18. fejezet - Meghitt percek

- Nem akarom, hogy félj – feleltem, majd tétován folytattam. – De azt sem, hogy ne szeress – mondtam olyan halkan, hogy nem voltam biztos benne, meghallotta. Azonban Bella szívének dobogása kétszeres ütemre váltott, ami bizonyította ellenkezőjét.

- Biztonságban érzem magam veled – kezdte bizonytalanul. – Inkább meghalok, mintsem távol legyek tőled – folytatta immár határozottan. Szám megrándult, s gyöngéden lefejtettem tenyerét arcomról. Felálltam mellőle, s arrébb léptem, de nem fordultam meg. Hallottam halk sóhaját, miközben nyugtattam magam. Mély levegőt vettem, hogy kitisztuljon az orrom, de Bella illatát nem tudtam kiűzni elmémből.

- De én nem tudnék azzal a tudattal élni… - feleltem keserűen. Abba én is belehalnék.

- Edward… - állt fel Bella is, s mögém lépett. – Nem csak biztonságban érzem magam veled, hanem bízom is benned… - suttogta, s nekem a kórházban történtek jutottak eszembe. Ezt kértem tőle. Hogy bízzon bennem és most elértem.

- Nem akarom, hogy csalódj. – Még mindig nem fordultam meg. Nem tudtam Bella szemeibe nézni.

Pár lépéssel elém állt. – Nem fogok – jelentette ki határozottan. Már csak az volt a kérdés, hogy kiben nem. Bennem, vagy a családjában, akik hazudnak neki. – Még mindig annyira… Annyira nehezen megy, hogy… életben tarts? – kérdezte halkan felnézve rám. Félmosolyra húztam szám.

- Bella te normális esetben is jobban vonzod a veszélyt, mint a többi ember, köztük engem is – jegyeztem meg gunyorosabban.

- Nem épp erre értettem – húzta el száját, mire felnevettem.

- Igen, tudom – feleltem.

- De nem válaszolsz – durcáskodott.

- Mondták már, hogy nagyon makacs vagy?

- Mintha mondták volna már… - ráncolta össze homlokát.

- Ilyenkor úgy szeretném, ha hallanám, mire gondolsz – sóhajtottam, ahogy Bella arcát tanulmányoztam.

- Ilyenkor? – méregetett furcsán.

- Igen – válaszoltam tétován. Azon gondolkodtam folytassam-e a képességemmel. Végül is Ephraim, Jacob Black már tudja. Én is hazudjak Bellának? – Hallom… az emberek… gondolatait – fürkésztem arcát, miközben bizonytalanul kimondtam. Kerestem a megilletődöttséget, zavartságot, akármit, amiből arra következtethetnék, mi is jár fejében.

- Gondolatokat? – kérdezett vissza. Bólintottam. – Mindenkiét? – pirult el hirtelen, mire elmosolyodtam.

- Mindenkiét, kivéve egy személynek – néztem jelentőségteljesen rá. Bella szemei elkerekedtek, a megértés fénye csillant bennük.

- Az enyémeket… nem hallod? – lepődött meg, mikor rájött.

- Nem. Mintha valami nem engedné, hogy halljam. Teljesen ködbe burkolózol előttem – mondtam halkan. Bella próbálta elfojtani mosolyát, de nem bírta. – Min mosolyogsz?

- Semmin – válaszolt még mindig görbülő szájjal.

- Ez nem ér – morogtam.

- Mi nem? Hogy nem hallod a gondolataimat? Tudod, én sem hallom a tieidet – vágott vissza kicsit gúnyosan. Hihetetlen! Kijelentettem, hogy gondolatokat olvasok, és ő azért durcáskodik, mert ő nem képes erre.

- Lehetetlen vagy – húztam el számat játékosan. – Nem azon borulsz ki, hogy hallom az emberek gondolatait, hanem, mert te nem? – ráncoltam össze hitetlenkedve homlokom.

- Mondhatjuk így is – vonta meg vállát. – Egyébként Forksban élsz a családoddal? – tért rá hirtelen másik témára.

- Igen… Pontosabban az erdőben van a házunk. A várostól kicsit messzebb – válaszoltam.

- Merre? – kérdezte kíváncsian.

- Dél-Nyugatra, egy folyón túl – feleltem kétkedőn. Nem értettem, miért kérdezi ezt. De persze nem baj, ha tudja. Sajnos nem hiszem, hogy a házunk közelébe jöhetne… Legalábbis nem Ephraim beleegyezésével.

- Szép lehet… - emelte tekintetét álmodozva a tisztuló égboltra.

- Min gondolkodsz? – fordítottam gyöngéden fejét felém, hogy lássam szemeit.

- Most… per pillanat Jacobon – válaszolt kábán.

- Igen? És mire jutottál? – kérdeztem bársonyos hangon. Tényleg kíváncsi voltam – féltékenységem mellett -, mit ért ez alatt.

- Igazából semmire – fújta ki mérgesen a levegőt tüdejéből. – Nem értem a viselkedését.

- Majd megfogod. Ne haragudj rá – kértem annak ellenére, én mit érzek testvére iránt. Hisz végül is Jacob Black nem tehet róla. Belé nevelték, vagy ha nem is, akkor most már biztosan. És mégis csak Bella fogadott öccse. Bár még mindig nem tudom, miért gyűlöl ennyire. Ephraim Black sem kedveli fajtámat, de ő rajta mégsem látok ekkora ellenszenvet, mint mikor ránézek fiára. Idegesít, hogy nem tudom, s Jacob fejéből sem tudtam erre vonatkozóan semmit sem kiolvasni.

- Hogy lehet ez? – kérdezte Bella megilletődően.

- Tessék? – kérdeztem vissza értetlenül, mert fogalmam sem volt, mire gondol.

- Hogy lehet ez… hogy ennyire jó vagy? – kérdezte halkan, de én még mindig értetlenül fúrtam szemeimet övéibe. – Annyira ellenségesen viselkedett veled, és te ennek ellenére is azt kéred tőlem, hogy ne haragudjak rá…

- Bella… Ő a testvéred. Nem szeretném, ha miattam vesznél össze vele – válaszoltam.

- De ugye azt sem akarnád, ha hallgatnék rá? – kérdezte meg fojtott hangon.

Mélyet sóhajtottam, csak aztán válaszoltam. Ez nehéz kérdés volt számomra összetett válasszal. – Egyrészről a válaszom nem. – Bella lesütötte szemeit. – Másrészről igen. Ez… bonyolult – nyögtem. – Én… soha nem hittem volna, hogy ez meg fog történni. Hogy beleszeretek egy emberbe. Nem is volt rá példa még. Ez a legnagyobb hiba, és egyben a legnagyobb boldogság is – fejeztem be halkan, de határozottan. Bella megfogta kezemet.

- Nem szeretném, ha hibának éreznéd – mondta végül.

- Úgy döntöttem, most már legyen miért égnem a pokolban – suttogtam vigyorogva, s megsimítottam Bella kezét, mire felnézett rám. Elmosolyodott arcomra pillantva.

- És mi van a családoddal?

- Úgy érted a családom mit szól ehhez? – kérdeztem vissza. Bella bólintott.

- Nagyon… megoszló véleményen vannak – válaszoltam feszülten. Bella beharapta alsó ajkát.

- Ez mit jelent? – kérdezte meg félpercnyi vívódás után.

- A szüleim örülnek. Ők a legjobbat akarják nekem, csak azt, hogy boldognak lássanak – kezdtem, miközben Carlisle és Esme arca jelent meg előttem. Bella lenézett összekulcsolódó kezünkre. – A testvéreimen már nem ilyen könnyű kiigazodni – sóhajtottam, majd levegőt véve beszívtam Bella illatát. Szám megrándult az intenzív illatra, de figyelmem eltereltem a beszéddel. – Alice, nos ő azon a véleményen van, mint a szüleim. – És tudja is Bella quileute-ekhez fűződő kapcsolatát.

- Akkor gondolom, most jönnek, akik ellenzik… - mondta Bella. Kijelentette, nem kérdezte. Megint rátapintott a lényegre, mint minden alkalommal. De ez sem volt így pontos.

- Nem mondanám, hogy ellenzik, inkább… - kerestem a megfelelő szót -,…furcsállják – fejeztem be, agyamban pedig újra felidéződött Rosalie nevetése.

- Furcsállják… Egyszóval utálnak – jegyezte meg Bella.

- Már hogy utálnának? – nevettem fel. – Nem lehet téged utálni – suttogtam komolyan, mire rám mosolygott. – Sőt, Carlisle már tett is egy megjegyzést nekem, miszerint meg akarnak ismerni majd – vetettem fel, hogy lássam, Bella mit gondol erről.

- Ó… öhm… persze – pirult el zavarában.

- Nem aggódsz? – kérdeztem.

- Miért?

- Hát nem is tudom, talán egy vámpírokkal teli ház miatt? – nevettem naivitásán.

- Nem. Amíg mellettem vagy – mondta.

- Mi van, ha nem tudlak megvédeni… mindentől? – Fojtott hangom mögött hallani lehetett félelmemet. Bármitől megvédem Bellát, még a családommal is szembeszállok érte, de mégis rossz érzésem volt efelől. Tudom, hogy Carlisle, de még inkább Esme szörnyű kínt állna ki, ha a családja tagjai egymás ellen fordulnának. Nem akartam megbántani egyiküket sem. De nem fogom hagyni, hogy Bellának bármi baja essen.

- Ezt most a családodra érted? – kérdezte Bella rémülten, s beharapta alsó ajkát.

- Nem csak rájuk – válaszoltam elnézve az erdő fáira. Megint megijesztettem.

- Én… - kezdte Bella remegő hangon -…nem akarom, hogy összevessz a családoddal… miattam – mondta ugyanazt, amit nem is oly rég, én neki. Újra ránéztem, elkerekedett szemekkel.

- Bella… Nem hagyom, hogy bármi bajod essen – suttogtam határozottan, miközben megsimítottam arcát. – Még ha a testvéreimmel is kell szembeszállnom.

- De Edward… - tiltakozott, hűvös ujjamat ajkaira tettem, mire elhallgatott.

- Bella, te vagy az életem, nem bírnám elviselni… a… hiányod – mondtam még halkabban, mint az előbb, de Bella így is értette. Halk sóhaj hagyta el száját, s mosolyogva lehunyta szemeit. Mélyeket lélegzett, arca nyugodt volt. Egy gyöngéd puszit nyomtam homlokára, majd visszahátráltam arcától, mielőtt valamelyikünk elveszti önuralmát.

- Nem fázol? – aggodalmaskodtam érezve apró remegéseit.

- Csak egy kicsit – vallotta be szégyenkezve, mintha ez nem lenne természetes emberi jelenség.

- Gyere, sétáljunk egy kicsit, attól majd felmelegszel. – Kezemet nem engedte el egy másodpercre sem, mintha attól tartana, hogy ha ezt megtenné, eltűnnék. Pedig, ha tudná, hogy eszem ágában sem volt ilyenre gondolni most. Az idő még nekünk kedvezett, alig telt el pár óra, az egész délután a miénk volt.

De a rossz érzés nem akart szűnni bennem. Jacob Black egyszerűen világított rá a tényekre, amiket én ki akartam zárni elmémből.

Lassan meneteltünk az erdőben, miközben megpróbáltam kihúzni kezemet Belláéból, hogy ezzel se növeljem didergését. Bella kérdő tekintettel nézett fel rám.

- Miért… - kezdte suttogva, csalódottan engedve szorításán. Halványan elmosolyodtam, s közelebb húztam magamhoz, hogy átkarolhassam vállát. Bella hozzám bújva lépkedett tovább, én pedig csak gondolkodtam. El kellett terelnem figyelmem arról a beszélgetésről, ami nem hagyott nyugodni.

- Kérlek, mesélj nekem – súgtam fülébe.

- Mire vagy kíváncsi? – kérdezte halkan sóhajtva.

- Mindenre, ami veled kapcsolatos – válaszoltam. Bella fél percig nem szólalt meg, reméltem, hogy csak azon gondolkodik, mit mondjon.

- Nem tudom, mit mondjak… - suttogta végül bizonytalanul.

- Bármit, amiről úgy gondolod, tudhatom, vagy… tudnom kell - feleltem biztatva őt.

- Rendben, bár nem vagyok olyan érdekes - sóhajtott.

- Nekem igen. - Válaszul Bella még jobban hozzám simult. Pár percig néma csöndben ballagtunk, míg engem belülről furdalt a kíváncsiság, s gyötört a szörnyeteg.

- Ennyi mindent akarsz megosztani velem? - kérdeztem, hangom kicsit gúnyosabb tónust vett fel, mint szerettem volna.

- Nem… én… - tiltakozott hevesen, majd szusszantott egyet. - Csak egyszerűen nem szeretek magamról beszélni - felelte félve pillantva fel rám.

- Rendben. Akkor kérdezek - vigyorogtam rá.

- Ez nem tisztességes.

- Meg adtam a lehetőséget - feleltem felnevetve Bella ábrázatán. - Kezdjük, mondjuk azzal, hogy milyen La Pushban élni?

Mély levegőt vett, aztán kezdte csak el. - Nagyon jó, imádom a tengert, és a tiszta levegőt… A napsütést - lendült bele egy csapásra, s ajkai széles mosolyra húzódtak, miközben én visszatértem a fojtogató igazsághoz. Napsütés… még egy ok, amiért nem lehetek vele együtt, ami elválaszt minket. Halkan sóhajtottam, úgy, hogy Bella ne vegye észre. Minden a kapcsolatunk ellen szól, de mi mégis itt vagyunk… Mégis szeretjük egymást.

- Gyönyörű az a hely, de a napsütést nem sokszor élvezhetem. Mindig esik… - Hangja bosszúsan csengett.

- Nem szereted az esőt - állapítottam meg, hangomban mégis érezhető volt az enyhe kérdő él.

- Nem igazán… szeretem a nedves dolgokat… - hezitált a megfogalmazáson. Nedves dolgokat. Zakatolt bennem ez a szó. A hideget sem szeretné? De akkor miért érint meg folyton, s miért bújik hideg testemhez? Őrjítő volt ez az ellentmondás, hogy nem tudok kiigazodni Bellán. S gondolatait sem hallom.

- Mégis jól érzed magad La Pushban… - próbáltam meg kideríteni, hogy pontosan mit érthetett ezen.

- Igen, de az időjárás csak egy kis tényező. A családom, a barátaim… a szerelmem sokkal fontosabbak nekem - válaszolt megfontoltan, halkan ejtve ki az utolsó szót. Mintha attól félne, hogy ezzel magára haragít. Pedig az érzés, amit kiváltott belőlem ez az egyetlen kis szócska, semmi máshoz nem volt fogható. Azonnal elfelejtette velem a mai nap minden szörnyűségét, minden rossz gondolatát. Még egy apró dolog, amit kideríthettem ebből a mondatból Belláról. Ha mellette vannak a szerettei, nem érdekli más.

Figyeltem a foltokban havas erdőt, miközben fülemet idegen neszek ütötték meg. Hallottam őt, a határon túlról, amint minket fürkész. Éreztem a levegőben a jellegzetes farkas szagot. Elhúztam számat, s gyöngéden másfele irányítottam Bellát. Nem ellenkezett, így meg sem kellett magyaráznom.

- Edward… - szólalt meg hirtelen a földet nézve.

- Tessék.

- Azt mondtad, hogy a vámpírok emlékezete tökéletes, ugye? - kérdezte tétován.

- Igen - válaszoltam, de idegesített, hogy nem tudom, miért kérdezte ezt most.

- Nagy kérés lenne, ha… ha mesélnél nekem az édesanyámról? Tudom, hogy nem ismerted, de… láttad, és… többre emlékszel, mint én valaha is fogok - halt el hangja, teste megrázkódott. Magamhoz húztam amennyire csak bírtam - hogy ne okozzak neki fájdalmat -, hogy éreztethessem, itt vagyok vele. Visszaidéztem azt az estét, fejemben hallottam Bella anyjának sikolyát, mintha csak most történt volna meg.

- Bella… - kezdtem bizonytalanul. Mit mondhatnék? Mielőtt megöltem azokat az embereket, akik végeztek vele, szomjúságommal küszködtem? S csak rá tudtam figyelni? Édesanyja akkor már halott volt?

- Kérlek, Edward… Csak egy valamit mondj róla, amíg láttad - kérlelt. Hallottam, hogy könnyei fojtogatják. Mellkasom szúrni kezdett fájdalma miatt. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát.

- Az arcod vonalát és a hajad színét anyukádtól örökölted - mondtam halkan, visszaemlékezve arra a villanásnyi időre, míg pillantásom a térdelő kislányról a mellette fekvő édesanyjára esett. Akkor nem viselt meg ennyire annak a nőnek a halála, mint most, hogy ismertem Bellát, szerettem őt.

- Köszönöm - suttogta, s annak ellenére, hogy próbálta elnyelni könnyeit, kitört rajta a sírás. Megállítottam, s magam felé fordítva megöleltem őt. Arcát mellkasomba fúrta, éreztem könnyeinek nedvességét, halk zokogó hangját. Úgy éreztem az én bűnöm, én miattam sír, s… Én miattam halt meg édesanyja is. Miért nem érkeztem előbb? Akkor most is élhetne, s Bella nem lenne ilyen szomorú.

Igaz, akkor minden másképp alakult volna, s lehetséges, hogy soha többé nem láttam volna Bellát sem. De ez az érzés, ami lelkiismeretemből táplálkozott, most szörnyű kínként borított el.

- Sajnálom… - suttogtam hajába, s puszit nyomtam feje búbjára.

- Nem a te hibád… bocsánat - rejtette el arcát, amennyire csak bírta. Először nem értettem, hogy ezt miért teszi. Lassan, állánál érintve megemeltem fejét, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. Kapkodva törölte le könnyeit, s lélegzett mélyeket, hogy a sírás elmúljon. Még egy jellembeli tulajdonság… Nem akarta, hogy gyengének lássák. Vagy csak nem akarta, hogy én annak lássam.

- Miért kérsz bocsánatot? - húztam félmosolyra számat. - Semmi okod rá, Bella - suttogtam lágyan.

- Nem akarom, hogy… így láss - halt el hangja. Még mindig mosolyogva hajoltam homlokához, s érintettem hűvös ajkaimat bőrére. Majd egy kis időt hagyva magamnak, tovább haladtam arcán, apró puszikkal kényeztetve őt, míg el nem értem száját. Leheletnyit megsimogattam ajkaimmal, majd visszahúzódtam.

Bella előredőlve szorította volna száját enyémre, de így, hogy visszahátráltam pár hüvelyknyit előrebukott. Derekánál tartottam őt, hogy nehogy testemnek essen. Annyira figyelnem kellett minden kis történésre, nehogy kárt okozzanak Bellában. De megérte, ha érezhetem őt magam mellett.

- Buta Bella… - sóhajtottam játékosan méregetve őt. - Semmi okod a szégyenkezésre - feleltem halkan, mosolyogva túltengő emberi önérzetén. Vajon veszélyérzete miért nem ilyen magas fokon munkálkodik bensőjében?

- Igen, ezt már hallottam… - célzott gúnyosan butaságára, amit már említettem egyszer. Fülemet megint megcsapta a határ közelében motoszkáló lépteinek zaja. Elhúztam számat.

- A viselkedésed ezt tanúsítja – vigyorogtam Bellára.

- És a tiéd mit tanúsít? – kérdezett vissza mosolyra húzva ajkait.

- Hogy gyenge vagyok itt hagyni téged – suttogtam, majd újból átkaroltam Bella vállát, hogy elindítsam. Lassan irányítottam a határ fele. Nem akartam, hogy túl későn érjen haza. Egyrészt, mert az erdő veszélyes terület, másrészt Ephraim sem fogadná el.

- Most visszafele megyünk? – kérdezte Bella, mikor rájött, hogy merre tartunk.

- Igen – feleltem egyszerűen.

- De miért?

- Mert haza kell menned – mondtam ki azt, amit a lelkem legmélyén nem akartam. Itt akartam tudni a közelemben, hogy bármitől és bárkitől megvédhessem, ha szükséges.

- Én még nem akarok hazamenni – makacskodott.

- Muszáj, apád vár – gondoltam újból Ephraim Blackre… És az ő fiára is.

- De hamarosan itt a… - hagyta hirtelen abba a mondatot Bella.

- A karácsony? – találgattam.

- Az is – bólintott aprót. – És azzal együtt a szünet vége is – mondta halkabban. Ha vége a szünetnek… Vége a találkozóinknak is. Vagy legalábbis lerövidülnek, amit nem bírok majd elviselni. Így is örökkévalóságnak tartott, míg Bellára vártam a réten… - Edward?

- Tessék?

- Ugye… fogunk még találkozni, ha…

- Persze – vágtam rá, mikor nem fejezte be a mondatot. Halványan elmosolyodott.

Egyre közelebb értünk a határhoz, így gyöngéden megállítottam Bellát. Hallottam a két területet elválasztó képzeletbeli vonal mentén idegeskedő, feldúlt lépteket.

- Szeretnélek megkérni valamire – kezdtem Bella arcát két tenyerem közé fogva.

- Igen? – fúródtak kábultan szemei enyéimbe.

- Vigyázz magadra, és… Ha lehet, kerüld el a tengerparton a sziklákat – húztam félmolyosra ajkaimat, noha hangom nagyon is komoly volt.

- Ó, csak ennyi? – csalódottan biggyesztette le száját. – Um… ez megoldható.

- Nagyszerű – mosolyogtam rá, majd lassan lehajoltam hozzá, s ajkaimat gyöngéden hozzáérintettem piros, puha szájához. Bella belesóhajtott a csókba, pillái megrebbenve nyíltak fel, hogy csokoládébarna szemeivel végigsimogassa arcomat.

- Holnap? – szólalt meg suttogva.

- Holnap – bólintottam, majd leheletnyit megcirógattam arcát, s eltűntem emberi szemei elől. Persze addig a közelben voltam, míg át nem lépte a határt, s nem találkozott az ott türelmetlenül váróval. Kíváncsiságom erősebbnek bizonyult az illemnél.

Messzebbről hallgattam szóváltásukat.

- Mit kerestél itt vele?

- Nem tilthatod meg, mit csináljak. – Bella hangja halk volt, de határozott.

- Bella! Bella várj! – szólt rá erélyesebben, de Bella léptei egyre gyorsabban érték a havas földet, rákényszerítve ezzel gyorsabb tempóra beszélgetőtársát is.

Szélsebesen futottam az erdőben a házunkig. Reméltem, hogy Bella ki tart elhatározása mellett, s nem rendíthetik meg benne. Futás közben élveztem a nyirkos levegőt, a homályos alkonyatot.


Az éjszaka gyötrelmesen lassan telt, s minél jobban próbáltam meg kerülni Alice-t, annál többször futottam vele össze hazaérkezésem után. Arcán levakarhatatlan vigyorral, mindig elém vetítette látomásait, ami természetesen Belláról és rólam szólt.

Azonban volt még egy, ami tartalmával kitűnt a többi közül. Egyedül álltam, a réten, körülöttem minden félhomályba, ködbe burkolózva. Mintha beszéltem volna valakihez, de senkit nem lehetett kivenni a vízióból, hogy lett volna velem valaki. Alice rendkívül ideges volt ez miatt, de megnyugtattam, hogy semmi bajom, s nem is tervezek olyat, amivel fenyegetném életemet. De azt is csak eggyel tudnám, őket pedig látná Alice.

Aztán agyamba bevillant egy gondolat… A réten álltam, beszéltem valakihez… Ma történt meg…

Alice rontott be szobámba, a felhőkön átderengett a nap erőtlen sugarai.

- Edward… - Alice arca izgatott volt… És egyszerre ijedt. Nem kellett beszélnie, azonnal elém tárta látomását.

- Bella… - rémültem meg, s otthagytam Alice-t a szobámban.