20. fejezet - Az idő markában

HIRTELEN FIGYELTEM FEL ALICE-RE. Megmerevedett ültében, szemei üvegesen tekintettek előre. Most csak rá összpontosítottam, vele együtt néztem végig látomását. Felszisszentem, Alice nyugtatóan nézett rám.

Nem lesz semmi baj. Láttam volna.

De én nem nyugodtam meg, Bella itt volt mellettem észrevéve Alice különös arckifejezését. Carlisle, s Esme is rám nézett. Mindenképpen meg kell tudnom Alice-től, hogy mikorra várhatók.

- Mikor? – kérdeztem meg kurtán Alice borostyánszínű szemeibe nézve.

- Pár nap, talán – mondta végül. Megdermedtem. Ez azt jelenti, hogy addig nem találkozhatok Bellával. Mindenképpen a határ másik oldalán kell maradnia, míg a veszély el nem múlik.

Edward, történt valami? – Carlisle gondolata aggódó volt. Éppen hogy megráztam fejemet.

- Edward? – szólalt meg Bella is. Sóhajtottam. Muszáj lesz elmondanom, hisz tudnia kell az okot, hogy miért nem találkozhatunk majd. Nem szeretném, ha mást hinne, mint ami valójában történik.

- Alice épp azt közölte, hogy látogatóink érkeznek… Pár napon belül – fintorogtam.

- Látogatók…? - ismételte Bella kérdő tekintetét rám emelve. Tudtam, hogy most már ideje lesz elmondanom Alice képességét.

- Igen, tudod ők… - próbáltam kíméletesen elmondani a lényeget -… nem olyanok, mint mi. És ezalatt a vadászati szokásaikat értem. – Bella megborzongott. Úgy látszik, mégis felszínre törtek létfenntartási ösztönei, amiről már kezdtem azt hinni, hogy nem is léteznek. Talán elfelejtette, hogy is tudtuk meg érkezésüket, s nem kérdezi meg Alice, honnan tudta.

- És ez mit jelent pontosan? – kérdezte, miközben én Carlisle-ra néztem. Aprót biccentett jeléül annak, hogy kettesben hagynak minket. Mire visszanéztem Bellára, már csak mi voltunk a nappaliban. – Hoo… Hova tűntek? – vette észre a hirtelen érzelemhullámot, ami végigsöpört mindkettőnkön, ahogy Jasper nem befolyásolta őket.

- Kettesben hagytak – húztam a kanapé felé. – Kérdésedre válaszolva, azt jelenti, hogy addig, míg itt vannak, nem találkozhatunk – mondtam ki keményen, amitől mellkasomba szúró fájdalom hasított.

- Tessék? – Bella megtorpant.

- Bella, ők nem olyanok, mint mi. Nem tartoznak a… vegetáriánusok közé – nyomatékosítottam szavaimat, arcát két, hideg tenyerem közé fogtam, hogy mindvégig szemeibe tudjak nézni. - Nem akarom, hogy… bajod essen – suttogtam határozottan. Bella sóhajtott. – S nem lehetek mindvégig melletted.

- Légy oly szíves, máskor előre készíts fel pár napos hiányodra – kért fél percnyi csönd után.

- Ennél előbb nem tudlak, mint most, hogy Alice látta – felszisszentem, mikor kicsúszott számon ilyen pontosan. Bella érdeklődve, s szúrósan pillantott rám. Persze, hogy nem felejtette el… Megígértem neki, hogy majd elmagyarázom. De nem voltam benne biztos, hogy Bellán keresztül Ephraim se tudná-e meg. Mégis csak a családom védelme érdekében jobb lenne, ha a farkasok közül senki nem szerezne róla tudomást. Bíznom kell Bellában, hogy nem mondja el apjának.

- Alice látta? – ismételte meg nyomatékosítva.

- Öhm… igen – húztam el számat.

- Elmondod? – egy pillanatig néztem csak mélyen szemeibe.

- Alice lát dolgokat… amik megtörténhetnek, vagy amik meg fognak – mondtam végül.

- Milyen dolgokat?

- A jövőt, de mindig változik. Nagyon egyéni…

- Ez olyan… mint a te képességed? – kérdezte kis gondolkodási idő után.

- Igen, olyan – bólintottam.

- A többieknek is… van ilyen képességük? – kérdezte felhúzva szemöldökét.

- Nem minden vámpírnak – válaszoltam. – Némelyikünk képességet, míg mások emberi tulajdonságokat örököltek előző életükből.

- Milyen tulajdonságokat? – Bella szemei kíváncsian ragyogtak rám, ami mosolyra késztetett.

- Mint például a családszeretet, vagy a hiúság – gondoltam Esmére és Rosalie-ra. Bella elgondolkodott, homlokát összeráncolta.

- Akkor Alice azt látta, hogy eljönnek hozzátok?

- Igen – válaszoltam egyszerűen. Nem akartam elmondani neki, hogy nem is egy vámpírról van szó. Persze, ha figyelt – amit nem kétlek -, akkor az Alice-nek feltett kérdésemből erre már rájött. Nem akartam elképzelni, mi lenne, ha az egyikük megérezné Bella vérét, és átlépve a határt, akár…

- De csak pár napról van szó, igaz? – zökkentett vissza gondolataimból Bella csendes hangja. Mosolyogva bólintottam.

- Csak pár nap, amíg el nem hagyják a város területét – mondtam, használva újra a többes számot.

- Rendben – morogta végül kedvetlenül belegyezve döntésembe. Csak is az ő érdekében teszem, inkább én szenvedjek, mintsem az életével fizessen azért, mert látni akarom. Szemei elkalandoztak a hátam mögé.

- Mit nézel ilyen megigézve? – kérdeztem bársonyosan, miközben félmosolyra húztam ajkaimat.

- Zongorázol? – emelte rám szemeit.

- Igen – feleltem egyszerűen.

- Játszol nekem? – kérdezte lágyan.

- Lehet nemet mondani egy ilyen kérdésre? – mosolyogtam rá, majd belecsúsztattam kezemet tenyerébe, s a zongora felé vettem lépteimet. Leültem az antik hangszer elé, Bella mellettem foglalt helyet. Annyira természetesnek tűnt, hogy itt van mellettem, hogy érzem édes illatát, ami ugyanúgy fojtogatott, égette torkomat mint minden alkalommal. De nem érdekelt, nem akartam foglalkozni ezzel.

Ujjaimat a billentyűk fölé helyeztem, majd lágyan elkezdtem a dallamot. Bella nem ismerhette, de ezt ő ihlette, a szerelmem iránta. Figyelte ujjaim játékát, én pedig lehunytam szemeimet, kizártam minden gondolatot, s átadtam magam a zenének. Újra felidéztem magamban azt a pillanatot, amiután megírtam ezt a remekművet. Nem is azért neveztem így, mert én voltam a szerzője, hanem mert Bella volt a múzsám.

Mikor befejeztem a dallamot, kinyitottam szemeimet. Kezeim még mindig a billentyűk fölött pihentek, épphogy érintették őket. Bella lassan rásimította tenyerét kezemre, s megszorította.

- Ez gyönyörű volt – szólalt meg halkan.

- Csak mert a múzsája is gyönyörű – bókoltam neki ráemelve tekintetemet, hogy tudja ő volt az. Bella elpirult, s én nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg forró, selymes bőrét. Felemeltem jobb kezemet és gyöngéden megsimítottam arcát. Bella rebbenve lehunyta szemeit, megfosztva engem csillogó tekintetétől. Szíve hevesebben kezdett dobogni. Elmosolyodva hajoltam hozzá közelebb, hogy megízleljem ajkai puhaságát. Lassan, megfontoltan érintettem számat az övéhez, majd próbaképpen résnyire nyitottam ajkaimat. Belélegeztem Bella sóhajának forró leheletét, ami cirógatta hűvös számat. Még egy puszit nyomtan szájára, amikor éreztem, hogy keze szorítása elernyed.

Rémülten fontam kezemet hátára.

- Bella – szólítgattam, szemei felnyíltak aggódó hangomra.

- Tes… sék? – kérdezte szaggatottan.

- Jól vagy? Mi a baj? – kérdeztem, miközben elengedtem őt.

- Gyakorolnom kell azt hiszem… - mondta végül gyenge hanggal. Kérdő, s emellett döbbent arckifejezéssel néztem rá.

- Mégis mit? – kérdeztem, szörnyen kíváncsi voltam, most ezt vajon mire érthette.

- A levegővételt…, amikor a közelemben vagy… - sütötte le szemeit még inkább elpirulva. Felkuncogtam válaszán.

- Vagy inkább a másik megoldást kellene alkalmaznunk – mondtam komolyan, kíváncsi voltam Bella megérti-e. Persze azt én sem akartam. Nem tudtam volna elviselni hiányát.

- Nem, azt nem! Menni fog… - tiltakozott hevesen, s mindkét kezével körbefonta enyémet.

- Csst, nyugodj meg – mosolyogtam. Bella, mikor rájött miért is mondtam, dühösen szusszantott egyet. – Gyere – húztam fel gyöngéden.

- Hova megyünk? – kérdezte.

- A szobámba – vezettem fel a lépcsőn, miközben ő minden apró millimétert megfigyelt a ház belsején, mintha megilletődött volna rajta. Fürkésző tekintettel mustrálta végig a képeket, s tárgyakat, míg el nem értük a szobám ajtaját. Kitártam előtte a fehér ajtót, s mögötte beléptem én is. Bella alaposan körülnézett, a polchoz lépve szemeit végigfuttatta a könyvek gerincein.

- Mennyi könyv… - ámuldozott mosolyogva.

- Volt időm gyűjteni – húztam vigyorra ajkaimat.

- Valóban… szép gyűjtemény – mondta. – Sok műfajból – folytatta, majd tovább lépkedett a hatalmas ablakokig, s kinézett rajta. – Gyönyörű a kilátás.

- Tetszik? – kérdeztem már háta mögött állva. Összerezzent hangomra, majd hátrafordult.

- Igen, nagyon is – mondta halkan, elveszve szemeimben.

- Gondolom nem ilyenre számítottál, ismerve a legendákat, és a rémisztgető meséket, amiket az emberek szoktak mondogatni egymásnak – mosolyogtam. Bella elpirult.

- Mondhatjuk így is – felelt bódulattól elhomályosult tekintettel. – Minden olyan… - kereste a megfelelő szót -…világos – nevetett fel zavartan, mire én is elmosolyodtam.

- Miért? Talán koporsókat, meg hatalmas függönyökkel elsötétített házat vártál? – kérdeztem kis gúnnyal.

- Igen, minden normális vámpírmese erről szól – húzta el száját Bella.

- Akkor most csalódtál? – kérdeztem megrendülve.

- Kellemesen csalódtam – mosolygott rám, s engem hirtelen csapott meg a zárt térben Bella édes illata.

- Ennek nagyon örülök – mondtam lágyan, de közben elléptem tőle, s tüdőmbe tartva a levegőt, résnyire kinyitottam az egyik ablakot. Azt remélve, hogy így könnyebben viselem el az égető érzést. Azonban Bella egészsége miatt, nem akartam teljesen kitárni, nehogy megfázzon. Bella szemeivel végigkövette minden mozdulatomat, majd lesütve szemeit elpirult. Nem értettem, miért, s kíváncsiságom szörnyű kínként öntötte el bensőmet. Mégsem kérdeztem meg pirulásának okát.

Bella beszélgetésünkben beálló csöndben a kanapéhoz sétált, majd leült rá. Kezeit ölébe ejtette.

- Esetleg szeretnél hallgatni valamit? – kérdeztem bizonytalanul.

- Ha te szeretnél – nézett fel rám kérdőn. Odaléptem a lemezlejátszóhoz, azon gondolkodva milyen zenét válasszak. Nem tudtam Bellának mi tetszhet, egyáltalán van-e lehetősége hallgatni zenét. Beethoven Für Elise darabját választottam, egyik kedvencemet.

- Hogy tetszik? – fordultam Bella felé, halkan kérdezve őt.

- Nagyon szép. – Még mindig a lejátszónál álltam, s őt csodáltam. Eddigi találkozásinkkor mindig eltakarta őt a kabát, elfedve selymes nyakvonalát, melyen kidudorodott egy aprócska, halvány ér, ami most fogva tartotta mézszín szemeimet. Lüktetve hívogatta érzékeimet és ösztöneimet, próbára téve önuralmam minden megmaradt szikráját. Meg akartam érinteni, megcsókolni puha, forró bőrét, piros ajkait. De nem mertem a határvonalon egyensúlyozni, azon, ami a szomjúságomat választotta el a Bella iránt érzett szerelmemtől. Most túl sok időm volt figyelni a fojtogató érzésre, ami szétáradt a szörnyeteg által. – Nem jössz ide? – hallottam meg a halk hangot, ami visszazökkentett a homályból.

Kifújtam tüdőmből a levegőt, majd hosszan, mélyet szippantottam belőle. Lassan léptem oda hozzá, s leültem mellé tisztes távolságot hagyva kettőnk között. Bella mintha csalódottan fújta volna ki a levegőt, szája szétnyílt, mint aki mondani akar valamit, aztán némán összezárta ajkait. A zene dallama nyugtatóan kúszott agyam ködös gondolatai közé. Bella megmoccant mellettem, s alig egy centimétert, de közelebb ült hozzám. A mosolygás a lelkem legmélyéből tört elő, Bella apró mocorgása miatt.

- Mit csinálsz? – kérdeztem vigyorogva, jobb kezemet feltettem a kanapé háttámlájára, feje mögé. Bella elpirulva sütötte le szemeit, majd lehajtotta fejét

- Csak… érezni akarlak… hogy itt vagy velem – suttogta alig hallhatóan. Hosszú, barna haja eltakarta arcát, ahogy tincsei előrebuktak. Ujjaim önkéntelenül indultak meg, hogy beletúrjanak hajzuhatagába. Én is érezni akartam őt, vágytam közelségére, ahogy vérére is.
Lágyan füle mögé simítottam haját.

- Akkor miért nem ülsz közelebb? – suttogtam én is halkan. Tudtam, hogy nem ezt kellett volna mondanom, tudtam, hogy mi lenne a helyes, de egyszerűen engedtem vágyaimnak. Erősebben élt bennem a szerelem.

Bella felcsillanó szemekkel bújt közelebb hozzám. Átkaroltam vállát, fejét mellkasomhoz vonta. Hallottam egyenletes szívdobogását, éreztem orromba áramló illatát. Leállítottam a légcserém, nem akartam tovább feszegetni korlátaimat.

- Mesélnél még a családodról? – szólalt meg.

- Mire vagy kíváncsi még?

- Mondjuk, miért nincs ágy?

- Mert nem alszok – válaszoltam újból friss levegővel töltve meg tüdőmet. Friss, édes illattal.

- Egyáltalán nem? – döbbent meg.

- Nem. – Pár percig hallgatott, mély levegőket véve.

- Alice és Jasper… Ők… ők egy pár?

- Igen. Ők ketten együtt jöttek hozzánk. Együtt kerestek fel minket, mert Alice látta, hogy a család tagjai lesznek – válaszoltam mosolyogva. Felidéztem azt a napot, mikor Alice és Jasper belépett az életünkbe. Már akkor felforgattak mindent maguk körül. Alice az életvidámságával, s közvetlenségével, míg Jasper a félhold alakú, félelmet keltő sebeivel.

- Alice… nagyon kedves – mondta Bella, de engem idegesített, hogy nem látom csokoládébarna szemeit. Nem tudtam következtetni arra, mire gondolhat ezzel kapcsolatosan. – Ő nem éreztette, hogy… - hirtelen elhallgatott.

- Hogy? – fordítottam fejét magam felé.

- Hogy nem vagyok vámpír – válaszolt csöndesen. Szám szétnyílt döbbenetemben, aztán átvette helyét a harag. Ami leginkább annak szólt, hogy mások vagyunk. Egy törékeny ember, akinek minden másodpercben veszélyeztetem életét.

- Nem értem, hogy ezt miért jó – szűrtem fogaim közül, s most én fordítottam el fejemet, hogy lenyugodjak.

- Azért, mert ő volt az, aki meg is mert érinteni, a szüleiden kívül. Ő nem utál csak a testvéreid közül – válaszolt halkan. Sóhajtottam, majd ránéztem.

- Bella ők sem utálnak, csak… - próbáltam meg elmondani a legegyszerűbben. – Csak Jasper nem olyan régóta gyakorolja ezt az életvitelt, Emmett és Rose pedig… - hagytam lógva a mondatot, mert igazából nem tudtam mivel is fejezhetném be.

- Ők pedig nem kedvelnek – fejezte be helyettem.

- Nem, csak Rose nagyon… hiú – mondtam el az igazat.

- És ez hogy kapcsolódik ehhez? – kérdezte felhúzva szemöldökét.

- Hiú és irigykedik rád.

- Rám? – kerekedtek ki szemei az értetlenségtől.

- Igen. Ember vagy, aki akarna lenni ő is – mondtam halkan. Bella elgondolkozott ezen. Homlokát összeráncolta, valószínűleg még mindig nem akarta elhinni, amit Rosalie-ról mondtam.

- Ezt nem értem… - szólalt meg, laposakat pislogva. – Miért akar Rosalie ember lenni?

- Ő emberként is már gyönyörű volt – Bella megborzongott karjaimban -, ugyanilyen hiú, mint most. Normális életet szeretett volna magának, de ez nem adatott meg, mint neked. – Figyeltem Bellát, de semmit nem tudtam leszűrni arckifejezéséből, min gondolkodhat most. Körülnéztem egy plédet keresve, nehogy Bella megfázzon. Meglepődve vettem észre, hogy csak egy karnyújtásnyira van tőlem a kanapé melletti kis asztalon. Elhúztam számat, mert ez nem volt itt, amikor elhagytam a szobámat ma reggel.

Alice… Csak ő lehetett.

- Min gondolkodsz? – kérdeztem Bellát, mert már egy perc is már elmúlt, hogy nem szólalt meg.

- Jobb, ha nem tudod – közölte halkan, amivel csak kíváncsibbá tett.

- És nem is fogod elmondani? – nyúltam a pléd felé, s szétterítve Bella köré fontam.

- Nem – tiltakozott gyengén, majd egy aprót ásított.

- Bele fogok őrülni, hogy nem tudhatom – morogtam sóhajtva. Bella halkan felkuncogott. – Fáradt vagy?

- Kicsit – felelt megdörzsölve szemét.

- Miért?

- Nem sokat aludtam éjjel és, ami reggel történt… - hagyta félbe a mondatot.

- Igaz, hogy csak egy kanapém van, de ha szeretnél, ledőlhetsz – ajánlottam fel, s már bontakoztam ki ölelő karjaiból, hogy a lemezlejátszóról leszedjem Beethoven művét. Bella szorosabban ölelt át.

- Kérlek, maradj itt mellettem, míg… – szólalt meg fáradtan pislogva.

- De, akkor… - kezdtem, de Bella mutató ujját lágyan számra tette. Szaporán vettem a levegőt, annyira közel volt hozzám, s annyira szörnyű volt megfékezni bennem a tomboló szörnyeteget… Hirtelen elpirult, majd lejjebb csúszott a kanapén hosszában, fejét combomra hajtotta. Elakadó lélegzettel figyeltem őt. Testemen végigfutott valami remegés, amit nem a mérhetetlen szomjúságom váltott ki vére iránt. Másfajta remegés volt…

Bella lehunyta szemeit, míg én a pléddel - ami lecsúszott testéről -, újból betakargattam őt. Nagyot nyeltem. Annyira kívánatos volt, ahogy vörös, puha ajkai résnyire elváltak egymástól, szív alakú arcán a két kis pirosas folttal. Mesébe illő szépség, aki itt van velem, s ami még ennél is fontosabb, szeret engem. Engem, egy szörnyeteget, aki most is a vérére szomjazik.

Csak néztem őt, ahogy lassan egyenletessé válik légzése, s elmerül az álmok forgatagában. Fülembe halk zúgásként jutottak el a lentről felszűrődő hangok. Könyvek lapozgatása, a tévé zúgása, Esme és Carlisle mocorgása. Nem is figyeltem igazából rájuk, Bella lekötötte minden figyelmem, minden érzésem. Egyre jobban szerettem, egyre jobban kötődtem hozzá, s mindentől meg akartam védeni. Legyen az a családja, vagy épp… saját magam.

Hallottam szuszogását, amiből megbizonyosodhattam, hogy tényleg elaludt. Vajon mitől nem aludt éjjel? Az édes anyukája miatt? Szörnyű fájdalom hasította mellkasomba, mikor erre gondoltam. Most pedig, hogy már tudtam Jacob is farkas, mint az apja kezdtem félteni Bellát. A fogadott testvérétől. Ahogy elmesélte, Jacob Black nem tud uralkodni farkas ösztönein, s megrémiszt a gondolat, hogy egy fedél alatt van vele. Noha tudom, hogy Ephraim sosem hagyná, hogy baja essen, valamit még ő sem tud megakadályozni.

Nem akartam most erre gondolni, ki akartam élvezni minden pillanatot, amit vele tölthetek, hogy utána pár napig tudjam nélkülözni közelségét. A kín már most átjárta testemet, az érzés, hogy nem érinthetem meg keservesen sújtott le rám, s hatolt tudatom mélyéig. Óvatosan, nehogy felébresszem, emeltem kezemet, s kisimítottam haját arcából. Ügyeltem rá, hogy hűvös ujjam ne érintse forró bőrét. Mégis, Bella, mintha megérezte volna elmosolyodott álmában.

- Edward… - motyogta halkan ejtve ki nevemet. Azt hittem felébredt, de pillái csak megrebbentek.

Az idő most sokkal gyorsabban telt, mint mikor nem volt velem. Délután volt már, a lemezlejátszó rég nem szólt. Bella ugyanúgy aludt, nyugodtan, mintha nem is egy vámpír karjaimban feküdne.


Hirtelen mocorogni kezdett, arcán rémület nyomai látszódtak, zihálva vette a levegőt. Aztán szemei felpattantak.

- Edward! – kiáltott fel megijedve, s mint egy rossz álomból ébredve felült. Mikor észrevette, hogy ott vagyok, nem mozdultam el mellőle, ijedten fonta karjait nyakam köré. Nyugtatóan hátára raktam tenyerem, s simogatni kezdtem.

- Csszt… Nyugodj meg – mormoltam fülébe, miközben leállítottam légcserém. Váratlan tette engem is megrémített, de még jobban, mit is álmodhatott. – Csak álom volt, bármi is volt az – súgtam csöndesen.

- És remélem álom is marad – zihálta, éreztem forró leheletét nyakamon, ahogy belefúrta fejét, biztonságot keresve tőlem.

- Azt nem tudhatom, míg el nem mondod, mit álmodtál – suttogtam. Bella szívének dobogása felgyorsult, s mélyeket lélegzett.

- Azt, hogy… elmész. Itt hagysz, és soha többé nem látlak – szuszogott, hangja elcsuklott a mondat végén.

- Nyugodj meg, kérlek. Amíg te nem akarod, nem foglak magadra hagyni – súgtam megfeszülve.

Kopogás hallatszott, amitől Bella megrezzent. Hallottam, ahogy Esme aggódva toporgott az ajtó előtt. Bella lesütve szemeit eltávolodott tőlem.

- Gyere, csak – mondtam, mire Esme résnyire kinyitotta az ajtót, aztán belesett rajta. Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, s beljebb lépett szobámba.

- Csak szólni akartam, hogy készítettünk Bellának ételt, ha éhes lenne – mosolygott ránk. Bella ránézett Esmére.

- Köszönöm szépen, de… - kezdte, azonban közbe vágtam.

- Valamit kellene enned.

- Ne aggódj, szakácskönyvből készítettük – szólt közbe Esme.

- Ó… Rendben – egyezett bele.

- Felhozom – lépett ki szobámból, majd egy másodperc múlva már vissza is tért, kezében egy tálcával. Edward este megyünk vadászni, kicsit messzebbre. Ugye velünk tartasz te is, ha elkísérted Bellát? Aprót bólintottam, majd Esme boldogan távozott ismét, hogy kettesben hagyjon minket.

- Hamarosan menned kellene – szólaltam meg, mikor Bella elkezdett enni. Köhögve nyúlt a pohár vízért, ami a tálcán volt. – Jól vagy? – óvatosan megütögettem hátát.

- Jól. De nem maradhatnék? – nézett rám kérlelő szemekkel.

- Bármennyire is szeretném, sajnos nem lehet. Apád már biztos keres, hogy hol lehetsz… - mondtam lágyan. Tényleg szerettem volna, ha itt maradhatna, de most nem lehet. Most még inkább nem. Bella tovább evett.

- Finom? – kérdeztem. Eddig még nem igazán főzött Esme, kíváncsi voltam, Bellának mi a véleménye.

- Igen, nagyon is – felelt, miután lenyelte a falatot.



Az erdőben sétáltunk. Bella lassan lépkedett mellettem, talán így hosszabbítva találkozásunk minden egyes percét, aminek én örültem a legjobban. Szorosan tartotta kezemet, mintha az élete múlna rajta. Szabad levegőn, sokkal könnyebbnek éreztem illatának égető érzését. Sokkal gyengébben hatott rám, mint a szobában.

Nem beszéltünk, csak élveztük egymás közelségét, érintését. Túl hamar közeledtünk a határhoz, ami azt jelentette, hogy pár napig nem láthatom. Mellkasomat újból elöntötte az a szúró érzés, ami a lelkemig hatolt. Lassan megálltam, s szembefordultam Bellával. Azok után, ami a quileute-eknél történt még annyira sem akarom hergelni Jacobot, s túl közel menni a határhoz.

- Pár nap… - szólalt meg halkan. – Honnan fogom tudni, hogy…?

- Megoldom. Üzenek… - válaszoltam. De még én sem tudtam, hogyan fogom ezt megtenni, hogy Jacob Black, és főleg Ephraim ne vegyen róla tudomást. – De kérlek, addig ne lépd át a határt! Vagy inkább ki se lépj a házból – mondtam komolyan két tenyerem közé fogva arcát, hogy szemeit fogva tarthassam tekintetemmel.

- Meglátom, mit tehetek… - válaszolt kicsit kábán.

- Kérlek Bella. Ígérd meg! – heveskedtem. Nem tudtam volna elviselni, ha valami baja esik. Muszáj megígérnie, akkor egy kicsit nyugodtabb leszek.

- Rendben, megígérem – sóhajtott belegyezve. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Lassan közelebb hajoltam hozzá, s derekára csúsztatva jobb kezem, hozzáérintettem hideg ajkaimat szájához. Hosszabban, mint szoktam, érezni akartam őt, amíg lehet, amíg a szörnyeteg engedi. Mikor éreztem, hogy Bellát kezdi elhagyni önuralma, elváltam tőle.

- Menj. És ne feledd, mit ígértél – léptem hátrébb. – Te vagy az életem, ha valami…

- Szeretlek – fojtotta belém a szót, majd lassan megfordult, s elindult a határ túloldalára.

Szemeimmel végigkövettem lépteit, ahogy vissza-visszanéz rám sóvárgón. Majd átlépve a határt, én is elhagytam elválásunk helyét. Futottam az erdőben, szaglásom használva, hogy megtaláljam családomat. Egy perc sem kellett, hogy rájuk leljek, s együtt haladtunk tovább, elhagyva a forksi kis város erdejét.

Most volt leginkább szükségem egy vadászatra, egy erős, küzdő hegyi oroszlánra, aminek vére csillapíthatta szomjam. Rose-on látszott, hogy még mindig nem békélt meg tettemmel vagy inkább érzéseimmel. Örültem Emmett humoros megjegyzéseinek, amik néha segítettek abban, hogy ne folyton a következményekre gondoljak. Egy idő után azonban már nem bírtam elviselni, ahogy Alice lelkesedését sem. Kisebb harc alakult ki Emmett, Jasper és köztem, pusztán játékból, de Esme sosem nézte jó szemmel ezeket a testvérháborúkat. Gondolatai ilyenkor szörnyű dolgokon jártak, s ezt a többiek nem hallhatták. Mi voltunk a családja, s értünk bármit megtenne, bármire képes lenne.


Csak másnap délelőtt tértünk vissza Forks határába, s az ottani erdőbe. Esme nagyon örült, hogy végre hosszabb idő után együtt vadászik a család. Talán a szövetség megkötése óta nem is volt rá példa. A sűrű lombokon át felnéztem az égre, melyet szürke felhők borítottak be. Egy valakire gondoltam, mikor rápillantottam karórámra. Tizenkettőt ütött a mutatója.

Hirtelen figyeltem fel testvéreimre. Alice halántékát szorította, Jasper pedig előtte állt, s átkarolta derekát. Végignéztem látomását, de nem sok minden derült ki belőle. Homályos volt, ködös, mintha valami zavarná a víziót. Alig vettem észre, hogy minden kérdő tekintet Alice, majd felém fordul. Arra vártak, mikor szólal meg valamelyikünk. Alice szemei kipattantak, egyenesen rám nézett. Zihálva vette a levegőt.

Itt vannak már, nagyon közel. De… nem láttam. És most is homályos volt a látomás.

Csak egy valami maradt meg bennem, hogy közel vannak, de Alice nem látta előre.

- Alice, Edward! – szólalt meg Carlisle.

- Már itt vannak… Jobb, ha itt várjuk meg őket – mondtam feszülten.

- Nem láttam, hogy ilyen közel vannak. Valami… miatt homályos volt most is a vízióm – egészítette ki Alice zihálva. Jasper, s szüleim is aggódva néztek Alice-re. Hallottam Carlisle aggódó gondolatait… Várunk, már csak pár perc, s kiderül kik érkeznek.