12. fejezet - Forró helyzet

HIDEG TESTEMBEN lávaként folyt végig a vágy, hogy elöntve elmémet testem egyetlen pontján csúcsosodjon ki… Agyam egy távoli zugában még érzékeltem Bella érintését, ahogy mellkasomon egyre lejjebb halad. Csípőjénél fogva magamhoz szorítottam, hogy keze testünk közé préselődött, míg enyémek átsiklottak fenekére. Zihálva váltunk el egymástól, szemeit még lehunyva tartotta, így még azokból sem olvashattam ki semmit.

- Bella – suttogtam szájától pár milliméterre. Az édes, rózsás illat újra fejbecsapott. Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas ütés után bódulatból ébrednék fel.

- Tes… Tessék? – rebbentette szempilláit, majd kábultan felnézett rám. Engedtem testünk szorításán, de csak annyira, hogy kezeit kihúzhassa.

- Ez… Nem lesz így jó. Nem szabadna… – akartam befejezni a mondatot, de Bella hozzám dörgölőzve ágyékomhoz nyomta ölét, aminek hatására csak egy morgásszerű nyögés szakadt fel torkomból. Ő viszont nem ijedt meg tőlem.

 
- Ah, pedig én másképp érzem – harapta be száját elpirulva, s most rendkívül örültem, hogy én az ilyesmire képtelen vagyok. Másra annál inkább…

- Csak… Csak adj egy kis időt – próbáltam meg gyöngéden eltolni őt magamtól, arcizmaim megfeszültek. – Megint a tűzzel játszol – morogtam lehunyva szemeimet, figyelmemet a bennem tomboló szörnyetegre, s vágyaim kordában tartására irányítva.

- Te hozod ki belőlem – súgta, miközben visszahátráltam az ajtó fele, míg hátam neki nem ütődött a fának.

- Akkor jobb lesz, ha ott maradsz – vigyorogtam rá, miután úgy éreztem kellően megzaboláztam sötétebb énem. Ezzel csak annyi volt a baj, hogy pont ez ellentettjét kívántam.

- Szerintem épphogy az ellenkezőjét kellene – nézett rám kihívóan, s megint az az érzés fogott el, hogy olvas a gondolataimban. Ismét végignéztem Bellán. Leírhatatlan látványt nyújtott… Ahogy mellkasa ütemesen emelkedett szapora lélegzetvételei során, ahogy csókomtól nedves ajkai csábosan várták a folytatást.

Tekintetemet megkeményítettem, ha most ellágyulok elvesztem uralmamat magam felett. Abba pedig nem akarok belegondolni, milyen következményekkel járhatna. Bella észrevéve határozottságomat, másik utat keresett „célja” eléréséhez.

Nem közeledett, hanem távolodott egészen addig, míg lábai bele nem ütköztek az ágy szélébe. Lassan ült le rá, majd kezeivel elseperve a ruha halmot megtámaszkodott háta mögött, s jobb térdét behajlítva felhúzta. Nem bírtam levenni róla szemeimet, a lenge szoknyácska lecsúszva alig takarta el Bella combjait, még a fehérneműjét is láttam kivillanni. Lemerevedve álltam az ajtónak támaszkodva, testem már átvette volna az irányítást felettem, ha elmém egy része még nem tiltakozna, s kapaszkodna a józanság hajszálnyi fonalába.

Bella azonban nem kímélt engem, játszadozva ide-oda lengette térdét, egyre többet engedve sóvárgó tekintetemnek. Sarkával hátrébb tolta magát az ágyon, s alkarjaira támaszkodva elfeküdt az azon.

- Nem jössz közelebb? Ott akarsz álldogálni egész délután? – szólalt meg rekedtesen suttogva, s ismét meglengette térdét, majd lábával vonzóan megsimította a másikat.

Most jött el a pillanat, amikor betelt az a bizonyos pohár, csak más értelemben… Nem bírtam visszafogni magam, érezni akartam őt, érinteni forró bőrét. A következő másodpercben már Bella fölött voltam, teste mellett támaszkodva arcunk majdnem összeért. Ő még sem ijedt meg, nem sikkantott. Csak a levegőt tartotta vissza tüdejében, s most lassan fújta azt ki.

- Elég közel vagyok? – súgtam félmosollyal ajkaimon.

- Még nem eléggé – nyögte, derekamra fonódó kezeivel, s felhúzott lábával átkarolva combjaimat a maradék légüres teret is megszüntette közöttünk. Persze úgy, hogy hagytam… - Így most már jó – nyalta meg ajkait, s csókra nyújtotta őket.

Én pedig nem álltam neki ellen, szenvedélyesebben, mint máskor megcsókoltam őt. Azonnal éreztem tenyereit, ahogy vállamat megsimítva, jobb keze nyakamra fonódik, bal keze pedig hátamra siklik. Heves bizsergés futott végig testemen, érintése alatt apró szikrák keletkeztek bőrömön, amik belülről perzselték vágyam fellobbanó tüzét. Lábaival bilincsbe zárta enyémeket, aminek következtében szoknyája felcsúszott, s csak kezeim voltak teljesen szabadok. Én még sem tudtam megálljt parancsolni magamnak, hideg tenyerem végigszaladt felhúzott, csupasz combján. Éreztem az apró remegést, ami egész testében megrázta, ennek ellenére ajkai mohón kaptak az enyémek után.

Úgy éreztem magam ebben a pillanatban, mintha a lelkemben dúló vihar egyszeriben kiszabadult volna, s tehetetlenül magával sodort volna. Felkapott az érzelmek förgeteges körforgásába kéjes gyötrelemben tartva egész lényemet, hogy átvegye az irányítást elmém felett. De azt nem engedhettem meg, nem hagyhattam, hogy agyamat beborítsa vágyaim sűrű köde. Elszakadtam Bella szájától, zihálva, lehunyt szemekkel próbáltam lenyugtatni magam.

- Bella… Kérlek, lassíts – suttogtam megránduló ajkakkal. Hallottam, ahogy feje visszahanyatlik az ágyra, szíve természetellenesen gyors ütemben dobolt mellkasában, ami mosolyra késztetett. Ráemeltem pillantásom, s szembetaláltam magam a leghívogatóbb, bódultabb tekintettel, ami valaha is csak lázba tudott hozni hosszú életem során először.

- Sa… Sajnálom – ejtette ki akadozva, s halvány pír jelent meg arcán. Azonban hangjában egyáltalán nem éreztem semmiféle bűntudatot. Elmém egy távoli kis zugában megfogalmazódott egy gondolat, de nem tudtam figyelni rá. Vagy csak nem akartam most azzal foglalkozni. Orromat, torkomat égette Bella rózsával keveredő édes illata.

Belefúrtam arcomat nyaka hajlatába, az ágyon elterülő barna hajzuhatagba.

- Bódító az illatod… - morogtam halkan füle mellett.

- Ühüm – emelte meg csípőjét, amennyire testünk közelsége engedte. Majdnem felnyögtem, csak nehezen sikerült magamba fojtanom.

- Teljesen megőrjítesz – súgtam rekedtesen, Bella beletúrt hajamba.

Vad dühöngés rázta meg bensőm képzeletbeli ketrecét, a bennem lakozó vámpír ki akart törni, s legyőzni a szerelmes férfit. Csatát vívtam saját magammal, csatát, melynek nem is én lennék győztese, avagy vesztese. Csak is Bella…

Már éreztem a győzelem mámorosan édes ízét, orrom Bella bőrét súrolta nyakán. Aztán ajkaim csókolták gyöngéden, minden milliméterrel egyre közelebb araszolva állához. Füleim érzékelték a visszafojtott légzést, ahogy számmal puszikat nyomtam mellkasára, míg blúza anyaga meg nem állított. Bella rám kulcsolódó lábai lassan bomlottak ki a fogásból, hogy aztán visszacsúsztassa őket az ágyra. Mintha csak kitalálta volna szándékomat, kicsit lejjebb toltam magam figyelve testi épségére, s megtámaszkodtam dereka mellett. Azonban először Bella is mozdult velem, így pedig a vékony blúz kivillantva sápatag bőrét felgyűrődött hasán.

Onnan néztem vágytól zavaros szemeibe, ami a bennem égő tüzet is csak szította. Nyeltem egyet, majd fenn tartva a szemkontaktust, jobb kezem felsiklott az ágyon nyakához, hogy onnan indítsam el kényeztető utamat forró testén. Csak leheletnyit érintettem ujjbegyeimmel csupasz bőrét blúza széléig, mégis libabőr keletkezett nyomán, majd kebleit már egész tenyeremmel simítottam át. Bella ebben a pillanatban egy másodpercre lehunyta szemeit, ajkait egy halk nyögés hagyta el. Riadtan kaptam el kezemet, s fektettem vissza eredeti pihenő helyére, az ágyra. Jeges rémület lett úrrá rajtam, lemerevedtem, hogy fájdalmat okoztam neki. Tüdőmben rekedt a levegő, hogy Bella még mindig nem nyitotta ki szemhéjait.

- Jól… Jól vagy? – kérdeztem meg aztán zihálva, ahogy a rózsás-édes aroma egyszeriben megcsapott. Bella nem válaszolt, s ezt rögtön úgy értelmeztem, hogy nem bír válaszolni. Talán, mert nem akar megbántani, vagy egyszerűen nem tud megszólalni. Nem bírtam elviselni, hogy mégiscsak fájdalmat okoztam neki.

Hagytam, hogy elragadjon a hév, s ezzel pont azt értem el, amivel testvére gyanúsítgatott. Hogy fájdalmat fogok okozni neki. El akartam húzódni tőle, de Bella rásimította jobb kezemre tenyerét, s visszahúzta mellkasára. Irányítva érintésem kebleire vezette tenyeremet, blúzán keresztül le egészen lapos hasára. Mindkettőnk légzése szaporán felgyorsult, szemeiben viszont láttam a szerelem kába hatását. Vagy inkább a vágy heves szenvedélyét. Ezt akartam hinni, de elmém túlságosan a valóságra összpontosított.

- Nagyon is… jól… vagyok… - suttogta aztán akadozva. Annyira ellent akartam mondani, s most megállni, amíg még tudok. Amíg nem okozok neki valóban fájdalmat azzal, hogy elvesztem uralmamat testem felett. De egyszerűen nem bírtam… Nem volt elég erőm, hogy abbahagyjam, hogy ne érintsem forróságtól bizsergő bőrét. Pedig tudtam, a lelkem legmélyén, de leginkább tudatom tisztában volt vele, mi is Bella igazi célja…

- Ne mocorogj, kérlek. – Apró fejbiccentés válaszként.

Ezek ellenére mégsem mondtam magamnak álljt, találkozásaink alkalmával magamra kényszerített gyötrelmes percek most fejtik ki hatásukat. Tudatomnál voltam, noha elhomályosította azt érzékeim, tisztában voltam önuralmam minden cseppjének. Testem önkéntelen válaszával már kevésbé. Szinte már fájón lüktetett egy ponton, s nem akartam, hogy Bella észrevegyen valamit is, ezért gyöngéden feje fölé emeltem jobb kezét, majd kis teret hagyva köztünk mellé feküdtem. Tenyerem még hasán pihentettem, most azonban lecsúsztattam bal oldalára, s csípőjét simítva áttértem combjára. Félmosollyal nyugtáztam gyönyörűséges sóhajait, amiket érintéseim váltottak ki belőle.

Ahogy haladtam combján lefele, úgy emelte meg lábát, s hajlította be, hogy elérhessem bokáját is. Lassan ereszkedtek le szemhéjai, megvonva engem tekintete csillogásától. Feje fölé emelt keze kis kört írt le az ágyon, majd finoman beleütközve támaszkodó kezembe felfutott vállamra.

- Bella… - szólítottam meg bársonyos hangon. – Ne mozogj, kérlek – nyögtem ki nehezen, ahogy ujjai beletúrtak hajamba.

- Nem… tehetek róla – suttogta gyötrődő hangon, kezét visszarakta feje fölé. – Kínzóan fáj, ha nem érhetek hozzád – mondta lehunyt szemekkel, emberi fül számára alig hallhatóan.

Ő nem láthatta, de mégsem bírtam elfojtani arcomra kiülő pimasz vigyoromat. Érdekes, s felettébb csábító képek jelentek meg előttem ennek a kis problémának a kiküszöbölésére – mert igenis folytatni akartam -, amiket soha nem tennék meg vele, elmém mégis előszeretettel játszott el a gondolattal. Azonban váratlan, irányító mozdulataitól megrémülten. Hogy nem hagyhatom abba, amikor csak én akarom, amikor úgy érzem, nem vagyok képes visszaszorítani ketrecébe a vörös szörnyeteget.

- Akkor talán jobb lesz, ha most hagyjuk abba – mondtam ki nehezen azt, ami lelkem vágyától a legmesszebb esett.

- Ne! – rebbentek fel szempillái riadtan. – Jó kislány leszek, ígérem – harapta be alsó ajkát némi bűnbánattal. Elmosolyodtam gyerekes hangnemén, mégis hittem neki, s a szemeiben látott vágyódás csak megerősített a folytatásban.

- Rendben – egyeztem bele, kezem lassan visszasiklott lábán a kiinduló pontra. Bella száját kéjes sóhajocska hagyta el. Nekem viszont – azon túl, hogy csak nehezen bírtam ennek a sóhajnak visszhangját kiverni fejemből -, eszembe jutott valami, ami kezdte elterelni figyelmem lentebbi, lüktető pontomról. Kíváncsiságom most előbújt rejtekhelyéről, s nem hagyott nyugtot tudatomnak. – Bella… Honnan tudtad meg? – kérdeztem rá lágyan, miközben kezem ismét bejárta a már megjárt utat forró lábán.

- Hm? – hallottam meg a gyönge hümmögést.

- Honnan tudtad meg, hogy megláttam az emléket? – fogalmaztam másképp türelmesen. Bella szívverése folyamatosan ott zakatolt fülemben miközben csöndben vártam, hogy összeszedje gondolatait, s válaszoljon. Közben tenyerem öntudatlanul cirógatta őt, s tért át lábának belső felére.

Bella tüdejében benn akadt a levegő, s csak is akkor vettem észre a miértjét… Gyorsan kaptam el kezem, vissza előző útjára.

- Ah… - nyögött fel, s kábán felpillantott rám. – Honnan? Hát… Ja… Jacobtól – bökte ki nehezen nyelve az oxigént. Feje fölött karja megemelkedett az ágyról, majd tehetetlenül visszahullott oda.

- Igen, ezt gondoltam – somolyogtam csúfondárosan. – Én a mikéntjére kérdeztem rá – vigyorogtam. Igazán tetszett, hogy ilyen reakciókat érek el Bellánál. Legyezte szerelmes énem hiúságát, még ha távol is álltak tőlem az effajta tulajdonságok.

- Óh… - formálta ajkaival, miközben próbáltam levenni szemeimet a szoknya széléről, s nagy figyelmet szentelve csípőtájéki simogatásának.

- Szóval? – ütöttem tovább a vasat vigyorogva, s figyeltem testén az érintésemre adott minden apró válaszát.

- Szóval… Öhm… Véletlenül tudtam meg… Vagyis… - vett mély lélegzetet, s visszafojtva élvezte kényeztetésem keblein.

- Vagyis? – kíváncsiskodtam. Többet akartam tudni, ennél is. Nem elégedtem meg ennyivel.

- Elmondta… - adta meg a választ két levegővétel között.

- Elmondta? – ismételtem meg döbbentem, kezem egy pillanatra megtorpant útján.

- Igen – zihálta. – Beszélgettünk és dühében elszólta magát… - mondta el egy szuszra, miközben én elgondolkodva játszottam ujjbegyeimmel köldökénél.

- Mit mondott pontosan? – tudakoltam bársonyos hangon. Bella bal keze teste mellett az ágyneműhuzatot markolta. Fájdalmat biztosan nem okozhattam most neki, hisz alig érintem csak, így felnéztem résnyire nyitott, bódult szemeibe. Mertem következtetni belőlük, hogy még ha fájdalmat is okozok neki, kéjes élvezetként tör ki rajta.

- Hogy hamarosan… úgysem leszel már az útban… - suttogta megfeszülve. Feje fölött pihentetett karja most megsimogatta arcomat. Rá emeltem pillantásomat, tenyeremet pedig megpihentettem hasán. – Én… úgy éreztem, hogy muszáj beszélnem veled. Mert… - akadt el, szemei megteltek gyötrelemmel, s kínnal, mintha most élné át őket. – Mert ha ezért valami történt volna, akármi… Abba belehaltam volna – súgta komolyan.

- Mi történhetett volna, Bella? – kérdeztem félmosollyal, leplezve zavarodottságom, hogy megérezte elhatározásomat. Még mindig nem értettem, hogyhogy ilyen jó megfigyelő, s érző? Nem tudhatta, ő mégis megérezte szándékomat.

- Nem tudom. Talán, hogy ne hidd azt, nem szeretlek – mondta kipirult arccal. Lágyan elmosolyodtam, majd följebb tornázva magam egy szintbe hoztam arcunkat. – Vagy, nehogy azt hidd, hogy többet jelent számomra, mint testvér – egészítette ki csöndesen.

- Most már minden porcikám tudja, hogy szeretsz – suttogtam, tenyerem óvatosan elindult hasáról egészen arcáig, miközben közelebb hajoltam hozzá. Lágyan csókoltam meg száját, orromba mélyen beszívtam rózsás-édeskés illatát, ami szinte már részemmé vált. Folyton ezt éreztem, még akkor is, mikor teljesen egyedül voltam.

Zihálva húzódtam el tőle, mikor újra csak egy pontra tudtam összpontosítani testemen. Magamban már kínomban röhögtem, hogy kifejezetten kínzom magamat közelségével. Mégsem tudtam megvonni magamtól fizikai érintkezésünket, ugyanis az még nagyobb sanyargatással ért volna fel jelen pillanatban.

- Érzem – kuncogott Bella, én pedig válla felett rejtettem el arcom hajába fúrva, s vele együtt nevettem halkan. Kicsivel arrébb toltam testemet.

- Csak egy kis időt adj – kértem csöndesen ismét.

- Nekem lenne más ötletem is – hallottam meg az erőtlen hangot, amitől megfeszültem. Már eléggé kiismertem gondolkodását, tudtam, mi járhat most fejében. De nem tetszett, sőt egyenesen irtóztam a gondolattól, hogy esetleg bánthatnám is.

- Bella, ne butáskodj – szóltam rá csöppnyi indulattal. – Amire te gondolsz, az soha nem lesz lehetséges, míg… – mondtam komolyan fülénél, de megakadtam a míg szócskánál. Hogy akartam befejezni? Még magam sem tudtam, csak kiszaladt számon, s mikor rájöttem, hogy milyen szót akartam használni megrémültem. Ember. Hirtelen lejátszódott előttem az a jelenet, mikor Alice-nek szinte megesküdtem, hogy nem fogom hagyni azt, megváltoztatom a jövőt. Lám, már sikerült egyszer, ami azt jelenti többször is megtörténhet…

- Nem butáskodom. Miért ne lehetne? – makacskodott Bella. Nem akartam vele vitatkozni, mégsem akartam, hogy azt higgye, nem kívánom őt úgy. Mert az nem lenne a valóság. Igenis gyötrelmes perceket élek át, ha nem érinthetem meg őt, de még akkor is, mikor vissza kell fognom magam a közelében. Mégis a szerelmem, a vágyódásam iránta legyőzi ezt a gyötrelmet, újra, s újra látni akarja őt, érinteni testét.

- Ez… ez képtelenség – nyögtem ki végül. – Ebbe nem gondoltál bele… - hitetlenkedtem.

- Nem, egyáltalán nem képtelenség – folytatta. – Úgy hiszed, nem? – kérdezte komolysággal hangjában. Megingott szilárd határozottságom, miszerint nem gondolta át ezt a lehetőségfélét. Hangja túlságosan az ellenkezőjét vetítette elém.

- Ugyan, Bella – mondtam némi gúnnyal. - Ilyen… Ilyenről még soha nem is hallottam – morogtam mérgesen.

- Hát itt az ideje – jegyezte meg, s éreztem lábát, ahogy végighúzza enyémen, keze pedig hátamról lassan lekúszik derekamon át fenekemre.

- Bella egyáltalán nincs itt az ideje és nem is lesz – mondtam határozottan, s próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a bizsergető érzést, ami érintésétől kiindulva nyugalmat nem hagyva egy pontba futott. Összeszorítottam fogaimat, hogy ne törjön ki belőlem a válasznyögés.

Nem akartam felnézni, nehogy szemeim elárulják a bennem vívódó parányi ellenvetést e határozottsággal szemben, amit pont az a lüktető, szűnni nem akaró érzés váltott ki bennem. Gyönge próbálkozást vettem észre karomnál. Bella át akarta gördíteni testemet, én pedig segítettem neki. Talán tudtam előre, mit akarhat, talán mérföldekre voltam cselekedetének kezdeményezésének kitalálásától. Önzően és erőtlenül nem akartam tenni ellene.

Hátamra feküdve néztem fel Bellára, aki combjaimon lovagló ülésben támaszkodott meg testem mellett kezeivel. Máskor sápatag arca most vörös színben pompázott, beharapott alsó ajkakkal egyenesen a szemeimbe nézett. Majd lassan mosolyra húzta száját.

- Bella… - Hangom egy kicsit fenyegetően hatott, mert tudtam, mit akarhat most tenni.

- Hm? – hajolt le arcomhoz, s megállt pár centire ajkaimtól. Kezeit megtámasztotta vállam felett. Mélyeket lélegeztem, ahogy teste hozzá ért kitüremkedő halmomhoz. De az oxigén sem segített… Csak eltelítette orromat a rózsás-édeskés illat.

- Ne… - Ennyit bírtam csak jelenleg kinyögni. Bella lassan csókot nyomott számra, miközben tenyere elindult mellkasomról egyre lejjebb testemen. Olyan érzésem támadt, hogy csatát vívtak a fejemben, szörnyű viharral a háttérben. Kínzó fejfájással érhetett volna véget, ha ember lennék… De fájdalom helyett „csak” kétség, s hitetlenség ütötték fel fejüket a vágy és szerelem mellett.

Azonban a „dolognak” mégsem én vetettem véget, s valahogy megnyugvással töltött el ez a tudat.

Kopogás nélkül rontott be az ajtón, s Bella ijedten ugrott egyet, amit egy halk nyögéssel jutalmaztam.

- Ó, bocsánat – szabadkozott Alice próbálva elfojtani vigyorát. – Megzavartam valamit? – kérdezte ártatlanul. Vagy jókor jöttem? – somolygott.

Bella hihetetlen gyorsan ült le mellém az ágyra, s pirulva, megigazítgatva szoknyáját elfordította tekintetét Alice-ről.

- Nem – feleltem szűkszavúan, miközben az ágy szélére ültem zavartan. Szerencsémre a közelben volt egy díszpárna. Egy szemvillanás alatt a kezembe markoltam anyagát, hogy ágyékomra terítve úgy tegye, mint, aki térdére könyökölve valami puha dolgot akar érezni. – Mondjad, Alice – néztem fel rá. Láttam rajta, hogy rendkívüli erőkifejtésbe telik neki visszafojtani vigyorra ránduló ajkait.

- Szükségem lenne Bellára – kacsintott rám aztán. Elhúztam számat, már megint az esküvő…

- Tőle kérdezed meg – mondtam.

- Még szép! – Bella mellé lépett, s leguggolt hozzá. – Bella ugye eljössz velem Port Angelesbe? Vásárolni szeretnék az esküvőre – nézett könyörgő szemekkel Bellára.

- Ó, öhm… Bocsáss meg, Alice, hogy ezt kérdezem, de miért nem Esmével vagy Rosalie-val mész? – kérdezte halkan.

- Mert Esme a kórházba akar menni Carlisle-hoz, Rose pedig… Nos ő Emmettel bezárkózott a saját házukba – vigyorgott.

Bella, mikor rájött, mire is érti ezt Alice csak egy „Ó”-t formált ajkaival, s elpirult.

- Saját ház? – nézett rám Bella kérdőn.

- Igen, nem rég kapták ajándékba Esmétől – feleltem, s azt kívántam, minél előbb válaszoljon valamit Bella. Tudtam, hogy addig Alice nem hagyja el a szobát.

- Ühüm, értem… - fordította vissza tekintetét Alice-re.

- Na, ugye elkísérsz? – nyüstölte testvérem őt a válaszadásra.

- El – sóhajtotta Bella.

- Igen! Tudtam, hogy nem hagysz cserben – lelkendezett, s puszit nyomott Bella arcára. – Hm, azt hiszem át kellene öltöznöd – húzta fel finoman az ágyról Bellát. Én pedig magamban elátkoztam Alice-t.

- De hát miért? – értetlenkedett Bella.

- Mert még mindig esik az eső és fog is – jelentette ki Alice, majd az ágyra nézve elfintorodott. – Nem, inkább úgy hiszem jobb, ha veszünk neked valamit. Ilyen… Ilyen gyűrött ruhákat nem vehetsz fel – nevetett magában.

- Vasaló? – húzta fel szemöldökét Bella. Alice felkacagott.

- Minek azt használni, amikor vehetünk újakat is? – Felsóhajtottam.

- Alice! – szóltam rá, hogy végre hagyjon magunkra.

- Ó, igen… Megyek is, lent megvárlak – mondta Bellának, s egy somolygást küldve felém kilibbent a szobámból.

- Na végre – morogtam halkan. Annyiból jó volt, hogy kissé elterelte figyelmem, s le tudtam nyugodni. Bella odakuporodott mellém, kezével felé fordította arcomat.

- Ne haragudj, nem bírtam nemet mondani – szabadkozott. – Alice néha…

- Túl lelkes? – fejeztem be mondatát, mire felkuncogott.

- Igen, ez jó szó – helyeselt.

- Összeszedem ezeket a ruhákat – morogtam felállva, mielőtt megint el nem önt a bizsergető érzés. Bella csalódottan fújta ki a levegőt, miközben én egy papírtasakba kapkodtam a ruhaneműket.

- Találkozunk ma még? – kérdezte.

- Természetesen én kísérlek majd haza. Bár… - léptem hozzá. – Szerintem hívd fel apádat, hogy kicsit később érsz haza, ahogy ismerem Alice-t.

- Rendben – bólintott. Összekulcsoltam kezeinket, majd az ajtó felé kezdtem húzni. Lementünk a földszintre, Bella felhívta telefonon Ephraim-ot, míg én Alice-szel beszéltem.

 
Tíz perc múlva már a garázsban álltunk.

- Lehet, nekem is veletek kellene tartanom… - mondtam elhúzva szám. Nem tetszett, hogy Alice el akarja tőlem „rabolni” Bellát.

- Nem, most nem lehet, Edward. Női kiruccanás lesz – vigyorgott a kocsim mellől, gondolataiból pedig végre kideríthettem, ő milyet is szeretne.

- Várlak vissza – sóhajtottam Bellának.

- Azt hiszem, ez csak Alice-től függ – kacagott egyet halkan. Mosolyogva hajoltam hozzá, s lágy csókot adtam szájára.

Mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kifújta.

- Szia – köszönt el, majd beszállt a kocsiba. Én pedig a garázs ajtajának támaszkodva néztem, ahogy az Alfa Romeo eltűnik a fák között.

11. fejezet - Túl késő?

ErÉLYES KOPOGÁS törte meg a kellemes csöndet, Alice kitartóan dörömbölt ajtómon.

Betöröm, ha nem engedsz be! – hallottam meg gondolatát. Kelletlenül felálltam, s az ajtóhoz lépve elfordítottam a zárban a kulcsot.

- Mondjad – morogtam.

- Mit képzelsz Edward? Nem teheted meg! – csattant fel dühösen, én pedig meglepve pislogtam kitörésén. - Azonnal menj az erdőbe, ide tart – közölte, s kérdeznem sem kellett, látomásából rájöttem, kire gondol. – Edward! Hahó! – lengette meg előttem apró kezét. – Még mindig itt vagy? – kérdezte durcásan, dühösen rám villantva borostyán szemeit.

- Igen, amint látod… - dohogtam, gondolataim már máshol jártak. Vajon miért jön ilyen sebesen, kockáztatva testi épségét is… Miattam?

Mire vársz még? Beszélj vele! – unszolt kicsit kedvesebben. Sóhajtottam, majd Alice mellett ellépve lesiettem a lépcsőn, s a hátsó ajtón keresztül az erdőbe vetettem magam.

A sebesen kanyargó folyón túl aztán lelassítottam. Kellett egy kis idő, hogy gondolkodhassak, mert egyszerűen nem értettem, mi történhetett. Igen, úgy volt, hogy találkozunk – amit én másképp akartam most -, de attól még miért kellene összetörnie magát a nagy sietségben? Miért fut a szakadó esőben, a bokrok tépázó ágai közt? Bizonytalanul lépkedtem a sötét erdő belsejébe, az esőcseppek csak nehezen hatoltak át a fák sűrű lombjain, hogy aztán belevesszenek a sáros talajba.

Már hallottam őt, de nem akartam hinni füleimnek. Lélekszakadva loholt – már amennyire a sár engedte -, kabátjába folyton beleakadtak a kiálló faágak, hogy lassítsák őt, hogy egy-egy darab anyag foszlánnyal szegényítsék őt. Újra csak egy dolgon járt elmém, s ismét éreztem a lelkemet összefacsaró tövises indákat, amelyek kegyetlenül mélyesztették bele a bizonytalanság, a csalódás és a mérhetetlen fájdalom érzését.

Tényleg botor módon ostobának hittem őt, ahogy Jacob mondta? Azt hittem, hogy élete végéig, amíg megöregszik velem marad, s nem vágyik majd másra? Valami többre, szebbre, kellemesebbre, mint a velem eltöltött idő? Igen… Elvakított a szerelem, ez a bűnös, mégis gyönyörteli érzés ködbe burkolta agyam, s azóta sem szállt fel onnan, hogy attól függetlenül, józanul gondolkodhassak. Igen, hittem, hogy őszintének vélt szavai, s irántam érzett szerelme elég lesz álmai, vágyai leküzdésére. Én voltam a buta, hogy ilyet gondoltam. S most a csalódás sokkal erősebb minden másnál…

Ezek ellenére még élt bennem egy halvány reménysugár, ami úgy tört utat magának zavaros gondolataim sűrűjén, mint a szürke felhőkön átszakadt napsugár éltető csíkja. Táplálta szerelmemet, s a jövő egy vágyakozó képét bennem. Túl az esőcseppek dörömbölő hangján, csak hallgattam kapkodó légvételeit, izgalomtól heves szívverését, s egy dolgot kívántam csak… Ő boldog legyen, mindegy, hogy kivel, vagy épp mivel. Ő az én életem értelme, azt akarom, hogy mindig mosolyogjon…

Egy határozott döntés született meg elmémben, s reméltem, hogy Alice – ha látja is ezt -, megért majd…

Egyre közelebbről jöttek a sárban cuppogó hangok, s minden lépésem ezzel együtt lassult is, míg meg nem láttam őt. Még így is, ázottan, csapzott, arcába ragadó hajjal is gyönyörű látványt nyújtott. Egy dolog azonban elcsúfította az összképet, a félelemtől eltorzult vonások. Mozdulatai kapkodóak, ügyetlenek, kabátját is csak néha-néha húzta össze magán a nagy sietségben, mégis határozottan tartott felém annak ellenére, hogy nem is tudta jöttömet. S egyelőre így tartottam jónak.

Nehezen tartottam magam, hogy ne ugorjak azonnal elé, s óvjam meg még a sártól is, amibe most beleesett. Tenyere, térdei – számomra –, hangos csattanással értek a vizes talajba, aztán amilyen gyorsan el is esett, olyan iramban kelt is fel, hogy folytassa kíméletlen útját. Ökölbe szorítottam kezem, hogy hagytam… Hagytam, hogy szenvedjen. De kellett még egy kis idő, hogy erőt gyűjtsek elhatározásomhoz, s még egyszer utoljára hallhassam szívének dobogását, ahogy ereibe pumpálja édes, kívánatos – lehet –, utoljára érzett vérét.

Az esés ellenére ő rendíthetetlenül, mindenen átvágva tartotta tempóját az esőben, miközben én azon gondolkodtam, hogy meg fog fázni, hogy én ezt nem akarom, és nem engedhetem. Kabátja alatt fehér blúza átázva tapadt kebleire. Újabb botlás, most azonban nem a sárban, hanem az én karjaimban fél térdre rogyva kötött ki. Kezem derekát tartották, miközben ő vállaimon támaszkodott meg. Szája szétnyílt – izgalmában? –, s azon keresztül kapkodta a levegőt, mellkasa észveszejtően emelkedett, süllyedt, tekintetemet egy pontra vonzva. Szemei kikerekedtek, mintha nem akarna hinni abban, amit lát. Bennem…

Kiseperte előlük az arcára ragadt tincseket, de pillantását egy másodpercre sem vette le rólam, miközben én elkábultam erősen megcsapó illatától. Most tudatomnál kellett volna maradnom, mégis úgy éreztem minden másodperc, amit a közelében töltök figyelmem lankadásához, s a bennem tomboló bizonytalanság erősödéséhez vezetett. Nem akartam engedni ennek az érzésnek, azonban irányításom egyre csak csúszott ki kezeim közül.

- Edward? – suttogásnál is halkabban rebbenő szó ajkairól, ami kínzó gyötrelemként hatolt tudatomba hangszíne miatt. Olyan könnyednek, s ártatlannak tűnt… Csak néztem piros ajkait visszaemlékezve puhaságukra, forróságukra, amikor elsőre megcsókoltam őt… Amiről azt hittem, soha örök életem során nem tapasztalhatom meg ilyen szerelemmel lelkemben. Belemerültem az emlékbe, ami lelki szemeim előtt elevenedett meg, s taszított vissza a remény erőtlen sugarába.

Aztán csak azt vettem észre bódulatomban, hogy Bella gyönge erővel belenyomott háttal a sárba, s az ágyékomon ül. Kezei még mindig vállamon támaszkodtak, combjaival szorosan ölelte körbe csípőm. Riadtan néztem vissza szemeibe, miután pillantásom a felcsusszanó, vizes szoknyára esett, nem is beszélve feljebb leírt látványról. Nagyot nyeltem úgy, hogy ő nehogy észrevegyen valamit is.

Ha véghez akarom vinni elhatározásomat, akkor nem láthatja rajtam, mennyire kívánom őt. Mennyire megzavart még ez az érintkezés is.

– Nincs késő… - hallottam meg a megkönnyebbült sóhajjal kísért félmondatot. Értetlenül álltam a dologhoz, fejemben csak az járt, hogy meg kell tennem, s ha sokáig így maradunk csak meg fog fázni, de én sem tagadhatom majd le vágyam.

- Nem akarnál leszállni rólam? – hangom hatására Bella egész testében megfeszült, s pillantásom nem kerülhette el kebleire ragadt blúzát. Nagy levegőt vett, mintha hirtelen akart volna mondani valamit, de aztán visszanyelte, s összeráncolta homlokát. Csak figyeltem arcvonásainak játékát, miközben próbáltam rájönni, mit is akarhat. Újra nagy levegőt vett, elszánt tettrekészség csillogott csokoládébarna szemeiben, amik most még sötétebbnek tűntek a szürke homályban. Mint egy kísértés… Egy éjsötét szempár kísértése, még most is. Nem tudok szabadulni tőle, akármennyire is szeretnék.

- Nem! Addig nem, amíg meg nem hallgattál! – közölte határozottan, vizes haja előrehullott mellkasára, kis önuralmam visszanyerését nyújtva nekem. – Még nem késő… - motyogta magának még bíztatásképp?

- Nem késő? Miről beszélsz Bella? – próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy rajtam ül, testem azonban igencsak az ellenkezőjét érzékelte. Sokkalta érdekesebbnek bizonyult a kérdés, tekintve, hogy még mindig csak ürességet hallok felőle.

- Nem késő, hogy meggyőzzelek… - hajolt közelebb arcomhoz. – Hogy elmondhassam az igazságot. – Jobb keze vállamról megindult nyakam felé, fel arcomra, hogy ott aztán megpihentesse tenyerét. Szinte égette bőre az enyémet, az a forróság, ami áradt belőle izzítva indította be testem önkéntelen válaszát. Próbáltam uralkodni magamon, de szörnyen nehéz volt. Nehezebb, mint akármi más…

De ez a szócska – igazság –, megakadt elmém szitáján, mintegy kiszűrve a legfontosabb dolgot ebből a mondatból. Vajon ugyanarra gondolunk ebben a percben mindketten? Vagy Bella az igazságon pont annak az ellenkezőjét érti, amit én kívánok. Elhatározásom kezdett ingatag lábakon tovább egyensúlyozni, túl sok volt egyszerre mind testemnek, mind elmémnek. Érezni őt ennyire illetlen helyen, hinni, hogy meggyőzése csak döntésem ellenkezőjét váltaná ki… Mérhetetlen erős lavinát zúdított rám, s úgy éreztem fuldoklom, még ha oxigén nélkül is tudok létezni.

- Meg fogsz fázni… - szólaltam meg rekedtesen, s bár egy könnyed, fürge mozdulattal felkaphattam volna karjaimba, én még sem tudtam mozdulni. Magam sem értettem miértjét, de mintha végtagjaim nemet mondtak volna minden elmebeli parancsomnak, s csak is testem vágyakozását vették volna figyelembe.

- Ah, kit érdekel az most? – kiáltott fel szinte hisztérikus kacajjal.

- Például engem… - morogtam közbevágva.

- Edward, kérlek ígérj meg nekem valamit! – fogta hirtelen két forró tenyere közé arcom, miközben ökölbe szorítottam kezem, nehogy rásimítsam harisnyás combjára. Összeszorítottam fogaimat. Még nem tudtam, mire kellene ígéretet tennem – bár már sejtettem –, mégis agyam már a lehetőségeket mérte fel. – Edward! – szólított fel lágyan Bella, ujjai arcomat cirógatták.

- Mondjad – adtam meg magam, noha eldöntöttem, hogy csak akkor teszek ígéretet, ha úriemberhez méltón be is tudom tartani azt.

- Csak annyit kérek, hallgass végig. Ha tényleg őszintén szeretsz, hiszel majd nekem – mondta szapora légvételekkel. Csak meg kell hallgatnom, ez teljesíthető kérésnek hangzott, noha elhatározásom kezdett már porba hullani. Egy apró érv tartotta bennem döntésem tartóoszlopát…

- Megígérem, hogy végighallgatlak – mondtam komolyan. Bella nem nyugodott meg, kitartóan szorította lábait csípőmre.

- Tudom, mit láttál – hallgatott el egy pillanatra, megrázta fejét, aztán folytatta csak – Vagyis mennyi láttál. Ah, ha túlmagyarázom, akkor úgy hiszed majd, hogy Jake-nek van igaza… De ha nem magyarázom el kellően, akkor… - Jobb kezét homlokára szorította, miközben szorosan lehunyta szemeit – mintha nem tudná, hogyan is fogjon bele a folytatásba –, aztán hátratúrta vizes haját, tekintetét pedig az enyémbe fúrta.

- Bella… - próbáltam meg valamit kinyögni, de mutatóujját számra tette. Igazából nem tudtam, mit mondhatnék… Minden szó torkomra forrt, az érzések úgy kavarogtak bennem, mint egy ereje teljében tomboló vihar.

- Megígérted, hogy meghallgatsz – nyugodott le egy csöppet, ajkai megremegtek. – Tudnod kell, nem az történt, amit hiszel, amit Jacob mutatott! – A szavak mámorító felszabadultságot juttattak lelkembe, táplálva a reményt, ami egyre csak nőtt, gyarapodott. – Vagyis részben nem az történt. – Vonásaim önkéntelenül feszültek meg. Mi ez a játszadozás? Nem szenvedek még eléggé? Bella azonnal folytatta, mikor egy pillanatra álarcom meggyöngült falai mögé pillanthatott. - Igen, megcsókolt, de én megpróbáltam ellökni magamtól… Tiltakoztam! – Őszintének tűntek szavai, szívverése úgy dobolt mellkasában, mintha ki akarna szakadni biológia helyéről. Csak az okát nem tudtam megállapítani. Az igazságot mondja, s attól ilyen izgatott, hogy meg tud-e győzni róla? Vagy arra az izgatottság, hogy tovább gyötörjenek Jacobbal? Nem… Ez nem illett bele Bella jellemébe, a vele eltöltött idő másodperceibe.

Igen, próbálkozhatott a tiltakozással, éreztem is talán valami gyönge kis tolást az emlékben. Jacobbal szemben nem is lett volna esélye… De mi van ha mégsem így van?

- Nem… Nem bírtam őt… - mélyen szívta be a levegőt. – Nem volt elég erőm, hogy eltaszítsam magamtól…

A düh apró szele úgy tépte ki a bizonytalanság megvetett gyökereit, mint a forgószél a hatalmas, vastag törzsű fákat. Jacob akarata ellenére csókolta meg Bellát, s testi fölényét kihasználva nem is engedett addig, míg meg nem kapta, amit akart. A harag elemei erővel lobbant fel bennem, de kitörését csupán egy szó állította meg.

- Szeretlek, ezt tudnod kell még – mondta végül halálosan komolyan, majd szusszantott egyet, s mély sóhaj hagyta el ajkait. A hit a szerelemben újra átvette a hatalmat elmém, s testem felett is. Súghatott józanságom, dühöm akármit is, én mégsem tudtam – akartam –, figyelni rá. Jacob… Sunyi, álnok módon csak a neki kedvező részt mutatta az emlékből, s én voltam olyan botor, hogy neki higgyek. Ne pedig a kedvesemnek.

Felszabadultam, a szerelem felemelő érzése egész testemben kifejtette hatását. Finoman megragadtam Bella derekát, s ügyelve épségére átgörgettem magamon, így én kerültem felülre. Nem törődtem az óvatossággal, úgy hittem ezek után bármire képes vagyok. Még a szörnyeteg visszaszorítására is ketrecébe.

Bella meglepődött, de ajkain éreztem mosolyát, terve sikerének mámoros ízét. Finoman, mégis szenvedélyesen csókoltam őt, karjai nyakam köré fonódtak, hogy közelebb húzhasson magához. Alig engedtem csak neki, míg testünk leheletnyit nem érintkezett csupán. Alkarjaim Bella mellett a sárba préselődtek, az eső rázendítve, a fák levelein áthatolva áztatott minket. Mi mégsem törődtünk semmivel, csak egymással.

Visszatartott lélegzettel csókolgattam ajkait, s hallgattam nyögéseit. El sem tudtam volna képzelni nélküle az életemet – vagy akár olyat tegyek vele, amit ő nem akar –, én mégis azon gondolkodtam, hogyan bírhatnám ki hiányát. Hogy lehettem ennyire ostoba? Úgy határoztam, hogy csak is Jacobra és az emlékére alapoztam, s meg sem fordult a fejemben másik lehetőség. Egy részem már el is fogadta a Bella nélküli életet, másik részem hevesen tiltakozott ellene. Mert tudta, mennyi szenvedés után vetnék véget azoknak.

- Miért hajtogattad, hogy nem késő? – ziháltam a csók után, nem is a levegőhiány miatt. Egyszerűen csak hihetetlennek tűnt, hogy egy hajszál választott el elvesztésétől, s most mégis itt van a karjaim közt.

- Féltem… Hogy elvesztem a bizalmad, a szerelmed – suttogta.

- Örökké szeretni foglak, ezen semmi sem változtat – mondtam komolyan, aztán mellé guggoltam, s karjaimba kaptam őt. – Hazaviszlek és beduglak egy kád forró vízbe. Nem csodálnám, ha még tüdőgyulladást is kapnál… - morogtam neki. Bella felkuncogva bújt mellkasomhoz, miközben karjait nyakam köré fonta.

- Ha te ápolsz még az sem lenne baj… - súgta.

- Kérlek, ne viccelődj ezzel – feleltem nyugodtan. – Csukd be a szemed, nem szeretném, ha rosszul lennél – néztem le rá. Bella egy sóhajjal kísérve engedelmeskedett.

Futásnak eredtem a házunk felé, a folyót könnyedén ugrottam át, hogy a következő másodpercben lelassítsak a hátsó ajtónál.

- Kinyithatod a szemed – mondtam Bellának.

- Nem raksz le? – kérdezte némi reménykedéssel hangjában.

- Nem, így nem koszolunk össze semmit sem. Nem akarok takarítani, és Esme bizony ebben nem ismer kegyelmet – röhögtem, majd beléptem az ajtón, s felszaladtam az első emeleti fürdőszobához.

Hallottam ám! – magamban kuncogtam Esme gondolatán.

- Mi az? – nézett szemeimbe.

- Semmiség – állítottam gyöngéden talpra őt. A kádhoz mentem, s megengedtem a forró vizes csapot, mikor felegyenesedtem tekintetem megakadt egy kis cetlin.
Ez tetszeni fog neki, biztos vagyok benne.

Alice kézírása volt, egy üvegnyi habfürdő előtt. Ezek szerint ő már látta, tudta, hogy Bella itt lesz majd. Fejcsóválva süllyesztettem zsebembe a papírdarabocskát, majd a vízbe öntöttem a habfürdőt, s elzártam a csapot.

- Öhm… lehet ez meleg lesz, engedj még hozzá, ahogy neked jól esik. A szobámban várlak. Törülközőt… hm… - A helyiségben található szekrénykéhez léptem, s kivéve egyet a mosdókagylóra tettem. – Ééén most megyek – mondtam Bellának akadozva zavaromban, aki már levette vizes kabátját. Ő nem is vette észre – vagy inkább nem akarta észrevenni –, hogy fehér blúza teljesen átázva tapadt testére. Mikor rájött hosszas pillantásom okára, maga előtt zavartan keresztbe fonta karjait, s elpirulva lesütötte szemeit. Nagyot nyelve kerültem ki őt, majd egy félmosollyal ajkamon kisiettem a fürdőszobából.

Az ajtónak vetve hátamat mélyeket lélegeztem, s megpróbáltam kiűzni agyamból az előbb látott képet. De csak nem akart elszállingózni gondolataim közül, főleg, hogy füleim a bentről kiszűrődő hangokat figyelték. A víztől súlyos blúz és a szoknya kettősének csattanását a padlón, ahogy ázott harisnyáját lefele görgette lábszárán. Minden hanghoz társult egy kép is, ahogy elképzeltem a folyamatokat, ahogy én magam…

Egy pillanatra tenyerembe temettem arcomat, majd szaporán nyelve az oxigént, s egy váltás ruhát kiszedve a szobámban található szekrényemből, elindultam a lenti fürdőszoba felé. Tudtam, hogy várni fog valami a szobámban. Csak még azt nem, mi is. Ismertem Alice-t, ha már látta, hogy Bella nálunk lesz, s habfürdőt is vásárolt, akkor a ruházatot sem hagyta ki. Ebben biztos voltam.

A szobámba lépve azonnal megláttam a várt „kis” csomagot. Az legalább ágyam fele terítve volt különféle ruhaneműkkel, szinte minden alkalomra, s minden napszakra egy-egy darabbal. Természetesen női…

Végignéztem minden darabon, de csak egynél nyögtem fel… Annak ellenére, hogy Bella nem marad éjszakára – ami nem is lenne lehetséges –, testvérem mégis megajándékozta egy igen kihívó és csábító fehérnemű gyűjteménnyel, nem is beszélve a hálóingek széles választékáról. Talán mégsem kellett volna megnéznem őket, így bármelyiket is fogja Bella választani, én tudni fogom… S az bizony elmém képzelőerejétől függően nem lesz jó hatással testem egyes pontjaira. Mellesleg biztos vagyok benne, hogy ő is tisztában lesz ezzel a kis aprósággal.

Még a fürdés, s átöltözés után is lassan fél óra telt már el, hogy Bellát egyedül hagytam a fürdőszobában. Most végre – persze az ágyamtól minél messzebb a fotelemben –, meghallottam, ahogy kinyílt az ajtó, s Bella bizonytalan léptekkel elindult errefele. Halkan kopogtatott, mire elmosolyodva léptem a nyílászáróhoz, s tártam ki előtte. Újabb nyögés hagyta el számat, de szerencsémre emberi fülei nem hallották.

Testét körbecsavarva fedő, kebleinél betűrt hófehér törülközőben állt előttem. Arcán két vörös rózsa jelent meg kutakodó pillantásom révén. Pár perces késéssel ugyan, de félre álltam, hogy utat engedve neki beléphessen a folyosóról szobámba. Félig hajtottam be az ajtót, mintha ez segítene abban, hogy ne hallják itthon tartózkodó családtagjaim minden mondatunkat.

- Alice… Nos biztos látta, hogy szükség lesz ruhákra, s nem restelkedett be is szerezni neked párat – vigyorogtam a pár kifejezésen. – Én addig kimegyek, amíg felöltözöl – akartam kifordulni a szobából, de halk hangja megállított.

- Elég ha elfordulsz… - suttogta körbefogva testét, kerülve tekintetem.

- Rendben – köszörültem meg torkom, majd alig hallhatóan becsuktam az ajtót, s arccal afelé fordultam. Most kipróbálhatom akaraterőmet, mennyire vagyok ura önmagamnak egy ilyen helyzetben.

Füleimnek természetesen nem tudtam parancsolni, ahogy lelkemnek sem. Minden apró neszre, mozdulatra, amit hang kísért én felfigyeltem. Képzeletem pedig előszeretettel vetítette elém az egyre vágyfokozóbb képeket, jeleneteket. Görcsösen markoltam még mindig a kilincset, s most jobbnak láttam, ha inkább zsebeimbe rejtem kezeimet, nehogy az ajtóm lássa kárát megtartóztatásomnak.

- Ezt Alice mind nekem vásárolta? – hallottam meg hátam mögül a döbbent hangot.

- Igen. Mivel én nem hordok ilyen ruhadarabokat – próbáltam meg elviccelni forró helyzetemet.

- Még jó – nevetett Bella is.

Egy örökkévalóságnak tűnt az a tíz perc, amit így töltöttem el, az ajtó fehér festékét bámulva, hallgatva Bella – gondolom zavarában –, ügyetlen mozdulatait. A szobát ráadásul betöltötte a friss rózsa és az édes illat keveredése, ami testéből áradt felém. Csalogatva érzékeimet, hergelve a bennem megbúvó szörnyeteget.

- Kész vagyok. Megfordulhatsz – közölte Bella. Amint meg is tettem ezt, végigfuttattam rajta pillantásom. Mélykék blúzt választott, hozzá egy virágos, tavaszias szoknyát, felülre pedig egy fehér kardigánt vett még fel. – Nem tetszik? Tudom, hogy nem épp az időjáráshoz… – értette félre mustrálásom, s bizonytalanodott el.

- Ó, dehogynem. Sőt, nagyon… csábító – nyögtem ki, szemeim formás lábaira terelődtek. Bella megkönnyebbülve mosolyodott el.

- Az nagyon is jó… Cél elérve – jött közelebb hozzám pár lépéssel.

- Cél? – döbbentem le.

- Hát, ha ilyen nők vannak a közeledben, mint az a nővér, akkor ki kell tennem magamért – pirult el ismét, de újabb lépéseket tett felém.

- Kedvesem, te ázottan is gyönyörű vagy – bókoltam neki. Megnyalta ajkait, miközben kettőnk közt a távolság egyre csak csökkent.

- Látom, te is átöltöztél… - nézett végig rajtam beharapva száját, hogy elfojtson… Egy nyögést? A visszatartott levegő alapján erre tudtam gondolni.

- Muszáj volt, mivel belenyomtál a sárba – morogtam, de ajkam mosolyra görbült.

- Nekem is muszáj volt, az életem függött tőle. – Hangja olyan komoly színt vett fel, hogy egy másodpercre lemerevedtem. Úgy éreztem, mintha ő tudna olvasni a gondolataimban, s tudta volna, hogy milyen elhatározásra jutottam.

Bella kapva kapott dermedtségemen és megszűntette közöttünk a visszamaradt távolságot. Tenyereit mellkasomra simította, szemeit egy pillanatra sem vette le arcomról.

- Az életed? Sokkal nyugodtabb lenne nélkülem… - horkantottam magamtól undorodva. Miért nem tudom megadni neki ezt? Mert gyönge vagyok őt elhagyni? Igen… Pont ezért. Túlságosan önző vagyok.

- Nem! Tévedsz, Edward – tiltakozott hevesen, s amennyire tőle tellett egy kisebb lökéssel az ajtónak taszított. Megütközve néztem rá, tenyereimmel tompítottam az ütődést, hogy ne legyen baja az ajtómnak. – Nem tudok nélküled élni, Edward…

- Az a gond, hogy én sem – fújtam ki a benn tartott levegőt, tenyereim az ajtó kemény fájáról Bella puha derekára fonódtak. Elmosolyodott.

- Akkor mire vársz még? Csókolj meg… – halt el hangja, s arcát közelítette enyémhez.

Félmosolyt villantottam rá, s lehajolva ajkaihoz nyomtam jéghideg számat. Derekáról tenyerem lecsúszott keskeny csípőjére, aminek hatására egy másodpercre elszakadva tőlem kéjes nyögés hagyta el Bella száját. Éreztem kezeit, ahogy beletúrnak hajamba, s magához húzza fejemet, miközben testét az enyémhez préseli.

Hideg testemben lávaként folyt végig a vágy, hogy elöntve elmémet testem egyetlen pontján csúcsosodjon ki… Agyam egy távoli zugában még érzékeltem Bella érintését, ahogy mellkasomon egyre lejjebb halad.

10. fejezet - Kínzó emlék

JACOB PILLANTÁSA kezemre siklott, s újból elöntötte őt a féltékenység, s düh keverékének lobbanó tüze. Engem is meghazudtoló csúfondáros mosolyt villantott felém.

Szánt szándékkal gondolt az emlékre… S én nem tudtam megakadályozni, hogy ne lássam…

Jacob Bellát keresve lépett ki a faházból, s tépte fel az ajtót, de a küszöbön hirtelen megtorpant. Bella a lépcsőn üldögélt, oldalát a tetőt tartó oszlopnak vetve. Hosszú, barna haja lágyan omlott le kardigánba bújtatott vállain, beborítva egész hátát. Jacob egy pillanat erejéig végigfuttatta szemeit rajta, ő kitartóan szakadó esőcseppeken keresztül előre, a semmibe bámult, a borús fellegeket figyelhette a távolban. Jacob egy mély levegővétel után halkan berakta maga után a bejárati ajtót és odalépett Bella mellé.

- Szia – szólalt meg Jacob, majd egy Bellától kapott mosoly után szorosan leült mellé a lépcsőre.

- Szia – felelt Bella is mosolyogva, karjaival átölelte felhúzott térdeit.

- Mit csinálsz itt kin? – érdeklődött Jacob szelíden.

- Csak… gondolkodtam – felelte Bella megrebbentve szempilláit. Újra a távolba révedt, mintha gondolatai ezer mérföldre járnának onnan. Talán a jövőn…

- Héj, Bells… - súrolta vállával Belláét játékosan. Kellemes, bizsergető érzés áradt szét vállától kiindulva egész testébe, hogy aztán gyomrában, mint a pillangó szabadon verdesve fejtse ki hatását. – Nekem elmondhatod – unszolta.

- Ezt… Ezt nem Jake – suttogta Bella válaszként. – Nem akarom, hogy megint dühös legyél.

- Megint róla van szó? Igaz? – gurult dühbe egy pillanatra, izmai megfeszültek.

- És ha igen? – nézett Bella Jacob éjfekete szemeibe.
Jacob minden haragja rögtön szertefoszlott, ahogy elveszett a csokoládébarna tekintetben. Úgy érezte, egyre csak húzza őt lefele a mélybe, hogy elsüllyedjen, s ne eressze mélységének fogságából.

- Nem értelek… - súgta aztán Jacob egy torokköszörülés után. Még mindig dühös volt, de megpróbálta elfojtani magában. Nem akarta szétzúzni ezt a pillanatot heves természetével, nem akarta, hogy Bella ott hagyja, amikor oly keveset vannak együtt mostanában.

- Hogy lehetne megérteni a szerelmet, Jake? – Sajgón fájt Jacob szíve e mondat hatására, s gyötrelmes volt ezt érezni nekem. Újra… Szörnyű, éles fájdalom hasított lelkembe, ahogy átéltem emlékét.
Szerelmes volt… S ő sem tudta megérteni, megmagyarázni szíve parancsát.

- Valóban szerelem lenne, Bells? Nem csak, hogy alig ismered, de… - Bella fejezte be helyette a mondatot. Noha Jake most nem pont erre gondolt.

- Vérszívó? Ahogy te fogalmazol… - húzta el fintorogva száját.

- Igen – felelte aztán. - Bella az ilyenek ellen harcoltak már dédnagyapáink, az őseink is – folytatta Jacob hevesen, kikerülve előző gondolatát.

- Nem, Jake. Csak a te őseid – válaszolt Bella csöndesen, s gyötrelemtől, fájdalomtól terhes szemeit fogadott testvérére emelte.

- Bella, a családhoz tartozol. Jobban, mint gondolnád – halt el hangja az utolsó szónál. Kicsit másképp értette, mint Bella értelmezte.

Bella szívből jövően elmosolyodott. – Szeretlek, Jake – súgta. Jacob keserűen elvigyorodott, s annak ellenére, hogy tudta nem úgy, mint a kedvesét, gyomra bukfencet vetett az izgalomtól, ettől a szavacskától.

- Én is szeretlek, Bells. – Hangja komolyan, mégis halkan csengett, Bella homloka egy pillanatra összeráncolódott, mintha nem akarna hinni saját fülének, s az eső kopogó zaja elnyomta volna suttogásukat.

Hatalmas mennydörgés rázta meg La Push-t, aminek következtében Bella teste aprót rándult. Az eső még inkább rázendítve ostromolta a környezetet, a ház mellett a víz egy szélesebb csíkban heves folyamként hömpölygött kis mélyedést kialakítva a földben. Viharos erejű szél tépázta a fák tavaszba nyíló rügyeit, s zöldes leveleit. Bella fázón húzta szorosabbra magán a kötött kardigánt és visszadőlt a faoszlopnak, mintha attól remélne egy kis oltalmat adó hőt.

- Fázol, Bells? – kérdezte Jacob aggódóan.

- Egy kicsit igen – ismerte be.

- Gyere ide – tárta ki jobb karját Bella háta mögött, s közelebb húzódott hozzá. – A vizes fától nem fogsz meleget kapni – röhögött fel zavarában. Bella halvány mosollyal ajkán Jacob testéhez nyomult, összegörnyedve, még mindig átölelte magát karjaival.
Jacob szíve meglódult mellkasában, ahogy Bellát átfogta csupasz karjával. Izgalom lett úrrá rajta, s légzése is szaporább lett… Hallotta Bella szívverését, érezte teste közelségét, ahogy hozzá préselődött. Önkéntelenül feszült meg, gondolataiba pedig lassan egy kép úszott be…

- Ez így kényelmetlen… - szólalt meg Bella halkan, kizökkentve Jacobot a képzelődésből. – De nagyon jó… - fészkelődött.

- Hát akkor másként kell megoldanunk – vigyorgott Jacob, majd bal kezével finoman Bella behajlított térdei alá nyúlt.

- Nem akarok még bemenni, Jake! – rémült meg Bella azonnal.

- Cssst, nyugodj meg. Nem megyünk be – mosolygott Jacob, s egy könnyed mozdulattal ölébe kapta Bellát, s szorosan átölelte törékeny testét. Bal tenyere Bella derekán nyugodott, nagy erőfeszítéssel akadályozva meg magát, hogy ne simogassa őt, másik kezét pedig vállán pihentette.

- Na kényelmesebb? – tudakolta Jacob rekedtesen Bella arcához közel. Bár már kezdte megbánni e testhelyzetet, tekintve milyen testrészén mocorog most is Bella.

- Um… igen, határozottan – pirult el halványan Bella, s egy újbóli mocorgás után fejét lehajtotta Jacob nyakának hajlatába. Jake ajkait alig halható nyögés hagyta el, majd, hogy leplezze ezt felnevetett. – Min nevetsz? – kérdezte durcásan Bella.

- Semmin – felelt gyorsan. – Csak… öhm…, hogy itt ülünk az esőben, amikor benn van a még kényelmesebb kanapé, meg az ágy… - megköszörülte torkát, hogy pont ez csúszott ki száján.

- Itt friss a levegő – vetette ellen Bella.

- És esik az eső. Különben is, van ablak is – morogta Jacob válaszként. Bella kuncogott, hűvösebb leheletével megcsiklandozta Jacobot, akin egy apró remegés futott át.

- Ez igaz – felelte. – Még mindig olyan furcsa, hogy ilyen forró vagy – váltott témát Bella.

- Nekem is, Bells. Elhiheted – mondta Jacob. – De azonnal gyógyulok – vigyorgott. – Ha mérges vagy rám és tányért dobsz a fejemhez, akkor sem lesz bajom – rázkódott meg teste a röhögéstől.

- Bolond vagy – akarta hasba ütni játékosan, de félúton meggondolta magát. Csak ő járna rosszabbul vele. - Miért lennék rád mérges? – húzódott el Bella, hogy szemeit Jacob tekintetébe fúrhassa.

- Azt nem tudhatom…- vont vállat Jacob. – Nézz a távolba, Bells. Szakadoznak fel a felhők – mutatott a part irányába. Bella elfordított a fejét, s Jake megkönnyebbülten kieresztette a levegőt tüdejéből.

- Villámok is cikáznak az égen – mondta csöndesen Bella. S mintha az időjárás csak erre a megállapításra várt volna, nagy robajjal mennydörgött az ég, fényes villám hasított keresztül a felhős égbolton.

Bella ijedten ugrott egyet Jacob ölében, amit a fiú egy nyögéssel jutalmazott…

- Bells… Megkérhetnélek, hogy ne… fickándozz? – bökte ki nevetős hangon, hogy ne legyen annyira kínos a helyzet.

- De… de persze. Ne haragudj – pirult el, s lesütötte szemeit. – Talán lassan be kellene mennünk. Egyre nagyobb vihar kerekedik…- mondta.

- Igen, úgyis hamarosan megyünk apával – helyeselt Jacob, majd Bellával karjaiban felállt. Bella ösztönösen fonta karjait Jacob nyaka köré, nehogy leessen.

Jacob még pár percig kiélvezte a pillanatot, aztán gyöngéden lábra állította Bellát, de nem engedte el őt. Derekán nyugtatta kezeit, s a csokoládébarna szemekbe nézett. Hirtelen ötlettől vezérelve finoman, mégis határozottan az oszlopnak taszította Bellát, aki még tiltakozni sem tudott, annyira meglepődött.

A következő másodpercben átérezhettem Jacob vágyát… Ajkai mohón, erőszakosan csókolták Bella száját, ízelték puhaságát. Egyáltalán nem olyan volt, mint a mi kis „próbálkozó”, puhatolózó csókunk… Csak gyönge kis toló próbálkozást éreztem mellkasánál, halk nyögések jutottak el füleimbe. Amit nem tudtam csak az, hogy azért hallom ezeket, mert élvezi… Vagy, mert tiltakozni próbál.

Egy örökkévalóságnak tűnt az a fél perc csupán, míg az emléket néztem, s éltem át. Heves, fájó érzések dúltak lelkemben, légzésem észrevétlenül gyorsult fel, s azt vettem észre, hogy kapkodom az éltető oxigént. Mintha szükségem lenne rá, mintha nem tudnék nélküle létezni…

Bella semmit sem vett észre, mi játszódik le Jacob és én köztem. Én pedig csak meredtem előre, az éjsötét szemekbe, míg Jacob arcán gúnyos kis vigyor terült el. Mintha fejbe kólintottak volna egy kőkemény, hatalmas szoborral, csak dőltem, merültem el az elvakult szerelem hitében, ami most kegyetlenül, lassan szivárgott el alólam, mint egy kiszáradó félben lévő meder, hogy én megvethessem lábam a valóság szilárd talaján. Hinni akartam, hogy van még remény, van magyarázat az emlékre, arra, amit én magam éltem át. De a lelkem már sajgón csak egy szavat pumpált tudatom felé: való. Valóság az, amit láttam… Agyam ennek ellenére nem akarta ereszteni azt a halvány reménysugarat, amit a szerelem elsöprő tüze táplált.

- Edward? – Bella aggódó hangja visszhangzott füleimben, s ébresztett rá arra, hogy nyugodtság álarca mögé bújtassam háborgó lelkem. Még mindig Jacobot néztem, egyszerűen nem tudtam elszakítani róla pillantásom. Az önelégült, vigyorgó arcáról, hogy igen, megmutatta nekem… hogy már mióta vezetnek az orromnál fogva. De ennek mi értelme lenne?

- Tessék… - feleltem Bellának, s nagy nehezen ránéztem.

- Minden… rendben? – kérdezte bizonytalanul. Hazudjak neki? Rejtsem el keserűségem, a féltékenységem, a megcsalatott szerelmes férfi őrjítő vágyát, hogy kárt tegyen abban, aki elvette kedvesét? Hogyan kérhetnék magyarázatot Bella emberi tettére? Csak hagyta, hogy ösztönei átvéve testét eluralkodjanak rajta. Nem okolhatom… Hogy képzelhettem, hogy velem boldog lehet?

- Igen, kedvesem. Minden rendben – színleltem bájos mosolyt végül, amivel legalább elértem Jacob meghökkent arckifejezését. Nem adom meg azt az örömöt neki, hogy lássa szenvedésem!

- Rögtön megyek, Jake… - próbálta Bella szépen elküldeni őt, s egy szúrós pillantást vetett rá.

- Csak oda is érj – morogta Jacob flegmán, fintorogva. Majd egy öntelt vigyort küldve felém, eltűnt a folyosóról.

Bella felém fordult, s gyöngéden elkezdett hátrafele tolni az ablakpárkánynak. Nem tudtam, mit akarhat, de valahogy nem is akartam ezen gondolkodni. Egyre csak az a csók járt a fejemben, de egy valamit nem értettem vele kapcsolatban. Miért van még mindig velem, miért érzem szerelmét, ha… Ha már nem jelentek számára semmit? Az az emlék valóban így volt teljes?

Finoman az ablak párkányának ütődött hátam. - Mivel egy napig minimum nem láthatlak, kell egy kis útravaló… - nyalta meg ajkait Bella, jobb tenyerét végigsimította mellkasomon, s tarkómnál beletúrt hajamba.

- Csak egy kérdés… - állítottam meg őt semleges hangommal. Kezem önkéntelenül simult derekára.

- Igen? – pislogott rám értetlenül. Nyeltem egyet. Vajon őszinte választ kaphatok?

- Miért vagy még mindig velem? – fogalmaztam kétértelműen. Ebből nem jöhet rá semmire, mi nyomja lelkemet, vagy, hogy esetleg valami köze lehet Jacobhoz is. Akár egy ártalmatlan kis kérdésnek is tűnhet az ő szemében, nem úgy, mint nekem. Nekem a választól függött minden.

- Hogy? Tess… Tessék? – ütközött meg kérdésemen, szája elnyílt döbbenetében.

- Csak egy egyszerű kis kérdés volt, Bella – mondtam.

- Miért? – gondolkodott el egy kis ideig összeráncolva homlokát. – A válasz is egyszerű… Mert szeretlek – mondta komolynak szánt hangon, szemeiből őszinteség áradt. Én mégsem tudtam, mit higgyek… Halvány félmosolyra húztam ajkaim, Bella – mintha megnyugodva -, egy kis sóhajt hallatott, majd lassan elkezdett felém közeledni.

Most az egyszer nem szomjúságom mérhetetlen vágya miatt voltam óvatos, s lassú, ahogy Bella ajkaihoz hajoltam. Talán az utolsó csókunk… A bennem élő szerelmes férfi ki akarta élvezni ezt a talán utolsó pillanatot.

Még mindig hihetetlen, s felülmúlhatatlan érzés fogott el, amikor ajkaink találkoztak. Forró szája puhán ízlelgette enyémet, miközben ujjai tincseimet markolták. Tenyerem derekáról megindult felfele, finoman, leheletnyit érintettem kebleit, hogy aztán én is tarkójára csúsztassam hűvös kezem. Még közelebb húztam magamhoz törékeny testét, éreztem, hogy Bella meg is lepődik tettemen. Olyan jó volt őt a karjaimban tartani, csókolni édes ajkait, érezni, hogy szeret.

De sajnos ennek a pillanatnak is eljött a vége, s lelkem gyötrőn követelte a folytatást, noha tudatom már beletörődött annak hiányába.

- Hiányozni fogsz, ugye tudod? – szólalt meg halkan, miután légzése visszaállt a normális ütemre. Mintha megérezte volna…

- Tudom, kedvesem. Nekem is nagyon, nagyon… - suttogtam neki, s még egy csókot nyomtan ajkaira, hogy tovább kínozzam magam. Noha ez a csók egyben a boldogságot is jelentette számomra.

- Megyek, Jacob még azt hiszi, hogy te marasztaltál… - forgatta meg szemeit.

- Menj csak, én úgyis Carlisle-hoz indultam – mondtam.

- Holnap találkozunk, remélem – búcsúzott, majd egy finom simogatás után eltávolodott tőlem. Még pár lépést velem szemben tett hátrafele, majd egy mosollyal ajkán megfordult és eltűnt a folyosóról.

Nem is vettem észre, hogy a kórlapon összezárult kezem, s gyűri a gyönge kis papírlapokat. Lelkem azt diktálta volna, hogy Jacobon töltsem ki haragomat, azonban elmém tudta az igazat. A fájó igazságot, ami miatt nem is haragudhatok Jacobra, de még Bellára sem. Eljött volna ez a nap is, amitől úgy féltem? Bella mást akar helyettem, s nem is akárkit? Azt mondtam Jacobnak, tudni kell elengedni szerelmedet, ha neki úgy lenne jobb. Úgy lenne boldogabb, nélküled. Most mégsem érzek kellő erőt magamban, hogy ezt akár véghez is vigyem.

Ellöktem magam a párkánytól és elindultam Carlisle irodája felé. Arcomon közönyös maszkkal meneteltem kínzó gondolataimba mélyedve, csak a hangos robajjal kísért villámcsapás zökkentett néha-néha ki ebből az állapotból. Mintha az időjárás egyrészt alkalmazkodna levert hangulatomhoz, másrészt pedig ellenem ügyködve felelevenítené a gyötrő emléket, hogy tovább sanyargasson, s fájón szorítsa lelkemet.

Hinni akartam, hogy az emlék még folytatódna tovább is, és Bella csak tűrte, anélkül, hogy élvezte volna a csókot. De honnan tudhatnám, hogy így van? Hogy csak Jacob űz velem tréfát, s mutat annyit az emlékből, amennyit ő akar… Vajon tényleg tudni akarom ezt?

Nem! Nem akarok még jobban csalódni, s végignézni az emléket, ahogy Bella és Jacob szenvedélyesen csókolóznak. Vakon azt hittem, az emlékben Bella kettőnk jövőjén gondolkodott el. Most már ebben is kételkedtem…

Carlisle irodája előtt megálltam, mély levegőt vettem, s megpróbáltam minden érzelmet eltűntetni arcomról. Apám túl jól ismert már, nem csodáltam volna, ha így is megérezné, valami nincs rendben velem.

Attól függetlenül, hogy tudtam, hallotta érkezésem, mégis halkan bekopogtam. Csak engedélye után léptem a helyiségbe, s a jól megszokott módon egyenesen az íróasztala előtti székekhez mentem.

- Végeztem mára – raktam Mrs. Jankins kórlapját az asztalára. Carlisle bőszen jegyzetelt valamit, egy pillanatra felnézett rám.

- Rendben, köszönöm a segítséged – mosolygott rám, majd lerakta a tollat a papír mellé. – Ez? – mutatott a kórlapra.

- Mrs. Jankins kórlapja. Nem tudom észrevetted-e a gyakori jelenéseit a kórházban… - újra éreztem magamban fellángolni a férje iránti dühöt, s még az undor is kerülgetett már csak attól, hogy rágondoltam.

- Igen – bólintott Carlisle. – Elég gyakorta.

- Tudom, hogy rögtön hozzád kellett volna fordulnom, de… - akadtam el egy pillanatra. – De amikor szembejött velem a férje oldalán, nem bírtam magamon uralkodni. – Carlisle önkéntelenül megrándult, s teljesen másra gondolt, mint amire utaltam. Persze bízott bennem, de… - Nem, olyat nem csináltam – mosolyogtam, mire Carlisle is megnyugodva megeresztett felém egyet. Túlságosan szerette Forksot, ezt tudtam. Nem bírtam volna elviselni, hogy miattam kelljen itt hagynunk, s megválnia kisvárosi munkájától.

- Akkor nem értem – ráncolta homlokát.

- Csak finoman, szóban megfenyegettem a felesége épségére való tekintettel. – Carlisle szája elnyílt döbbenetében. Azonnal tudta, hogy is értem.

Úgy érted a férje… ? – nem bírta befejezni gondolatát, fintorba rándult arca, s láttam a férfi iránt érzett utálatát is. Aprót bólintottam megerősítésként. Carlisle minden embert védett, s szeretett is, ennek ellenére sosem tolerálta – persze joggal -, az ilyen férfiakat.

- Azt hiszem butaság megkérdezni, de használt valamit a fenyegetés?

- Ó, igen. Legalábbis egy ideig nem fordul meg a fejében, hogy bántsa a feleségét – szorult önkéntelenül ökölbe kezem. – Tart az effajta hírnévtől, ami keringene a városban róla, nem beszélve a letartóztatásról… - mondtam fintorogva.

- Nos igen, ha ismét el kell látnom Mrs. Jankinst ilyen sérüléssel, hívom a rendőrséget – bólintott keményen, nyomatékot adva szavainak.

- Rendben.

- Bella hogy van? – tudakolta Carlisle aggódva. A feltörő emlék újabb sebet ejtett szétszakadó lelkemen.

- Tartja magát – feleltem aztán.

- Biztosan sokat számít Bellának a jelenléted – mosolygott halványan.

- Igen, biztosan – válaszoltam nem túl meggyőzően. Carlisle furcsállva nézett rám. Valami baj van? – gondolta önkéntelenül. – Minden rendben, a helyzethez képest.

- Ennek örülök.

- Mrs. Black hogy van? – tereltem a témát gyorsan.

- Jelenleg változatlan az állapota, de nem kizárt, hogy műtétre is szükség lesz – felelt. Láttam rajta, hogy mennyire sajnálja a történteket, pedig a farkasok sosem adtak okot arra, hogy Carlisle ilyen szelíden gondoljon s bánjon velük. Ezt csodáltam benne… - Adtam neki altatót, hogy addig se érezze Mrs. Black a fájdalmat.

- Értem. Most hazamennék, ha nem gond – álltam fel a székből.

- Nem dehogy. Később megyek én is.

- Elvihetem a Bugattit? Esmének majd mondom, jöjjön el érted…

Carlisle csak kinyitotta az asztal egyik fiókját, s hangos zörgéssel előszedte a kulcscsomót, hogy utána nekem dobja.

- Csak annyit mondj neki, hogy valamikor este megyek haza – vigyorgott. Jó lesz egy kicsit futni…

- Rendben – bólintottam, a kulcsot a zsebembe süllyesztve. - Akkor otthon találkozunk – indultam az ajtó fele. Mielőtt kiléptem volna még visszanéztem Carlisle-ra. – Nem tudod, Alice otthon van? – kérdeztem kíváncsian. Nem tudtam, hogy Alice miről tudhat jelenleg, s mennyit láthatott a mai határozatlan döntéseimből. Ezért nem is akartam most találkozni vele, s meglátni egy szörnyű jövőképet.

- Szerintem az esküvőt szervezi. Úgyhogy vagy Kate-éknél van, vagy az egyik nagyobb városban – mosolygott Carlisle. – Miért kérdezted?

- Csak kíváncsi voltam – vontam vállat. – Szia – köszöntem el, majd kisiettem irodájából. Emberi tempóban tettem meg az utat a kórház előterébe, mégis sokkal gyorsabbnak tűnt annál. A farkasok és Mrs. Black szobája előtt amúgy sem tétováztam, minél előbb ki akartam érni a kórház épületéből, s végre egyedül lenni…

A nővérpultnál Angelica magába mélyedve irogatott valamit, észre sem vette jöttömet, ami igen meglepő volt tőle.

- Sok a munka? – kérdeztem, hogy kizökkentsem monoton tevékenységéből. Angelica meglepetten nézett fel rám. Szíve hangosan dörömbölt mellkasában hangom hallatán.

- Ó, igen… Van bőven – mosolygott, míg én lehúztam köpenyem, s elé raktam a pultra.

- Akkor további szép napot kívánok! – mosolyogtam rá.

- Ne… Neked is Edward. Holnap is számíthatunk a segítségedre? – fogalmazott óvatosan egy kacér mosoly kíséretében.

- Nem tudom még. Ha kell, természetesen igen. Viszlát! – köszöntem el, majd a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Úgy menekültem ki az épületből, mint az űzött vad, mintha engem valaki vagy valami is üldözhetne… Az eső még mindig kitartóan ömlött az égből, a villámok fényes csíkokként cikáztam a felhőkből kitörve. A Bugatti előtt pedig egy alak körvonalai rajzolódtak ki, s látásomnak köszönhetően azt is láttam, kicsoda.

Mély sóhaj szakadt fel torkomból, de határozottan lépkedtem a Bugatti, s az alak felé. Megpróbáltam nem kimutatni belső vívódásaimat, nehogy észre vegyen valamit is.

- Mit akarsz? – kérdeztem Jacobot, aki unottan, öntelten vigyorogva támaszkodott az autónak.

- Csak kíváncsi voltam, hogy bírod – jött a gúnyos válasz.

- Ahogy láthatod, jól vagyok – mosolyogtam csak azért, hogy elhiggye. - Érdeklődésed felettébb furcsa és irracionális.

- Ilyen után nem – röhögött Jacob. – Ugyan… Tudom, hogy most legszívesebben széttépnél – lökte el magát a Bugattitól.

- Rosszul tudod – vigyorogtam gúnyosan. – Különben is azt hittem fontosabb az édesapád… - idéztem egyik „beszélgetésünkből”. Jacob arca megrándult.

Igen, de ha nem én kezdem… - hagyta lógva a mondatot gondolataiban.

- Akkor hivatkozhatsz arra, hogy megtámadtalak és te csak a szövetség megszegése miatt cselekedtél… Okos… - ismertem el. Jacob felhorkantott, noha nagyon is tetszett neki a hízelgés.

- Nem vagyunk olyan buták, amilyennek hiszel minket – mondta hevesen.

- Én ilyet soha nem állítottam – ellenkeztem.

- Nem, csak egy valakiről hiszed azt – felelte dühösen.

- Miért hinném?

- Mert úgy hiszed melletted marad örökké, és melletted fogja elvesztegetni az életét… De, ahogy láthattad, nem… - mondta mosolygósan a végét. Most elégeltem meg, kikerültem őt, s a kulcsot előhalászva zsebemből kinyitottam a Bugatti ajtaját.

- Fáj hallani az igazságot vérszívó? Nem bírod elviselni és inkább gyáván megfutamodva elmész? - Mély morgással fejeztem ki nem tetszésemet.

- Ne menj túl messzire Jacob Black…! – vetettem oda, majd becsaptam a kocsi ajtaját, s azonnal beindítva a motort elhajtottam. Padlóütközésig nyomtam a gázpedált, s minden lóerejét kicsikartam, kihajtottam a kocsinak. Carlisle biztos nem fog örülni neki, de most nem tudott érdekelni. Majd veszünk egy másikat…

Jacob megjelenésére nem számítottam, s nem készítettem magam fel. Szörnyű dühöt, bizonytalanságot, s féltékenységet éreztem, úgy hittem lassan szétszakad a lelkem a további csalódások, s kínzó szavak hatására. Annyira gondolataimba mélyedtem, hogy a hazafele út sokkal rövidebbnek tűnt, mint máskor.

Hevesen téptem fel a garázsból a házba nyíló ajtót, Esme már a nappaliban várt. Megnyugtattam magam, nem akartam, hogy még ő is szenvedjen attól, hogy engem ilyen állapotban lát.

- Edward szívem, Carlisle nem jött haza veled? – kérdezte kedvesen, s egy csókot nyomott arcomra.

- Nem. Üzeni, hogy valamikor este jön csak – erőltettem magamra mosolyt.

- Ó, értem.

- A szobámban leszek – mondtam, majd egy Esmétől kapott bólintás után a lépcsők felé vettem az irányt. Még hallottam anyám aggódó gondolatait. Tudtam, hogy a szüleim elől nem titkolhatok el semmit.

A szobámba érve megkönnyebbült sóhaj hagyta el számat, majd magamra zártam az ajtót. Persze senkit nem akadályozna meg családom tagjai közül, hogy ekkora kis törékeny zárocska megállítsa őket, ha be akarnak jönni. Mégis a tudat, hogy be van zárva, kellemes érzéssel töltött el. Mintha egyedül lennék, s ezzel a mozdulattal minden zavaró gondolatot, neszt, vagy bármi zajt is kizárhattam volna elmémből, hogy egyetlen egy gyötrő emlékre figyelhessek…



Már délután volt, a tegnapi időjárás mára is kihatva borult, szürke esőfelhőkkel zárta el a nap kellemes sugarait. Visszautasítottam Carlisle kérését, miszerint ma is tartsak vele a kórházba. Itthon akartam maradni, hogy gondolkodhassak, hogy ne találkozzak most Jacob Blackkel. Egész éjjel tűnődtem, mégsem jutottam semmire. A korábban magamnak feltett kérdéseimre még mindig nem találtam választ, már ha egyáltalán mindegyikre akartam is találni. Így, hogy még volt egy kis reményem Bella szerelmére sokkal elviselhetőbb volt a tudat. Nem bírtam az ellenkezőjére gondolni, de kész voltam őt elhagyni, ha úgy akarja…

Erélyes kopogás törte meg a kellemes csöndet, Alice kitartóan dörömbölt ajtómon.

Betöröm, ha nem engedsz be! – hallottam meg gondolatát. Kelletlenül felálltam, s az ajtóhoz lépve elfordítottam a zárban a kulcsot.

- Mondjad – morogtam.

- Mit képzelsz Edward? Nem teheted meg! – csattant fel dühösen, én pedig meglepve pislogtam kitörésén. - Azonnal menj az erdőbe, ide tart – közölte, s kérdeznem sem kellett, látomásából rájöttem, kire gondol.