Újdonságok



Sziasztok! Ha találtok valami hibát a sablonban, a bejegyzésekben, kérlek írjátok meg nekem akár kritikában, akár e-mailben, hogy kijavíthassam. Régebbi bejegyzésekben is! Összegeztem a történetek címkéit, amit oldalt megtaláltok. :)
Közvélemény kutatás az új történetről oldalt. :)
(2012.08.19.)

Banner

Generate your flash banner free online


A menthető bannerem oldalt kicsit lejjebb megtaláljátok. :)

2009. augusztus 27., csütörtök

21. fejezet - A látogatók

- Nem láttam, hogy ilyen közel vannak. Valami miatt… homályos volt most is a vízióm – egészítette ki Alice zihálva. Jasper, és a szüleim is aggódva néztek Alice-re. Hallottam Carlisle gondolatait… Várunk, már csak pár perc, s kiderül kik érkeznek.

Érezni lehetett a feszültséget, ami mindannyiunkat körüllengett ezekben a percekben. Közelebb húzódtunk egymáshoz - Alice majdhogynem mögém került, míg mellette Jasper állt -, hisz nem tudtuk, mire számíthatunk. Nem olyanok voltak, mint mi, s Alice homályos látomása is csak egy valamire utalhatott.

Összeszorítottam a fogaimat. Mit kereshetnek ilyenkor itt az erdőben, közel a mi területünkhöz? Vagy csak egy valaki járkál itt? De miért jöttek volna pont most az erdőbe, nem is emberi alakban? Ideges voltam, megőrjített ez a várakozás, s az, hogy fogalmam sincs, mi fog történni. Még csak sejteni sem lehetett.

Egyszerre figyeltünk fel a hangokra, de ezek nem látogatóinkhoz tartoztak. Távol, a határon túlról jöttek a zihált levegővételek, mancsok dübörgő dobbanása a talajon. Már csak ők hiányoztak… Azonnal Alice-re gondoltam, s a homályos látomására.

- Látom őket – szólalt meg Carlisle. Arra néztem, amerre ő is. A fák törzsei közt fel-felbukkant alakjuk. Hárman közeledtek felénk, amit furcsállottam. Már messziről hallottam gondolataikat, tudtam, hogy nem köti össze őket semmi, mint minket. Nem úgy gondoltak egymásra, mint egy családra. Azonban ez sem volt így teljesen pontos.

Egymáshoz közel léptek ki a sűrű erdőből, arra a kis fátlan területre, ahol álltunk. A középen haladó férfi volt a vezető, azonnal kiderült számomra, mikor a másik kettő előreengedte őt. Bőre olajbarnában tündökölt, haja fekete volt. Ennél feltűnőbb jelenségnek számított azonban a nő vad, vörös tekintete, ami családom tagjai közt cikázott. De figyelmemet leginkább a harmadik férfi kötötte le, gondolatai sokat elárultak eddigi életéről, amitől fintorba rándult arcom.

- Üdvözletem – rögtön Carlisle felé lépett a sötéthajú férfi, s szemeit apámon tartva aprót biccentett. Eltéveszthetetlen ki is a vezető köztünk. – Laurent vagyok, ő Victoria és James – mutatta be a két oldalán állót. Nem bírtam levenni szemeimet a másik férfiról. Frusztrált a jelenléte, a gondolatai, amiket könnyedén kiolvastam fejéből.

- Carlisle vagyok – viszonozta az üdvözlő gesztust apám is. - Ők a családom, Emmett, Rosalie, Alice, Jasper, Esme és Edward – sorolta el neveinket nyugodtan, de belül ugyanúgy ideges volt, ahogy én. – Minek köszönhetjük a látogatásuk? – próbálta meg kipuhatolni, miért is vannak itt.

- Északra tartunk, de kíváncsiságunk errefele hajtott, hogy megnézzük kik lakják ezt a vidéket – válaszolt ugyanúgy a Laurent nevű. Alig figyeltem rá, csakis társa gondolatai kötöttek le. Mindent ki akartam deríteni, amit csak lehetett, ebben a pár percben. Az alacsonyabb férfi, merőn engem nézett. – Már régóta nem társalogtunk magunkfajtákkal. – Éreztem, hogy Jasper befolyásolja a minket körülvevő feszült hangulatot.

Jasper nem akart velük harcolni, nem akart semmiféle ellentéteket köztünk és a három alak között. Igaz, hogy mi többen voltunk, Emmett erejével, Alice képességével, gyorsaságommal legyőzhetnénk őket, de most nem kellene felhívni magunkra a figyelmet.

- Errefelé nem laknak mások rajtunk kívül. Csak néha egy-két látogató téved ide, az állandó szállásunk közelébe. – Carlisle, mint vezetőnk beszélt csak, mindenki figyelte a másik három minden apró rezdülését is. James és Victoria meglepetten néztek egy villanásra össze, de Laurent arcán kíváncsiság fénye gyúlt.

Mindhármuknak idegen kifejezés volt az állandó lakhely. Folyton úton voltak, amerre csak jártak halált hoztak magukkal az emberekre.

- Állandó lakhely… - ismételte Laurent elismerően, miközben végignézett rajtunk. – És meddig húzódik a vadászterületük? – Laurent nem vette észre, hogy mi mások vagyunk, mint ők. Nem is feltételezte rólunk, hogy nem bántjuk az embereket. James már nem volt ilyen. Ő másképp gondolkozott, mint társai. Különösnek találta szemünk színét.

- Az egész Olympic, néha pedig a Parti Hegységig is kiterjedően – válaszolt apám, meghagyva Laurentet feltételezésében. Egyikünk sem akarta, hogy itt is emberekre támadjon valamelyikük, ezért Carlisle megelőzte ezt a „lehetőséget” is. – Megkérném önöket, hogy közvetlen közelünkben ne vadásszanak. Kerülni szeretnénk a feltűnést – magyarázta nyugodt arccal, hangjában áltisztelettel az idegenek előtt.

Éreztem Alice kezét a hátamon. James gondolataiban láttam magunkat - egy különös emlékkel, de most nem tudtam erre koncentrálni -, Jaspert, Alice-t, amint egyik lábáról a másikra lép, így szemei épp eltűnnek James látóteréből. Keze megmarkolta ingemet, tudtam, hogy megint látomása van. Megpróbáltam kizárni James gondolatait, s csak is Alice-re figyelni. Nehezen türtőztettem magamat, egyre gyorsabban vettem a levegőt. Túl zavaros, túl ködös volt ismét a vízió. Tehát a közelben vannak. Talán azért, mert őt keresik… Miért nem hallgatott rám?

- Ó, természetesen – zökkentem vissza Alice-szel a valóságba, Laurent meghajtotta fejét Carlisle előtt. – Magától értetődő, hogy nem vadászunk az önök területén.

- Nagyon hálás vagyok – válaszolt Carlisle.

Carlisle és Esme nem vette csak észre az előbbi látomásból adódó zihálásomat. Megpróbáltam egyenletesen venni a levegőt, s nem James gondolatait fürkészni. Hallgatóztam, hátha meghallom őt, de még vámpír füleim sem érzékelték lépteit. Szörnyű képek kezdtek leperegni szemeim előtt.

Mit csináljak? Keressem meg én őt, mielőtt három látogatónk – s legfőképp -, James meghallja őt, vagy várjak? Várjak, hogy maguktól elrendeződjenek a dolgok. Ha most elmegyek, James gyanakodni kezd, akár ellenséges lépésnek veszi, s akkor csak a családomat sodrom veszélybe. De így, hogy nem teszek semmit, a bizonytalanság, a félelem fog lelkileg megölni.

- Ugye nem venné tolakodásnak, ha megkérdezném, hogyan képesek hosszabb ideig egyhelyben tartózkodni? – Laurent kérdése ostorcsapásként vágott fejbe. Meg akarja hívatni magát az otthonunkba. Csakis egy valami zakatolt az agyamban. Carlisle is olvasott a sorok között. Tudta, ha meghívjuk őket, megérzik Bella illatát a házban.

- Nem dehogy – válaszolt Carlisle, hogy egy kis időt nyerjen, míg átgondolja, mit mondjon. – Egy idő után továbbállunk, de addig élvezzük a táj adta lehetőségeket – folytatta csevegő hangnemben, kétértelműen fogalmazva, de én tudtam csak, miért mondta így. Hadd higgyék azt, hogy olyanok vagyunk, mint ők. Így talán elkerülhetjük a meghívást.

Laurent elmosolyodott, azt hitte, amit mi akartunk, hogy higgyen.

- Á, értem – pillantott Jamesre. – Gondolom, rég vadásztak – jegyezte meg csak úgy Laurent, de eközben folyamatosan apám sötétebb szemeibe nézett. A feketében még látni lehetett egy arany sávot, ami utalt életvitelünkre.

- Valóban – bólintott Carlisle, állva a szemkontaktust. – Épp egy hosszabb távra indultunk.

Újból figyelni kezdtem az erdőből jövő neszeket. Megint hallottam a lihegő, folytonos dübörgő zajokat, s a hozzájuk tartozó gondolatokat. Lemerevedtem, ahogy elkaptam egy gondolatfoszlányt egyiküktől. Őt keresik, már vagy egy órája.

Megígértettem vele, akkor miért nem tartotta be? Ennyire nem számít a nekem tett ígérete? Nem fogom megbocsátani magamnak, ha baja esik… Soha.

- Merrefele, ha megkérdezhetem? – James mézesmázos hangjától elfintorodtam. Szemmel láthatóan kíváncsi volt, s kezdett felfigyelni a futó mancsok hangjára.

- A Parti-hegységbe – felelt apám. – Családi kirándulás – viccelt, mire Laurent elvigyorodott.

Aztán mintha az idő lelassult volna. Meghallottam lépteit, az ismerős botló lépteket. Szám résnyire szétnyílt, s akárhogy próbáltam kordában tartani légzésemet, nem sikerült. Egyre szaporábban vettem a levegőt, James feje oldalra billent, s áthatóan engem figyelt. Egyszerre figyelt fel velem a léptekre, Laurent apámmal törődött, csak Victoria nézett szerelmére, Jamesre, akinek gondolatai azonnal a vadászatra terelődtek, s beleszimatolt a levegőbe. Összeszorítottam fogaimat, kivillantva rá egy vicsorgás kíséretében. Felhúzta egyik szemöldökét, s ajkait vigyorra húzta. Megmozdult, követtem minden rezdülését.

- James? – Laurent nem tudta mi folyik kettőnk között. Egy néma, de jelentőségteljes játék, amit James nagyon is élvezett. Kimutattam gyengeségemet, s lecsapott rá. Nem válaszolt társának, vörös tekintetét rám szegezte. A léptek dobbanása egyre erőteljesebben hatolt füleimbe. Egy szemvillanásnyi időre sem tévesztettem szem elől Jamest. Nem fogom hagyni, hogy kárt tegyen benne!

Kezeim ökölbe szorultak, de légzésem visszaállt a normális, emberi ütembe. Szemem sarkából láttam csak Carlisle óvatos pillantását felém. Nem értette, mi történt.

Edward? – feszült volt, ahogy én is. Ő azért, mert nem tudta, mi váltotta ezt ki Jamesből, én azért, mert nagyon jól tudtam…

Feltámadt a szél, hátam mögül egyenesen látogatóink felé. James beleszimatolt a levegőbe, kéjes, szenvedélyes izgalom ült ki arcára, és szenvtelenül belebámult szemeimbe. Láttam felizzani gondolataiban, s vörös tekintetében is a számára megszállott vadászat mámorító érzését. Csak most jöttem rá, mitől is… A felismerés szörnyű bűntudatként söpört végig rajtam.

Át kellett volna öltöznöm. Ugyanabban az ingben voltam, amihez Bella teste hozzádörgölőzött… Nem is figyeltem fel az édeskés illatra, ami áradt a szövet anyagából. Még mindig nem találták meg a farkasok őt, s James gondolatai egyre nagyobb haragra gerjesztettek. Azt vártam, mikor mozdul, mikor árulja el magát a mellettünk értelmetlenül várakozóknak is.

Nem kellett sokáig várnom. James a másodperc töredéke alatt eltűnt társai mellől, s a léptek irányába kezdett futni. Azonnal utána eredtem, most rendkívül örültem gyorsaságomnak, amivel utolértem, s le is előztem Jamest. Összepréselt ajkakkal ugrottam neki, egy ütéssel elhajítottam az egyik fa törzsének, ami reccsenve tört darabokra tőle. Támadó állásba görnyedtem James felé fordulva, megfeszítve izmaimat vicsorogtam rá kivillantva éles, fehér fogaimat.

Mire James felugrott a földről, s újból elém állt megfontolt, támadó tartással, már a többiek is ott álltak. Családom tagjai védekezően fontak körül engem, Victoria őrült tekintete hol szerelmén, hol rajtam cikázott. Laurent James mellett várta az események további lefolyását.

- Csak nem te akarod magadnak? – feltételezte gúnyosan James, s elvigyorodott hirtelen haragomat látva.

- És mi van a „természetesen nem vadászunk a területükön” kijelentéssel? – kérdeztem magamra erőltetve a nemtörődömség álcáját.

- Nem én mondtam – vont vállat még mindig vigyorogva. Mi történt Edward? Megérezte Bella illatát? – alig észrevehetően jeleztem Carlisle-nak igenlő választ. Akkor már mindent értek. Azonban ezzel én nem értettem egyet. Még nem. Ő nem látta James gondolatait, hogy mit jelent neki egy vadászat. A dübörgő mancsok közelebbről hallatszottak Bella lépteihez. Csak addig kell feltartanom Jamest, míg a farkasok haza nem viszik Bellát. De James nem fog megállni a láthatatlan határnál…

- Nem akarunk harcot, de ha a mi területünkön vadásznak, kénytelenek leszünk megvédeni azt. – Irigyeltem Carlisle magabiztos, s nyugodt hangját, természetét, amivel elegyengette az ügyeket. James vigyora lelohadt. Ő is tudta, hogy kevesen vannak hozzánk képest, s így több esélyünk van a győzelemre velük szemben. Ezzel ellentétben James nem akart gyáva módon megfutamodni. Inkább kockára teszi mindhármuk életét, mintsem azt higgyük róla, hogy meg tudjuk félemlíteni.

- James, ezt már megbeszéltük – rótta meg halkan Laurent. Victoria rávillantotta tekintetét, de James semelyikükkel nem törődött, mindvégig engem nézett.

- Megváltozott – válaszolt James vigyorra húzva ajkait.

Gondolatban elképzelte, hogyan fog vadászni az illat tulajdonosára. Láttam, hogy rá nem hatott úgy Bella vérének illata, mint rám, de őt nem is ez hajtotta. Nem is a szomj, hanem… maga a vadászat. Az űzött, kiszámítható vadra hasonlított ember, aki csak egy törékeny kis lény az ő erejéhez képest.

Ökölbe szorítottam kezeimet, éreztem, ahogy körmeim kemény tenyeremet ostromolták hiába. Bella léptei egyre hangosabban doboltak fejemben, mikor végre meghallottam a farkasokét is. Kettő közülük egy láthatatlan kör mentén loholt, körülvéve minket, hogy ha megszegnénk az esküt, azonnal ránk vethessék magukat. Vagy… megakadályozzák három látogatónk menekülését. Végül is, ha mi megakadályozzuk csak kettejük szökését, akkor már az egyikkel elbánna a két farkas.

James hallgatta az erdőben lejátszódó eseményeket. Én tudtam, hogy az a farkas, aki most Bellát próbálja meg visszaterelni a másik irányba, Ephraim Black volt. Tehát a másik két farkas… Nem. Még valaki van ott. James a másik felére billentette fejét, kíváncsian fürkészte arcomat.

Hosszasan elgondolkozott egyetlen egy dolgon. Miért csak én futottam utána csoportunkból, hogy megakadályozzam zsákmánya – ahogy ő nevezte, s ettől csak még jobban fellángolt bennem a düh -, életének kioltását? Ezért nem vette le rólam karmazsinvörös szemeit. Aztán eszébe jutott, hogy az illat felőlem szállt orrába.

Körülöttem mindenki nyugtalanul záporozta gondolatait, hallgattam a farkasok felől jövőket is. Nehéz volt kizárni őket, s csak James-re összepontosítani. Meg akart mozdulni, hogy kiderítse mennyit táncolhat idegeim határán. Mikor ugrok neki hevesen, s szítok harcot a két fél között. Egy emberért… Azonban azt sem akarta, hogy tette ellenséges támadásnak bizonyuljon Carlisle szemében. Addig nem kívánt lépni, míg én nem provokálom ki.

- James… - próbálta meg Laurent felhívni társa figyelmét, de ő leintette.

Eközben meghallottam azt a hangot, ami most a reményt keltette bennem. A reményt, hogy Bella talán biztonságba kerül, még ha Jacob Black által is. Bella vonakodott, vitázott Jacobbal. Nem mondta ki a nevem, de Jacob is és én is tudtuk, hogy engem keres. Miattam jött ma az erdőbe, ugyanabban az időpontban, mint amikor találkozni szoktunk a réten. Miattam van most veszélyben. Megint…

Jacob Black csak Ephraim segítségével tudta Bellát visszafordítani a helyes útra, vissza a biztonságot jelentő La Push felé. A súly, ami élettelen szívemre nyomódott, most könyörületesen hullott alá, hogy átvegye helyét a gyötrelem, s a félelem James gondolatai iránt.

Senki sem szólalt meg, még mindig ugyanott álltunk. A feszültség tapintható volt köztünk, éreztem, hogy Jasper megpróbálja befolyásolni ezt, de a tudatom nem akart engedelmeskedni. Tudtam, hogy milyen következményekkel járt a hibám, hogy nem húztam át ingemet. Minden az én hibám, minden, amióta csak Bellával vagyok, s tönkre teszem életét. James lassan megmozdult.

- Kik járnak itt? Farkasok? – egyenesedett föl merev testtartásából. – És nem is akármilyen farkasok… - hangja tele volt iróniával, mikor felidézte a farkasok mancsának egyenletes ütemét a talajhoz ütődni. A három farkas nagyobb körre vonta figyelési területét, de olyan közel maradtak, hogy bármikor képesek legyenek ránk támadni. Nem volt megnyugtató…

James-t követve én is felegyenesedtem, de izmaim nem ernyedtek el. Minden percben támadásra készültem ellenük, de leginkább ellene. Carlisle magában felszisszent. Nem gondolt még a farkasokra, s a velük kötött szövetségünkre.

- Farkasok minden erdőben vannak. Ez sem kivétel – válaszolt magától értetődően. James felnevetett.
Most már tudtam, hogy ki is az igazi vezető közülük, az irányító.

- Ezek nem átlagos farkasok voltak. Nagyobbak és erősebbek – mondta határozottan. Minek hatására a farkasok visszatértek előző körözésükbe. James azonban égett a vágytól, hogy kiderítse, kinek a lépteit hallotta az erdőben, aki ilyen hatással volt rám.

Most vettem csak észre, hogy Alice megint csak mögöttem van, teljes takarásomban James szemei elől. De most nem tudtam ezen gondolkodni.

- Lehetséges nagyobbakra nőnek errefelé a farkasok – mosolygott Carlisle. Ő sem akarta látogatóink tudtára hozni a farkasok valódi kilétét és erőnlétét. Persze, amit mi sem tudunk, azt nem tudjuk velük sem megosztani.

James elfintorodott, aztán ajkai mosolyra húzódtak Carlisle válaszán.

- Ideje indulnunk, barátom. – Laurent kissé bizonytalanul szólította fel James-t.

- Igen. Ideje indulnunk – felelt még mindig engem nézve. Álca csupán, amivel meg akart téveszteni minket. De nem tudta, hogy minden gondolata nyitott könyv előttem. Nem tudtam, hogy mennyit érhet a szava Laurentnek, miszerint nem vadásznak a területünkön, de megismerve James-t kevés esélyét láttam ennek. Mihelyt egyedül leszünk beszélnem kell Carlisle-lal, amint lehet.

- Örültünk látogatásuknak – köszönt el illedelmesen Carlisle, s aprót biccentett.

- Ó, mi is – hajolt meg James tettetett tisztelettel Carlisle iránt. Fintorba rándult arcom, hogy mer ilyeneket gondolni apámról?! Nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne támadjak rá. Most is csak Esme és… Bella képzeletbeli alakja állított meg.

Egy másodperc múlva – már könnyedén kikerülve a farkasokat -, hallottam a három idegen lépteit távol a határtól, távol Bellától, s tőlünk.

- Carlisle… - szólaltam meg zihálva. Zihálva a dühtől, amit James gondolatai váltottak ki belőlem.

- Mit hallottál Edward? – összébb gyűltünk, mindenki engem hallgatott.

- Szörnyű… dolgokat. Ő nem csak egy vadász, Carlisle. Ő egy nyomkövető… - mondtam, ajkaim remegtek az undortól. – Neki a vadászat egy játék. És szagot fogott. – Carlisle aprót bólintott.

- Muszáj valamit tennünk – válaszolt.

- Elmondanátok mégis hogy a fenébe fogott szagot? Itt sem volt… - Rosalie azonnal átlátta a helyzetet. Felmordultam.

- Lényegtelen. Nem hiszem, hogy megnyugszik, míg ki nem oltja az életét – sziszegtem Rosalie-ra nézve.

- Egyszerű. Utánuk megyünk, és elintézzük azt a James-t – szólalt meg Emmett.

- Nem ilyen egyszerű, Emmett – nyugtatta Carlisle.

- Nem bizony. Be kell vonnunk a farkasokat is – szólalt meg Alice. Mindenki döbbentem meredt rá.

- Na azt már nem – ellenkezett hevesen Rosalie. – Megvagyunk nélkülük is.

- Most nem fog visszajönni, amíg tudja, hogy nincs esélyük. És nem tudunk ekkora területet figyelni úgy, hogy nem léphetünk a quileute-ek földjére. – Igazat kellett adnom Alice-nek, noha nem fűlött a fogam hozzá, hogy segítséget kérjek Ephraim Blacktől.

- Alice-nek igaza van – mondta Carlisle, kinyilvánítva saját véleményem is egyben. – Szükségünk van a segítségükre.

- És gondolom majd segíteni fognak nekünk. Pont nekünk, akik miatt idejöttek azok. – Rose gúnyos hangja hasított elmémbe.

- Nincs más választásuk, ha meg akarják védeni az embereket – érvelt Carlisle. – Edward?

- Nincs más esélyünk. El kell pusztítanunk Jamest, vissza fog jönni. A kérdés csak az, mikor…

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Juj, ez tök izgi. :'D Imádom. :D Tényleg egyre jobb lesz, olvasom a következőt is, egyre jobban tetszik, ha lehetséges még egyáltalán, hogy ennél jobban tetsszen. :D
Üdv.: ewoO

Freeb írta...

Óh, már a vége felé vagy. :))) Örülök neki!!! Hát most tényleg nagyon jó önbizalomnövelő a véleményeid! :))) Pusz!

Megjegyzés küldése

 

blogger templates | Make Money Online