csak így tovább, nagyon jó a történet.
gratula! :)

Freeb írta...

Szia!

Örülök, hogy tetszik. :) Hm... hát megpróbáltam karakterhű maradni, szerintem még belefér Bella jellemébe. Alice, az egyik kedvencszereplőim közé tartozik. :)) Köszönöm szépen, igyekszem. :) Mindjárt jön a kövi adag, mert hétvégén nem voltam itthon.

Névtelen írta...

Ezt is imádtam, nekem is tetszik, hogy Bella nem olyan félénk. :) Tetszett, amikor Edward szemberöhögte Rosalie-t. Én konkrétan hangosan felnevettem, anyáék nem tudták mi bajom. xD Meg Alice-t is nagyon bírom. :) Na, kíváncsi vagyok a folytatásra, hogy Edward hogyan reagál Jake-re, de azt majd máskor, mert mindjárt elalszom. :'D A történet nagyon jó, de szerintem ezt már tudod, hiszen mindenki csak dícséri, szóval csak így tovább. :D
Üdv.: ewoO

Freeb írta...

Örülök, hogy még mindig imádod! :))) Tényleg? :D Hűha, ez tök jó, mármint, hogy ilyen reakciót váltottam ki belőled ezzel a fejivel. :D Alice-t én is bírom, a kedvenc szereplőim egyike. :) Hát igen,t essék aludni is, nem ám csak olvasni! :D Neem tudom, voltak akik nem dicsérték azért. De jó, hogy megírod nekem mindig! ;):))) Puszi!

Névtelen írta...

Hát, akkor majd én dícsérem mások helyett is. :P Szoktam én azért aludni is néha. (A):D
Üdv.: ewoO

Freeb írta...

Köszi, jól jön azért az is. :))) Ja, látom az időponton. :D Mostanság én is későn fekszem le... :D Szia!

Megjegyzés küldése

 

blogger templates | Make Money Online