Újdonságok



Sziasztok! Ha találtok valami hibát a sablonban, a bejegyzésekben, kérlek írjátok meg nekem akár kritikában, akár e-mailben, hogy kijavíthassam. Régebbi bejegyzésekben is! Összegeztem a történetek címkéit, amit oldalt megtaláltok. :)
Közvélemény kutatás az új történetről oldalt. :)
(2012.08.19.)

Banner

Generate your flash banner free online


A menthető bannerem oldalt kicsit lejjebb megtaláljátok. :)

2009. augusztus 30., vasárnap

3. fejezet - Kakasviadal

- De azért már csekélyke önuralmam korlátoz, hogy ne vessem rád magam… - somolygott még inkább vörös színben pompázva.

- A gyakorlás sosem árt… - vigyorogtam, miközben ismét közelebb hajoltam hozzá. Bella lehunyt szemmel várta ajkaink találkozását, azonban megtorpantam egy bosszús gondolat miatt.

Mi a fenéért van az a nyomorult szövetség??? Itt csókolgatja ez a vérszívó a…

Mély morgás szakadt fel torkomból, mire Bella szempillái rémülten pattantak fel, s tekintetét rám függesztette. De én féloldalasan elnéztem a fák sűrűjébe, ahol már láttam az átváltozott farkast, ahogy egy szál alsónadrágban dühödten felénk közeledik. Rozsdavörös, napbarnított arcbőréről már messziről világított hófehér, vicsorgó fogai. Rövid haja összekuszálódva meredezett mindenfelé, azonban ő még jobban összeborzolta. Már éreztem a jellegzetes farkas szagot, amit rendkívüli erővel nyomt el Bella édes illata.

- Mi a baj, Edward? - Bella értetlen hangja késztetett arra, hogy visszanézzek rá.

- Csak… társaságunk van, kedvesem - mondtam gunyorosan, mosolyt villantva hozzá.

- K… Ki? - kérdezte halkan. Nem tudom mitől tarthatott... Apjától?

- Fordulj meg, és magad is megláthatod - feleltem felvéve nemtörődöm arckifejezésemet. Ő épp akkor fordult meg, mikor ő kilépett a bokrokkal, s fákkal övezett kis ösvényre. Közelebb léptem Bellához, mellkasom súrolta hátát, jobb tenyeremet pedig birtoklón előrecsúsztattam derekán, s megpihentettem hasán.

Már hallottam az ingerült gondolatokat, amin lassan elvigyorodtam.

- Bells! - Jacob Black lezseren menetelt egyenesen Bella felé, ajkain mosoly játszott, noha gondolataiban már a legkülönfélébb szidalmakat sorolta rám, amit csak hirtelen felindultságából talált elméje rejtekében előző kis mozdulatom hatására. - Már aggódtunk érted… - folytatta egyre közelebb érve hozzánk.

- Mi ez a többes szám, Jake? - Bella hangulata azon nyomban megváltozott. Testvére felhúzott szemöldökkel vizslatta őt, s megtorpant. Megütközött a hangnemen.

- Jaj, Bella, kérlek, ne csináld ezt - morogta, még közelebb jött pár lépéssel. Összeszorítottam fogaimat gondolatain. Most már egyre inkább biztos voltam sejtésemben…

- Mit ne csináljak, Jake? - kérdezte zaklatottan Bella. - Örülnék, ha végre nyugtot hagynátok nekünk. - Egyenesen belenéztem Jacob sötét szemeibe, s ajkaimat vigyorra húztam Bella mondatára. Jacob szája megrándult a dühtől.

- Esetleg ezt megbeszélhetnénk otthon is… Kettesben - mondta mérgesen, kihangsúlyozva az utolsó szót. Nem egy ilyen csaló vérszopó előtt! - fejezte be gondolatban. Halk morgással fejeztem ki nemtetszésemet. Jacob Black félmosollyal válaszolt.

- Otthon nem beszélünk, Jake. Csak vitatkozunk - felelt Bella elutasítón.

- De Bells… - jött közelebb Bellához Jacob.

- Nincs, de Jacob. - Bella hangja szomorkásan csengett, de határozottan. Jacob egész valójában remegni kezdett, a düh végigsöpört testén, miközben felsőtestén izmai megfeszültek.

- Ez a vérszívó fogja a halálodat okozni Bella! - tört ki belőle keserves dühvel, miközben ökleit úgy szorította össze, hogy belefehéredtek ujjai. Bella megrázkódott karomban.

- Hallgass, kutya! - szűrtem összeszorított fogaim közül. Elsötétedő tekintetemet Jacob Blackébe fúrtam.

Miért? Mi lesz, ha nem, vérszopó? - jött a gúnyos visszavágó gondolatban.

- Majd megtudod, bolhazsák - feleltem rá dühösen, Bella önkéntelenül megrándult.

- Abbahagynátok? - fakadt ki Bella. - Kérlek - kért csöndesebben mindkettőnket. Fintorral arcomon néztem farkasszemet Jacobbal.

- Rendben - felelt dühösen Jacob. - Akkor most én kérlek meg, Bella, hogy gyere haza velem - fojtotta magába mérgét.

- Nem, Jake. Menj haza... - akadt el egy pillanatra, majd tétován folytatta - ...egyedül - halt el hangja a mondat végére. Testvére teste egyszeriben merevedett meg, hogy utána egy remegéshullám söpörjön végig megfeszített izmain, miközben éjsötét szemeiben fellobbanó haragot rámvetítse.

- Ez a vérszopó tehet mindenről! Mindennel telebeszélte a fejedet és te hagyod neki - nagy levegőt vett, hogy folytatni tudja ilyen hévvel - hagyod, hogy kénye kedve szerint irányítson! - üvöltötte Jacob, egyik lábával ingerülten előre lépve felénk.

Összeszorítottam fogaimat, hogy ne mondjak s tegyek olyat, ami Bellának vagy a testvérének fájhatna... Vagy épp a szövetségre lenne hatással. Belül tomboltam a tehetetlen haragtól, attól, hogy minden gondolatát hallottam Jacobnak. De nem mutattam ki vonásaimon, mennyire bőszítettek fel ezek az eszmefuttatások, s a lelkembe méreggel átitatott nyílként hatoló szavak.

A gondolatok között aztán egy hirtelen, igazából végig sem futtatott eszme fogalmazódott meg Jacobban, s már lendült is előre, hogy rám vesse magát. Tudta, hogy úgy is olvasok fejében, így Bellát nem fogom hagyni magunkkal sodortatni, ahogy teljes erejéből rám támad.

Amikor Jacob hevesen, rendkívüli dühvel arcán előrelendült, én egy gyöngéd, mégis határozott lökéssel arrébb taszítottam Bellát bal oldalunkra, le a zöldes-sárgás foltokkal tarkított földre, hogy ne essen baja. Hangos dörrenéssel ütközött testünk egymásnak, torkomból mély morgás szakadt fel, ahogy Jacob nekem rontott, majd a heves, erőteljes farkas támadás métereket repített minket hátra, egyenesen a folyóba loccsanva. Éreztem a mellkasomba nyomódó öklöket, a testemet teljesen ellepő, hőmérsékletével majdnem azonos vizet, ami már már langyosnak hatott hideg bőrömön. Leállítottam a légvételeim, mikor a víz alá kerültem, de Jacob így sem tudott fölém kerekedni. A folyó sodrása egyikünknek sem okozott nagyobb problémát, Jacob minden figyelmét nekem szentelte, s porcikáim mielőbbi eltörésének, ami a legnagyobb gondot okozta számára.

Hallottam Bella szapora lélegzetét, kétségbeesett toporászását a földön. Léptei dübörögve jutottak el hozzám, ahogy tehetetlenül dobbantott egyik lábával. Megpróbáltam nem nagy kárt tenni Jacobban - ami persze nem is ment volna olyan könnyen, tekintve, hogy farkas -, inkább csak védekeztem, mint támadtam. De az egyik óvatlan pillanatában mégis rászántam magam a cselekvésre. Jobbommal egy erős ütést mértem mellkasára, aminek hatására Jacob kiröpült a partra, s mélyeket lélegezve prüszkölte a vizet szájából, míg én kiugrottam a sebes folyóból.

Bella azonnal közbe akart lépni, mire felnéztem rá, s tekintetemet belefúrtam övébe. Így nem figyelve Jacob újra nekem támadt, ledöntve lábamról estem nagy puffanással a földre, támadómmal a hátamon, bilincsbe verve karjaimat. Bella halkan felsikkantott, majd fülembe hatolt éles, felszólító kiáltása is, hogy hagyjuk abba. Ám nem sokáig tartott ez az állapot sem; Jacobot magam alá gyűrtem, megpróbáltam lefogni, hogy maradjon nyugton, de ő sem engedett, ahogy én sem. Újra és újra ütött, én védekeztem, egymáson gördülve civakodtunk, mint a kisgyerekek, akik egy játékon vesztek össze. Persze nem is állt ez a gondolat annyira messze az igazságtól, csak a játék nem élettelen volt ez esetben...

Zihálva meredtünk egymásra Jacobbal pár lépésnyire egymástól. Görnyedten figyeltük egymás apró rezdülését is, ami a támadásra szólíthatott volna fel. Mielőtt azonban újra nekem ugrott volna teljes erejéből, Bella közénk vetette magát, két karját védekezőn kitárta két oldalra. Jacob azonnal megtorpant, csapzott hajjal, alsónadrágjából csöpögő vízzel, megfeszített izmokkal guggolt Bella előtt, míg én ugyanígy a háta mögött.

- Elég legyen! Rosszabbak vagytok a gyermekeknél - szidott minket teljes joggal. Jacob bűnbánó arccal nézett Bellára, elernyedtek izmai, s támadó állását is felváltotta egy nyugodtabb helyzetre. Bella háta mögött én is felegyenesedtem, szemeimet azonban nem vettem le Jacobról. - Mire volt ez jó, Jake? - engedte le karjait csüggedten, éreztem a hangjából kicsendülő keserűséget. És Jacob tényleg bánta már, hogy nekem támadt, persze nem azért, amire először gondolna az ember.

Csakis Bella előtti helyzetét rontotta ezzel, s erre ő maga is rájött. - Tudod, hogy szeretlek, de nem értem, hogy teheted ezt... Velem... - fejezte be elhalón.
Hallottad? Szeret... - fintorba rándult arcom, ám nem csak gondolata miatt. Szereti igen, de lehetséges nem úgy, mint azt ő hiszi, vagy szeretné. Az ázott kutyaszag úgy terpeszkedett el orromban, hogy még Bella édesen finom, bódító illatát is elnyomta bennem. Szinte felfordult a gyomrom...

- Sajnálom Bella, én csak téged védelek... Ha hagynád - szűrte összeszorított fogain keresztül, pillantása rám esett, s olyan megvetéssel, haraggal tekintett rám, amilyennel még apja sem szokott. Arcán még mindig a bűnbánat, s a düh keverékével fordult meg hevesen, s hagyott ott minket másodpercek alatt. Bella lélegzete őrületes iramban felgyorsult, ahogy nézte testvére távolodó alakját. Majd sóhajtva hátrafordult hozzám.

- Ne haragudj, kérlek - suttogta, s szoros ölelésébe zárt, annak ellenére, hogy ruhámból csöpögött a hideg víz. Megilletődve simítottam kezeim hátára.

- Ugyan, kedvesem. Miért haragudhatnék rád? - súgtam bársonyosan fülébe, hogy megnyugtathassam egy kicsit. Újra éreztem az ösztöneimet feltüzelő illatát.

- Jacob miatt... - nézett fel rám zavarodottan. - Beszélnem kellene vele - egy pillanat alatt vált kétségbeesetté, alsó ajkát beharapta.

- Menj utána és tedd azt, kedvesem - mondtam lágyan. - Ez lesz a legjobb - simítottam meg arcát jéghideg kezemmel. Bella megborzongott, de nem húzódott el.

- Olyan jó vagy - mondta csöndesen, mire keserűen elmosolyodtam.

- Nem, nem vagyok - ellenkeztem. - Csak te elnyomod bennem a szörnyeteget - mondtam komolyan. Két tenyerem közé fogtam arcát, s mielőtt felelhetett volna valamit lehajoltam, hogy ajkaink összeérjenek. Gyöngéden csókoltam, hosszan beszívva forró leheletét, s testéből áradó kábító illatot. - Menj, kedvesem. Majd találkozunk - engedtem el őt nehezen. Bella megcirógatta arcomat, majd lassan, tétován eltávolodva tőlem elindult abba az irányba, ahol Jacob beleveszett a sötét, sűrű erdőbe. Még sokáig néztem alakját, amint egyre csak távolodik tőlem, hallgattam a messziről jövő zajokat, a heves lábdobogásokat, s a botló lépéseket is az igyekezet közben.

Szörnyen idegesített, hogy nem fogom tudni miről beszélnek, hogy Jacob akár olyanokat is bevallhat Bellának, amit nem tudom miként fogadna. Lelkem, s tudatom legmélyén éreztem, hogy Bella igazán szerelmes belém, de azt is tudtam, hogyan érez iránta fogadott testvére. Még mindig ugyanott álltam, ahol Bellától elbúcsúztam, agyamban villámként cikáztak a felvillanó gondolatok, hogy aztán egy súlyos, kínzó sebet ejtsenek lelkemben.

Újra éreztem a belül körbefonó zöld kígyót, ahogy marásaival mérgező szúrásokat ejt határozottságomon. Van-e elég erős a szerelmünk, hogy túlélje ezt a családi hátteret, amit az élet és talán Isten rendelt el felettünk? A szövetséget, ami mind inkább elválaszt bennünket egymástól, hogy aztán csak erősebbre húzza a köteléket köztünk. A kétségek visszatérő érzésként ismertettek fel tudatomban...

Mély sóhajjal, letörten fordultam meg, hogy átgázolva a folyón újra a házunk felé vegyem az irányt. Nem érdekelt, hogy már száradó ruhámból ismételten áradt hatalmas cseppekben a víz. Csak meneteltem előre, mint aki se lát, se hall, magamba zuhanva, mert tudtam, hogy itt senki sem láthat. Olyan jól kezdődött a nap, s most oly rosszul fejeződött be. Csak most vettem észre, hogy az alkonyat narancssárga csíkot festett a távolban a horizontra, a szürkés felhők alatt a nap sárga sugarai kivillantva adták át perzselő melegüket. Hogy aztán elérve bőrömet ezernyi apró gyémántkristályokra szórja szét a fényt. Lenéztem kézfejeimre, s ökölbe szorítottam őket.

Fehérek, mint a hó, fénylenek, mint a gyémánt, s kemények, mint a márvány... Rögtön az villant agyamba, hogy Bella csak az én érintéseimtől érezheti ezeket. Jacob Black ha hozzáér, olyan gyöngédséggel bír iránta, amilyet én soha nem adhatok meg Bellának. Visszaemlékeztem a mi kis civakodásunkra, amikor bőrünk egymásnak ütődött. Szinte égette enyémet a farkasok forró testhőmérséklete folytán kicsapódó tüzes bőr. S csak még inkább felhergelt a tudat, hogy én soha nem tudok majd úgy bánni Bellával, ahogy Jacob akarna, s tud is...

Egy közeli fa bánta tehetetlen haragom kiteljesedését. Zihálva néztem, ahogy az óriási, vastag törzs ledönti az útjában álló társát, s mennydörgésszerű robajjal a földbe csapódik. Addig álltam ott, míg le nem nyugodtam annyira, hogy visszatérhessek családom körébe.

Mielőtt még a hátsó ajtó közelébe értem volna, hallottam már gondolataikat, s a tévé zaját a nappaliban. Tudtam, hogy nem úszom meg Rose csipkelődő megjegyzéseit, amit volt oly szíves hangosan is kifejteni számomra.

- Edward, mosakodj meg légyszíves! Már messziről érezni ezt az ázott kutyaszagot... - gúnyolódott vigyorogva, Emmett pedig hangos nevetésben tört ki. Carlisle jövetelemre lépett ki dolgozószobájából.

- Történt valami, amiről tudnom kellene? - kérdezte hozzám lépve. Emmett és Rosalie bőszen figyeltek, mit válaszolok.

- Csak... társalogtam egy kicsit a Black fiúval - húztam el számat a mondat végére, ami átment a végén egy savanyú vicsorgásba. Ahogy ismét rágondoltam, azonnal fellobbant bennem a düh, s minden keserves tulajdonsága, amiben nekem sosem lesz részem.

- Azért vagy tetőtől talpig vizes? - vihogott Emmett, Rosalie elismerően pillantott szerelmére a kérdésért.

- Azért - morogtam bosszúsan.

Ha beszélni szeretnél, tudod hol találsz meg - üzente gondolatban Carlisle, miközben megveregette vállamat. Bólintottam, hogy csak ő vegye észre, majd visszalépett csöndes magányába.

A lépcső felé vettem az irányt, amikor Rose hangja megállított.

- A fürdést lehetőleg ne hagyd el, meg a ruha kidobást se - csattant gunyorosan hangja. Emmett alig bírta elfojtani nevethetnékét, mert nem akart magára haragítani... Még jobban.

- Ne aggódj, egyenesen a te szobádba dobom majd őket - vigyorogtam háta mögött, mikor meghallottam tiltakozó gondolatait.

- Ne merészeld! - kiáltott még utánam dühösen, de én csak bevágtam magam után szobám ajtaját, mintha azzal megszűntethettem volna minden engem zavaró apró zajt. Rögtön a lemezlejátszómhoz léptem, s kiválasztva kedvenc lemezeim közül a megfelelőt hangulatomhoz, ráhelyeztem a lejátszóra. Mély levegőt vettem, mikor felcsendültek az első ritmusok, éreztem, ahogy a dallamok átjárják egész testemet, s kifejtik nyugodt hatásukat rajtam. Elernyedtek izmaim, agyam felszabadultan merült el a zene akkordjaiban.

Lassan elnyúltam háttal az ágyamon, kezeimet a tarkóm alatt összekulcsoltam, s szemeimet lehunytam. Csak a zenére összpontosítottam, megpróbáltam minden zavaró gondolatot, aggályt kiverni fejemből, légzésemet lelassítottam. Úgy éreztem, mintha belesüppednék az ágyneműbe, annak puhaságába, ami körülölelte testemet.


Azonban naiv kis képzelgés volt tudatom legmélyén, hogy gyötrő gondolataim nyugtot hagynak számomra az éjjel során. Újból, s újból leperegtek előttem a ma történtek képei, emlékeimnek "hála" minden egyes pillanattal, ki nem hagyva egy másodpercet sem.

Halk kopogás zavarta meg csöndes elmélkedésem, a lemezen rég lefutott a tű, s csak a szélén, halkan karcogott meg-megakadva rajta. Az óra elütötte karórámon az ötöt is. Tehát hajnalodott lassacskán. Könnyedén feltornáztam magam ülő helyzetbe.

- Szabad - engedtem be Carlisle-t.

- Bocsáss meg, hogy rád török, de szeretném, ha ma is bejönnél velem a kórházba - mondta. Addig is lekötne valami - küldött felém egy mosolyt, amit viszonoztam neki.

- Rendben, szívesen segítek, tudod - feleltem, s tényleg jobb lesz egy kicsit másra figyelni, mint Jacobra és... Bellára.

Örülök, hogy így gondolod.



Eljött újra a délután, s én még a kórházban sem szabadultam gyötrődéseimtől, főleg Jacob Black tekintetétől, de még inkább érzéseitől. Már három óra is volt, mire az kijárat felé indultam. Angelica már messziről mosolygott rám, fehér fogai összhangban voltak köpenyével.

- További szép napot, Angelica! - köszöntem el tőle, miután a pultra tettem a fehér köpenyt.

- Úgyszintén, Edward - ragyogtatta meg mosolyát. Vigyorogva megfordultam, s kiléptem az ajtón. Lehajtott fejjel, zsebre dugott kezekkel lépkedtem az autóm fele, amikor egy hirtelen támadt szellő ismerős illatot sodort felém. Bella ott állt az Alfa Romeónak dőlve, kezeit összekulcsolva mosolygott rám, amint megláttam. Egy sóhaj után magamra öltöttem egy lágy félmosolyt, hogy semmiképpen se vegyen észre semmit abból, ami bennem zajlik.

Fülemnek édes ódaként csengett a felgyorsuló szívverése, s talán a kábulattól hallott sóhaja. Komótosan lépkedtem felé, kiélvezve a pillanatot, s szemeimet végigfuttatva észveszejtő alakján. Szárazon nyeltem egyet, mielőtt még oda értem hozzá.

- Már úgy hiányoztál - fújta ki a levegőt tüdejéből, kezeivel gyöngéden megfogta enyéimet, s összekulcsolta őket.

- Csak egy napot kellett kibírnod - kuncogtam, s nem is oly gyötrelmeset, mint amit én álltam ki.

- Tudom, de még az is túl sok volt - fúrta szemeit tekintetembe.

- Nekem is, kedvesem - feleltem, majd körbenéztem, hányan néznek minket az utcán. Aztán mit sem törődve az illemmel, lehajoltam hozzá, s egy apró csókot nyomtam ajkaira. Rettentően hiányzott ez az érzés, olyan volt, mintha a lelkemen ejtett sebek most lassanként, fokozatosan gyógyulásnak indultak volna. Csakis Bella érintése, viszonzott csókja tudta elindítani ezt a felépülést. - Mióta vársz rám? - kérdeztem.

- Hét éves korom óta - nevetett fel, mire én is elmosolyodtam. Habár nem szerettem újraélni azt a napot. - Csak pár perce amúgy - felelte mosolyogva.

- Be is jöhettél volna - karoltam át derekát finoman.

- Igen, persze... - húzta el száját, mire meglepődtem. - Azért, hogy azt nézzem, hogyan epekedik utánad az a nő? - morogta szemeit összehúzva, arcán halvány pír kezdett megjelenni. Most rajtam volt a sor, hogy nevessek.

- Tudod, nagyon mulattat, mikor féltékeny vagy - simítottam meg arcát. - S nem elhanyagolható az sem, milyen gyönyörű vagy ilyenkor - bókoltam neki. Bella még jobban elpirult.

- Mehetnénk? Mindenki minket néz már - pillantott körbe zavartan.

- Ennyire zavar, hogy velem mutatkozz? - húztam fel szemöldököm.

- Jaj, Edward! Dehogyis! - fújta ki mérgesen a levegőt. - Inkább az zavar, hogy akik így bámulnak, mind nők. És teljes mértékben biztos vagyok, hogy nem nekem szentelnek ennyi figyelmet - küldött a hátam mögé egy gyilkos pillantást. Kuncogtam rajta.

- Viszont én csak rád figyelek - mondtam komolyan, majd összekulcsoltam kezeinket, s gyöngéden áthúztam az autó másik oldalára. S miután Bella beszállt, visszamentem a vezetői oldalra. Tetszett, hogy eközben a csokoládébarna szemek - büszkén? -, folyamatosan engem néztek. Kicsit elfelejtette velem, miken gondolkoztam addig, míg nem volt velem, s nem élvezhettem a közelségét. Önkéntelenül nyúltam a sebváltó után Bella keze felé, hogy érezhessem forró érintését.

Már kiértem a főútra Forks városából, mikor Bella megszólalt.

- Tegnap... beszéltem Jake-kel - kezdett bele, én pedig érdeklődve hallgattam, mert igaz, hogy fájt hallanom, de tudni akartam. - Azonban megint csak ugyanarra jutottunk - sóhajtott mélyen.

- Ugyanarra? - kérdeztem vissza értetlenül.

- Ő hajtogatja, amit eddig. És... nos... én is - halkult el hangja, mintha valami bűnt követne el, hogy elmondja.

- Tehát patthelyzet - vontam le a következtetést egyértelműen.

- Így is lehet mondani... - ráncolta össze homlokát. - Mindkettőnk kitart a saját, igaznak hitt véleménye mellett.

- Ez becsülendő olykor... - feleltem, mereven az utat nézve. Becsültem Bellában és Jacobban is, noha még mindig helytelennek tartottam, hogy Bella velem van. Hogy veszélyben van az élete mellettem, s arra haragudtam, aki felnyitva szemeimet, pont ez elől akarja megvédeni őt.

- Hogyhogy olykor? - kérdezett vissza Bella.

- Nem mindig az a helyes, amit igaznak vélünk - válaszoltam, megpróbálva elfojtani hangomból a keserűséget. Ráhajtottam az erdőben vezető, kanyargós kis útra, ami a házunk felé irányított.

- Lehetséges - hümmögött Bella. - De az igaz és a helyes nem mindig ugyanaz, ami az ember akarata - folytatta csöndesen. Mikor elértük a cédrusfákkal körülvett tisztást lassítottam. Nem válaszoltam mondatára, hagytam, hogy belülről mardosson e kijelentés. Az ember akarata... Én már tudtam az akaratát, s Jacobét is, de sajnos egyik sem volt ínyemre.

Miután beálltam a garázsba, szó nélkül nyitottam ki az Alfa Romeo ajtaját előtte, Bella pedig azon nyomban megindult a földszintre vezető lépcső fele. Sóhajtva értem be egy másodperc alatt. A házban Alice várt minket a nappaliban, Jasperrel az oldalán.

- Bella! Olyan régen nem láttalak - lépett hozzá, s gyöngéden megölelte őt.

- De Alice, minden nap láthatsz... - mondta Bella mosolyogva.

- Jaj, de az nem ugyanaz, s csak akkor, ha eldöntesz valamit - torkolta le finoman.

- Na de, majdnem minden nap itt vagyok - vigyorgott Bella.

- Viszont én nem - vágott vissza Alice. - Elrabolhatom egy kicsit mellőled? - fordult felém. Megütközve néztem rá.

- Öhm... Persze, gondolom - húztam el számat, hogy mit akarhat Alice. Mielőtt azonban karon foghatta volna Bellát, megmerevedett, szemei a semmibe meredtek. Jasper azonnal a háta mögött termett, s átkarolta őt, míg én Bellával tettem így, s közben Alice látomására figyeltem.

Csupán alig tartott fél percig, Alice szemei újra megteltek a vidámság csillogásával, hogy utána tekintetembe nézve összeráncolja homlokát.

- Ah - nyögtem ki nehezen, mire Bella kíváncsian nézett fel rám, Alice-szel együtt.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Jaj..! :D Már megint egy függővég, de még milyen! :'D Kíváncsi vagyok, mit látott Alice. :) Folytatom is az olvasást, és persze imádtam az egész fejezetet. :D
Üdv.: ewoO

Freeb írta...

Hát igen, az van sok... :D Örülök neki, hogy még mindig imádod. :D:))) Szia!

Megjegyzés küldése

 

blogger templates | Make Money Online